5. Listlessness

Sziasztok!
Mint említettem, még javában a táborban vagyok, de a remek rendszernek köszönhetően itt az új rész. Remélem tetszeni fog!!
Puszi!! =)

Felkelve korántsem volt olyan jó a hangulatom, nem voltam valami vidám. Elintéztem a szokásos teendőket a fürdőben, majd még pizsamában mentem le reggelizni, valamiért nagyon fáradt voltam. Amint végeztem, visszamentem a szobámba, és a tévét bambultam, igazából nem nagyon figyeltem rá, mert csak gondolkoztam. A mobilom csörgése hozott vissza a jelenbe, s amint megtaláltam,  láttam, hogy Renée keres, jobb kedvem is lett.
- Szia Renée! – köszöntem neki izgatottan.
- Szia Nessie drágám! Hogy vagy édesem?
- Jól! Képzeld! Jacob hazajött! – újságoltam neki, ő pontosan tudta, milyen sokat jelent ez most nekem.
- Hát az nagyszerű! És, tudtál már vele beszélni?
- Igen, elég sokat! – azzal elkezdtem mesélni, mi minden történt, mióta nem beszéltük, azaz az elmúlt héten. Nagyokat nevetett rajtam, olyan szeleburdi volt, mint amilyennek én szerettem. Ő is mesélni kezdett, Phillel sok helyen jártak, s ahogy mondta, rettentően ott akartam velük lenni. – Jajj, olyan jó lenne veletek lenni!
- Bármikor meglátogathatsz, semmi akadálya sincs! – mondta nevetve.
- Tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű!
- Már miért ne lenne az? Repülőre ülsz, mi meg kimegyünk érted! Nincs ebben semmi bonyolultság! – kuncogott. – De ha jössz, akkor még a nyáron! Nagyon jó idő van itt!
- Igen, néha hiányzik is a napfény! Fel kéne töltődnöm egy kis D-vitaminnal! – nevettem én is.
Renée! Gyere, mert el fogunk késni! – hallottam Phill kiáltását. – Menj csak, majd még beszélünk! Phillt is puszilom!
- Mi is puszilunk drágám, vigyázz magadra! – mondta még, majd vonalat bontott. Kissé szomorúan tettem le, de elgondolkodva azon, amit Renée mondott, nem is volt olyan rossz ötlet, hogy meglátogassam őket. A családunknak sem ártana egy kis kiruccanás, Görögország pedig remek hely erre. Igaz, ők napsütésben nem jöhetnek velünk, de este is remek programok vannak. Akárhogy is, de én biztosan elmegyek hozzájuk még a nyáron. Mivel már három óra is elmúlt, és gyomrom hangosan jelezte, hogy ideje ebédelnem, ezért felöltöztem, és lebaktattam a konyhába. Nem lepődtem meg, hogy volt kaja bőven, de végül csak a pároltzöldség mellet döntöttem, amire sajtot szórok, illetve úgy terveztem húst is sütök ki hozzá. Senki nem volt a közelben, Carlisle a kórházban, Esme a kertben, Rosalie és Emmett isten tudja hol, anya és apa, ha jól sejtettem a házunkba voltak, míg Alice és Jazz… hát talán még vissza sem jöttek. Így hát bekapcsoltam egy kis zenét, s táncolva kezdtem neki az étel elkészítésének.
- Mi finomat csinálsz? – hallottam meg hátam mögül egy mély, de ugyanakkor barátságos hangot. Általában megijedtem volna, de most a zene miatt semmiféle hanghatás nem tudott kizökkenteni.
- Szia Jake! – fordultam meg. Elmosolyodott, amitől nekem is jobb kedvem lett. – Csak egy kis zöldséget, meg husit. – vigyorogtam, majd fordultam vissza a zöldségekhez. – Eszel velem? – kérdeztem még.
- Ha nem bánod. – felelt, majd hallottam, hogy pár lépéssel közelebb jön.
- Halkabbra vennéd? – kértem, hogy ne kelljen kiabálnunk. – Köszi. – mondtam, ahogy teljesítette.
- Segítsek?
- Komolyan kérdezted? – húztam fel egyik szemöldököm.
- Persze.
