1. The time...

Már fél év eltelt, mióta végleg hazajöttem. Az első heteket nehezen viseltem, nem volt, akinek elmondhatnám minden bajom, kiönthetném a szívem. Éjszakákon át csak sírtam, nem tudtam hová tenni őket, sem az érzelmeim. Legalább annyira kíváncsiak voltak rám, mint én rájuk, így képességemet használva, rájuk zúdítottam az elmúlt hat évet, ügyelve arra, hogy a nem kiadandó érzelmek kósza szele se jusson el hozzájuk. Természetesen ők is meséltek, sok mindent hallottam többször is, csak más szemszögből. Aztán minden jobb lett, kezdtem őket megszeretni, s a normális kapcsolat is kialakulófélben volt, vagyis Bella és Edward már pont olyanok voltak számomra, mint a szüleim. Mert akármennyire is szerettem Renée-t, ő örökre csak egy nagyon jó barátnőm marad. Végre egy normális tinédzser életét kezdtem el élni, de egy valamit továbbra sem értettem. Találkoztam Sammel, Emilyvel, a gyerekeikkel Sallyvel és Elliottal, Paullal, Rachellel és még sorolhatnám, szóval a falkatagokkal, de Jacobbal nem, s mikor kérdeztem, mindig csak kitérő választ kaptam, nem voltak hajlandóak elárulni. Pedig kíváncsi lettem volna rá, még mindig barátomnak éreztem, s elképzelésem sem volt, hogy merre is lehet. Ezen merengve aludtam el…
- Apu? Mármint Edward? – kérdeztem álmosan, s körülnéztem, hogy reggel van-e már. Nem szólt egy szót sem, s mivel idegesített, így újra megszólaltam. – Baj van?
- Nem, nincs semmi baj, csak…
- Csak mi?
- Csak figyeltem az álmaid, mint régen. – hogy mi?! Fortyogtam magamban, de nem akartam rázúdítani, nem akartam elrontani a kapcsolatunk.
- Láttál valami érdekeset? – kérdeztem kissé csípősen.
- Ami azt illeti… mindegy is! Aludj csak! – mondta, s adott a homlokomra egy puszit.
- Nem, ne hagyjuk! Kérlek! – mondtam, gondolván, hogy erre úgysem mond nemet.
- Nem volt olyan érdekes, aludj csak! – azzal egy szempillantás alatt eltűnt a szobámból. Nem igazán értettem, de nagyon fáradt voltam, ezért inkább az alvás mellett döntöttem, reggel úgysem menekülhet…

Felkelve kicsit heverésztem, majd a fürdőbe mentem, hogy emberibb formát öntsek magamra. A szokásos dolgokat elintézve a gardróbomhoz mentem, amit Alice-nek hála úgy imádtam, órákat is el tudtam benne tölteni, ő volt az egyetlen, aki nem bánta hogyan öltözöm, a fő, hogy vásárolhasson nekem. Egy egyszerű farmer és garbó mellett döntöttem, gondoltam ma nem borzolom a kedélyeket, ugyanis az első hetekben teljesen odavoltak, hogy miket vagyok képes felvenni, no meg persze teljesen ledöbbentek külsőm láttán. A hajam immáron sokkal világosabb színekben pompázott, ugyanis a Nap kiszívta, de nekem roppant mód tetszett. Sosem voltam kövér, sőt, talán az átlagosnál is vékonyabbnak mondhatom magam, amit meg is jegyeztek, de nem tehettem róla, ettem én rendesen, csak hát ilyen az alkatom. Erről eszembe jutott, hogy mára beszéltük meg Alice-szel, hogy megcsinálja a hajam, mivel mint kiderült, szükségtelen fodrászhoz mennem. Gyorsan felkaptam még a magas sarkúm, majd vidáman szaladtam le.
- Jó reggelt! – trilláztam még a lépcsőről. Ahogy leértem, Jasper, Alice, Rosalie, és Carlisle fogadott, mindenkinek adtam egy puszit, majd a konyha felé igyekeztem, ahonnan isteni illatok szálltak.
- Jó reggelt! – került elém hirtelen Emmett, így megtorpantam, majd túllendülve zavaromon, neki is lenyomtam egy puszit, és mentem is volna tovább… - Jé, csak nem rendes ruha van rajtad? – nevetett, mire csak szúrósan visszanéztem rá, majd tovább mentem.
