43. This is natural

Már vagy egy órája lehettünk kint a vízen, amikor megálltunk, és csak a hullámokkal sodródtunk. Nagyjából egymás mellett voltunk, minket Moshe és Thekla fogott közre, akik hátradőltek az ülésen, mintha csak napoznának.
- Miért álltunk meg? – kérdeztem.
- Mindig megállunk egy kicsit pihenni – mondta Adrian, s az indítókulcsot is kihúzta. Felállt, amitől igencsak billegni kezdtünk, s ijedten fogtam meg magam alatt az ülést, hogy ne boruljak bele a vízbe.
- Mit csinálsz?!
- Megfordulok, ne pánikolj, ez csak víz – mondta nevetve, ami kissé felbosszantott.  – Húzódj hátra, amennyire csak tudsz! – más lehetőség nem lévén megtettem, amit mondott, de amikor már majdnem megfordult, meglöktem, így nagy csobbanással beesett a vízbe, amire mindenki felkapta a fejét. Amikor felbukkant a felszínen, mindenkiből kitört a nevetés, Adrian pedig durcás képet vágott.
- Ne durcáskodj, ez csak víz – nevettem tovább, mire már ő is elmosolyodott, de láttam, ahogy megvillan a szeme, így erőssebben szorítottam az ülést. Visszaúszott hozzánk, majd amikor Moshe megfogta a kormányt, az egyik kezével megfogta az ülést, hogy felhúzza magát. Ezek után kissé összemosódott minden, mivel az egyik pillanatban még ültem, a másikban már a vízben úsztam a felszín felé, hogy megtoroljam Adrian támadását, ugyanis berántott a vízbe, kihasználva a tömegét.

Amikor felértem, mindenki nevetett, de én is így tettem, mert a víz kellemes volt, főleg a nagy meleg után. Odaúsztam Adrian-hez, és a fejénél fogva lenyomtam a víz alá, de vele együtt lemerültem én is.
- Milyen a víz? – kérdezte Naia.
- Nagyon jó! – feleltem, s visszaúsztam az üresen maradt jet-skihez. Moshe ismét segített, így vissza tudtam mászni, de ezúttal a vezető részhez ültem.
- Csusszanj hátrébb – nézett fel rám Adrian.
- Vezethetek? – kérdeztem mosolyogva, s igyekeztem olyan kiskutya szemeket mereszteni, amilyeneket csak tudtam. Egy darabig fürkészte az arcomat, de úgy egy perccel később láttam rajta, hogy elhatározásra jutott, vagyis nyert ügyem van.
- Biztos vagy benne, hogy ki akarod próbálni?
- Naná! – vágtam rá.
- Oké… - sóhajtott nagyot, majd felmászott mögém. Levette a karjáról az indítókulcsot, és rácsatolta az enyémre, majd magyarázni kezdett. – Fontos, hogy mindig fel legyen csatolva, mert ha véletlenül felborulsz, vagy csak leesel, akkor azonnal leáll a rendszer. Ha bedugtad az indítókulcsot megnyomod a zöld gombot a bal kezednél, és egy kicsi gázt adsz neki a jobb kezednél lévő karral. Nem sokat csak egy nagyon kicsit. A hullámokon szintén egy kicsit adnod kell rá, de nem sokat. A piros gombbal tudsz majd megállni.
- Oké, fogtam – mondtam izgatottan. Adrian átkarolt, de éreztem, hogy a kezei készenlétben vannak, ha esetleg be kellene avatkoznia. Bedugtam a kulcsot, ahogy mondta, aztán megnyomtam a zöld gombot, és épphogy hozzáértem a karhoz, már el is indultunk. 

Eleinte csak lassan mentem, mert vezetni merőben másnak bizonyult, mint utasnak lenni, ugyanis a gerincemet is másképp érte a terhelés, illetve a lábammal is igyekeztem az ugrások után tompítani, aztán ahogy kezdtem ismét ráérezni, egyre gyorsultam.
- Jó lesz, de óvatosabban a gázzal – tanácsolta, így kicsit finomabban adtam folyamatosan gázt, hogy elérjük azt a sebességet, amit ő is diktált. Igyekeztem kanyarokat is leírni, és meglepődve tapasztaltam, hogy egész könnyen kordában tudom tartani a gépet, így tovább növeltem a sebességet. Adrian talán érezte, hogy ura vagyok a helyzetnek, mert egy szót sem szólt, csak nevetett velem együtt, amikor ugrattunk, mígnem össze nem találkoztunk a többiekkel. Mindenki megállt, s olyan elismerő pillantásokat kaptam, amitől ha lehet, a mosolyom még szélesebb lett.
- Ez nagyon állat volt! Egy kis hiba sem volt benne! – vigyorgott Moshe. – Ügyes vagy kiscsaj! Olyan voltál, mintha vagy ezredjére vezetted volna.
- Mit mondhatnék, őstehetség vagyok! – kuncogtam. – És persze remek tanárom volt – sandítottam hátra Adrian-re, mire egy puszit nyomott az arcomra.
- Mi lenne, ha kimennénk, és neked is bérelnénk egyet? Azt hiszem nem lesz gond.
- Az nagyon jó lenne! – vigyorogtam, aztán visszamentem a partra, míg a többiek tovább szórakoztak. 

Gyorsan megvolt a bérlés, de kissé kiakadtam, amikor megláttam az árakat. Tízpercért harminc eurót, míg egy óráért százötven eurót kellett fizetni. Biztos voltam benne, hogy Adrian állná az én részem is, így elhatároztam, hogy csak egyszerűen odatolom neki a pénzt. Ha ezt is ő fizetné, már nem a kedves kategóriába esne, és így is annyi mindent adott és vett nekem, hogy ha mindent vissza kéne fizetnem, a nálam lévő készpénz biztosan nem volna elég. Mindenesetre csendben maradtam, és amikor visszatértünk a vízre, immáron gyakorlottan indultam el a társaság másik feléhez.

