Sziasztok!
Mit is mondhatnék, itt van a harmadik rész, remélem tetszeni fog nektek. Kellemes olvasást!! :)
Puszi!! =)
Puszi!! =)
Ahogy a parton sétáltam, automatikusan elmosolyodtam a vidám csapaton, csak egy személy tűnt ki, ő kissé távolabb állt a többiektől és a tengerre meredt. Nem igazán tudtam ki lehet ő, de mégis volt valami, ami miatt nem tudtam levenni róla a szemem. Valószínűleg megérezhette, hogy szinte bambulom őt, így felém fordult, s abban a pillanatban ezernyi dolog futott át rajtam. Már tudtam ki ő, szívem vad kalapálásba kezdett, s mint az őrült rohantam oda hozzá és ugrottam nyakába, s karjai abban a pillanatban össze is fonódtak derekam körül, mintha csak ezt gyakoroltuk volna. Egy hosszú percig csak szoríthattam őt, mondhatni csüngtem rajta, mint kismajom az anyján, de abban a percben nem gondolkodtam, s úgy vettem észre, ő sem, mert nem engedett el, csak mikor észhez tértem, s lábaimat a földre engedtem.
- Jake? – kérdeztem, mintha nem lennék teljesen biztos benne, hogy őt látom.
- Nessie? – kérdezett vissza, s nézett végig rajtam. – De hogy, és… - megrázta fejét, mintha csak azt hinné, képzelődik, és ezzel elűzheti a hamis képet. Majd mikor kinyitotta szemét, s én még mindig ott álltam értetlenül (egyrészt a saját reakcióm sem értettem, másrészt, hogy kerül ő ide), teljesen ledöbbent, s mintha könnybe lábadt volna szeme, de a sötét miatt nem lehettem benne egészen biztos.
- Hazajöttem, úgy egy fél éve már. – válaszoltam kérdésére, amiben megakadt. Csak nézett némán, le nem vette volna rólam szemeit. – Tudod, mindig is kíváncsi voltam rád. – mondtam, hátha sikerül oldani a feszültséget. Azt hittem, hogy mikor eljön ez a nap, mint két idegen állunk majd egymással szemben, és elmúlnak az addigi érzéseim irányában, de nem, továbbra is barátomnak tekintettem. – Mondj már valamit Jacob! – mosolyodtam el, de még mindig csak állt, mint egy szikla. S belegondolva, majdnem az, hiszen közel két méter lehet, vagy több is talán, masszív izomkolosszus. Seth és Paul lépett oda hozzánk, nem is vettem észre, hogy közönségük akadt.
- Szia Nessie, jó, hogy itt vagy! – mondta Seth, s ölelt meg. Paul karon ragadta Jacobot, és az erdő felé húzta, aki csak hagyta, hogy vigyék, de pillantását még mindig rajtam tartotta.
- Jake? – kérdeztem, mintha nem lennék teljesen biztos benne, hogy őt látom.
- Nessie? – kérdezett vissza, s nézett végig rajtam. – De hogy, és… - megrázta fejét, mintha csak azt hinné, képzelődik, és ezzel elűzheti a hamis képet. Majd mikor kinyitotta szemét, s én még mindig ott álltam értetlenül (egyrészt a saját reakcióm sem értettem, másrészt, hogy kerül ő ide), teljesen ledöbbent, s mintha könnybe lábadt volna szeme, de a sötét miatt nem lehettem benne egészen biztos.
- Hazajöttem, úgy egy fél éve már. – válaszoltam kérdésére, amiben megakadt. Csak nézett némán, le nem vette volna rólam szemeit. – Tudod, mindig is kíváncsi voltam rád. – mondtam, hátha sikerül oldani a feszültséget. Azt hittem, hogy mikor eljön ez a nap, mint két idegen állunk majd egymással szemben, és elmúlnak az addigi érzéseim irányában, de nem, továbbra is barátomnak tekintettem. – Mondj már valamit Jacob! – mosolyodtam el, de még mindig csak állt, mint egy szikla. S belegondolva, majdnem az, hiszen közel két méter lehet, vagy több is talán, masszív izomkolosszus. Seth és Paul lépett oda hozzánk, nem is vettem észre, hogy közönségük akadt.
