Közérdekű közlemény

Haliho!
Ezúttal nem az új résszel kapcsolatban írok, hanem egy kis meglepetés miatt. Azok, akik olvasták a „Road to Success”-t és esetleg a folytatását, a „The Success itself”-et is, nekik nem újdonság, hogy egy meglepetéssel készültem. Ezt nem csak a fentebbi két történet olvasóinak készítettem, hanem mindenkinek, aki esetleg figyelemmel követi az irományaim, tehát a „DreamDust” olvasóinak is szívesen elküldöm.
Bővebb információ: ITT

30. Undecidable

Sziasztok!!
Meghoztam a 30. részt (ami egyébként ezen a blogon a 95. bejegyzésem), ami azt hiszem elég hosszú lett, és tartalmas is bizonyos szempontból.:) Remélem, hogy tetszeni fog, és tovább olvastok!! Köszönöm az elősző részekhez a komikat! :)
Kellemes olvasást, ha van kedvetek komizzatok!!
Puszi!! =)

Döbbenet ült ki az arcára az első pillanatban, majd gyorsan rendezte a vonásait, de továbbra is zavartság csillogott a szemeiben. Én nemkülönben éreztem magam. Nem voltam benne biztos, de mintha egy kissé el is vörösödtem volna, s a közelsége miatt beszélni kezdtem.
- Öhm, izé… akkor köszönöm. – mondtam gyorsan, igyekezve, hogy ne nézzek a szemébe, majd átslisszoltam a szobámba. Nem igazán tudtam kezelni a kialakult helyzetet, és ez idegesített. Nem kellett volna ilyen bénán reagálnom, sőt, nem kellett volna ilyen helyzetbe hoznom magam. Mindenesetre nem tudtam már mit tenni, így összeszedtem magam, s mivel már idő volt, lementem a nappaliba. Néhányan már ott tébláboltak, s végül Seth volt az, aki odajött hozzám.
- Jól vagy? Bár nagyon jól nézel ki! – nézett végig a ruhámon.
- Tökéletesen jól és köszi. Bár örülnék, ha maradhatnánk még egy kicsit.
- Majd jövőre is eljövünk. – kacsintott.
- Jah, jövőre… - mondtam idétlenül, mert valójában Adrian járt a fejemben és hiába gondoltam azt, hogy el fog jönni, abban már közel sem voltam olyan biztos, hogy megengedik, hiszen ez elég kockázatos.
- Az mindjárt itt van. – mondta Missy biztatóan.
- Hát… remélem vagy mi. – motyogtam.
- Ne legyél letörve! Különben is, az iskola majd leköt. – bökött oldalba Seth, s ettől tényleg jobb kedvem lett. Vártam már az iskolát, és nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen lesz. Nagyon-nagyon kíváncsi. Egyrészt az új emberek, másrészt, hogy mi minden van még, amit nem tudok. Szerettem tanulni, bár ha úgy esett, akkor a pokolba kívántam. El sem tudtam képzelni, milyen lehet ez egy normális embernek, hiszen én sokkal gyorsabban tanulok náluk… akkor nekik ez még nehezebb.
- Ettől nem félek. Olyan jó lesz végre egy helyre járni! – trilláztam.
- Közel sem olyan jó, mint gondolod. Amilyen agyas vagy, unatkozni fogsz.
- Azt nem hiszem. – feleltem továbbra is vidáman, s mivel mindenki elkészült, elindultunk az étterembe. – Biztos vagyok benne, hogy egy csomó mindent kell tanulnom.
- Ne bízd el magad. Mindenesetre biztos jobb lesz, mint havonta iskolát cserélni. Ráadásul ez az utolsó éved, nemde?
- Igen. Minden olyan… izgalmas talán. Fogalmam sincs, hogy mi vár rám.
- És ez nem rémít meg? – szólt közbe Missy.
- Mi van, te egy másik Nessie-t ismersz? Mert az a Nessie, akivel épp beszélsz… - kezdett bele Seth.
- Imádja az új dolgokat, nem beszélve a veszélyről. – fejezte be végül Missy. – Igazad van, hülye kérdés volt. – mosolyodott el. Én nem mosolyogtam. Egyszerűen nem tudtam. A veszélyről azonnal Nahuel jutott az eszembe. Cserbenhagytam őt, egyszerűen nem álltam mellette. És a legelképesztőbb, hogy még meg is csókoltam. Akkor minden olyan… logikus volt? Hogy tudott minden így összekuszálódni ennyi idő alatt? Akkor azt hittem, Jake az, akivel lenni akarok. De talán… talán jobb lenne adnom egy esélyt Nahuel-nek is. Vele sosem veszekszem, és mindig megértett, legyen szó bármiről. Nem húzta fel magát apróságokon, egyszerűen elfogadott olyannak amilyen vagyok. Vagyis hát… próbálta megismerni azt, aki vagyok most…. De nem most kell ezt letisztáznom magamban, bár kétség kívül még azelőtt, hogy hazaérnénk.
- Szóval, te mit eszel? – kérdezte Kim. Nem igazán voltam tudatában annak, amit teszek, s ahogy föleszméltem rájöttem, hogy az étlapot bámulom. Mellém Missy és Jake került, s egy nagy kerek asztalt ültünk körbe, így mindenki látott mindenkit, és könnyedén beszélgethettünk.
- Hát… nem is tudom. Annyi finomság van itt, hogy fogalmam sincs!
- Van souvlaki.
- Hogy? – pillantottam oldalra.
- Van souvlaki. – ismételte meg Jacob. Nem igazán értettem, hogy miért mondta, s a kérdő tekintetemre csak egy elégedett mosollyal felelt.
- Hát akkor, azt hiszem én is tudom már, hogy mit eszem. Mindenki döntött már? – kérdeztem meg gyorsan.