- Szia Esme! – köszöntem neki is, majd válla fölött áthajolva megnéztem mit csinál. Rántotta! Imádtam, hiába egy iszonyú egyszerű étel.
- Szia aranyom. Mindjárt kész, ülj csak le. – nekem sem kellett több, lehuppantam az egyik székre, és vártam. Két perc sem telt el, mikor már előttem volt a reggelim, sosem kértem, de mégis mindent megcsináltak nekem, ami eleinte zavart, de aztán rájöttem, hogy megpróbálják bepótolni, amit eddig nem volt alkalmuk megtenni, így beletörődtem.
- Köszönöm! – mondtam még, majd neki is láttam, és az újságot kezdtem el olvasni.  Nagyjából egyszerre fejeztem be az evéssel, s még mielőtt felálltam volna, inni kezdtem. Esme leült velem szemben, s várta, hogy befejezzem. – Nagyon finom volt, mégegyszer köszi! – mosolyogtam, elvette előlem a tányért és egy szempillantás alatt már vissza is ült.
- Hogy aludtál? – kérdezte kedvesen.
- Jól, köszi! Tényleg, anyáék hol vannak? – kérdeztem, ha nem volt idegen a közelben, akkor még mindig inkább így szólítottam őket.
- Kora hajnalban átmentek a házatokba. – vont vállat.
- Mondd, apa sokszor jön be hozzám éjjel? – kérdeztem kíváncsian.
- Hát nem olyan sokszor, de úgy két-háromnaponta biztosan. – magyarázta, mire szemem sarkából láttam, hogy Alice felkapja a fejét. – Zavar?
- Nem, de… mindjárt jövök! – mondtam, s el is viharoztam. Még hallottam, ahogy Rosalie valószínűleg mosolyogva megjegyzi, hogy „Milyen szeleburdi ez a lány!”, de úgy két perccel később már házikónk előtt sétáltam. 

Imádtam, hogy ilyen gyorsan tudok futni, még ebben a cipőben is minden gond nélkül. Szép lassan mentem be hozzájuk, s belépve anyu fogadott, szemei – mint minden alkalommal mikor meglát – még jobban csillogtak.
- Szia drágám! – mondta, s ölelt meg. Ugyan nem voltam olyan meleg, mint a falkában bárki, de melegebb voltam az átlagnál, így kissé kirázott a hideg, s valószínűleg emiatt el is engedett.
- Szia anyu! Apu hol van?
- Hátul, mindjárt jön! – mondta mosolyogva. – Ettél már? – kérdezte, mintha nem tudná.
- Igen, Esme csinált nekem rántottát. – mondtam nyugodtan. Ekkor apa tűnt fel, így neki is köszöntem, majd rögtön a lényegre is tértem.
- Szóval, mit is láttál éjjel az álmaimban? – kérdeztem kíváncsian, mintha csak hétköznapi témáról esne szó.
- Semmi érdekeset.
- Valóban? Akkor miért volt olyan aggódó az arcod?
- Nem volt az. – húzta sunyi mosolyra száját, sejtettem, hogy játszani fog.
- Jajj, apu ne csináld már ezt! – kértem, majd arcához nyúltam, és visszajátszottam neki a tegnap éjjeli beszélgetésünk. Kérdőn nézett Bellára, majd végre megszólalt.
- Jacobról álmodtál.
- És ez aggaszt annyira? – kérdeztem értetlenül. – Rólatok is szoktam álmodni.
- De róla sokkal többször, mint rólunk. – magyarázta.
- Talán, mert vele még nem találkoztam, ő csak egy emlékkép számomra. De valahogy… - megakadtam. Igaz, hogy a kapcsolatom a szüleimmel rendkívül szoros lett mostanra, mégsem tudtam, hogy ezt elmondhatom-e nekik, vagy megértenék-e egyáltalán.
- Valahogy mi? – kérdezte bátorítóan anya.
- Nem tudom. Valahogy barátomnak érzem, és kíváncsi vagyok, hogy miért. De ti nem mondjátok meg, hogy hol van, de még azt sem, hogy miért nincs itt. – mondtam durcásan, mire mindketten elnevették magukat. Kersztbefontam magam előtt karjaim, és kérdőn tekintettem hol az egyikre, hol a másikra. Ismét egymásra néztek, s felmerült bennem, hogy valami új képességnek hála, talán már szavak nélkül tudnak kommunikálni. Aztán rájöttem, hogy valószínűleg anya magyaráz valamit apának.