- Szia Nessie, jó, hogy itt vagy! – mondta Seth, s ölelt meg. Paul karon ragadta Jacobot, és az erdő felé húzta, aki csak hagyta, hogy vigyék, de pillantását még mindig rajtam tartotta.
- Hogyhogy itt van? – kérdeztem azonnal.
- Nem tudjuk, ma jött haza, körülbelül egy órája.
- Mi ütött belé, miért néz rám ilyen furán? – játszottam a hülyét.
- Csak úgy, mint mi, nem gondolta volna, hogy valaha is láthat.
- Értem. – feleltem halkan.
- Gyere, igyunk valamit, és meséld el, hogy sikerült Edwardot meggyőznöd, hogy eljöhess. – karolt át.
- Ó, nem volt az olyan nehéz! – köszöntem mindenkinek, majd kezdtem bele, s mondtam el mindent.
- Azt hittem, nehezebb lesz! – nevetett.
- Én is. Már megvolt a tervem, hogyan lóghatok el, ha nemet mondanak. – kuncogtam.
- Gondoltam, hogy úgyis eljössz. Jól nézel ki! – bókolt.
- Kösz Seth! Neked legalább tetszik… - forgattam a szemeim.
- Miért, kinek nem? – szólalt meg egy tökéletes dallamú hang a hátam mögül, így vállam fölött hátratekintettem Jacobra.
- Gondolhatod, hogy ap… vagyis Edward és Bella, no meg persze Rosalie nem igazán voltak oda érte. De nem is nekik kell, hogy tetsszen. – vontam vállat, s mosolyodtam el. – Van kedved sétálni? – kérdeztem, kissé tartva válaszától. Meglepődött, de bólintott egyet.
- Nem tudjuk, ma jött haza, körülbelül egy órája.
- Mi ütött belé, miért néz rám ilyen furán? – játszottam a hülyét.
- Csak úgy, mint mi, nem gondolta volna, hogy valaha is láthat.
- Értem. – feleltem halkan.
- Gyere, igyunk valamit, és meséld el, hogy sikerült Edwardot meggyőznöd, hogy eljöhess. – karolt át.
- Ó, nem volt az olyan nehéz! – köszöntem mindenkinek, majd kezdtem bele, s mondtam el mindent.
- Azt hittem, nehezebb lesz! – nevetett.
- Én is. Már megvolt a tervem, hogyan lóghatok el, ha nemet mondanak. – kuncogtam.
- Gondoltam, hogy úgyis eljössz. Jól nézel ki! – bókolt.
- Kösz Seth! Neked legalább tetszik… - forgattam a szemeim.
- Miért, kinek nem? – szólalt meg egy tökéletes dallamú hang a hátam mögül, így vállam fölött hátratekintettem Jacobra.
- Gondolhatod, hogy ap… vagyis Edward és Bella, no meg persze Rosalie nem igazán voltak oda érte. De nem is nekik kell, hogy tetsszen. – vontam vállat, s mosolyodtam el. – Van kedved sétálni? – kérdeztem, kissé tartva válaszától. Meglepődött, de bólintott egyet.
- Tudod, annyi mondanivalóm van… - kezdtem bele, ahogy távolabb értünk a bandától. – de, várj egy kicsit. – mivel nem találtam a megfelelő szavakat, óvatosan arcához nyúltam, ami még az én bőrömnek is meleg volt, s megmutattam neki gondolataim, az első képek láttán összerezzent, de aztán felengedett.
- Ennyiszer eszedbe jutottam? – mosolyodott el végre.
- Még annál is többször, mint amit láttál. Nem igazán értettem, hogy miért… - vallottam be.