Amikor mindenki bólintott, magunkhoz hívtam a pincért és leadtam a rendelést. Egyfelől sokkal könnyebb volt így elmondani, hogy ki mit szeretne, másfelől, nem voltam benne biztos, hogy beszél angolul.
- Mi az a souvlaki? – kérdezte meg Missy kíváncsian.
- Majd meglátod! – mosolyodtam el. - És ha mindent megeszel, megengedem, hogy megkóstold! – tettem hozzá játékosan, mire mindenki nevetésben tört ki.
- Mondja ezt egy hétéves. – kuncogott.
- De hétévesnek nagyon is intelligens.
- Hát ebben nem kételkedünk. Már most jobban tudsz bármilyen nyelven, mint én az anyanyelvemen. – nevetett Seth is.
- Ez nem teljesen igaz.
- Jó nem minden nyelven, de a legtöbben.
- Nagyjából hatezer ma beszélt nyelv van, ezekből én körülbelül tizenötön beszélek elég jól, és további haton tűrhetően. Erősen túlbecsülsz Seth!
- Hát én örülnék neki, ha „csak” tizenöt nyelven beszélnék. – jegyezte meg Rachel.
- És ha jól sejtem, akkor tizenöt nyelven jobban beszélsz, mint a helyi tudósok, a másik hatot meg legalább anyanyelvi szinten… - kezdett bele Jared.
- Tovább növelitek az egóját, vagy végre abbahagyjátok?! – csattant fel hirtelen Leah.
- Mi van, féltékeny vagy, hogy máris okosabb nálad? – kérdezte zsivány mosollyal Paul.
- Fogd be! – vágta rá Leah.
- Inkább te fogd be Leah! – nézett rá dühösen Seth.
- Elég legyen srácok! – csitított el mindenkit Rachel. – Ha még itt is ölni akarjátok egymást, akkor én inkább hazamegyek. Ez az utolsó esténk, igazán kibírhatnátok! – korholt minket tovább. Igaza volt. Ez az utolsó esténk, és nem akartam ilyen apróságokkal elrontani.

