41. Tervek

Sziasztok!
Megérkezett az új rész, amitől ne várjatok sokat, ez csak egy átvezetés, így pár napon belül hozom a következőt! :) Ha van kedvetek komizzatok, kellemes olvasást!!
Puszi!! =)

Ahogy visszaszálltam az autóba, Taylor rögtön gázt adott, én meg elővettem a betett sminkkészletet a táskából.
- Út közben akarsz sminkelni?
- Miért ne?
- Nem fogod elrontani?
- Nem tudom te hol éltél eddig, de hogy nem a Föld nevű bolygón az biztos! A nők csodákra képesek!
- Na, ebben biztos vagyok! De azért minket sem kell lebecsülni…
- Mondja ezt, aki kettő perccel ezelőtt úgy beijedt, hogy elszaladt… - kuncogtam.
- Nem beijedtem, hanem oda kell érnünk. – mondta komolyságot erőltetve magára, de láttam rajta, hogy nem ez az igazság.
- Persze-persze. – mosolyogtam.
Ahogy odaértünk nem félelmet, hanem… nem is tudom mit éreztem, egyszerűen nem volt kedvem bemenni, de mivel Taylor a derekamat átkarolta, ahogy kiszálltunk, menekülésre esélyem sem volt.
- Az ajándék? – kérdeztem meg ezúttal én.
- A zsebemben. Szerinted tetszeni fog neki?
- Karkötő plusz te, egyenlő tuti siker! – mosolyogtam rá.
- Akkor neked is egy karkötőt kellett volna vennem?
- Te is tudod, hogy engem azzal nem nyűgözöl le. – húztam fel a szemöldököm.
- Tudom. Ezt is imádom benned. – mondta még, de beléptünk a terembe, így már semmi sem tompította a zenét. – Keressük meg! – hajolt közelebb, hogy ne kelljen kiabálnia. Vállat vontam, s arra mentem, amerre Tay irányított, de mire odaértünk, vagy ezerszer bemutatott, az éppen szembe jövő ismerősöknek.
- Szia! Úgy örülök, hogy… eljöttetek. – nézett rám is, majd inkább visszakapta tekintetét Tay-re, s ismét vigyorogni kezdett.
- Ugyan már! Ki nem hagytuk volna! Nem késtünk le semmit, ugye?
- Nem, időben jöttetek. Na és, hogy vagy? A forgatás milyen?
- Jól vagyok, köszi, a forgatás is jó, nemsokára vége. De ma nem rólam beszélünk, hanem rólad! – vigyorgott. – Erről jut eszembe! Hoztunk neked valamit. – húzta elő az ékszerdobozt, amit már vagy egy hónapja őrizgetett. Odaadva persze azonnal kibontotta, s boldogan ugrott Tay nyakába.
- Ez annyira szép, nagyon tetszik. Megtennéd, hogy…
- Persze. – bólintott kedvesem, s csatolta fel a láncot karjára. – Ronnie választotta. – tette még hozzá.
- Hát ez, igazán mesés. – erőltetett mosolyt képére.
- Ez nem teljesen igaz, inkább mondjuk úgy, hogy együtt választottuk. – mondtam.
- Tényleg nagyon tetszik, de most ha nem bánjátok, akkor köszönök a többieknek is.
- Dehogy, menj csak.

Ötlet hiányában leültünk egy asztalhoz, s ott beszélgettünk egy ideig, de nem sokkal később Taylor magamra hagyott, hogy pár régi ismerőssel beszéljen egy csöndesebb helyen, én pedig nem akartam zavarni. A pulthoz mentem, hogy kérjek magamnak valamit, de már hátulról kiszúrtam Kellan-t, így irányt változtatva felé indultam.
- Szia! – ültem le mellé gyorsan.
- Szia! Hát te?
- Taylor elráncigált. – forgattam szemeimet.
- Nem gondoltam volna, hogy sikerül rávennie. – lepődött meg.
- Hát… nehezen lehet ennek a tökfejnek nemet mondani, az biztos. – mosolyogtam.
- Azért ahogy hallom, mégis szoktál.
- Néha muszáj. Nem kaphat meg mindent, amit szeretne.