- Talán mert olyan sok időt töltöttünk együtt… - mosolyodott el.
- Lehet… de tudod mi a furcsa? Hogy mindvégig úgy éreztem, hogy te a barátom vagy, de ha találkozunk, akkor mint két idegen állunk majd egymással szemben. De… valahogy mégsem érzem most így… nem tudok úgy beszélni veled, mintha egy idegen lennél.
- Ez jó, ennek örülök. – mondta szűkszavúan. – Tudod nagyon meglepődtem, hogy itt vagy. Nem gondoltam, hogy valaha is látlak még. Hogyhogy visszajöhettél? – kérdezte kíváncsian.
- Kíváncsi voltam. A hazajövetelem előtt, egy félévvel lelassult a növekedésem, mondhatni teljesen megállt, minimális a változás. Görögországban laktunk onnantól fogva, de napról napra egyre többször jutottatok eszembe, és hiába éreztem nagyon jól magam ott, sokkal jobban érdekeltetek ti. Szóval az újév eljöttével én is visszajöttem, és már Belláénak sem volt kifogásuk ez ellen, sőt! De te hogyhogy itt vagy? Az elmúlt fél évben, hiába kérdezgettem merre lehetsz, senki sem tudott válaszolni.
- Nem tudom, egyszerűen csak úgy éreztem, ideje hazajönnöm.
- De hol voltál? – kérdeztem érdeklődve, miközben leültem a parton a homokba, mit sem törődve vele, hogy még az kissé vizes, s megpaskoltam magam mellett. Kissé vonakodva, de leült mellém, felé fordultam, hogy jobban láthassam. Éreztem, hogy légzése felgyorsult, majd kis idő múlva helyreállt, így válaszolt:
- Mindenfelé.
- Ez nem válasz.
- Sok helyen jártam, mondhatni mindenhol. Az utóbbi négy évben viszont tanultam, és dolgoztam. – mosolygott.
- Hol?
- Az mindegy.
- Jake! – pirítottam rá, mire csak csibészesen elmosolyodott.
- San Francisco-ban.
- De miért nem beszéltél a többiekkel, senki sem tudott semmit rólad?!
- Mert így könnyebb volt. Azt akartam elérni, hogy ne változzak át többé…
- Miért?
- Mert nem éreztem magam embernek. Csak valami szörnyszülött voltam célok nélkül.
- És most?
- Nem tudom. Gondolom, majd csak lesz valahogy… - utolsó szavai, csak halk suttogások voltak, abban sem voltam biztos, hogy egy normális ember meghallotta volna.
- Ennyiszer eszedbe jutottam? – mosolyodott el végre.
- Még annál is többször, mint amit láttál. Nem igazán értettem, hogy miért… - vallottam be.
- Talán mert olyan sok időt töltöttünk együtt… - mosolyodott el.
- Lehet… de tudod mi a furcsa? Hogy mindvégig úgy éreztem, hogy te a barátom vagy, de ha találkozunk, akkor mint két idegen állunk majd egymással szemben. De… valahogy mégsem érzem most így… nem tudok úgy beszélni veled, mintha egy idegen lennél.
- Ez jó, ennek örülök. – mondta szűkszavúan. – Tudod nagyon meglepődtem, hogy itt vagy. Nem gondoltam, hogy valaha is látlak még. Hogyhogy visszajöhettél? – kérdezte kíváncsian.
- Kíváncsi voltam. A hazajövetelem előtt, egy félévvel lelassult a növekedésem, mondhatni teljesen megállt, minimális a változás. Görögországban laktunk onnantól fogva, de napról napra egyre többször jutottatok eszembe, és hiába éreztem nagyon jól magam ott, sokkal jobban érdekeltetek ti. Szóval az újév eljöttével én is visszajöttem, és már Belláénak sem volt kifogásuk ez ellen, sőt! De te hogyhogy itt vagy? Az elmúlt fél évben, hiába kérdezgettem merre lehetsz, senki sem tudott válaszolni.