- Akkor tessék! – adtam oda a kést kezébe, amivel a zöldségeket szeleteltem. Azoknak mindegy, maximum egy kicsit többet pucolok majd, ha túl vastagon hámozná le a héját. A húst kezdtem el megcsinálni, s meglepődve figyeltem, milyen ügyesen bánik a késsel, precízen dolgozott, talán ügyesebben, mint én.
- Mi az? – kuncogott, ezek szerint látványosan megbambultam.
- Csak nem gondoltam volna, hogy ekkora kéz, ilyen precízen bánik bármivel is.
- Sok mindent nem tudsz még rólam. – kuncogott tovább. Visszafordultam a húshoz, és tovább ügyködtem vele. Ahogy Jake készen lett a hámozással, és a szeleteléssel, elővettem egy serpenyőt, margarint tettem bele, majd a kezébe adtam egy fakanalat, hogy hamarabb felolvadjon. Amint ez bekövetkezett, beleöntöttem a zöldséget, és letakartam egy fedővel. Elővettem még egy serpenyőt, olajat öntöttem bele, s míg vártam, hogy felmelegedjen, elővettem két poharat, és gyümölcslevet töltöttem bele, majd az egyiket Jake kezébe nyomtam.
- Gondoltam, szomjas vagy. – mosolyogtam.
- Köszi! – kortyolt bele párat, majd letette az asztalra. Arcát tanulmányoztam, mely sokkal kisimultabb volt a tegnapinál, de még mindig nem az a Jacob, mint akire én emlékeztem.
- Van valami rajtam? – nézett végig magán.
- Nem, csak… sokkal jobban festesz, mint két napja. Akkor jobban hasonlítottál egy zombira, mint az emlékeimben lévő Jake-re. – vallottam be.
- Ezt bóknak vegyem? – húzta fel egyik szemöldökét.
- Igen, ezt határozottan annak szántam. – vigyorogtam. – Na és, sikerült beszélned a falkával?
- Hát, fogjuk rá. – komorodott el.
- Valami baj volt? – kérdeztem kíváncsian, majd beletettem két húst az immáron forró olajba.
- Csak amire számítottam. Nincs két alfa, ezt mindnyájan tudjuk. És Sam, így, hogy visszajöttem, nem akar már alfa lenni. Vagyis logikus, hogy nekem kéne átvenni a helyét.
- Te pedig nem szeretnéd…
- Nem tudom elképzelni, hogy…
- Hogy a fivéreidnek parancsolgass, ha arra kerül a sor.
- Igen. – mondta lenyűgözötten.
- És ha te nem vállalod, akkor mi lesz?
- Valószínűleg Sam marad az alfa.
- Ezt te döntheted el. De szerintem neked menne ez az egész… - mosolyodtam el, majd kivettem a két húst, és újabb kettőt tettem a helyére. – Még egy kérdésem van… veled akkor mi lesz? Mármint veletek? Mert Seth, Embry, Quil és talán még Leah is a te falkádhoz tartozik. Mert kétség kívül van egy falkád, csak az a kérdés mekkora… - mutattam rá. Valamiért egész teste megfeszült, és arcára olyan keserű kifejezés ült ki, amit talán még sohasem láttam. – Valami rosszat mondtam? – kérdeztem aggódva.
- Nem, csak… nem hinném, hogy Leah az én falkámhoz tartozik még. – szűrte a fogai közül.
- Nem értelek… - néztem rá kérdőn.
- Mindegy, inkább megterítek. – mosolyodott el. Nem akartam feszegetni ezt a témát, ha ő nem akarja, de azért nagyon érdekelt, hogy mi lehet a gond Leah-val. Amint a másik két hús is kész lett, tálaltam, igaz, nem sokat bajlódtam vele, de ahogy Jacobot elnéztem, nem nagyon érdekelte, hogy néz ki, amit a szájába tesz. Szótlanul ettünk, néha összenéztünk, de olyankor mindketten elkaptunk tekintetünk.
- Köszönöm, ez finom volt! – vigyorgott.
- Szívesen! – vettem el előle a tányért. – Te is segítettél benne, szóval a te érdemed is.
- Csak egy kicsit. No, de mi a program?
- Hmm, semmi különös… - feleltem, így végül az egész napot vele töltöttem…