40. Akarat

Sziasztok!
Egy nappal később ugyan a tervezettnél, de itt az új rész, hát... most csak annyi, hogy ha van kedvetek, akkor komizzatok, és kellemes olvasást!!
Puszi!! =)

Hazaérve gyorsan lezuhanyoztam, de nem tudtam kiverni a fejemből a történteket, így úgy döntöttem, az lesz a legjobb, ha felhívom Taylor-t, és megkérdezem, szerinte mit csináljak.
- Szia! – köszöntem lelkesen, ahogy felvette.
- Szia kicsim, figyelj, most nem érek rá, majd visszahívlak. Szia! – nyomta ki azonnal, én meg teljesen lefagytam. Mindenesetre megértem, hogy most a munkájára kell koncentrálnia, de hogy este tizenegykor?! Igaz, náluk még csak nyolc óra múlt, de akkor is.
Miután kidühöngtem magam, ismét kezembe vettem telefonom, de ezúttal egész mást hívtam:
- Szia Ronnie, mi újság? – szólt bele vidáman Nate, amiből arra következtettem, hogy még nem aludt.
- Szia, nem zavarlak?
- Nem dehogy, te soha! – nevetett. – Mi a helyzet?
- Hát… képzeld! Azt mondtam, hogy Beyoncè klipje meg satöbbi, de ma a próba után még ott maradtam, hogy egy kicsit gyakoroljak, ő meg otthagyta a teremben a mobilját, és visszajött. Meghallotta, hogy éneklek, azt mondta, hogy nagyon jó vagyok és segítene, ha arra kerül a sor! Érted?! Egyszerűen még most sem hiszem, annyira lehetetlenül hangzik ez az egész! – mondtam már-más kiabálva. – Szerinted komolyan gondolta? Nem csak viccelt, vagy nem is tudom… - vettem egy kicsit visszább, kíváncsi voltam, hogy ő mit gondol.
- Fogd már fel, hogy állati tehetséges vagy! Egy ilyen lehetőséggel pedig élni kell! Ha esetleg mégsem gondolta komolyan, akkor mi történik? Semmi!
- Azt mondta, csináljak egy demót. Szerinted?
- Hát, nem tudom. Biztosan meg tudjuk csinálni, a kérdés csak az, hogy melyik dalból. Mert csak az elmúlt napokban vagy százat zúdítottál rám! – nevetett fel. – De szerintem az első dalod a legütősebb, azt kellene felénekelned normálisan.
- Biztos?
- Szerintem igen. Mi lenne, ha átjönnél, és akkor holnap reggelre már meg is csinálhatnánk, az alap már készen van, és talán elég lesz néhány részt felvenni újra. – tanácsolta.
- Komolyan? Jajj, ez jó lenne, akkor nem sokára ott vagyok! Sietek!
- Oké!
- Jah és Nate!
- Igen?
- Köszi! – mondtam még, majd letettem, hogy minél hamarabb odaérjek.

~¤~

Másnap reggel ugyan kissé fáradtan, de annál vidámabban és lelkesebben ébredtem, hiszen vártam már, hogy mit fog szólni, ha valóban a segítségét kérem.

2013.12.13.(péntek)