- Nem tudom, egyszerűen csak úgy éreztem, ideje hazajönnöm.
- De hol voltál? – kérdeztem érdeklődve, miközben leültem a parton a homokba, mit sem törődve vele, hogy még az kissé vizes, s megpaskoltam magam mellett. Kissé vonakodva, de leült mellém, felé fordultam, hogy jobban láthassam. Éreztem, hogy légzése felgyorsult, majd kis idő múlva helyreállt, így válaszolt:
- Mindenfelé.
- Ez nem válasz.
- Sok helyen jártam, mondhatni mindenhol. Az utóbbi négy évben viszont tanultam, és dolgoztam. – mosolygott.
- Hol?
- Az mindegy.
- Jake! – pirítottam rá, mire csak csibészesen elmosolyodott.
- San Francisco-ban.
- De miért nem beszéltél a többiekkel, senki sem tudott semmit rólad?!
- Mert így könnyebb volt. Azt akartam elérni, hogy ne változzak át többé…
- Miért?
- Mert nem éreztem magam embernek. Csak valami szörnyszülött voltam célok nélkül.
- És most?
- Nem tudom. Gondolom, majd csak lesz valahogy… - utolsó szavai, csak halk suttogások voltak, abban sem voltam biztos, hogy egy normális ember meghallotta volna.
Hosszan csak hallgattunk, majd újra megszólalt.
- Nagyon megváltoztál. Már majdnem felnőttél.
- Igen, Carlisle szerint olyan tizenhét-tizennyolc éves lehetek fizikailag.
- Nem csak úgy.
- Nem értem mire gondolsz. – mondtam kissé feszengve. Talán már nem…
- Csak, amikor eszembe jutottál, sohasem gondoltam bele, hogy folyamatosan nősz, és ez most meglepett. – mondta őszintén. – De ezen kívül, a bőröd sokkal barnább például.
- A sok napsütés. Szerencsére nem mindenhol ilyen az idő. – vágtam fancsali képet, mire elmosolyodott. – Egyszer el kell velem jönnöd valahová, ahol nem ilyen esős az idő!
- Talán majd egyszer, ha te is úgy akarod még… - hervadt le a mosoly arcáról. Már éppen szóra nyitottam szám, hogy rákérdezzek miért, de valószínűleg észrevette, így elterelte a témát, illetve visszaterelte. – A hajaddal mi lett?
- Jah, az is csak a Nap. Kiszívta, de volt ennél durvább is… majdnem szőke voltam! – kuncogtam.
- Szőke?
- Igen, tulajdonképpen. Egyszer beszíneztettem totál szőkére. – mosolyogtam.
- Miért?
- Mert untam a régi hajam.
- Hat évesen? – emelte fel egyik szemöldökét s mosolygott csibészesen.
- Egész pontosan öt és fél voltam, de igazad van, más is közrejátszott…
- Mi?
- Változásra vágytam, nem csak külsőleg, de belsőleg is. Viszont már nem kell emiatt aggódni, nem tervezem, hogy egy ideig bármit is csináljak vele…
- De miért pont szőke?
- Nem tudom. Így már nem tudod Rose-t szőkenős viccekkel ugratni… - kuncogtam.
- Erre hogyan…
- Sok minden eszembe jutott veled kapcsolatban az évek alatt. Egyre több dologra emlékszem… - gondolkodtam el. – De tőlem mondhatod a vicceid, engem nem zavar. – vontam vállat.
- Ezt jó tudni. – nevetett végre ő is, jó volt újra életet látni benne. Jobban belegondolva, mintha öregedett volna, de tudtam, hogy ez lehetetlen. Talán csak annyi keserűség ült ki arcára, amit eddig el sem tudtam képzelni. Bűntudatom volt, hogy ezt akár én is okozhattam, sőt, szinte biztos voltam benne, de nem tudhattam biztosan. Mindenesetre ideiglenesen felmentettem magam annyival, hogy nem én akartam elmenni. – Mit csináltál? Úgy értem, azután, hogy elmentél.