- Szóval? – sürgettem őket.
- Ülj le, kérlek! – mondta anyu. Mivel úgy gondoltam, engedelmességgel többre megyek, mintha megmondom, hogy nem tudok nyugton ülni, ezért úgy tettem, ahogy mondta. Újabb hosszú percek teltek el szavak nélkül, míg végül apa vette át a szót, látva, hogy anya nem is tudja, hogy kezdje.
- Hallottál már a bevésődésről, ugye?
- Persze, Sam és Emily, Quil és Claire sorolhatnám… - mondtam semmit sem értve, nem értettem, hogy jön ez ide. Aztán felfogtam. Jacob azért nincs itt, mert bevésődött, ez logikus. Furcsa érzés támadt mellkasomban, amit nem tudtam hova tenni.
- Igen, nos ez Jacobbal is megtörtént… - tudtam, világos, mint a Nap.
- Szóval akkor ezért nincs itt? De én nem mehetnék el hozzá? Csak hogy találkozzam vele?!
- Igen, ezért nincs itt. De nem tudjuk, hol van, még a falka tagjai sem tudják.
- Várjunk csak, ti nem ismeritek azt a lányt? – kérdeztem értetlenül.
- Azt hiszem félreértettél. – fogta meg görcsösen fejét, mintha csak le akarná tépni a helyéről.
- Te vagy az a lány. – suttogta anyám. Ez sokkolt. Nem értettem. Forgott velem a világ, mintha csak össze akarna omlani, amit eddig felépítettem magamban.
- Hogy mi?! – kérdeztem hisztérikusan, s pattantam fel.
- Kicsim, nyugodj meg! – kérlelt Bella, s termett mellettem egy pillanat alatt.
- Mégis hogy nyugodnék meg, amikor… amikor lehetőségem sincs a választásra?! Amikor kötelező egy nyamvadt korccsal leélnem az életem, pedig nem is ismerem! – toporzékoltam.
- Nem muszáj vele lenned! – szólt közbe apám maga elé meredve, s kissé félelmetes mosoly ült ki arcára. Ettől a mondattól visszarogytam a kis kanapéra, és vártam, hogy folytassák. Végül anyám visszaült a helyére, és elegendő bátorságot gyűjtve szólalt meg.
- Ha nem akarsz vele lenni, nem kell. Jacob, ha te úgy akarod, akkor csak a barátod lesz, de mint láthatod, nem is tudja, hogy visszajöttél. Ha nem akarsz vele lenni, nem kell. Ha egyszer találkoztok, akkor ő sem fogja erőltetni, ő az lesz neked, amit csak akarsz. Ha barátra van szükséged, barátod lesz, ha szeretőre – ekkor hangjából aggodalom és kis düh hallatszódott ki – akkor a szeretőd lesz, ha csak egy sofőrre van szükséged, akkor ő azzá válik, neki a legfontosabb a te boldogságod.
- De Sam sem tudja elengedni Emilyt, akkor Jacobnak, ez hogy fog menni velem? – kérdeztem ironikusan.
- Egyszer már megtette. – szólt közbe apám. – Nehezen, de elengedett, mert úgy gondolta, neked így lesz a legjobb. Nem tudom, hogy ha valaha is találkoztok, újra sikerül-e majd neki, ha te úgy akarod, de úgy gondolom igen. – mondta nyugodtan. Nem értettem. Apa és anya Jacobot védik, mikor amióta csak itt vagyok és mentünk valahová, ha csak egy fiú megkörnyékezett, tettek róla, hogy elmeneküljön?!
- Ezt nem értem! – nevettem el magam. – Ti most komolyan Jacobot véditek, holott amióta csak itt vagyok, ki vagytok akadva, hogyan öltözöm, és minden fiút elűztök?! Hát ez új! – nevettem még mindig.
- Csak minden lehetőséget számba kell venned. – mondta anyu.
- Én csak… gondolkodnom kell! – mondtam, majd elviharoztam. Nem éreztem, hogy követnének, így a La Push-i tengerpartra szaladtam, s amint odaértem és leültem egy uszadékfára, utat engedtem könnyeimnek, hogy azok minduntalan hulljanak. Nem értettem semmit, s legfőképp magam. Miért borultam ki ezen annyira? Hiszen megmondták, hogy semmi sem muszáj, ráadásul Jacob sincs itt…