42. Valódi fájdalom

Sziasztok!!
Ahogy ígértem, itt az új rész... nem tudok mit hozzáfűzni... talán annyi, hogy sokat ugrunk az időben... Ha van kedvetek komizzatok, kellemes olvasást!
Puszi! =)

Felébredve megnéztem az időt, s boldogan nyugtáztam, hogy kicsivel több, mint egy órát aludhattam, így megálltunk egy benzinkútnál, s míg Taylor tankolt, addig én vettem energiaitalt mindkettőnknek, ugyanis újabban már a koffein elengedhetetlen volt ahhoz, hogy túléljem a mindennapokat, majd még két szendvicset is kértem. Visszatérve a kocsiba, még félreálltam, hogy együnk is, mivel én rettentő éhes voltam, úgy saccoltam, hogy Tay is az.

- Tessék! – adtam kezébe a neki szánt ételt.
- Ó, köszi! Már farkaséhes voltam. – mondta.
- Figyelj, mi lenne, ha januárban elmennénk síelni? – kérdeztem óvatosan.
- Januárban?
- Igen.
- Nem tudom, hogy akkorra van-e valami kötelező programom, vagy sem. – vont vállat.
- Remélem nem haragszol érte, de beszéltem Karennel és Matt-el is, és azt mondták, hogy elsejétől tizenkettedikéig szabad vagy. – néztem rá, várva, hogy mit szól hozzá.
- Akkor nagyon örülnék, ha elmennénk. – mosolygott, s nyomott egy puszit az arcomra.
- Már csak az a kérdésem, hogy barátok jöjjenek-e, vagy sem, illetve Svájc neked megfelel-e. Ismerek ott egy remek helyet. – mondtam izgatottan.
- Svájc tökéletes lenne, és kikre gondoltál?
- Kellan, Gabriel, Kris, Rob, Nate, Sofia, David, Alyson, esetleg akiket még szeretnél.
- Nem is rossz ötlet. Csak meg kell velük beszélni. – mosolygott, s ezek után gyorsan megettük a maradék kaját, majd immáron én vezettem tovább.