- Pontosabban elvittek. – mondtam savanyúan. Fájdalom futott át arcán, valószínűleg ugyanaz a kép ugrott be neki, mint nekem. S akkor először mesélni kezdtem, nem használtam képességem, csak ha a sztori pontos elmagyarázása érdekében az úgy kívánta.
- Tudod, eleinte nagyon rosszul éreztem magam, hiányoztatok, alig beszéltem bárkivel is. Aztán egy év múlva, vagy legalábbis annyi idő telhetett el, kezdtem hozzászokni az állandó utazásokhoz, megtanultam elfogadni a dolgokat. Egyre kíváncsibb lettem, sokat tanultam, amelyik országban csak jártunk, pár nap után már kiválóan beszéltem az adott nyelvet, s észrevettem, hogy érdeklődnek irántam az emberek, így már barátaim is voltak, persze állandóan tovább álltunk, így ez nem tartott olyan sokáig. De azért még mindig van, akivel tartom a kapcsolatot, persze tisztában vagyok vele, hogy nem találkozhatom velük a fizikális fejlődésem miatt, de akkor hatalmas szükségem volt olyanokra, akikkel tudok beszélni. A legnagyobb erőfeszítést talán az okozta, hogy állandóan ügyelnem kellet, hogy ne szóljam el magam, mert ugye Renée sem tudott mindent, illetve a képességemet is kordában kellett tartanom, egy pillanatra sem oldódhattam fel száz százalékosan. Pár év múltán persze ez sem okozott már gondot, természetessé vált, hogy hiába érintek meg valakit az arcán, nem vetítek neki semmit. Aztán ahogy lassult a növekedésem, letelepedtünk Görögországban, s végre elkezdtem élvezni az életet, nem kellett pár hónap után magam mögött hagyni a barátaimat, buliztam, szórakoztam, normális életem volt. Mindazonáltal nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy meg kell ismernem titeket, haza kell jönnöm. Állandóan ott motoszkált bennem a kérdés, hogy vajon ennyi év után miért ragaszkodom ennyire hozzátok, miért álmodok veletek, és minél hamarabb meg akartam kapni a választ, mert már kezdett megőrjíteni az érzés. – magyaráztam, s kérésére meséltem el egy-két dolgot részletesebben. Nem vettem észre az idő múlását, csak mikor Embry jött oda hozzánk:
- Na végre, hogy megvagytok! Mi megyünk haza…
- Mennyi az idő? – kérdeztem kissé szórakozottan, még mindig a megkezdett emlék hatása alatt voltam.
- Fél négy múlt. – felelt, majd elköszönt tőlünk, s visszament a többiekhez.
- Azt hiszem ideje mennem nekem is… - mondtam kelletlenül, valahogy nem akaródzott mennem.
- Igen, Belláék már biztosan aggódnak! – mondta ő is olyan fancsali képpel, mint én. Feltápászkodtam, majd szép lassan sétálni kezdtem a part mentén. Rá kellett jönnöm, hogy nem a legalkalmasabb cipőt választottam, de annyira azért nem zavart. Jacob mögöttem jött, nem sokkal lemaradva, látszólag valamin nagyon gondolkodott. Az erdő széléhez érve megfordultam:
- Sajnálom, hogy így kisajátítottalak, pedig a többiek is megérdemeltek volna legalább egy kis időt, hogy veled lehessenek.
- Igazából nem bántam, sőt, megmentettél egy alapos fejmosástól. – mondta egy mosollyal kísérve, de láttam rajta, hogy nagy erőlködés árán sikerült az arcára varázsolnia.
- Ezzel nem versz át Jacob Black! Ne feledd, jobban ismerlek, mint a tenyerem. – kacsintottam rá, mire elmosolyodott.