Órákkal később adtuk le végül a jet-skiket, és vidáman mentünk vissza az öltözőkbe.
- Mennyit voltunk kint? – kérdeztem a lányokat amikor vetkőzni kezdtünk.
- Körülbelül négy órát. Miért?
- Csak úgy kérdeztem – vontam vállat, de olyan gyorsan készültem el, ahogy csak tudtam. Amikor végül is készen lettem, gyorsan a vállamra kaptam a táskám, és menet közben kerestem meg a pénztárcám. Épp időben értem ki, mivel a fiúk is akkor jöttek ki.
- Gyors voltál – mosolyodott el Adrian.
- Igyekeztem – kacsintottam rá, s velük együtt besétáltam a bérlőházba.
- Végeztetek?
- Igen. Mennyi lesz?
- Nézzük csak… öt jet-ski négy órára, illetve még fél órára, egy pedig két és fél órára, az annyi mint… háromezer-nyolcszáznegyven euró. – majdnem seggre ültem az összeg hallatán, de valójában meg sem rezdültem, legalábbis egy külső szemlélő nem láthatott rajtam semmit. Gyorsan kiszámoltam fejben, hogy a mi részünk ebből ezernyolcvan euró, de mivel egy gyors összenézést követően Moshe fizette az egészet, rájöttem, hogy majd később osztjuk szét egymás között. A ruhám gyorsan feltettem a pultra, és miután megkaptuk a számlát és a lányok is letették a ruhát, kimentünk.
- Akkor mennyit is kell adnunk neked? – kérdezte Naia.
- Hatszázkilencven eurót adtok ti, Adrian-nel mi ezernyolcvanat – vágtam rá.
- Agyaskám, gyorsabb vagy, mint a számológép – nevetett Moshe. – De így van – nézett elismerően, mire elmosolyodtam. Kinyitottam a pénztárcám, és előtúrtam belőle ezeregyszáz eurót, ám míg én ezt tettem, Adrian már nyújtotta is oda neki az összeget, így rácsaptam a kezére.
- Hé! – nézett rám értetlenül, de amikor gyorsan Moshe kezébe nyomtam a pénzt morcos lett. – Hagyjál már a hülyeségeddel! – nyújtotta felém a pénzét, de elhátráltam, persze követett.
- Nem, nem hagylak. Mindig mindent te fizetsz, ezt most én álltam.
- Akkor legalább az én részemet odaadom.
- A-a.
- Ugye tudod, hogy ez baromi megalázó?
- Szerinted nekem nem lenne az?
- Nem, az természetes, hogy egy férfi fizet – jött egyre közelebb.
- Szerintem meg nem – álltam meg, és sebes magyarázásba kezdtem, mire ő is megtorpant. – Szóval, ha annyira ragaszkodsz ahhoz, hogy a sajátodat kifizethesd, akkor felszámolom a gyorsoktatást is, ami kétszáz euró, plusz felezem a te részed, hiszen akkor ketten voltunk a jet-skin, vagyis marad száznegyvenöt euró, amit odaadhatnál, feltéve, ha nem tudnám, hogy a ruhákért százötvenet fizettetek még az elején. Úgyhogy még jövök neked öt euróval – somolyogtam, de a háttérben a többiekből kitört a nevetés. Adrian olyan bosszús képet vágott, hogy azt hittem, menten felrobban, de tudtam, hogy meg fog vele békélni, és inkább hagyja az egészet. 


Odaléptem hozzá, és lábujjhegyre állva nyomtam egy puszit az arcára, majd visszaszökdécseltem a többiekhez.
- Még senki nem tudta leszerelni – vigyorgott rám Thekla.
- Mert nem is sokan akarták… - mutatott rá Wassily, amivel felkeltette az érdeklődésem.
- Sok barátnőjét ismertétek? Úgy értem én nem vagyok az, de gondolom azok jöttek veletek.
- Igen, elég sokat.
- Azért nem olyan sokat – szólt közbe Adrian.
- Miért, nem mindegyiket mutattad be nekik? – kekeckedtem tovább.
- Renesmee kiállhatatlan egy nőszemély vagy, ugye tudsz róla? – nézett rám tettetett felháborodással, de tudtam, hogy viccel.
- Mondták már egy páran – kuncogtam.
- Azért szeretlek.
- Én is. De inkább válaszoljatok. Milyenek voltak Adrian női? – emelgettem a szemöldököm, mire az említett felhorkantott, de nem szólt egy szót sem, csak jött mellettünk, ugyanis időközben elindultunk a napozóágyak felé. Örültem, hogy még itt maradunk egy kicsit, legalább lesz időm napozni egy kicsit.

42. A little surprise

Miután mindennel kész voltunk, ahogy Adrian is mondta, találkoztunk a többiekkel, aztán sétálni kezdtünk a kikötő felé. Vigyorogva tettem meg az utat Adrian hajójáig, s amikor felszálltunk, egy puszit nyomtam az arcára, hogy kifejezzem, ezzel sikerült levennie a lábamról. Már az előző alkalommal is imádtam az egészet, hát még most, mivel egész nap, csak néhányszor, vagyis akkor jutottak eszembe a történtek, amikor egyedül voltam.
- Ezt miért kaptam?
- Mert imádlak!
- Nem hajókázni jöttünk – mondta sejtelmesen.
- Hát akkor? – néztem rá értetlenül.
- Majd meglátod! – vigyorgott, aztán felállt, és eltűnt a kabinban.
- Mit fogunk csinálni? – kérdeztem a négyesre pillantva.
- A-a, nem mondjuk el – vigyorgott Wassily.
- Adrian előre szólt, hogy majd megpróbálod kiszedni belőlünk – tette hozzá mosolyogva Naia.
- De élvezni fogod – szólalt meg pár percnyi elmélkedést követően Thekla. – Pontosan olyan típusnak tűnsz, aki odavan az új dolgokért.
- És mégis milyen az olyan? – kérdeztem vigyorogva.
- Pont olyan mint te. Hihetetlenül kíváncsi! – nevetett. – És szerintem nem riadsz vissza sok mindentől – állapította meg, de ezzel az elevenembe talált. Én nem riadok vissza? Hiszen azért vagyok velük, mert menekültem a szégyen és a bűntudat elől.
- Rosszat mondtam? – kérdezte, így arra a következtetésre jutottam, hogy az arcomra is kiülhettek az érzelmeim. Gyorsan elmosolyodtam, és megráztam a fejem.
- Csak elgondolkoztam. – legyintettem. – Tényleg a mikor menjünk el vásárolni? – tereltem el a témát.
- Holnap? – kérdezte Naia.
- Nekem megfelel – vontam vállat.
- Akkor holnap. Reggel érted megyünk, mondjuk kilencre, az megfelel? – kérdezte mosolyogva.
- Tökéletesen – bólogattam.
- Mi lesz kilenckor? – jött vissza Adrian, kezében egy tálcával, amin mindenféle ital sorakozott, gondolom mindenkinek azt hozta, ami a kedvence, s amikor megkaptam a mojitom, a sejtésem beigazolódott.
- Köszönöm! – mondtam, s gyorsan kortyoltam párat a frissítőből. – Gondoltuk, holnap megejtjük azt a vásárlást, és kilencre értem jönnek – magyaráztam, a fejemmel pedig a két lány felé böktem. – Persze, csak ha nem terveztél mást.
- Nem, nekem megfelel – mosolyodott el.
- Akkor jó – mondtam még, majd a figyelmem a tenger kötötte le, ugyanis Adrian felállított és a korláthoz vezetett. Két delfin ugrált a hajóorr előtt, s nem tudtam megállni, csak nevettem és nevettem. Legszívesebben beugrottam volna hozzájuk, hogy velük együtt ússzak, de mivel nem kicsit lett volna feltűnő, ha ezt teszem, így csak néztem őket, ahogy élvezik a habokat és a száguldást. 