Kissé kínos csend követte a kis malőrt, de amikor meghozták a vacsoránkat, azonnal feloldódtunk. Én Missy-nek adtam kóstolót, s elmosolyodtam azon, hogy Jake-nek látszólag ízlik a magamnak is választott hús. Annyi különbség volt, hogy neki dupla adagot rendeltem, és köretnek krumplit, míg magamnak csak a szimplát és salátát kértem mellé.
- Kérsz egy kicsit? – toltam elé a tsatsikim. Meglepettnek látszott, amikor egy pillanatra találkozott a tekintetünk, de elfogadta, s lenyelve elégedett vigyor ült ki az arcára. – Ha szeretnél, nyugodtan vegyél belőle, úgysem fogom megenni az egészet. – tettem hozzá.
- Nem fogom megenni előled.
- Tényleg nem fog elfogyni. Ennyi húshoz bőven elég lenne a fele is, és akkor még az uborkasalátáról nem is beszéltem. – kuncogtam.
- Akkor köszönöm. – mosolyodott el ismét.
Tovább ettünk egy-egy élményt újra elmesélve, vagy tervezgetve, hogy mi mindent csinálunk legközelebb, noha én egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy lesz legközelebb. De ezt megtartottam magamnak. Az utolsó falatoknál tartottam, amikor a felszúrt hús a mártásban ragadt, s hosszas szenvedés árán sem tudtam kiszedni. A többiek beszélgettek, ami kapóra jött, ugyanis így nem látták, hogy bénázom. Már épp azon voltam, hogy kézzel kiveszem, amikor egy újabb villa jelent meg a mártásban, és felszúrta, majd a számhoz közelítette, mire felpillantottam, s Jake tekintetében vesztem el. Teljesen lefagytam, s éreztem, hogy pír önti el az arcom. Több másodpercembe került, mire rájöttem, hogy ki kéne nyitnom a szám, s még legalább ennyibe, hogy sikerüljön is véghezvinnem. Jacob arca teljesen kifejezéstelen maradt eközben, de a szemében láttam a lázas csillogást. Nem tudtam mit kéne tennem, s miután lenyeltem a falatot, szokás szerint hadoválni kezdtem.
- Öhm… izé… kössz, hogy megetettél. Mármint segítettél. – javítottam ki magam, mire Jake szája egy elfojtott nevetéstől megremegett és a pillanat varázsa is megtört. Szép volt Nessie! Gratulálok! Megint sikerült jól megcsinálnod! – korholtam le magam.
- Szívesen. – mondta még, majd elfordult, hogy tovább beszélgessen a többiekkel…

A vacsora kellemesen telt el, s nagyon gyorsnak is tűnt emiatt. A taxi helyett most hazasétáltunk, így bőven volt időnk beszélgetni. Ám mikor hazaértünk, úgy éreztem, nem tudok még bemenni a házba. Szép lassan elkezdtem sétálni a móló felé, hogy még utoljára leüljek oda egy kicsit gondolkodni. Egyszerűen képtelen voltam elfogadni, hogy itt kell hagynom ezt a helyet, amihez ennyire kötődöm. Kétségkívül Forks-ban több időt töltöttem, mint itt, de hogy melyik volt könnyebb és boldogabb?  Egyértelműen a Görögországban töltött időszak. Az sem esett jól, hogy Renée-vel csak pár percet tölthettem. Ezenkívül… hát ott volt Adrian. Annak ellenére, hogy Jacobnak sikerült folyamatosan felkavarnia, Adrian-nel nagyon jól éreztem magam. Vagyis hát. Vele is. Mert a nagy kérdés, még mindig Nahuel volt. Adrian elérhetetlen számomra, és még ha azt is éreztette velem, hogy kedvel, nem voltam benne biztos, hogy hosszútávon is így volna. Ő egy ember! Térj észhez! Soha, semmi nem lehet köztetek a barátságon kívül! – szólalt meg ismét az a hang, ami egyre idegesítőbbé vált. De igaza volt, megint. Tényleg semmi nem lehet köztünk, még akkor sem, ha a közelben lakna. De ilyen távolságból?! Hát még amúgy sem! Nahuel viszont ott volt. De az iránta táplált érzelmeim meg sem közelítették a Jake, vagy akár Adrian iránt tápláltakat. Akkor miért csókoltad meg?!