- Persze-persze… - forgatta szemeit.
- Holnap látlak? – kérdeztem, remélve, hogy ezzel felvidítom kissé.
- Ha szeretnél. – vigyorgott.
- Akkor jó éjt, Jake! – nyomtam egy puszit arcára, majd mivel éreztem, hogy kissé elpirulok, hátat fordítottam, és rohanni kezdtem. „ Jó éjt Nessie!” – hallottam még. Én kicsattantam az örömtől, egy újabb puzzle a helyére került bennem, így egyre jobban éreztem magam. Viszont nem értettem Jacob keserűségét, mintha nem is örült volna, hogy láthat. Vajon valóban így van? - méláztam magamban.
- Nagyon megváltoztál. Már majdnem felnőttél.
- Igen, Carlisle szerint olyan tizenhét-tizennyolc éves lehetek fizikailag.
- Nem csak úgy.
- Nem értem mire gondolsz. – mondtam kissé feszengve. Talán már nem…
- Csak, amikor eszembe jutottál, sohasem gondoltam bele, hogy folyamatosan nősz, és ez most meglepett. – mondta őszintén. – De ezen kívül, a bőröd sokkal barnább például.
- A sok napsütés. Szerencsére nem mindenhol ilyen az idő. – vágtam fancsali képet, mire elmosolyodott. – Egyszer el kell velem jönnöd valahová, ahol nem ilyen esős az idő!
- Talán majd egyszer, ha te is úgy akarod még… - hervadt le a mosoly arcáról. Már éppen szóra nyitottam szám, hogy rákérdezzek miért, de valószínűleg észrevette, így elterelte a témát, illetve visszaterelte. – A hajaddal mi lett?
- Jah, az is csak a Nap. Kiszívta, de volt ennél durvább is… majdnem szőke voltam! – kuncogtam.
- Szőke?
- Igen, tulajdonképpen. Egyszer beszíneztettem totál szőkére. – mosolyogtam.
- Miért?
- Mert untam a régi hajam.
- Hat évesen? – emelte fel egyik szemöldökét s mosolygott csibészesen.
- Egész pontosan öt és fél voltam, de igazad van, más is közrejátszott…
- Mi?
- Változásra vágytam, nem csak külsőleg, de belsőleg is. Viszont már nem kell emiatt aggódni, nem tervezem, hogy egy ideig bármit is csináljak vele…
- De miért pont szőke?
- Nem tudom. Így már nem tudod Rose-t szőkenős viccekkel ugratni… - kuncogtam.
- Erre hogyan…
- Sok minden eszembe jutott veled kapcsolatban az évek alatt. Egyre több dologra emlékszem… - gondolkodtam el. – De tőlem mondhatod a vicceid, engem nem zavar. – vontam vállat.
- Ezt jó tudni. – nevetett végre ő is, jó volt újra életet látni benne. Jobban belegondolva, mintha öregedett volna, de tudtam, hogy ez lehetetlen. Talán csak annyi keserűség ült ki arcára, amit eddig el sem tudtam képzelni. Bűntudatom volt, hogy ezt akár én is okozhattam, sőt, szinte biztos voltam benne, de nem tudhattam biztosan. Mindenesetre ideiglenesen felmentettem magam annyival, hogy nem én akartam elmenni. – Mit csináltál? Úgy értem, azután, hogy elmentél.
- Pontosabban elvittek. – mondtam savanyúan. Fájdalom futott át arcán, valószínűleg ugyanaz a kép ugrott be neki, mint nekem. S akkor először mesélni kezdtem, nem használtam képességem, csak ha a sztori pontos elmagyarázása érdekében az úgy kívánta.