- Nem érdekel, én akkor sem megyek!
- Ne legyél már ilyen! El kell jönnöd velem!
- Én ne legyek ilyen?! A saját szülinapomon pofozott fel, és szerinted ez normális?
- Egy szóval sem mondtam, hogy normális, ráadásul már bocsánatot kért, amit te elfogadtál! – magyarázta.
- Az egy dolog, hogy megbocsátottam, de nem felejtettem el, szóval nem megyek és kész!
- De eljössz! Butaság volna, ha itt maradnál, te is tudod.
- Most meg hülyének titulálsz, ez egyre jobb! Ha annyira szereted, akkor legyél vele!
- Meg kell értened, hogy hosszú idő után sikerült kibékülnünk, a barátom, és fontos nekem. De te sem gondolhatod komolyan, hogy fontosabb nálad. – jött közelebb.
- Hát ebben már egyáltalán nem vagyok biztos… Különben is! Két nap szabadságot kapsz, és ahelyett, hogy együtt lennénk, vagy meglátogatnánk a szüleidet, inkább majd öt órát vezetsz, hogy ott lehessünk egy nyamvadt party-n!
- Két hét, és viszlát Atlanta, anyuékat meglátogatjuk akkor, szülinapja viszont csak egyszer van egy évben. Nem értem, hogy miért nem vagy képes velem eljönni?!
- Nem értem, hogy miért rá fordítod a szabadidőd és nem rám… - mondtam szomorúságot színlelve.
- Ne is próbálkozz, tudom, hogy csak megjátszod… - mosolygott. – Kérlek, gyere el akkor az én kedvemért.
- Nem. – vágtam rá, pedig nehezemre esett nemet mondani.
- Na. Kérlek! Akkor ne azért gyere, mert muszáj, hanem mert én kérlek, ezt szeretném, és nagyon örülnék neki. – húzott magához.
- Ugye tudod, hogy utállak?! És ne számíts sok jóra a következő napokban! – mondtam semlegesen, s húzódtam el tőle.
- Úgy sem bírod ki! – kuncogott.
- Majd meglátjuk! – mondtam még, majd mentem be a szobába, hogy összepakoljak pár szükséges dolgot. Valóban nem értettem, hogy miért roppant fontos neki, hogy elmenjek erre a bulira, és bevallom, kissé bántott is a dolog, hogy ennyire nem érdekli az, hogy én mit szeretnék, bár az elmúlt hónapok fényében ezen meg sem kellene lepődnöm, tekintve, hogy Beyoncè klipjében sem szerepelhettem. Talán az volt az első komolyabb dolog, amit miatta kényszerültem feladni, noha nem értettem, hogy miért KELLETT ott lennem azon a hülye interjún, bár kétség kívül jól esett, hogy megmutat ország-világnak. Leginkább az idegesített a dologban, hogy talán sosem tudom meg, hogy mi lett volna, ha odaadom a demóm Bee-nek, amit mellesleg imádtam, már Taylor-nak is megmutattam. Mindig nálam volt, hiszen sosem tudhattam, hogy kivel futok össze, és rá kellett jönnöm, hogy az éneklés nagy szerepet játszik az életemben, persze töredéke annak, amit a tánc jelent. Aztán eljött a szülinapom, amit pár baráttal szándékoztam megünnepelni egy szórakozóhelyen, és mit ad Isten, kivel futottunk össze? Na, nem nehéz kitalálni, hogy Taylor Swift-el, és hát szépen fogalmazva sem volt a legkellemesebb első találkozás. Miután alaposan beolvasott, hogy én csak kihasználom Tay-t és csak fel akarok kapaszkodni a hátán, még egy pofont is kaptam, s az egészben az a legszebb, hogy nem tettem semmit, csak tűrtem, hogy ezt tegye.
A következő dolog, ami talán a legjobban fájt, hogy október tizedikén, Nate szülinapján a szüleihez mentünk, vagyis az egyik legjobb barátomról kellett lemondanom, csak mert ő azt kérte tőlem, és mert a családja vérig sértődött volna, ha nem vagyok ott, vagy hamarabb lelépek. Mondhatom szép! Utáltam, hogy már kétszer visszaélt a szeretetemmel, s csak reméltem, hogy nem lesz harmadik alkalom,  de ezen reményeim pár perccel ezelőtt szertefoszlottak.
- Nagyon haragszol? – kérdezte, ezzel félbeszakítva gondolatmenetem.
- Csak… hagyj most, jó? – néztem rá komolyan, mire komoran bólintott egyet. Az est további részében nem szóltam hozzá, szépen összepakoltam, majd lementem az étterembe vacsorázni.
- Hol voltál? – kérdezte, ahogy felértem.
- Vacsiztam… - feleltem, miközben a szobába tartottam.
- Azt hittem, hogy együtt… - kezdett bele, de közbevágtam.
- Te csak ne higgyél semmit! – csitítottam le, s vágtattam be a szobába, hogy kihozzam az ágyneműjét.
- Most ugye csak viccelsz? – nevetett, amitől még idegesebb lettem, de nem álltam meg, csak ledobtam a kanapéra az ágyneműjét.
- Úgy nézek ki? – tettem fel a költői kérdést, hiszen komolyan is gondoltam, amit tettem. Kissé értetlenül nézte, ahogy visszamegyek a szobába, s a szemem sarkából láttam, hogy elindul utánam, így az ajtóban megálltam és szembe fordultam vele.
- Jó éjt! – mondtam, s csaptam be az ajtót, majd zártam be.
- Gyerekesen viselkedsz, ugye tudod? – hallottam még, de nem foglalkoztam vele, csak átöltöztem, és lefeküdtem aludni…

Reggel viszonylag korán keltem, s mivel még mindig ideges voltam, úgy döntöttem, hogy igénybe veszem a szálloda konditermét.
Négy óra edzés után fáradtan mentem fel, s meglepett, hogy Taylor az ágyon heverészik, noha fel volt már öltözve, nem úgy tűnt, hogy bármit is csinálni fog, míg el nem indulunk.
- Edzettél? – kérdezte mosolyogva.
- Nem látszik?! – dörrentem rá, majd csaptam be magam mögött a fürdőszobaajtót. Letusoltam és hajat is mostam, majd megszárítva azt felvettem egy farmert és egy melegebb felsőt, s lap-topozni kezdtem.