Egy jó negyed órával később azonban, ahogy közeledtünk a part felé, eltűntek, de mivel már tisztán láthatóvá vált, hogy hol fogunk kikötni, így izgatottan figyeltem előre. Kíváncsi voltam, hogy miért jöttünk ide, így végigpásztáztam a partot, de továbbra sem tudtam, hogy mit fogunk csinálni.
Amikor leszálltunk a hajóról, vidáman indultunk el a kikötőtől jobbra, s nem is tudom mennyit sétálhattunk, amikor végre megérkeztünk.
- Nem mondod komolyan! – ugráltam örömömben, s Adrian nyakába ugrottam.
- De igen! – nyomott egy puszit az arcomra, majd  a derekamnál fogva az oldalához húzott, s így mentünk be a kis helyiségbe.
- Ötöt szeretnénk. – mondta Moshe a srácnak, aki a pult mögött volt. – Illetve hat ruhát – tette még hozzá.
- Milyen méret?
- Egy női S-es, két M-es, illetve három férfi L-es, hosszú legyen mindegyik. – mondta határozottan, mire a srác hátra ment, majd megjelent a hat ruhával a kezében. Letette őket az asztalra, mire a lányok elvették a sajátjuk és elindultak kifelé, s mivel nem akartam lemaradni, én is így tettem. Amikor az öltözőbe értünk, hálát adtam azért, hogy már előre felvettem a fürdőruhám, mivel egy nagy, közös rész volt, több szekrénnyel. Levettem a felsőm, illetve a nadrágom, és elkezdtem magamra operálni a ruhát.
- Jó a fürdőruhád.– dicsérte meg Thekla mosolyogva.
- Köszi, Adrian-től kaptam ma reggel.– forgattam a szemeim.
- Gondoltam – mondta kuncogva Naia. – Nagyon szexi.
- De nem közönséges, ugye?
- Nem, nem az – felelte végül Naia. – Tudod, irigy vagyok ám, tökéletes alakod van! – jegyezte meg, mire odafordultam hozzájuk, hogy szemügyre vegyem őket. Mindkét lány nagyon szép volt, igaz, hogy valamivel teltebbek voltak nálam, de nagyon arányosak voltak.
- Tökéletes? Inkább átlagos. Olyan mellméretről, mint ami nektek van, én csak álmodom. Ezen felül a csípőm sem olyan szép kerek, mint nektek… - mondtam őszintén.
- Mindenki azt akarja, amit nem kaphat meg – mutatott rá Thekla, ezzel ismét egy jó nagy gólt lőve. Merthogy én sem kaphattam meg azt, amit, vagy akit akartam, és ez fájt. Ahogy erre gondoltam, a bűntudatom is felütötte a fejét, hiszen ott volt nekem Nahuel, aki látványosan akart engem, nekem mégsem kellett. De Adrian is ide volt sorolható, mert bár amióta itt voltam, nem közeledett felém másként, mint egy barát, a nyaralás alatt lévő találkozóink alkalmával egyértelmű lett számomra, hogy tetszem neki. De persze ő sem felel meg nekem…
- Kész vagytok lányok? – kiáltott be Wassily.
- Még nem.– válaszolt neki Naia. Folytattam az öltözést, és igyekeztem visszaterelni a gondolataimat. Kimentünk, leadtuk a szekrénykulcsokat, majd lesétáltunk a partra, ahol már várt minket két fiú, az indítókulcsok is náluk voltak.
- Gyere! – fogta meg a kezem Adrian. Ahogy a vízhez értünk, már nem tudtam letörölni a mosolyt az arcomról, gyorsan a mentőmellénybe is belebújtunk, aztán az egyik srác megfogta a jet-skit, hogy a hullámok ne sodorják el, így Adrian fel tudott szállni. 

Követtem a példáját, s ahogy a srác odaadta neki az indítókulcsot, láttam, hogy felcsatolja a bal kezére. – Karolj át – adta ki az utasítást, én pedig tettem, amit mondott.
- Meddig lesztek kint? – kérdezte a srác, miközben arrébb ment, és egy újabb jet-skit hozott oda hozzánk.
- Nem tudom Heli, majd meglátjuk. – Aha, szóval ismerik egymást. Gondolhattam volna.
- Az új barátnőd be sem mutatod? – kérdezte mosolyogva, de nem nézett ránk, mert Naia épp felszállt a jet-skire, így igyekezett egy helyben tartani azt.
- Nem a barátnőm, vagyis nem úgy, ahogy gondolod – magyarázta. – De ő Renesmee, Renesmee, ő Heli.
- Örülök, hogy megismerhetlek – nyújtott kezet odahajolva hozzám.
- Nem különben – feleltem gyorsan, és elfogadtam a felém nyújtott jobbot.
- Kapaszkodj! – szólt rám Adrian, így visszahúztam a kezem, és ismét a dereka köré, vagyis sokkal inkább a mentőmellény köré fontam a karjaim.
- Mondd, ennek muszáj mindig rajtunk lennie? – kérdeztem mérgesen.
- Nem muszáj, de az első alkalommal jobb, ha rajtad van.
- Rajtatok is van.
- A példastatuálás miatt. Majd levesszük egy kicsit később – nevetett, én meg az orrom alatt morogtam tovább. Amikor mindenki fent ült, egymás után indultak el, hogy élvezzék a vizet, illetve a sebességet. Mi maradtunk utoljára, s azonnal feltűnt, hogy Adrian sokkal lassabban megy, mint a többiek. Eleinte nem zavart a dolog, de többet akartam, azt szerettem volna, ha igazán élvezzük mindketten.
- Gyorsabban! – kiabáltam a fülébe.
- Csak türelem! – kiáltotta ő is. Mi is kiértünk a sárga bójákon túlra, s amikor ez megtörtént, valamelyest gyorsított. Tetszett az érzés, s amikor kezdtem ráérezni a dologra, az egyik kezemmel elengedtem a derekát, és a mentőmellénybe kapaszkodtam vele, majd a másikat teljesen szabadjára engedtem. Megállás nélkül vigyorogtam, élveztem, ahogy köröket írunk le, és egyre nagyobb sebességre kapcsolunk. – Élvezed?
- Nagyon! – nevettem. Tovább szeltük a habokat, a többiekkel együtt mentünk. Aztán kis időre visszamentünk a partra, hogy levegyük a mostanra már biztosan feleslegessé vált mentőmellényeket, így már sokkal szabadabbnak érezve magunk tértünk vissza, hogy folytassuk, amit elkezdtünk…