- Nem tudom! – mondtam dühösen.
- Mit nem tudsz? – és ezek szerint hangosan is kimondtam, mivel Jake szólalt meg a hátam mögött.
- Te mindig követsz? Vagy megint úszni szeretnél? – kérdeztem játékosan, ezzel kitérve a kérdése elől.
- Nem követlek. Vagyis de. Illetve… csak nem akartam, hogy ilyen későn egyedül flangálj. De úszni csak akkor fogok, ha te is. – mosolyodott el, majd ült le mellém. – Szóval mit nem tudsz?
- Semmit. Mármint csak gondolkoztam. Hangosan. Úgy értem, nem magamban beszéltem, vagy ilyesmi, csak…
- Nessie. – szólalt meg Jake nyugodtan, s éreztem, hogy a szemeivel az arcomat fürkészi.
- Hmm? – fordultam felé, s próbáltam könnyed maradni, hogy ne lássa, mennyire feszült is vagyok valójában. Nemcsak amiatt, amin gondolkoztam, hanem azért is, mert ennyire közel ültünk egymáshoz.
- Mi a baj?
- Nincs semmi baj.
- Dehogynem. Látom rajtad. – mondta gyengéden, amitől a szívem hevesebben kezdett dobogni.
- Jól vagyok. Csak még… nehéz hazamennem. Szeretek itt lenni.
- Csak erről van szó?
- Igen, mi másról lenne még?
- Azt hittem… talán Adrian miatt is szívesen maradnál. – Erre nem tudtam, hogy mit feleljek. Egyfelől igaza volt, másfelől pontosan ezt mondtam. Nem tudom, hogy mihez kellene kezdenem.
- Nem tudom. Hiányozni fog, az biztos. De te is tudod, hogy ő nem illik a mi életünkbe. A mi világunkba. Még akkor sem lehetnék vele, ha Forks-ban lakna.
- De ha itt maradnál, akkor igen.
- Hogy mi?
- Ha itt maradsz, nem kell megismernie Belláékat. Nem fog feltűnni neki semmi. – mondta komoran.
- Nem maradhatok itt.
- Nem?
- Nem. Egyszerűen nem lennék képes otthagyni titeket. Kedvelem Adrian-t, de ti sokkal fontosabbak vagytok nekem. Nem is értem, hogy kérdezhetsz ilyet! – háborodtam kissé föl. De ezzel csak azt lepleztem, hogy mennyire csábít is az, amit mond. Szívesen maradtam volna, és itt biztosan könnyebb életem lehetne. De az is igaz, hogy nem akartam elszakadni tőlük.
- Én csak… láttam mennyire kijöttök egymással, és arra gondoltam, hogy talán…Renée sem bánná.
- Most arra próbálsz rábeszélni, hogy maradjak itt? – néztem rá értetlenül, mire teljesen kétértelműen felelt. Vagy talán csak én magyaráztam többet bele, vagyis azaz idegesítő hangocska, ami azonnal fordítani kezdett.
- Nem dehogy. Én csak azt akartam ezzel mondani, hogy van választási lehetőséged. Görögország vagy az Egyesült Államok. – Ő vagy Adrian. – Maradhatnál Renée-vel, na, nem mintha Bella ezt szeretné. – Maradhatnál itt, választhatnád Adrian-t, de ő nem ezt szeretné. – Talán kell még egy kis idő itt, hogy lezárd magadban a dolgokat. Sok minden történt veled az elmúlt fél évben. – Lezárni? Mit? Még semmi sem kezdődött el. Pont ezért vagy bajban! Nem tudsz dönteni, ki az, akivel kezdeni szeretnél és tudnál is valamit.
- Nincs miért itt maradnom. Haza akarok menni. – álltam fel, s indultam el vissza a ház felé. Amíg haza nem értünk, nem szóltunk semmit sem. Én a gondolataimba merültem, és látszólag Jacob is ezt tette, de ahogy én, úgy ő is oda-oda sandított rám. Még mielőtt a szobámba mentem volna, megálltam, hogy elköszönjek.
- Hát, akkor. Jó éjt! – kívántam, s egy puszit nyomtam az arcára.
- Neked is Nessie. – mondta kedvesen. Várakozón pillantott rám, s tudtam, hogy mondanom kéne valamit, hogy megerősítsem, én nem Adrian-t választottam. De nem mondtam semmit. Megfordultam és bementem, magam mögött hagyva Jacobot…