- Tudod, eleinte nagyon rosszul éreztem magam, hiányoztatok, alig beszéltem bárkivel is. Aztán egy év múlva, vagy legalábbis annyi idő telhetett el, kezdtem hozzászokni az állandó utazásokhoz, megtanultam elfogadni a dolgokat. Egyre kíváncsibb lettem, sokat tanultam, amelyik országban csak jártunk, pár nap után már kiválóan beszéltem az adott nyelvet, s észrevettem, hogy érdeklődnek irántam az emberek, így már barátaim is voltak, persze állandóan tovább álltunk, így ez nem tartott olyan sokáig. De azért még mindig van, akivel tartom a kapcsolatot, persze tisztában vagyok vele, hogy nem találkozhatom velük a fizikális fejlődésem miatt, de akkor hatalmas szükségem volt olyanokra, akikkel tudok beszélni. A legnagyobb erőfeszítést talán az okozta, hogy állandóan ügyelnem kellet, hogy ne szóljam el magam, mert ugye Renée sem tudott mindent, illetve a képességemet is kordában kellett tartanom, egy pillanatra sem oldódhattam fel száz százalékosan. Pár év múltán persze ez sem okozott már gondot, természetessé vált, hogy hiába érintek meg valakit az arcán, nem vetítek neki semmit. Aztán ahogy lassult a növekedésem, letelepedtünk Görögországban, s végre elkezdtem élvezni az életet, nem kellett pár hónap után magam mögött hagyni a barátaimat, buliztam, szórakoztam, normális életem volt. Mindazonáltal nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy meg kell ismernem titeket, haza kell jönnöm. Állandóan ott motoszkált bennem a kérdés, hogy vajon ennyi év után miért ragaszkodom ennyire hozzátok, miért álmodok veletek, és minél hamarabb meg akartam kapni a választ, mert már kezdett megőrjíteni az érzés. – magyaráztam, s kérésére meséltem el egy-két dolgot részletesebben. Nem vettem észre az idő múlását, csak mikor Embry jött oda hozzánk:
- Na végre, hogy megvagytok! Mi megyünk haza…
- Mennyi az idő? – kérdeztem kissé szórakozottan, még mindig a megkezdett emlék hatása alatt voltam.
- Fél négy múlt. – felelt, majd elköszönt tőlünk, s visszament a többiekhez.
- Azt hiszem ideje mennem nekem is… - mondtam kelletlenül, valahogy nem akaródzott mennem.
- Igen, Belláék már biztosan aggódnak! – mondta ő is olyan fancsali képpel, mint én. Feltápászkodtam, majd szép lassan sétálni kezdtem a part mentén. Rá kellett jönnöm, hogy nem a legalkalmasabb cipőt választottam, de annyira azért nem zavart. Jacob mögöttem jött, nem sokkal lemaradva, látszólag valamin nagyon gondolkodott. Az erdő széléhez érve megfordultam:
- Sajnálom, hogy így kisajátítottalak, pedig a többiek is megérdemeltek volna legalább egy kis időt, hogy veled lehessenek.
- Igazából nem bántam, sőt, megmentettél egy alapos fejmosástól. – mondta egy mosollyal kísérve, de láttam rajta, hogy nagy erőlködés árán sikerült az arcára varázsolnia.
- Ezzel nem versz át Jacob Black! Ne feledd, jobban ismerlek, mint a tenyerem. – kacsintottam rá, mire elmosolyodott.
- Persze-persze… - forgatta szemeit.
- Holnap látlak? – kérdeztem, remélve, hogy ezzel felvidítom kissé.
- Ha szeretnél. – vigyorgott.
- Akkor jó éjt, Jake! – nyomtam egy puszit arcára, majd mivel éreztem, hogy kissé elpirulok, hátat fordítottam, és rohanni kezdtem. „ Jó éjt Nessie!” – hallottam még. Én kicsattantam az örömtől, egy újabb puzzle a helyére került bennem, így egyre jobban éreztem magam. Viszont nem értettem Jacob keserűségét, mintha nem is örült volna, hogy láthat. Vajon valóban így van? - méláztam magamban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése