43. Állapot

Sziasztok!
Meghoztam a 43. részt, nem olyan hosszú, de mivel nem sokára vége van a történetnek, ezért lett ilyen rövid. A 45. rész lesz az utolsó, illetve jön még egy epilógus, de abban már igazi történés nem lesz. Most ennyi, ha van kedvetek komizzatok, kellemes olvasást!! :)
Puszi!! =)

Ronnie szemszög

Még mindig nem tudtam elhinni, hogy ez történt velem, újra és újra behunytam a szemem, hogy hátha csak álom az egész, de miután Taylor betett az autóba, kezdtem felfogni, hogy mindennek vége. Mindent, amiért egész életemben dolgoztam, elveszítettem egy rohadt ugrás miatt, mert tudtam, hogy ezzel elvágtam magam, minden táncos tudta, hogy egy bokatörés után már nem lehet ugyanúgy táncolni. Egyszerűen nem bírja el majd a súlyomat úgy, ahogy kell, és a szükséges hajlékonyságot és erőt sem nyerheti vissza. Egyetlen kis bolondos ugrás miatt. Egyetlen egy apró kis hiba véget vet a pályafutásomnak, ami számomra az életet jelenti. Fájt a bokám, de sokkal jobban fájt az a valami a mellkasomban, úgy éreztem menten megfulladok, így megkönnyebbülés volt, amikor Taylor kivett a kocsiból, és bevitt, majd lefektetett az ágyra. Könnyeim ugyan folytak, de legszívesebben ordítottam volna, viszont nem akartam, hogy Taylor így lásson.
- Add ki magadból! Hallod! Hékás, ne tartsd vissza! – mondta, s nézett komolyan a szemembe. Tudta, hogy mit érzek, őt nem tudtam átverni, akármennyire is próbálkoztam. – Gyerünk! Hajrá! – mondogatta, de tartottam magam, újra és újra lenyeltem a torkomban gyülemlő gombócot. De ahogy lágyan megcsókolt, nem bírtam tovább, s zokogásban törtem ki. Talán órákig feküdhettem átkarolva őt és bőgve, mikor újabb gombócot éreztem a torkomban, de most egész másmilyent.
- Hozz gyorsan valamit! – kértem a szám elé tartva kezemet, s ahogy kimondtam, felpattant, s egy vödröt tartott elém, amit megfogtam, s hagytam, hogy kijöjjön, ami kikívánkozik.
- Jobb? – kérdezte, amikor letettem a vödröt, és visszadőltem a vállára.
- Sokkal! – szipogtam még mindig, de aztán újra eleredtek könnyeim. – Miért pont velem kellett, hogy megtörténjen? Mit ártottam bárkinek is? Mit? – kérdezgettem.
- Cssss! Nem lesz semmi baj, hidd el.
- Taylor ez nem így van! Sohasem fogok tudni ugyanúgy táncolni, soha! Mindennek vége, érted? – zokogtam.
- Butaságokat beszélsz, majd meglátod! – mondta még, s kezdte el simogatni a kezem, ami nyugtatólag hatott rám. Nem sokkal később elaludtam…