41. Seeking

A vacsora után meglepően jó hangulatban mentünk fel Adrian-nel a lakosztályunkba. Továbbra is azt gondoltam, hogy idővel keresek magamnak másik szálláshelyet, pláne akkor, ha huzamosabb időre maradok, de most jól esett, hogy nem kell egyedül lennem. Az este alatt több témát is érintettünk, de főként engem kérdezgettek, ami kissé zavarba hozott, mivel nem igazán mondhattam igazat, nem mellesleg több évvel kellett elszámolnom, mint amennyit éltem. De ezt leszámítva, a gyerekkorukról, meg persze a gimis éveikről meséltek, amit nagyon jó volt hallgatni, bár szegény Adrian néha zavarba jött egy-egy kínosabb sztoritól, de egész jól viselte, hogy a többiek őt próbálják kellemetlen helyzetbe hozni. Egy idő után a lányok is mintha feloldódtak volna, akár azt is mondhattam, hogy a barátkozás egy fázisába léptünk, ugyanis amikor megjegyeztem, hogy alig van itt pár ruhám, készségesen felajánlották, hogy elvisznek a legjobb helyekre vásárolni. A keretem meglehetősen nagy volt, bár nem kimeríthetetlen, mivel nem akartam levenni még egy jó darabig a kártyáról, ugyanis akkor pár óra múlva biztosan szembe kellett volna néznem azzal, amivel nagyon nem akartam. Ennek ellenére elfogadtam az ajánlatuk, mert azt akartam, hogy megkedveljenek.
- Jól érezted magad? – kérdezte, amikor mindketten leültünk a kanapéra, és úgy terültünk el, mint akik túrázni voltak. Tényleg elfáradtam, mert nehéz volt a gondolataimat kordában tartani, akármennyire is bizonyultak jó társaságnak.
- Nagyon! Tudod, sosem gondoltam volna, hogy nyálasan csókolsz… - kuncogtam, elképzelve a jelenetet.
- Hé, ez nem ér! Megígérted, hogy nem cikizel miatta!
- Én? Soha! Ez nem cikizés, csak egy gondolat – nevettem tovább.
- De ez határozottan az volt! Amúgy is csak tizenhárom voltam, és nem tehettem róla, hogy a lány annyi parfümöt fújt magára, hogy tüsszentenem kellett tőle. Nem a csókom volt nyálas… De most mesélj cserébe te is valami kínosat!
- Hmm, lássuk csak… nem sok ilyen történetem van, és momentán egy sem jut eszembe.
- Persze, csak nem akarod elmondani!
- Nem, komolyan nem igazán van. Tudod a sok költözés miatt nem igazán voltak állandó barátaim, így nem volt sok olyan szituáció, amikor zavarba jöhettem volna. De egyszer volt egy osztálykirándulás, leültünk a fűbe enni, én meg nem vettem észre a kutya kakit, és beletenyereltem, úgy, hogy ott volt az a srác is, aki akkor tetszett. Mondanom sem kell, mindenki nevetett rajtam, és mindig piszkáltak utána – vontam vállat, mert nem különösebben érdekelt a dolog, de Adrian-nek nagyon tetszhetett a dolog, ugyanis öt percen keresztül megállás nélkül nevetett.
- Igazából ez nem ciki, csak vicces. – mondta, amikor egy kicsit megnyugodott.
- Szerintem elég ciki volt. A tiédnél legalábbis jóval cikibb – somolyogtam.
- Azt hiszem mindenki a saját bénázását érzi a legkínosabbnak.
- Meglehet – bólogattam. – Viszont én most lefekszem aludni, mert ha reggel tényleg el akarsz vinni arra a titokzatos helyre, és fürdőruha is kell hozzá, akkor időben fel kell kelnem – magyaráztam, miközben feltornáztam magam. Lehajoltam, hogy egy puszit nyomjak az arcára, de még mielőtt elhúzódhattam volna, visszahúzott, és ő is adott nekem egyet. Játékos mosolya láttán nem tudtam megállni, hogy ne nevetve menjek a szobámba. Az agyam szerencsére üresben volt már, így a gyors zuhanyozást követően jóformán beestem az ágyba, és el is aludtam…

Reggel finom simogatásra ébredtem, s ahogy nehéz pilláimat nyitogatni kezdtem, Adrian homályos, de határozottan vigyorgó képével találtam szemben magam.
- Jó reggelt Csipkerózsika, ideje felkelni.
- Ühüm, neked is – mondtam álmosan, de a szemem visszacsuktam, aztán egy perccel később kinyitottam, mert Adrian keze a nyakam felé vándorolt, ami meglehetősen csiklandós volt. – Jó, jó, fent vagyok – ugrottam ki az ágyból, s próbáltam morcos képet vágni, de nem nagyon ment.
- Helyes. Ha elkészültél, gyere ki, én már készen vagyok – somolygott, majd egy puszi után magamra hagyott. A fürdőbe vánszorogtam, hogy a reggeli rutint elvégezve gyorsan felöltözzem. Amikor ezzel is megvoltam, az órára pillantottam, ami fél nyolcat mutatott. Hát nem mondom, nem éppen szívet melengető dolog a korai kelés…
- Készen vagyok! – mondtam, miközben becsuktam az ajtómat, aztán gyorsan végigsimítottam a rajtam lévő hosszított, pánt nélküli, mintás felsőn, illetvea fehér sorton. Könnyen le lehetett venni őket, vagyis a vásárláshoz tökéletesen megfeleltek.
- Szép vagy! – nyomot a fejem tetejére egy puszit, miközben a derekamnál fogva magához húzott, és elindultunk.

Bár nem voltak nagy igényeim a fürdőruhát illetően, nem igazán találtuk azt a darabot, ami megfelelt volna. Ahhoz mondjuk ragaszkodtam, hogy pánt nélküli legyen, de eddig mindössze egyetlen darab volt, ami tetszett. Persze, a méretemben nem volt.
- Nem hiszem el, hogy egy normális fürdőruha sincs! – morogtam Adrian-nek, amikor egy újabb boltból jöttünk ki üres kézzel.
- Hidd el, a következőben megtaláljuk azt, amelyik megfelel – nyugtatgatott, de látszólag remekül szórakozott rajtam.
- Ezt mondtad az előbb is.
- De most tényleg így lesz! Érzem a csontjaimban! – kuncogott, s nem tudtam megállni, én is nevetni kezdtem, így valamelyest jobb kedvem lett. Belépve az üzletbe, ismét kutakodni kezdtem, s már a harmadik sort néztem át, amikor egy hatalmas vigyorral az arcán megjelent mellettem, kezében egy fürdőruhával. A színe szép volt, talán királykék, pántja sem volt. Csakhogy kissé merésznek éreztem, ugyanis elől kötős volt, és kételkedtem benne, hogy elég strapabíró lenne.
- Ezt ugye te sem gondoltad komolyan?!
- Miért, nem tetszik? Szerintem nagyon szép.
- Jól néz ki, de nem vagyok benne biztos, hogy a helyén marad, miközben… nem tudom, mit csinálunk. Elől kell megkötni, mi van, ha kioldódik?
- Szerencsém! – mosolyodott el zsiványan, mire vállon ütöttem.
- Hülye! – nevettem azért én is.
- Csak próbáld fel, ha akkor is úgy érzed, hogy nem oké, akkor tovább keresgélünk. Egy próbába még nem halsz bele.
- Nem, de el fogok süllyedni szégyenemben, ha ez lecsúszik rólam – vettem ki a kezéből, s indultam el a próbafülkék felé.
- Nem hiszem, hogy szégyellned kéne a tested, de ha így gondolod, akkor legalább bővül a cikis történeteid száma.
- Nagyon vicces! – húztam be a függönyt, majd leakasztottam a fogasról a fürdőruhát, aztán gyorsan letoltam a felsőmet a derekamra és felvettem a felső részét. 

Megkötöttem, annyira szorosan, amennyire csak tudtam, és mivel úgy gondoltam, hogy méretben megfelelő, a sortomat is letoltam, azzal együtt pedig a felsőmet is, hogy egyben meg tudjam nézni az egészet. Felvettem a bugyit is, a kötőjével kicsit babráltam, s amikor beállítottam, belenéztem a tükörbe. Összességében tetszett, úgy gondoltam, hogy nem áll rosszul, de inkább tesztelni kezdtem. Lehajoltam úgy, hogy a törzsem vízszintben legyen, ugráltam párat, illetve nyújtózkodtam. Mivel ezek ellenére is a helyén maradt minden, még csak el sem csúszott, úgy véltem, megmutathatom Adrian-nek.
- Na, milyen? – kérdeztem, amikor kihúztam a függönyt.
- Észveszejtő vagy! – vágta rá vigyorogva, s tetőtől talpig végigmért.
- Láttál már fürdőruhában, ne legeltesd így a szemed – kuncogtam, s igyekezett megemberelni magát, de nem nagyon ment neki. – Úgy értem, nagyon jól áll. De… mi az ott? – lépett közelebb, majd az alsórész kötőjéhez nyúlt.
- A bugyim. Csak nem képzeled, hogy belebújok e nélkül?! Ki tudja, ki próbálta fel előttem. Semmi kedvem összeszedni valami fertőzést – vontam vállat, mire nevetni kezdett.
- Tudod, a kérdésemre egyedül te válaszolsz ilyen nyíltan, más letudta volna az első mondattal.
- Miért ne tudhatnád, hogy mi az oka? Így nem nézel hülyének… vagyis nem annyira – mosolyodtam el, aztán visszaaraszoltam a fülkébe és visszahúztam a függönyt.
- Akkor? Ez megfelel?
- Igen. Megveszem – feleltem, miközben visszaöltöztem.
- Nem fog leesni, még véletlenül sem?
- Nem hinném.
- Francba! – mondta nevetve. Gyorsan elkészültem ezután, aztán a pénztárhoz indultam, hogy kifizessem, de Adrian megfogta a kezem, és a kijárat felé kezdett húzni.
- Még ki kéne fizetni… - mutattam rá.
- Már elintéztem – kacsintott, mire megtorpantam.
- Ne már, mindig ezt csinálod!
- Mit? – kérdezte, de közben már kiértünk az üzletből.
- Mindent megveszel nekem! Azt meg nem engeded, hogy én bármit is vegyek neked.
- Nem lehetne, hogy most az egyszer, csak azt mondd: Köszönöm Adrian, kedves tőled? – nézett rám csillogó szemekkel.
- Köszönöm Adrian, kedves tőled! – nyomtam az arcára egy puszit, mire elégedetten elmosolyodott és elindultunk vissza a szállodához. – De utállak ezért! – kuncogtam, belőle pedig kitört a nevetés.
- Nem hazudtoltad meg önmagad.
- Sosem tenném. Szóval, mi is a mai program?
- Nos… most visszamegyünk. Összekapjunk magunk, te felveszed ezt a csodás fürdőruhát, aztán találkozunk a többiekkel, végül pedig elindulunk.
- Nem fogod megmondani, hogy hová megyünk, igaz?
- De nem ám! – nevetett, s ahogy az imént mondta, visszamentünk a szállodába.

40. It's OK

Amikor felébredtem, már látszott az égen, hogy a nap lemenőben van, s mivel jobb ötletem nem volt, a fürdőbe mentem, gyorsan összekaptam magam, majd a kis kártyával a kezemben, ami gondosan oda volt készítve az éjjeliszekrényemre, lementem a partra, hogy sétáljak egyet.
Ahogy leértem, levettem a strandpapucsot, s csak élveztem a lemenő Nap utolsó sugarait a bőrömön, a homokot a talpam alatt, illetve a tenger morajlását. Lehunytam a szemem, és csak sétáltam előre, nem tartva attól, hogy bárkinek is nekimegyek, mivel senkit sem láttam a parton. Valószínűleg a fiatalok már az esti bulira készültek, míg az idősebbek a vacsorára. Görögországban az emberek igencsak eltolt életet éltek, ami a klímának volt köszönhető, de ez nekem pont kapóra jött.
Egy fél órával később a homok súrlódása ütötte meg a fülem, pár pillanattal később pedig megéreztem az illető illatát is, így megnyugodtam, és úgy sétáltam tovább, mint aki semmit sem sejt. Amikor Adrian felkapott a vállára, önkénytelenül is sikoltottam egyet, mert erre azért nem számítottam, a papucsom, illetve a kártyát eldobtam, hogy ne legyen bajuk, majd gyengéd tiltakozásba kezdtem, amikor megindult velem a víz felé.
- Ne, kérlek! Nehogy bedobj!
- Dehogy doblak! – nevetett, de egyre beljebb haladt a tengerben, majd egy kényelmes mozdulattal alámerült velem együtt. Néhány másodpercre lent maradtam, és élveztem a víz hőmérsékletét, aztán felálltam, hogy újra levegőhöz jussak.
- Azt mondtad, nem dobsz be! – nevetettem, miközben igyekeztem a ruhámat a megfelelő helyeken eligazítani.
- Nem is dobtalak. Veled együtt merültem le – hahotázott, miközben felcsúsztatta a vállamon a pántomat.
- Kösz – vigyorogtam rá.
- Szívesen – kacsintott. Ahogy kifelé haladtunk, feltűnt, hogy nézőközönségünk is akadt. Értetlen pillantást vetettem Adrian-re, aki továbbra is levakarhatatlan mosollyal jött kifelé velem együtt.
- Néhány barátom – avatott be, s hálát adtam azért, hogy egy sötétkék ruha volt rajtam, fehérneművel együtt. Így elkerültem azt, hogy átlátsszon, illetve azt, hogy olyan dolgokat fedjen fel a testemből a rám tapadó ruha, amiket egyébként eltakarnék. 