2014.01.02.
Késő délután megérkezve a szállodába mindnyájan kissé kifújtuk magunkat, hiszen hosszú út állt mögöttünk, de úgy éreztem teljesen megérte. Ugyan az eredeti tervben az szerepelt, hogy Kris és Rob is jön, de mivel forgattak, nem tudtak velünk utazni, viszont így is kilencen voltunk, mivel Gabriel elhozta a barátnőjét, Kimberly-t is. Nem igazán tudtam elviselni a lányt, de ha Gab-nek megfelel, akkor nem tehetek semmit, az ő dolga.
- Ez gyönyörű! – ölelt magához Tay, ahogy a londinernek is odaadta a borravalót, s egyedül maradtunk a lakosztályban. Ugyan barátokkal jöttünk, de megbeszéltük, hogy nem kötjük össze magunkat, mivel nem akartam, hogy egy percet se tölthessek kettesben Taylor-ral.
- Valóban az! Nézzünk körül! – húztam magammal, s jártuk be együtt a lakosztályt, majd ezzel is végezve kipakoltunk a bőröndjeinkből.
- Valami terv mára? – kérdezte.
- Semmi. A síbérletünk holnaptól érvényes, szóval ma még nem mehetünk. Arra gondoltam, hogy kicsit pihenhetnénk.
- Nem rossz ötlet. Mi lenne, ha a pezsgőfürdőben kezdenénk? – mosolyodott el.
- Oké. – mosolyogtam, s míg ő azonnal odament, hogy előkészítse, én még gyorsan kivettem egy behűtött pezsgőt, bevittem, s a szobában gyorsan levetkőztem, s felvettem egy köntöst. – Gyere! – nézett rám csillogó szemekkel, ahogy kitöltöttem a pezsgőt, s a pohárt a kezébe nyomtam, majd levéve a köntösömet bemásztam mellé, s szorosan mellé ültem.
- Igyunk arra, hogy végre együtt vagyunk!
- Cheers! – mondtam még, majd összeérintve a poharunk, belekortyoltunk a pezsgőbe, de letéve azt az ölébe húzott, s hosszasan csak csókolóztunk, tökéletesnek éreztem a pillanatot, minden a helyén volt, végre vele lehettem.
- Szeretlek! – mondta ki, ahogy szétváltunk.
- Én is szeretlek. – mondtam még, majd kiszállva öléből megvártam, míg lejjebb csúszik, majd visszafészkeltem magam, a hátamat a mellkasának döntöttem. Lényegtelen dolgokról beszélgettünk, de ebben a pillanatban erre volt szükségünk, egyikünk sem említette meg a munkát, vagy a gondokat, az ünnepekről beszéltünk, illetve a következő napba vetett reményeket, s úgy egy óra ázás után másztunk csak ki, majd ledőltünk az ágyba, a vállára feküdtem, s ott folytattuk, amit elkezdtünk. Egy pillanatra sem hagytuk abba a beszélgetést, hiszen minden egyes perc kincsnek számított, s nem tudhattuk, hogy mikor lesz erre ismét lehetőségünk.
- Tudod, hogy őszinte legyek, még a kapcsolatunk elején sem gondoltam volna, hogy ilyen sokáig együtt leszünk. – nézett szemembe, s valóban úgy tűnt, igazat mond.
- Én pedig… nem is tudom mire számítottam. Csak hagytam, hogy alakuljanak a dolgaink, nem gondolkoztam igazán ezen.
- Megbántad?
- Mit?
- Hogy aznap este beengedtél.
- Ha megbántam volna, nem lennénk itt. – mosolyodtam el.
- És volt olyan pillanat, amikor megbántad?
- Volt. – mondtam egy perc gondolkozás után. – Neked volt olyan, amikor megbántad, hogy eljöttél?
- Egyszer. – felelte, s kérdő tekintetem láttán folytatta. – Rossz passzban voltam, és már vagy századjára mondtad azt, hogy nem mehetek veled szüleidhez, azt hittem, hogy szégyellsz, vagy csak játszol velem. Aztán aludtam rá egyet, és rájöttem, hogy ez egy nagy baromság. – fejezte be.
- Csak ennyi? – néztem rá.
- Azt hiszem. Csak erre az egyre emlékszem. – vont vállat. – Ezek szerint neked több alkalom is volt.? – jelentette ki inkább, mintsem kérdezte.
- Igen. De…
- Mondd el nyugodtan, nem fogom leharapni a fejed.
- Oké.  – kezdtem bele, de csak magam elé beszéltem, nem néztem rá. – Először akkor jutott eszembe, hogy talán nem egymás mellett lenne a helyünk, amikor volt a klipforgatás, és a „te kedvért” – mutattam ujjaimmal is az ironikusság jelét – elmentem az interjúra. Rosszul esett, hogy nem vetted figyelembe, hogy én mit szeretnék. A második alkalom akkor volt, amikor ki kellett hagynom a legjobb barátom születésnapját, és még csak találkozni sem tudtam vele. Végül pedig, amikor elráncigáltál Swift bulijára. Állatira fájt, hogy harmadjára teszed ezt, és ahogy beszéltél velem. Komolyan megfordult a fejemben, hogy jobb lenne, ha vége lenne a kapcsolatunknak, és csak akkor jöttem rá, hogy nem lenne semmivel sem jobb, amikor edzés közben eszembe jutott a tavalyi év, és hogy mennyire rossz volt nélküled már akkor, pedig közel sem szerettelek ennyire. – néztem fel végül rá, láttam, hogy mennyire fáj neki, s teljes mértékben magát okolja. Gyötrődött, és ezt nem bírtam elviselni. – Ne foglalkozz ezzel. Ami volt, elmúlt. – mondtam, de ugyanúgy csak maga elé meredt. Nem tudtam mit tehetnék, így visszatettem fejem a vállára, átkaroltam, és vártam, hogy felengedjen.
- Észre sem vettem, hogy ennyi fájdalmat okozok neked, és hogy mennyire megváltoztam. – suttogta maga elé, hangja élettelen volt.
- Mindenki változik, ez így van rendjén. És néha kompromisszumokat kell kötnünk ahhoz, hogy később is boldogok lehessünk. – próbáltam kissé enyhíteni a dolgokat.
- Én nem kompromisszumot ajánlottam, hanem kényszerítettelek a dolgokra, érzelmileg zsaroltalak. Ez nem normális! Nem vagyok normális… - mondta még, s láttam, hogy könnybe lábad a szeme.
- Nekem kompromisszum volt azért, hogy később is együtt lehessünk. Szeretlek, és bármit megtennék érted, ahogy te is értem. Ez így van rendjén. Nem kell mindig mindenben egyetértenünk, ezt te is tudod. A legfontosabb, hogy együtt vagyunk, és boldognak láthattalak. – vigyorogtam.
- Talán igazad van. – erőltetett mosolyt arcára.
- Nekem mindig igazam van! – ültem fel csípőjére, majd lehajolva hozzá, megcsókoltam, először csak lágyan, majd egyre szenvedélyesebben…