29. The last day...

Sziasztok!!
Itt az új rész, remélem tetszeni fog! Mostantól kezdve már nagyon rendszertelenül fogok új részt feltenni, lehet, hogy két is eltelik a kettő között, de az is lehet, hogy egy héten kettőt is fel tudok tenni. A célom a heti egy, vagy annál több, de előre szerettem volna tisztázni.
Facebook-on természetesen mindig jelezni fogom a frissítéseket, így remélhetőleg senki sem marad le. Az e-mailekre is megpróbálok mindig pár napon belül válaszolni, de ezt sem tudom garantálni!!!
Legyen szép hetetek, vigyázzatok magatokra! (remélem, mindenki szereti a havat!! J)
Puszi!!! =)

Reggel egész jól éreztem magam, felvettem a bikinim, fölé egy egyszerű ruhát, majd lecsattogtam reggelizni, s mivel egyedül voltam még, kimentem a közeli pékségbe, és vettem ezt-azt. Még útközben megettem a magamnak szánt péksütit, majd visszaérve a házba Seth vigyorgó képével találtam szemben magam.
- Jó reggelt!
- Neked is Seth! Nézd mit hoztam! – tettem fel a szatyrot az asztalra, s kezdtem el kipakolni a finomságokat.
- Hmm… még meleg. – mosolygott, s ölelt magához.
- Igen, épp akkor készült el, amikor odaértem. – somolyogtam föl rá.
- Nem baj, ha…
- Nem, egyél nyugodtan. Én már útközben megettem a saját részem. – kuncogtam.
- Akkor jó. – azzal fogta magát, leült az egyik székre, és falatozni kezdett.
- Fent van már valaki rajtad kívül?
- Missy még készülődik, Kim és Jared fent vannak már, ha jól hallottam, Paul még durmol, bár Rachel szerintem már ébren van, a fentieket nem tudom, bár nem hallom Jake horkolását, így azt hiszem ő is talpon van. – magyarázta.
- Oké, köszi. Ez több mint kielégítő válasz volt. – kuncogtam, majd leültem a kanapéra és az útközben vett újságomat kezdtem olvasni. Igazából semmi érdekeset nem találtam benne, de egy időre lekötött, bár amikor Missy megjelent, nagyon örültem, hogy végre van emberi beszédre is képes társaságom, ugyanis Seth az evés minden percét kiélvezte.
- Szóval mit csinálunk ma? – tettem fel a nagy kérdést.
- Strand, utána meg kitaláljuk. – felelte.
- A többiekkel már megbeszéltétek?
- Igen, velük egyeztünk meg. Arra gondolt mindenki, hogy a srácoknak nem árt még egy kis lazítás, illetve a parton mindig jól érezzük magunk, és ha már itt a tenger, akkor használjuk ki a lehetőségeket.
- Logikus. – feleltem, noha nem gondoltam, hogy ennyire egyszerű dolgot akarnak majd csinálni.
- Neked is jó, ugye? – szólalt meg a hátam mögül Rachel.
- Persze. – mosolyodtam el.

Miután mindenki összekészülődött, vidáman mentünk a partra, s a sziklán való leereszkedés is sokkal könnyebb volt, mint legutóbb. Sokat játszottunk egész nap, ám amikor elmentem úszni, begörcsölt az egyik lábam, így kénytelen voltam kimenni a partra, ami nem kis energiámba került, de nem szóltam senkinek, csak kissé bicegve kikecmeregtem, és lerogytam a törölközőmre. Egy pillanatra elkaptam Jake tekintetét, amint engem néz, s tisztában voltam vele, hogy leszűrte, baj van, ám egy újabb erős nyilallás miatt a vádlimhoz kaptam, s a lábfejemet hátrafeszítettem, hátha az segít. Valaki futva igyekezett felém, s hangos puffanással zuttyant le a lábamhoz.
- Add ide. – mondta ellenkezést nem tűrő hangon Seth, s kissé meglepődtem.
- Óvatosan… - nyöszörögtem, de az ölébe tettem a lábam, s a fogaimat összeszorítva hagytam, hogy masszírozza a görcsbe rándult izmot. Pár perc múltán kezdett elmúlni a fájdalom, mígnem egy feszülő érzés váltotta fel, így tudtam, hogy mostmár járni is normálisan tudok majd, ez csak a görcs okozta utóhatás. – Köszönöm. – néztem rá hálásan.
- Ahogy megérezted, szólnod kellett volna. Veszélyes, ha a vízben történik mindez, meg is fulladhattál volna. – korholt le.
- De nem fulladtam meg, kijöttem. – tiltakoztam.
- Mert szerencséd volt, hogy a másikat még tudtad használni. – mondta komolyan, s tudtam, hogy igaza van.
- Igazad van, legközelebb szólok. – ígértem, mire egy játékos mosoly terült szét az arcán.
- Csak sikíts!
- Persze, azt várhatod! Inkább megfulladok! Szerintem éppen elég lesz, ha szólok, te pedig segítesz.
- Megbeszéltük. – kacsintott, majd még pár óvatos nyomás után elengedte a lábam, és visszament játszani, így magamra maradtam. Hátradőltem, s élveztem a napsugarakat, hagytam, hogy a testem még melegebb legyen, s talán pár percre el is bóbiskolhattam, ám kényelmetlenné vált a pozíció, így a hasamra fordultam, hogy a hátam is barnuljon, s egy fél óra múltán beálltam a többiekhez játszani. 