- Ez igaz. – vigyorgott. – Mi lenne, ha kimennénk, még mielőtt teljesen elmegy a hangunk?
- Jó ötlet. – mosolyogtam, s indultam el a folyosó felé, egy csendesebb zugot keresve, s hálát adtam, amiért legalább annyi esze volt, hogy egy szállodában rendezze a buliját.
- Itt máris jobb. – vigyorodott el, ahogy az előtér melletti pihenőben leültünk.
- Szerintem is.
- Jut eszembe! Mi van a demóval? Azt mondtad, hogy megmutatod!
- Szeretnéd még mindig hallani?
- Persze!
- Akkor… ha Taylor előkerül, odaadom, mert a kocsiban van.
- Oké. Egyébként hogy vagy? Régen tudtunk normálisan beszélni.
- Megvagyok, köszi… Táncolok, éneklek, ilyenek. Semmi különös, csak zajlik az élet.
- A különlétet hogy bírod?
- Elég furcsa volt eleinte, de kezdem megszokni, hogy ritkán láthatom. Néha nagyon rossz, de muszáj hozzászoknom, hogy lesz olyan, amikor még kevesebbet találkozunk. – vontam vállat.
- És Tay? Mi van vele?
- Forgat, forgat, jah és mondtam már, hogy forgat? Rengeteg munkája van, de legalább a karácsonyt és az újévet együtt tudjuk tölteni, illetve utána lesz még egy kis szabadideje. – mondtam boldogan.
- Mi ez a sunyi mosoly?
- Hát, ne mondd el neki, de azt tervezem, hogy januárban elmegyünk síelni. Illetve én biztosan board-ozok, de az már csak részletkérdés.
- Tutira örülni fog neki. – bólogatott izgatottan.
- Nagyon remélem.
- Biztosan. Egy kis kikapcsolódás mindig kell, neki meg főleg. Szerintem az utóbbi évet pihenés nélkül nyomta végig, és ez olyakor...
- Kiakasztó?
- Egy kicsit. – mosolyodott el.
- Az is eszembe jutott, hogy mi lenne, ha barátokkal mennénk, de nem tudom, hogy mindenkinek alkalmas-e az időpont, vagy sem. – néztem rá kérdőn.
- Hát… lehet, jobban örülne, ha csak ketten lennétek. De ha mégsem, akkor szívesen mennék én is, csak le kell beszélnem akkor egy-két dolgot.
- Örülnék, ha jönnél. – mosolyogtam. – Majd a többieket is…
- Gyertek, jön a köszöntés. – szakított félbe valaki, így mindketten felálltunk, és kényelmes tempóban bementünk. Ahogy sejtettem, középen egy hatalmas torta díszelgett, a vendégek együtt énekeltek, persze Tay az első sorban állt, hol máshol?! Miután lezajlott az egész, Selena Gomez pattant fel a színpadra, és kezdett énekelni, majd ahogy végzett, sorban minden énekes felment a színpadra, s be kell valljam, egész jó hangulat lett úrrá, bár továbbra is Kellan-nal beszélgettem.
- Te nem énekelsz? – jött oda Taylor.
- Nem, azt hiszem, inkább kihagyom.
- Miért, legalább egy kicsit gyakorolsz!
- A-a. – ráztam meg a fejem, így ismét eltűnt, én pedig tovább beszélgettem. Pár perccel később viszont arra lettem figyelmes, hogy felmegy a színpadra, s valamit beszél a Dj-vel, átnyújt neki egy CD-t, mégpedig az én demómat.
- Csak ne… - kezdtem bele, de ekkor beszélni kezdett.
- Van köztünk valaki, aki tehetséges énekes, de talán egy kicsit fél, úgyhogy bátorítsuk Ronnie-t egy kis tapssal! – vigyorgott, de most utáltam ezért. Egyáltalán nem voltam készen erre, és Swift kisasszony miatt pedig pláne nem énekeltem szívesen. Taylor folyamatosan csak engem nézett, én pedig ráztam a fejem, hogy akkor sem megyek fel.
- Menj már! Úgyis kíváncsi vagyok a dalodra! – bátorított Kellan.
- Nem!
- Na! Énekelsz egyet, és kész! Meglátod, jó buli lesz! – húzott le a székről, s a színpad felé terelt, így beleegyezően sétáltam tovább, egyenesen Taylor mellé.
- Hát akkor, csak annyit, hogy ez az első dalom. – mondtam még, kissé féltem, de a következő négy percben már a zenének adtam át magam, egyszerűen imádtam ott állni, s nézni, hogy mindenki táncol. Ez volt az, amit imádtam, ami nélkül nem tudtam élni.
- Köszönöm! – hajoltam meg, ahogy véget ért a szám, és tapsolni kezdtek. Remek érzés volt, de visszakérve a CD-m a Dj-től, visszamentem Kellan-hoz.
- Nagyon tetszik a szám, és persze egy remek előadó is társul hozzá! Komolyan nem értem, hogy miért nem az énekléssel foglalkozol! – ölelt magához.
- Hát… talán majd egyszer. – vontam vállat, de azért jól esett, amit mondott.
- Ügyes voltál! – jött oda Tay, és csókolt meg.
- Köszi! – mosolyogtam, ahogy szétváltunk.
- Jó estét! – jött oda hozzánk egy ismeretlen pasas.
- Jó estét! – köszöntünk vissza.
- Te vagy Ronnie, ugye?
- Igen, én volnék.
- Lucian Grainge vagyok, az Universal Music Group elnök-vezérigazgatója. Beszélhetnénk esetleg?
- Öhm, persze. – szálltam le a székről, s indultam el a pasas után, aki ugyancsak a pihenőnél állapodott meg.
- Ez a saját dalod volt?
- Igen én írtam, illetve a vezető producere is voltam.
- Szóval van már valamiféle szerződésed? – kérdezte, rögtön a lényegre térve.
- Nincs.
- Nagyon tetszett, amit hallottunk, és szeretnénk, ha esetleg bejönnél hozzánk, hogy ismét meghallgassuk a dalod, és talán a továbbiakban egy szerződést is ajánlhatunk.
- Álljunk meg. Nekem az éneklés egy hobbi, én valójában… talán színész vagyok, vagy valami olyasmi… - mondtam, de csak makogásnak tűnt az egész.
- Nos, ez esetben, itt van a névjegyem, gondolja meg az ajánlatom. – állt fel, s nyújtotta át névjegyét, majd hagyott magamra. Percekig csak ültem egy helyben, megszólalni sem tudtam, szó szerint úgy éreztem magam, mintha sokkot kaptam volna.
- Mit akart? – térített magamhoz Taylor.
- Valami olyasmit, hogy menjek be egy meghallgatásra, utána meg esetleg egy szerződés… vagy… - néztem rá döbbenten.
- Ez nagyon jó! Mit mondtál?
- Én… nem… csak odaadta a névjegyét, hogy gondoljam át.
- A te döntésed… - mosolygott.
- Ja, az enyém. – bólogattam, de még mindig ez előző percek jártak a fejemben.
Miért pont most talál meg, és miért pont engem? Miért nem tudott egy kicsit hamarabb adódni az alkalom, még mielőtt belefogtam a filmbe, vagy elvállaltam volna? Túl sok jó történik velem mostanában, és emiatt kezdett egyre jobban olyan érzésem lenni, hogy ezért még súlyos árat kell fizetnem, hiszen ilyenről még álmodni sem mertem, erre megtörténik. Hihetetlen, ugyanakkor csodás lehetőség, de fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek vele, mindenesetre a névjegykártyát mindenképpen megtartom, mert egyértelmű döntést nem tudtam hozni.
- Mi lenne, ha mennénk? – kérdezte Tay.
- Persze, már épp ideje. – néztem rá az órájára, ami negyed négyet mutatott. Mindenkitől elköszöntünk, ő Taylor-tól búcsúzkodott többet, én pedig Kellan-tól, akivel megbeszéltük, hogy még hívjuk egymást.
- Mi lenne, ha aludnék egy órát, aztán átvenném a vezetést? – kérdeztem tőle, mert láttam rajta, hogy nagyon fáradt.
- Ez jó ötlet, köszi. – mosolygott, így hátradöntöttem az ülést és pár perccel később már aludtam is…