- Szerintem kezdj el készülődni… - jött oda hozzám, a az órára tekintve meglepődtem, hogy már öt óra lesz.
- Készen vagyok, tőlem mehetünk… - csuktam le a kis gépet, s álltam fel.
- Ebben jössz? – mért végig.
- Miért valami baj van vele?
- De átöltözöl, ugye?
- Nem tervezem. – mondtam semlegesen.
- Most komolyan, ebben nem jöhetsz!
- Hát, nagyon úgy tűnik, hogy mégis. – fogtam meg a táskám, s mentem ki. Pár perc múlva ő is megjelent, így lementünk, s átvettük az autót, amit béreltünk, s mivel úgy gondoltam, hogy nem beszélek vele, így bedugtam a fülhallgatót, s el is nyomott az álom…
- Ébredj! – lökdösött meg.
- Mi van, ott vagyunk már? – néztem körbe, de nem sokat láttam, mivel teljesen besötétedett már, ráadásul csak résnyire tudtam nyitni a szemem.
- Még nem. De át kell öltöznöd!
- Mibe? Esetleg az ülés kárpitját húzzam magamra?
- Nem, a táskában van a ruhád. – bökött a fejével a hátsó ülés felé, de csak maga elé nézett.
- Nem veszem föl! – jelentettem ki.
- Dehogyisnem! Nem fogod ezt csinálni.
- Mit?
- Ezt. Nem tudom, miért kell hisztizni. Menj be és vedd föl! – utasított, én meg köpni-nyelni nem tudtam, csak azt éreztem, hogy rosszul esik, ahogy most viselkedik. Hátranyúltam a táskáért, belenéztem, hogy mit tett bele.
- Mozgás! – szólt rám, s ekkor már nem bírtam tovább, kipattantam az autóból.
- Utállak! – mondtam elcsukló hangon, de a mosdók felé igyekezve lenyeltem a torkomban lévő gombócot. Közben rájöttem, hogy egy pihenőhelyen álltunk meg, s hálát adtam az Úrnak, hogy most senki sem volt itt. Bementem a mosdóba, s zár hiányában csak becsuktam az ajtót.
Levettem a ruhám, s éppen a másikat akartam felvenni, mikor nyílt az ajtó, így gyorsan magam elé kaptam a ruhát.
- Mit akarsz még? – kérdeztem fájó szívvel, ugyanis Taylor jött be.
- Én… sajnálom! Nem akartam így viselkedni, csak nem értem, hogy miért esik nehezedre eljönni velem, de sajnálom, hogy rád erőltettem a dolgot, nem kellett volna.
- Na ja… nem kellett volna…
- Tényleg sajnálom, és felőlem most azonnal hazamehetünk, ha szeretnél. – mondta, miközben derekamnál fogva magához húzott.
- Ne csinálj ilyet többet! – mondtam, de nem voltam képes haragudni rá, erre rá kellett jönnöm.
- Rendben, megpróbálom elkerülni. – mosolygott, s csókolt meg röviden. – Akkor irány vissza? – kérdezte.
- Nem. Ha már itt vagyunk, akkor menjünk.
- Biztos?
- Biztos. – forgattam meg szemeimet.
- Szeretlek! – tapasztotta ajkait az enyémekre, s ahogy végighúzta kezét a hátamon, borzongás futott végig rajtam. Egyre követelőzőbben kezdtem csókolni, s a nadrágja gombját kezdtem már kigombolni, mikor elhúzódott.
- Mit csinálsz? – kérdezte vigyorogva.
- Szerinted? – húztam vissza magamhoz, s csókoltam meg ismét, de egy perc sem telt el, mikor elhúzódott.
- Ne itt.
- Miért?
- Olyan… jellegtelen az egész.
- Próbáltad már? Ha nem, akkor pszt! – húztam magamhoz közelebb.
- És mi van, ha ránk nyitnak?
- Ettől olyan izgalmas. – suttogtam a fülébe.
- Mennünk kell! – termett egy másodperc alatt az ajtónál, s ment ki, így nem maradt más választásom, minthogy felöltözzek, és elmenjünk arra a bizonyos bulira…