Röpiztünk, frizbiztünk, vagy csak egyszerűen passzolgattunk egymásnak, de nagyon jól éreztem magam, folyamatosan nevettünk. Éreztem, hogy ez a nyaralás végének köszönhető, hogy senki sem akar még haza menni, de így állapodtunk meg, így hát nincs mit tenni, muszáj mennünk.
Este hat óra körül értünk haza, és kétségkívül mindenki fáradt volt. Leszívott minket a nap, illetve a folyamatos mozgás, amit a lányok viseltek a legrosszabbul, persze Leah-t leszámítva.
- Hé, mi lenne, ha elmennénk vacsizni. Szép nyugodtan, nem sietnénk el semmit. Hmm? – néztem körbe, s a lányok arcán megkönnyebbülés, a fiúkén éhség tükröződött, így még azelőtt tudtam a választ, hogy megmondták volna.
- Nekünk megfelel. – mondta Kim a lányok nevében.
- Akkor nekünk is. – vigyorgott Paul.
- Akkor kilenc jó lesz? Gondolom, mindenki kicsit össze akarja szedni magát, illetve el kellene kezdeni bepakolni… reggel hétkor kelnünk kell, mert fél tízre már kint kell lennünk a reptéren. – tettem hozzá kissé keserűen.
- Jó lesz a kilenc. – bólintott Paul, így felmentem a szobánkba, foglaltam asztalt és pakolni kezdtem. Elővettem a bőröndjeim, mindent szépen behajtottam, azt ugyan félretettem, amire még este szükségem lehet, illetve amiben holnap szeretnék menni, de így sem fértem be, akármennyire is próbálkoztam. Már nyolc óra volt, így felkaptam az estére kikészített ruhát, és a fürdőbe vonultam, majd egy gyors zuhany után felvettem, egy szolid sminket is feldobtam, megigazítottam a hajam, majd visszamentem a szobába, és tovább próbálkoztam.
- Nem férsz be? – szólalt meg a nyitott ajtóból Jacob.
- Nem… túl sok mindent vettem. – kuncogtam.
- Az enyémbe még fér pár dolog, ha úgy gondolod… - ajánlotta fel, s nem tudtam mit mondjak.
- Oké, köszönöm. – egyeztem bele végül. Abból nem lehet semmi gond, hogy pár ruhám nála van, és elfogadom a segítségét, nemde? A ruhákat, amik kimaradtak, összeszedtem, és Jacobbal karöltve átmentem a szobájába, majd ahogy kinyitotta a bőröndjét, kissé elmosolyodtam. Nem kevés hely volt még benne, bár ezen azt hiszem nem kellett volna, hogy meglepődjem.
- Mi olyan vicces? – kérdezte meg azonnal.
- Csak hogy milyen sok hely van még itt. Meglepett a dolog, pedig már rég észrevettem, hogy te amolyan férfias férfi vagy… - szaladt ki a számon, mire egy lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot…

28. Duality

Már másnap éjjel egy volt, mikor visszaszálltunk a hajóra. Thassos szigete mesés volt, a tengerpartot is imádtam, nem beszélve a hangulatról, ami egész végig kitartott. Játszottunk, fürödtünk, iszogattunk, egy szóval szórakoztunk. Kicsit fáradt voltam, így azonnal a megszokott helyemre mentem, s meglepő módon először Seth és Embry jött fel utánam, s a két oldalamra ültek le.
- Mi a helyzet srácok, mit szeretnétek? – kuncogtam.
- Csak… láttuk, hogy Jacobbal szóba sem álltok. És ha Adrian-nel szeretnéd féltékennyé tenni, akkor ne így csináld, mert ma is majd’ felrobbant. – kezdte Seth, rögtön a lényegre térve.
- Szóval ti köhécseltetek, amikor egy puszit adtam neki? – néztem rájuk kissé dühödten.
- Igen. Nem szeretnénk, hogy Jake… - vette át a szót Embry.
- Ne aggódjatok, Jacob nagyon is jól van, kérdezzétek csak meg, jobb az önkontrollja, mint hinnétek. – vontam vállat.
- Miről maradtunk le? – nézett rám értetlenül Seth és Embry egyaránt.
- Kérdezzétek őt, ha akarja, elmondja. – feleltem semlegesen, s szerencsémre, még mielőtt bármit is kiszedhettek volna belőlem, Missy is megjelent, s leült hozzánk. Immáron másról cseverészve gyorsan eltelt az út, s ahogy a kocsikba beszálltunk, éreztem, hogy elég fáradt vagyok, már nem igazán beszélgettem velük, csak Adrian vállának dőlve bámultam ki az ablakon. Mikor megállt az autó, nagyot nyújtóztam, s kiszállva még mindig éreztem, hogy kissé el vannak gémberedve a végtagjaim.
- Köszönök mindent! – fordultam vissza az autó felé, mikor a többiek elbúcsúztak tőle és bementek.
- Örülök, ha jól érezted magad. – mosolygott.
- Tudod… mi… szóval…  nagyon jól éreztem magam veled…
- De hamarosan haza kell mennetek, megértem. – felelte komoran.
- Igen, de nem szeretném, ha ennyiben maradna az egész. Csak arra gondoltam, hogy esetleg te is meglátogathatnál minket. Ugyan az időjárás közel sem olyan jó, mint itt, de azt hiszem ez a legkevesebb. – mondtam reménykedve.
- Szívesen elmennék hozzátok, bár nem tudom, a szüleid mit szólnának hozzá. – s a gunyoros mosoly, amit úgy imádtam, visszatért az arcára.
- Hidd el, meg tudom őket győzni. – vágtam rá kissé tudálékosan, mire mindkettőnkből kitört a nevetés.
- Akkor ez azt jelenti, hogy hamarosan találkozunk?
 - Nagyon remélem! Felőlem, illetve felőlünk – javítottam ki magam, a szüleimet is hozzáadva a listához – bármikor jöhetsz, amikor csak szeretnél, és ráérsz.
- Jól van, akkor majd gondolom hívlak, vagy hívsz.
- Mindenképpen! – öleltem magamhoz szorosan, s a percek gyorsan teltek, de nem akartuk elengedni egymást. Furcsán éreztem magam, ha arra gondoltam, hogy egy ideig nem fogom látni őt, s az egyetlen mód, hogy közelebb érezzem magamhoz, az lesz, hogy hívjuk egymást.
- Hiányozni fogsz! – súgtam a fülébe.
- Te is nekem Renesmee. – felelte halkan. Mikor elhúzódtam, egy puszit nyomtam az arcára, a szája sarkának a közelébe, éppen mellé, mire ismét elmosolyodott, de ezúttal sokkal melegebben.
- Vigyázz magadra! – adott a homlokomra egy puszit.
- Mint mindig. – mondtam összeszorult torokkal, így elég erőtlenül hatott.
- Jó éj, Nessie! – kívánta, s kinyitotta a kocsi ajtaját.
- Neked is, Adrian! – feleltem, majd hátrébb léptem, s megvártam, míg beszáll, és elhajtanak. 