Amikor kiértünk a partra, a négyfős társaság is közelebb jött, két fiú, két lány arányban. Mindnyájan alaposan végig mértek mire odaértek, de nem érdekelt a dolog, hiszen én is ugyanezt tettem velük, miközben felvettem a papucsom és az ajtót nyitó kártyát. Mindkét lány feltűnően szép volt, ami miatt a vizes ruhámban úgy éreztem magam, mint egy csöves. A fiúk jó kiállásúak voltak, de nem voltak olyan helyesek, mint Adrian, de az is lehet, hogy csak elfogult voltam vele.
- Srácok, ő Renesmee, Renesmee, ők Naia, Thekla, Wassily és Moshe.
- Sziasztok, örülök, hogy megismerhetlek titeket – mosolyogtam rájuk, s láttam rajtuk, hogy meglepődnek.
- Na, most már hisztek nekem? – kérdezte Adrian nevetve.
- Egy mondatot mindenki be tud tanulni – jegyezte meg cinikusan Naia.
- Miről maradtam le? – néztem értetlenül Adrian-re.
- Nem hitték el nekem, amikor azt mondtam, hogy van egy barátnőm az Egyesült Államokból, akit nem régen ismertem meg, és tökéletesen beszél görögül.
- De… hogy? Alig lehetsz több tizennyolcnál, már ha vagy annyi – nézett végig rajtam kikerekedett szemekkel Thekla.
- Még csak tizenhét – vágta rá nevetve Adrian.
- Ne már, zavarba hozol! – könyököltem meg.
- Hát öregem, nem semmi, komolyan. És tényleg olyan szép, mint mondtad – tette zsebre a kezét Moshe. Az szája érdekes mosolyra húzódott, míg a szeme gondolkozón szűkült össze. Mellette Wassily is hasonlóképp méregetett, s nem értettem, hogy miért van ez.
- Nem szoktam hazudni. De most ha megbocsátotok, felmegyünk átöltözni, meg ilyesmi. A vacsoránál találkozunk – mondta Adrian, így egy intéssel otthagytuk őket, és elindultunk a szálloda felé. Amikor elég távol kerültünk, hogy ne hallják, felé sandítottam. Az arcán továbbra is ott virított a csibészes mosoly.
- Legközelebb nem lehetne, hogy száraz ruhában mutass be a barátaidnak? Most úgy nézek ki, mint egy szakadt csöves. Nem épp a legjobb első benyomás – grimaszoltam, mire röhögni kezdett.
- Mint egy csöves mi? Hidd el, le vannak tőled nyűgözve. Tudod, nem mindennap sétál veled szembe egy okos és szép lány, te pedig határozottan az vagy.
- Thekla és Naia sem tűntek butának, és ők sokkal szebbek, mint én, pláne most – magyaráztam, miközben beszálltunk a liftbe. Adrian hangos szortyintással jelezte nem tetszését.
- Baromság!
- Akkor is! Szóval legközelebb maradjak legalább addig száraz, míg bemutatsz nekik, oké?
- Jól van, ha ezt szeretnéd.
- Azt hiszem a srácok nincsenek valami jó véleménnyel rólam. Mindketten úgy tanulmányoztak, mintha ufó lennék.
- Valójában mindkettőnek tetszettél.
- De… ők… a lányokkal…
- Nem járnak. Mindannyian csak barátok vagyunk már általános sulis korunk óta – magyarázta, majd kitárta előttem az ajtót. – Csak utánad.
- Köszi – motyogtam, s beslisszoltam előtte. – Szóval ilyen régen ismeritek egymást?
- Igen. Nem azt mondom, nem voltunk mindig ennyire jóban, de határozottan ők a legjobb barátaim.
- Akkor velük megyünk holnap arra a titokzatos helyre? – kérdeztem somolyogva.
- Igen, velük. Régóta lent voltál egyébként a parton?
- Úgy egy fél órája – vontam vállat. – Addig aludtam.
- Most is karikásak a szemeid egy kicsit.
- Azt nem mondtam, hogy jól is. Csak azt, hogy aludtam – mondtam immáron az szobaajtóm előtt állva. Nem igazán tudtam, hogy mit vegyek fel, de a lehetőségeim korlátozottak voltak.
- Remélem, ma éjjel már ki tudod pihenni magad.
- Én is. De menjünk, mert bár te tíz perc alatt kész vagy, nekem ez több idő lesz. Mire kimosom a sót a hajamból…
- Van időd. A lányoknak legalább egy óra kell, hogy elkészüljenek, és valószínűleg még nem jöttek vissza – kacsintott rám.
- Huhh, jó – mosolyodtam el, majd bementem a szobába, és kipakoltam a táskám tartalmát.

Jó tízperces agyalás után végül megtaláltam azt, amit megfelelőnek véltem, így becsattogtam a fürdőbe.

Amikor a zuhanyozással végeztem, megszárítottam a hajam, aztán felvettem a fekete, fehér csíkos ruhámat, amelynek az alján egy szélesebb sáv szintén fehér volt. Nem túl elegáns, de nem is túl laza. Neszesszerek hiányában smink nélkül voltam kénytelen vacsorázni menni, de legalább egy pasztell színű magas sarkút vettem, így nem papucsban, vagy csizmában kellett megjelennem. Kimentem a nappaliba, Adrian az erkélyen állt, és valakivel beszélgetett, így a hűtőhöz mentem, hogy igyak még gyorsan pár kortyot. Bár igyekeztem pozitívan állni mindenhez, és nem gondolkozni úgy igazán, nem nagyon ment. Újra és újra felötlött bennem Jake csókja, ahogy az is, hogy Nahuel mit szólhatott, amikor megtudta a dolgot, mert abban biztos voltam, hogy Jake nem félt az orra alá dörgölni. Ráadásul tekintve azt, hogy ennyire kiborultam, nemcsak Nahuel, de még apám, és a családom többi része is igen pipa lehetett rá, így csak remélni tudtam, hogy mindenki épségben lesz, amikor hazamegyek. Ha, hazamegyek, pontosítottam, ugyanis nem voltam benne biztos, hogy meg tudom tenni. Talán ha én mondom el neki, akkor jobban fogadta volna Nahu… hiszen fordított helyzetben én is ezt vártam volna, vagy nem? Rá kellett jönnöm, hogy egy gyáva nyúl vagyok, és akármennyire is jó ötletnek tűnt ide jönni, talán otthon kellett volna maradnom, így viszont… olyan volt, mintha benzint öntöttem volna az amúgy is olthatatlan tűzre.
- Kész vagy? – kérdezte, amikor mögém ért, így megszakítva a gondolatmenetem.
- Igen – fordultam meg, s egy mosolyt varázsoltam az arcomra.
- Csinos vagy.
- Na, persze! – forgattam a szemeim, s ahogy felkínálta a karját, belékaroltam. Így mentünk le egészen az étteremig, ahol Wassily és Moshe vártak minket egy asztalnál. A két lány valóban késett, ahogy azt Adrian még a liftben megjósolta. Leültünk az asztalhoz, s Adrian-nel karöltve az étlapot kezdtem mustrálni. Pár perccel később sem tudtam választani, pedig vagy ötször átfutottam már az ételeken. – Tudod mit? – néztem Adrian-re.
- Mit? – kérdezte mosolyogva.
- Rendelj nekem te. Majd meglátjuk, hogy meg tudom-e enni, vagy sem.
- Biztos?
- Ühüm – bólogattam, majd az éppen megérkező lányok felé fordultam. Mindketten szépen fel voltak öltözve, és mindketten ki voltak sminkelve. Míg Naia egy krémszínű, nyakrésznél arannyal díszített ruhában, addig Thekla egy feltűnő, zöld ruhában feszített, amin ugyan nem volt semmi, a színe miatt nem is igényelt semmi mást, a hatást így is elérte. Tudtam, hogy az én ruhám közel sem volt olyan szép, de megpróbáltam nem foglalkozni vele. Mindenesetre elhatároztam, hogy valamelyik nap elmegyek vásárolni, mert az nem járja, hogy mindig én vagyok a rút kiskacsa.