2014.01.12.
Az elmúlt napok úgy éreztem, túl gyorsan elteltek, bár panaszra nincs okom, hiszen jobban sikerült, mint azt reméltem, s még Kimberly-t is sikerült elviselnem, pedig néha a falra tudtam volna mászni már tőle. Hazaérve minden visszaállt a normális kerékvágásba, de minden valahogy könnyebben ment, mint szokott…

2014.02.11.
Reggel korábban keltem, mint szoktam, hogy eleget edzhessek, ne csökkentsem az óraszámot, ugyanis az elmúlt hónapban szinte minden napom azzal telt, hogy reggel kilenctől délután kettőig az edzőteremben voltam, fél háromtól ötig Nate-nél énekeltem, utána pedig irány a táncterem kifulladásig, s mivel ma van Taylor szülinapja, muszáj voltam kicsit előrébb hozni a programokat.
- Jó reggelt! – vittem kedvesemnek ágyba a reggelit.
- Hm, azt hiszem tökéletes a reggel! Remélem neked is. – mosolygott álmosan.
- Jobb nem is lehetne. – vigyorogtam, s nyomtam szájára egy puszit.
- Köszönöm! – mondta a reggelire pillantva.
- Nagyon szívesen! – mentem ki, mert meghallottam, hogy csörög a mobilom.
- Szia Gab! Mi újság?
- Szia! Csak annyit akarok mondani, hogy végül Liz is jön, szóval rá is számíthatunk.
- Jól van, köszi, hogy szóltál.
- Akkor este találkozunk.
- Úgy van! Szia!
- Szia!
Azzal letettem, és visszamentem a szobába, felvettem a táskám, hogy elinduljak végre.
- Akkor este találkozunk! – csókoltam meg röviden.
- Jól van. Csak ügyesen!
- Mint mindig. De biztos, hogy ne maradjak itthon?
- Biztos! Menj nyugodtan! Hétre érted megyek!
- Jól van. Szeretlek. – mondtam még, majd elindultam, hogy a megszokott módon töltsem a napom.

~¤¤~

- Biztos, hogy jöttök? – kérdeztem, de mindketten csak bólintottak. Igaz, hogy Sofia és Nate is néha elkísérnek, de pont ma nem számítottam rá, mindenesetre örültem, hogy lesz társaságom.

~¤~

Sofiával eléggé elhülyéskedtük a táncot, de azért a bemelegítést sikerült normálisan végigcsinálni, csak az utána következő két óra volt nevetséges. Ugyan a későbbiekben már normálisan edzettünk, és gyakoroltunk, azért a bakik és esések során mindketten jókat nevettünk, Nate egyenesen fetrengett.
- Sziasztok! – köszönt be Taylor.
- Szia szívem! Pár perc, és mehetünk! – mondtam, majd folytattam az elkezdett gyakorlatsort.

Taylor szemszög
Negyed óra gyorsan elment, ugyanis teljesen lenyűgözött a mozgása, olyan kecses volt, mint amilyennek még sosem láttam, de ha a zene váltott, akkor kemény, tördelt. Újabb negyed óra telt el, mikor végre abbahagyták. Nem zavart volna, ha nem lennénk időhöz kötve, bár Ronnie-nak nem lesz gond így sem az elkészülés, reméltem, hogy nem ma fogja sokat cicomázni magát, így is épp elég ideges vagyok. Felvette a törölközőjét illetve a vizét a földről, mi pedig az ajtóban toporogtunk már, de felénk igyekezve még ugrott egyet, leérkezve megcsúszott, és furcsán kifordult lábbal végigsiklott a padlón. Kissé megijedtem, vártam, hogy felálljon, de Ronnie csak feküdt a padlón, nagyon mozdulatlanul, és szorongatta a bokáját. Ugyanakkor foghattuk fel, mert egyszerre rohantunk oda hozzá, s teljesen ledöbbentett a látvány: a lábfeje teljesen kicsavarodott, s valószínűleg sokkot kaphatott, arca egy ronda fintorba fancsalodott.
- Beviszem a kórházba! – ordítottam Sofiáéknak, s toltam őket arrébb, hogy felemelhessem. Ronnie összeszorított fogakkal tűrte a fájdalmat, egy hang sem jött ki a torkán. Tudtam, hogy ez nem egy egyszerű bokaficam, valószínűleg eltört. Azonban még mielőtt megemelhettem volna, Sofia levette a cipőt róla, s így láthattuk, hogy már cipó nagyságúra dagadt a bokája, s lábfeje még mindig ugyanabba a hátborzongató szögbe ferdült. Felvettem, s most először nézett bele a szemembe, úgy láttam „magához tért”, s mi sem mutatta jobban, minthogy sírni kezdett. Azonnal autóba tettem, s jóformán megállás nélkül hajtogattam, hogy „Nem lesz semmi baj!”, de én magam sem voltam benne biztos.
A kórházba érve kikaptam a kocsiból, azonnal a sürgősségire vittem, s szerencsére azonnal a röntgen-be vitték, ahová nem mehettem vele. Ez után ismét az orvos következett, aki megnézte jobban a bokáját, megnyomogatta, de Ronnie mindvégig csak tűrte, egy hang sem jött ki a torkán, csak sírt, megállás nélkül. Ha az orvos kérdezett valamit, én feleltem helyette.
- Ezt érzi?
- Igen. – szólalt meg először. A doki leült a gép elé, valamit pötyögött, majd ismét felénk fordult.
- Arra gondolom maguktól is rájöttek, hogy eltört a kisasszony bokája, haránt-törés, így szerencse a szerencsétlenségben, hogy nem szükséges műteni. Ha minden jól megy, akkor két és fél hét fekvőgipsz, utána pedig járógipsz szükséges, a javulástól függ, hogy mennyi időre. Míg a fekvőgipsz fent van a lábán, vérhígítót kell beadni. Hány kilogramm?
- Ötvenhárom. – felelte rekedten, s tudtam, hogy hazudott, már rég nem lehet ennyi, sokat fogyott az elmúlt hónapban, s csak reméltem, hogy ez nem árthat neki.
- Akkor négy millis Fraxiparine-t adok most be, ezt is írom majd fel. Ki kell váltani a gyógyszertárban. – magyarázta, majd kitoltam, hogy a gipszelőbe vigyem át. Nem tudtam mit mondhatnék, hiszen én is alig fogtam fel a történteket, így magamhoz öleltem, s éreztem, ahogy egyre nedvesebb lesz a pólóm.
- Betolod? – kérdezte a pasas, aki kinyitotta az ajtót.
- Persze. – feleltem, s tettem, ahogy mondtam.
- Mennyire bő ez a nadrág? – kérdezte a pasi.
- Le fogom tudni venni. – mondta maga elé meredve. Ezek után már minden simán ment, visszamentünk a papírért és a vényért a dokihoz, majd ismét kezembe véve vittem ki, s tettem be a kocsi hátsó ülésére…