2. Preparation

Egy idő után végre kitisztult a fejem, már nem sírtam. Csak néztem a tengert, és gondolkodtam, mindenfélén. Úgy délután négy körül, kis zajra lettem figyelmes, s hátranézve Seth vigyorgó képét pillantottam meg,
- Szia, hát te? – kérdezte vidáman.
- Szia Seth! – öleltem őt meg. – Csak gondolkodnom kellett egy kicsit.
- Igen, ez egy remek hely erre. És szabad tudnom, hogy min?
- Mindenfélén. Az elmúlt fél éven leginkább.  – kuporodtam össze. – De azt hiszem jobb lesz, ha megyek. Már elég régen eljöttem otthonról… - húztam a számat, mire Seth csak felnevetett. Ő rendkívül jól szórakozott azon, hogy még mindig úgy óvnak, mint egy gyereket.
- Igen, valószínűleg már a hajukat tépik… Elkísérlek! – mondta, tudtam, hogy ez egy újabb kihívás egy versenyre.
- Oké… - mosolyogtam, majd hátat fordítottam, hogy át tudjon változni. Nem sokkal később éreztem, hogy finoman az orrával bökdös, így megfordulva azonnal futásnak eredtem. Jól esett a száguldás, Seth mindig tudta, mivel tud felvidítani. A házunktól úgy egy kilométerre volt a képzeletbeli cél, s nem lepődtem meg, hogy nem én nyertem. Megvártam, míg visszaváltozik, s vigyorogva jött ki egy bokorból.
- Ez túl könnyen ment, nem vagy formában.
- Jah, szar napom van. – helyeseltem.
- Szedd össze magad, nem szeretek ilyen lazán nyerni! – vágott óvatosan vállba.
- Oké, megteszem, amit lehet. Na, de most tényleg megyek! – búcsúztam el tőle, majd ismét futni kezdtem.
- Várj, Nessie! – kiáltott utánam.
- Igen? – fékeztem le, s néztem vissza rá.
- Holnapután lesz egy kis party. Eljössz?
- Talán. – vontam vállat, majd magam mögött hagyva őt, a nagy ház felé kezdtem rohanni, úgy sejtettem ott találok mindenkit.

- Sziasztok! – köszöntem halkan, mindnyájan rám néztek, s nem tudtam nem észrevenni mennyire dühösek valamennyien. Szépen leültem a kanapéra, és vártam a fejmosást.
- Megmondanád merre jártál? – állt elém apám.
- Mintha nem tudnátok… - feleltem közömbösen, majd taktikát váltottam. Nem gondoltam volna, hogy anyám nem szól egy szót sem rólam, de hálás voltam érte. – De ha tőlem is hallani szeretnétek, akkor a tengerparton voltam. Gondolkoznom kellett.
- Ilyen sokáig?
- Igen, ilyen sokáig. Sajnálom, hogy nem adtam semmiféle jelet magamról. – vettem elő a legbűnbánóbb hangom és arcom, minek következtében láthattam, hogy megenyhülnek.
- Csak máskor…
- Jó. – feleltem a ki nem mondott kérésre.
- És jutottál valamire? – kérdezte immáron anya.
- Igen. Méghozzá arra, hogy nem értem miért borultam ki ennyire, de nem szeretném, hogy ha valaha is találkozom Jacobbal, akkor elmondjátok neki, hogy tudok mindent.
- Miért? – kérdezte Rosalie.
- Mert csak. – néztem rá komolyan, még mindig nem szoktam hozzá, hogy minden egyes döntésem meg kell indokolnom, Renée elfogadott mindent úgy, ahogy én akartam. – De ha ez nem elég, akkor azért, mert én, erre kérlek titeket. – tudtam, hogy ebbe nem kötnek bele, még mindig én voltam a szemük fénye… - Alice!
- Igen? – kérdezte vigyorogva.
- Akkor megyünk?
- Persze!
- Hová is mentek? – kérdezte apa.
- Csak a fürdőmbe, hogy megcsinálja a hajam. – kuncogtam, s végre apám is mosolyra húzta száját. Felslisszoltunk az emeletre, s hozzá is látott a munkához…

A másnap szerencsére eseménytelenül telt, de még nem volt merszem megkérdezni a mai bulit. Tudtam, hogy ha nemet mondanak, akkor is meglógok valahogy, de nem értettem, miért vagyok olyan sok mindentől eltiltva. Végül csak akkor szántam rá magam, mikor már este hat volt, s úgy sejtettem a buli már elkezdődött, így lementem, és anyámat megtalálva felhívtam magamhoz.
- Baj van kicsikém? – kérdezte aggódva. Miért kell mindig rosszra gondolni, bár úgy sejtettem, nem lesz oda az ötletemért.
- Nem, nincs. Én csak… azt akarom kérdezni, hogy… szóval a falka tart ma egy kis összejövetelt a tengerparton, és engem is meghívtak… - néztem rá kérlelően.
- Összejövetelt? – nézett rám mindent tudóan.
- Jó, egy kis buli…
- Én elengednélek, persze bizonyos feltételek mellett. De tudod mi apád véleménye erről… - mondta komolyan.
- Tudom, de… várj! – azzal utat engedtem gondolataimnak, és mondhatni, kiabálni kezdtem: „Apu!! Apu!! Ha hallasz, megtennéd, hogy feljössz hozzánk egy percre?” Épphogy befejeztem, és ismét elzártam elmém, apám már ott állt velem szemben.
- Baj van? – nézett hol rám, hol anyámra. Miért kezdi mindenki ezzel?!
- Nem, nincs. – és mivel nem találtam a szavakat, megérintettem arcát, ezzel elmondva minden kérésem, csak kivételesen megengedtem, hogy érzelmeim egy része is átáramoljon.
- Szó sem lehet róla! – mondta egyszerűen, de láttam rajta milyen ideges.
- Miért? – kérdeztem felháborodva.
- Szerinted? Egy csapat részeg farkassal lenned, nem éppen a legbiztonságosabb dolog.
- A legnagyobb baleset mégsem velük ért. – adtam meg a kegyelemdöfést. Láttam, hogy fájdalom fut át arcán, s anyámra pillant, aki szinte tükörképe volt, s ebben a pillanatban meg is bántam, amit mondtam.
- Akkor sem mehetsz el!
- Olyan nehéz megbízni bennem?
- Bennük nem bízom. Illetve azokban, akikké részegen válnak.
- Arra nem is gondoltál, hogy van annyi eszem, hogy ha veszélyesnek érzem a helyzetet, akkor eljövök? – néztem rá még mindig felháborodva.
- Nessie, értsd meg, hogy…
- Nem! Te értsd meg, hogy sokkal jobban kéne bíznod a döntéseimben! – arca eltorzult, majd egy kemény maszkká vált, s úgy szűrte a fogai közül.
- Legyen! De ha egy… - kezdett bele, de nyakába ugrottam, s nem hagytam, hogy befejezze. Szorosan magához ölelt, majd még anyámat megölelve vidáman ugráltam be fürdőmbe.

 Kicsit igazítottam hajamon és sminkemen, majd gardróbomhoz mentem, ahol nagynehezen, de kiválasztottam egy terepmintás nadrágot, egy hozzá passzoló mélyen dekoltált felsőt, és egy fekete csizmát. Belebújva, még zsebre vágtam mobilom, majd leviharoztam. Mindenkitől elköszöntem, s végighallgattam apám és Rosalie prédikációját, majd pillantásukat magamon érezve tűntem el az erdőben. Már eléggé sötét volt, de könnyen odataláltam a jól mulató társasághoz, bár nem voltam felkészülve mindenre…