39. Escape

Sziasztok!
Máris meghoztam az új részt, és a következőt is igyekszem időben feltenni. :D
Az előző fejezethez kaptam komikat, amit ezúton is szeretnék megköszönni, nagyon örültem nekik! :)
Mindenkinek további szép hetet, kellemes olvasást!
Puszi! =)

Pár órával később sem éreztem magam jobban. Bár a sírást sikerült abbahagynom, még mindig újra és újra összerezzentem, aminek nem a folyamatosan fújó szél volt az oka. A ruháim már megszáradtak, mégis úgy éreztem, hogy fázom, pedig nem lehetett annyira hideg. Szinte robotként meneteltem előre Port Angeles utcáin, nem törődve a bámuló emberekkel, mígnem elértem egy bankautomatát. Eszemben sem volt hazamenni, s még így is csak szerencsével maradhatok észrevétlen. Mivel nem volt nálam elég készpénz, le akartam venni a kártyámról, hogy a családom ne találja meg a szállodát, amiben az éjszakát terveztem tölteni, épp elég lesz, hogy azt megtudják, melyik városban vagyok. Gyorsan végeztem, annak ellenére is, hogy egy nagyobb összeget vettem le, mert fogalmam sem volt, hogy mennyi időbe telik, míg haza tudok már menni. Mert nem tudtam volna Nahuel szemébe nézni, és úgy tenni, mintha mi sem történt volna, de a családom előtt is szégyelltem magam. Időre volt szükségem, de fogalmam sem volt, hogy mennyire.
A telefonom megállás nélkül rezgett a zsebemben, s csak akkor vettem elő, amikor egy parkban leültem egy padra. Egyetlen hívást leszámítva minden hívás a családtagjaimtól származott, s amikor megláttam a délelőtti híváshoz tartozó nevet, tudtam, hogy mit fogok csinálni. Majdnem rányomtam a hívás gombra, de mivel a híváslistából azonnal megtudhatták volna, hogy kivel beszéltem utoljára, kerestem egy telefonfülkét, és ott pötyögtem be a számot, majd pár csörgés után végre meghallottam az illető hangját is.
- Igen, tessék?
- Adrian? Szükségem lenne a segítségedre…

Bő egy nappal később, amikor a gépem landolt, fáradtan és éhesen vánszorogtam végig a parkolóhoz vezető úton, ám amikor megláttam az ismerős, vigyorgó arcot, aki ígéretéhez híven ott várt rám, elmosolyodtam.
- Szia! – öleltem át Adriant, s jól esett, ahogy magához vont. A táskámat levette a vállamról, annak ellenére is, hogy nem volt nehéz. Csak azok a ruhák voltak benne, amiket Jacobtól hoztam el, illetve néhány olyan, amit még Port Angelesben vettem gyorsan.
- Szia! Örülök, hogy itt vagy! Gyere, fáradtnak tűnsz. – Nyitotta ki előttem az anyósülés felöli ajtót. Beültem, bekötöttem magam, s amikor ő is beszállt mellém, hálás pillantást vetettem rá.
- Én… nem tudom eléggé megköszönni azt, amit értem tettél. Csak…
- Amikor kialudtad magad, mindent elmondasz. Lesz elég időnk beszélgetni. – Indultunk el az ismerős úton. Percekig a könnyeimmel küszködtem, mert a hála, amit felé éreztem, leírhatatlan volt, s mert bár próbáltam nem gondolni arra, hogy kiket hagytam magam mögött egy időre, rengetegszer eszembe jutottak. De a fizikai szükségleteim szerencsére erősebbnek mutatkoztak, így pár perccel később elnyomott az álom.

Halványan érzékeltem, hogy valaki kiemel a kocsiból, s amikor a karjaiban voltam már, hozzábújtam az illetőhöz, mert Adrian összetéveszthetetlen illatát lélegeztem be. A következő kép az volt, amikor ágyba kerültem és levette rólam a cipőmet, majd megsimogatta az arcom és adott egy puszit. Ezek után magamra hagyott én pedig csak aludni akartam.
Amikor felébredtem, fogalmam sem volt róla, hogy mennyi lehet az idő, sőt, mivel a szememet nem nyitottam ki az erős fény miatt, azt sem tudtam megállapítani, hogy délelőtt vagy délután van. Óvatosan nyitogattam a szemem, s amikor már mindent jól láttam, az éjjeliszekrényen lévő órára pillantottam, ami fél tizenkettőt mutatott. Úgy saccoltam, hogy tizenegy óra körül érkezhettünk meg, vagyis egy fél napot átaludtam. Még nyújtózkodtam egy kicsit, majd kikeltem az ágyból és körülnéztem. Azonnal feltűnt, hogy abban a szobában vagyok, amelyikben a legutóbbi alkalommal is aludtam, így az ismerős környezetben könnyen feltaláltam magam. Kivettem pár ruhát a táskámból, ami az egyik fotelban hevert, majd a fürdőszobába vonultam, mert ölni tudtam volna már egy zuhanyért. Megnyitottam a vizet, s kellemesen melegre állítottam, mert bár ment a légkondi, odakint akár negyven fok is lehetett. Aláálltam, s csak hagytam, hogy a víz zuhogjon rám.
Amikor végeztem mindennel, úgy éreztem, hogy sikerült egy kicsit felfrissülnöm, és valamelyest a hangulatomon is javított, így felöltöztem, majd kimerészkedtem a szobából. A nappaliban nem láttam senkit, de balra nézve észrevettem Adriant az ajtóban. Egy tálcával a kezében sétált felém, messziről is megéreztem a friss pirítós és tojás illatát.
- Jó reggelt!
- Neked is! – mondta mosolyogva. – Kint, vagy bent szeretnél reggelizni?
- Kint.
- Oké… – indult el az ajtók felé, így gyorsan kinyitottam, hogy ne neki kelljen még azzal is szenvednie. A tálcát letette a kis asztalra, ami ott volt, s tétován megállt előtte. – Ülj le, csak mondd meg, mit kérsz hozzá. Van fent minden, le is van hűtve.
- Baracklé van?
- Persze.
- Akkor azt kérnék.
- Máris hozom – felelte, s egy perc múltán vissza is ért az üdítővel és egy pohárral a kezében. Letette elém, majd töltött is. Ahogy végignéztem az ételeken, azt sem tudtam, hogy mivel kezdjek, roppant hálás voltam, hogy felhozatta nekem.
- Köszönöm. Mindent. Már nagyon éhes vagyok, de honnan tudtad, hogy felkeltem?
- Hallottam, hogy zuhanyozol. Gondoltam, éhes is leszel, így felhozattam – vont vállat. Enni kezdtem, de lázasan törtem a fejem azon, hogy magyarázzam el neki ezt az egészet, mert megérdemelte a magyarázatot.

Még akkor sem tudtam, hogyan kezdjem, amikor befejeztem a reggelit, s nagyokat kortyoltam az italomból, tovább húzva ezzel is az időt. Adrian egész végig nem szólalt meg, csak figyelte, ahogy eszem, és úgy tett, mintha mi sem történt volna. Persze, normál helyzetben végig beszélgettük volna az egészet, de ez aligha lehetett szokványosnak mondani.
- Még egyszer köszönöm. És nem csak ezt. Mindent. Tudod… sosem fogom tudni meghálálni ezt neked eléggé.
- Nincs miért hálálkodnod. De… miért kellett eljönnöd? Vagy… bántott valaki? Csináltál valami hülyeséget? Ha nem akarod elmondani, megértem… de könnyebben tudok segíteni, ha tudom, miben kell.
- Te azzal segítettél, hogy itt lehetek. Ez sokat jelent nekem. És igen, csináltam valami hülyeséget – böktem ki végül. A tekintete megállapodott az arcomon, és kíváncsian fürkészett. Nem kérdezett semmit, várta, hogy megszólaljak. – Nem törvénytelen, vagy ilyesmi… - motyogtam, s kifinomult hallásomnak köszönhetően hallottam, hogy hangosabban fújja ki a levegőt. Megkönnyebbült.
- Akkor mi történt?
- Csak… el kellett jönnöm otthonról. Nem bírtam ott tovább, érted? Sok minden történt, és… kell egy kis idő, hogy rendezzem magamban a dolgokat.
- Miért van olyan érzésem, hogy ennek az egésznek köze van… öhm, hogy is hívják… Jacob! Igen, Jacob-hoz – nézett rám kérdőn, s a név hallatára ismét rám tört a sírógörcs. Töltöttem magamnak innivalót, hogy lenyeljem a növekvő gombócot a torkomban, mert csak így voltam képes megszólalni.
- Köze van hozzá, igen – bólintottam megerősítésképp, viszont nem tudtam, mit mondhatnék még. Közel sem volt olyan egyszerű ez az egész, mint ahogy felvázolhattam volna neki.
- Szereted? – kérdezte komolyan.
- A-azt hiszem.
- Szerelmes vagy belé? – jött az újabb kérdés, s bár próbáltam megállítani, a könnyeim hullani kezdtek.
- Nem tudom, én… nem tudom, Adrian! Gyűlölöm őt azért, amit tett, de… szeretem, érted? Csak el akarom felejteni, mert… utálom magam miatta. Utálom, hogy szeretem, mert ezzel mást is megbántok! Én gyűlölöm ezért, de nem tudom nem szeretni! – tört ki belőlem, a hangom pedig olyan hisztérikusan csengett, hogy már-már ijesztő volt, s a könnyeimtől is alig láttam valamit, így csak azt éreztem, hogy Adrian kijjebb húzza a székem és átölel.
- Minden rendben lesz… nem tudom mit tett, vagy mi történt köztetek pontosan, de nem számít. Itt vagy. Majd túl leszel rajta – duruzsolta a fülembe, a hátamat folyamatosan simogatva. Addig húzott, mígnem ő a földön, én pedig az ölében nem ültem, s olyan nyugtató szavakat suttogott nekem, melyektől furcsamód kezdtem megnyugodni.

Amikor a zokogásom sírássá, majd az is csak szipogássá csendesedett, Adrian kitette az üres tányérokkal teli tálcát, én pedig bent leültem a kanapéra. Visszaérve a nappaliba leguggolt elém és megfogta a kezem, s miközben beszélt, gyengéden cirógatta.
- Nézd… nem voltam még ilyen helyzetben, de amíg itt vagy, nem akarom, hogy mindig ilyen szomorú légy. Nem mondom, hogy egyszerű lesz túllépned ezen az egészen, de azt megígérem, hogy igyekszem majd könnyebbé tenni neked. A többi csak rajtad múlik – mondta komolyan, ugyanakkor a hangja együttérzésről, vagy valami olyasmiről tanúskodott. Elmosolyodtam, mert nagyon jól esett, hogy minden hátsószándék nélkül, barátként mellettem áll.
- Köszönöm.
- Tudod, már betegesen sokszor mondtad ezt nekem az elmúlt huszonnégy órában, lehet, hogy köszönöm-szindrómában szenvedsz – mosolyodott el, mire felnevettem.
- Lehet, hogy igazad van – vigyorogtam továbbra is.
- Mit akarsz ma csinálni?
- Nem bánnád, ha ma csak itt maradnék? Aztán holnap keresek magamnak valami szállást és…
- Nem mész sehová. Addig maradsz itt, ameddig csak akarsz.
- Akkor hadd fizessek érte! Az nem járja, hogy mindig, mindent te állsz.
- Elfelejted, hogy apámé a szálloda, a lakosztály pedig az enyém. Mindegy, hogy egyel több, vagy kevesebb személy van itt – rázta meg a fejét. – Különben is! Ne sérts meg azzal, hogy fizetni akarsz valamiért, ami egyébként ingyen van. – horkantott.
- Jól van, kö… úgy értem, nagyon hálás vagyok – kaptam észbe időben, mielőtt ismét megköszöntem volna neki a dolgot.
- Én nem különben. Élvezhetem a társaságod, ez nekem éppen elég. Na, jó. Nekem találkoznom kell pár barátommal, csak este tudok visszajönni.
- Nem kell, úgy értem, miattam igazán ne siess. Érezd jól magad. Valószínűleg egész nap a tévé előtt fogok gubbasztani, vagy alszom. Vagy talán felváltva a kettőt – somolyogtam.
- Jól van. Este akkor is visszajövök. Ma hagylak pihenni, de holnap eljössz velem valahová.
- Hová?
- Majd meglátod.  Legyen meglepetés – kacsintott. – Fürdőruhát hoztál?
- Nem.
- Akkor majd reggel veszünk egyet. Most viszont tényleg indulnom kell, este találkozunk! – nyomott egy puszit az arcomra, majd elindult az ajtó felé, de mielőtt kilépett volna rajta, visszafordult. – Majd’ elfelejtettem! A szobaszervizt a kettős kereszt egyessel éred el.
- Oké. De menj már, mert el fogsz késni! – kuncogtam, mire elmosolyodott és becsukta maga mögött az ajtót. Eldőltem a kanapén, a tévét bekapcsoltam, hogy legyen valami háttérzaj, de a szemem becsuktam, mert úgy éreztem, mintha szemhunyásnyit sem aludtam volna, és úgy terveztem, estig fel sem kelek.