Már eltűnt a szemem elől, de még mindig ott álltam, s nem tudtam megmoccanni. Ugyan a könnyeim nem folytak, de újra és újra összerándultam.

- Nem kéne egyedül kint állnod, nem túl biztonságos. – szólalt meg túlságosan is közel Jake.
- Fogd be Jacob! Addig állok itt, ameddig akarok! – morogtam, meg sem fordulva. – Ha nem biztonságos, húzz be a házba! – mondtam, s elindultam a part felé, gyors tempóban, már-már futva.  Egy perccel később azonban Jake elkapta a vállam, s visszafordított maga felé. Arca, melyet eddig nem láttam, elgyötört volt, szinte fizikálisan is belém hasított a fájdalom, ahogy megláttam, ám a haragom még mindig nem szállt el.
- Már az is baj, ha nem szeretném, hogy bajod essen?
- Láthatóan egészen idáig nem érdekelt, hogy mi van velem, akkor most miért?! – mondtam halkan, de olyan dühvel, hogy még én is meglepődtem – no nem mintha nem tetszett volna a dolog! – miközben kirántottam magam a kezei szorításából.
- Fogalmad sincs, miről beszélsz!
- Neked nincs fogalmad róla!
- Mindig is törődtem veled… - felelte szomorúan, de még mielőtt folytathatta volna, megszólaltam.
- Nem, ez egyáltalán nincs így. Csak fájdalmat okozol nekem, és elegem van ebből Jake! Én nem kérek ebből többet! Nem tudok rajtad kiigazodni, és nekem ez egyáltalán nem hiányzik.
- Sosem fogod megérteni, hogy min…
- Nem fogom?! Akkor menj vissza Leah-hoz, ő biztosan meg fog érteni! Eddig is megértett, ezután is meg fog.
- Nem érdekel Leah! Ő a barátom, de valóban megért. Képes felnőtt módjára viselkedni, ami úgy látszik, neked egyértelműen nem megy még. – ouch! Ez fájt. Úgy éreztem magam, mint akit egy kosárlabdával dobtak fejbe, és a talaj adta volna a másikat. Így a lehető legaljasabb dolgot tettem, amit csak tudtam.
- Pontosan Jake, gyerek vagyok még, és láthatóan nem vagyok elég érett ahhoz, hogy megértselek. De most nagyon figyelj, mert nem mondom el még egyszer! Ne próbálj meg beleszólni az életembe, mert többé nincs közünk egymáshoz! A bevésődés láthatóan megszűnt, így azt hiszem, jobb lesz nekem nélküled.
- A bevésődés nem szűnt meg, még csak nem is gyengült…
- Akkor nem szeretsz, nem érdekel a dolog, részletkérdés. A lényeg az, hogy nem vagyunk összekötve, azt csinálsz, amit akarsz. Nem kötelező együtt lennünk, ezzel te is tisztában vagy. Egyszerűen… nekem nem megy.
- Ezt szeretnéd? Igazán? Hogy ne legyen egymáshoz semmi közünk? – kérdezte keserűen, mire a szívem teljesen összeszorult.
- Te is tudod, hogy egyáltalán nem ez, amit szeretnék, de a kérdés nem ez, hanem az, hogy mi működik. Márpedig ez ÍGY, abszolút nem.
- Ha nem ezt szeretnéd, miért mondod ezt?
- Mert mint említetted, szerinted még csak egy gyerek vagyok. És ameddig így látod, nincs mit mondanom neked. Nekem nem egy játszótársra vagy bébiszitterre van szükségem, aki folyamatosan pesztrál.
- Nem pesztráltalak, mindössze vigyázni próbálok rád.
- Hat éven keresztül vigyáztam magamra, nem gondolod, hogy most is tudok?