2014.04.15.
Több hétnyi szenvedés után végre a járógipszet is levették, és megkezdhettem a gyógytornát, ami egy hét elteltével már nem igazán okozott gondot, ugyanis otthon is csináltam. Nem akartam elfogadni, hogy ez történt, és miután levették a fekvőgipszet, minden erőmmel azon voltam, hogy gyorsan gyógyuljak, és a lehető legjobb állapotba hozzam a bokámat. Igaz, ehhez Taylor is nagyban hozzájárult, mivel az első héten végig mellettem volt, ezzel csúsztatva a forgatást, nem hagyta, hogy begubózódjak, s mikor jobban lettem, már én zavartam el. Így is elég nagy bűntudatom volt amiatt, hogy tönkretettem a buliját, nem kell, hogy még a karrierjét is félbetörjem. Azt már sosem bocsátanám meg magamnak, ebben biztos voltam.
- Szia. – jött be mosolyogva Kellan.
- Szia! Hogyhogy itt? – néztem rá meglepetten, hiszen legjobb tudomásom szerint forgatnia kellene.
- Pár nap szabim van, gondoltam, meglátogatlak. Nem baj, hogy bejöttem? Csak nyitva volt…
- Dehogy! Bármikor bejöhetsz, mondtam már. – legyintettem. – Ülj le. – mondtam, ugyanis éppen az asztalon lap-topoztam.
- Hogy vagy? – nézett aggódóan a szemembe.
- Jól. – feleltem.
- Komolyan, Ronnie.
- Komolyan mondtam. Jól vagyok. – mosolyogtam.
- Mindketten tudjuk, hogy ez nem így van.
- Jól vagyok, jól kell lennem.
- Nem kell, értsd meg.
- Ha csak sajnáltatom magam, akkor nem gyógyulok meg.
- Nem sajnáltatod magad, hanem elmondod, hogy vagy. Ha azt akarod, hogy sajnáljalak, akkor csináld tovább, amit most. Mondd el, hogy mi a helyzet, ha már Taylor-nak nem teszed meg.
- Ezt ő mondta? – ijedtem meg.
- Látod, most is miatta aggódsz. Fogd már föl, hogy miatta nem kell aggódnod, és nem kell eljátszanod, hogy jól vagy.
- Nem játszom el, jól vagyok.
- Tényleg? Nekem nem úgy tűnik. Ismerlek már annyira, hogy lássam. Ha meg annyira érdekel, akkor Tay egyetlen problémája az, hogy miattad kell aggódnia.
- Nem kell. Ezt is túlélem valahogy, nem? – vontam vállat, de úgy sejtettem már úgy is mindegy mit mondok, talán az lenne a legkönnyebb, ha beszélnék vele. Mindenesetre megnyugtatott a tudat, hogy Taylor csak miattam aggódik, hiszen ez könnyen orvosolható. Az elmúlt hetekben ugyanis nagyon furcsán viselkedett, s akárhányszor a szemébe néztem, még ha mosolygott is, szeme keserűséget tükrözött, és ez félelemmel töltött el, hiszen érthető, ki akarna egy nyomorékkal lenni, aki még érzelmileg is labilis, így hát elhatároztam, hogy jó képet vágok mindenhez.
- Valamit túlélni, és jól lenni két külön dolog. Na, mondd csak el! – nézett rám kíváncsian, s térített vissza a jelenbe.
- Komolyan jól vagyok, csak…
- Csak mi?
- Tönkretettem a szülinapját, halasztott a munkában és ezt mind miattam. Nem szeretném, hogy bármit is értem adjon fel.
- Elhiheted, hogy nem adott fel semmit. Természetes, hogy melletted van és volt, hiszen szeret. De te komolyan ezen rágódtál? Csak most az egyszer gondolj magadra!
- De nem kell magamra gondolnom. Én teljesen jól leszek… idővel biztosan. Az orvosok így is azt mondják, hogy sokkal gyorsabban gyógyulok, mint az ilyen esetekben szokás. Talán a táncot is ott tudom folytatni, ahol abbahagytam. – mondtam, s nagyon reméltem, hogy így lesz, az idő előrehaladtával pedig ezt nem csak mondogattam, hanem már-már el is hittem.
- Örülök, hogy ilyen pozitívan állsz hozzá. – mosolygott. – Biztos vagyok benne, hogyha rajtad múlik, akkor sikerül. – kacsintott.
- Merem remélni.  Na de, te hogy vagy? Mi újság?
- Zajlik az élet, forgatok és forgatok. Szerencsére sok a munka. – mosolygott.
- Csak nem?
- Mi nem?
- Megkaptad?
- Melyiket?
- Ne add már a hülyét. – csaptam vállon. – A szerepet, amiért úgy odavoltál.
- Hát… nem hivatalosan, de igen. – vigyorgott.
- Úgy örülök! – öleltem magamhoz. – Gratulálok! Látod, én megmondtam. Komolyan éreztem, hogy a tiéd lesz!
- Na persze!
- Ne hidd el, de így volt! – álltam fel. – Kérsz valamit? Inni, enni?
- Egy pohár valamit elfogadok. – mosolygott, így a konyhába mentem, s elővéve két poharat, gyümölcslevet öntöttem bele.
- Köszi! Egyébként tudod, hogy már tök normálisan jársz? Mármint nem is látszik, hogy mi történt.
- Hát, sokat tornáztattam, és meg lett az eredménye. – vontam vállat.
- Csak ne vidd túlzásba. – figyelmeztetett.
- Jól van. Igyekszem mértékletes maradni. A doki szerint két hét múlva már elmehetek edzeni is, ha ilyen tempóban javul a bokám. Persze nem órákat, hanem megpróbálhatok futni, vagy valami ilyesmi, és ha azt bírom, akkor jöhet a tánc. – somolyogtam.
- Drukkolok.  – mondta, s tovább beszélgetve kellemesen elütöttük az időt, késő estig nálam volt…