- Én csak…
- Te csak még mindig azt hiszed, hogy gyerek vagyok, ami nem baj, de egy gyereknek teljesen mások a… szükségleti, mint egy lánynak. Nem gond, ha te így tekintesz rám, de én nem fogok veled játszani, vagy hagyni, hogy megmondd, mit tegyek. Ezt vagy elfogadod, vagy nem. Én sem értek mindennel egyet, amit te teszel, mégsem szólok bele a döntéseidbe, akármennyire is fáj ez nekem.
- Ezt hogy érted?
- Úgy értem, hogy fáj, hogy nem akarsz átváltozni, és ha lassan is, de láthatóan öregedni fogsz. Ugyan nem tudom, hogy velem kapcsolatban mi a helyzet, de igen, fáj, hogy képes lennél hátrahagyni.
- Te… te azt hitted, hogy el akarlak veszíteni?  – kérdezte döbbenten, ugyanakkor immáron mosolyogva, s a köztünk lévő kétlépésnyi távolságot egyre csökkentette.
- Miért, nem így van?
- Nessie, ez az egész miattad van!
- Egy szóval sem mondtam, hogy öregedj meg!
- Nem! Beszéltem Carlisle-lal és azt mondta, hogy lehetséges, hogy továbbra is öregedni fogsz. Ha így van, én nem akarok úgy élni, és nem is tudnék, hogy te nem vagy velem. Egyszer már elveszítettelek, nem akarlak mégegyszer. Ez csak egy óvintézkedés, arra az esetre, hogyha úgy történne, ahogy a doki mondta. Bármikor át tudok változni, de ha kell, a nyugalmam is meg tudom őrizni.
- Te komolyan miattam hagyod, hogy Leah bántson?
- Lényegében igen.
- Erre nem is gondoltam. – sütöttem le a szemeim. – Miért nem mondtad?
- Azt hittem, tudod.
- Nem tudtam. De a tényeken akkor sem változtat. – feleltem ismét keményen. – Mindketten mást akarunk, nem megy nekünk ez a dolog. Valóban gyerek vagyok, de nem olyan gyerek, mint amit te gondolsz, hanem egy… nem is tudom mi. Nem vagyok már pólyás, és valóban, még felnőtt sem, valahol a kettő között. De! Láthatóan nagyon félreértettük egymást, mert jóformán csak veszekedtünk. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem szeretlek, mert remélem, tudod, hogy nem így van. Mindazonáltal örökösen csak marjuk egymást, és én ebből valóban nem kérek.  Egyikünknek sem jó ez így… te is tudod, még ha nem is ismered el.
- Nessie, de…
- Szerintem jobb lenne, ha egy időre békén hagynánk egymást, talán később már lehetünk normális… barátok… - csuklott el a hangom, hiszen mindenegyes szó után úgy éreztem, mintha kést mártottak volna belém.
- Talán igazad van. – öltötte fel maszkját, így semmit sem tudtam leolvasni az arcáról, bár szemeiben szomorúság csillogott. Az éj csendjében indultunk vissza a házhoz, majd belépve felsiettem a szobámba, s egy gyors zuhany után az ágyamba vetettem magam. Tudtam, hogy ennek így kell lennie, de fájt beismerni, nemhogy kimondani. De ami a legjobban fájt, hogy furcsamód egy részem megkönnyebbült, de egy másikra mázsás súly nehezedett… az agyam fellélegzett, hiszen már nem kellett tovább gondolkoznom ezen, viszont a szívemnek rengeteg feldolgozandó dolgot adtam, s csak remélni tudtam, hogy idővel sikerül is neki…