45. Út a sikerig

Hey guys!
Elérkeztünk a végéhez, ez az utolsó rész. Úgy vettem észre, hogy mostanra az olvasottság alább maradt, szóval azt hiszem kár lett volna nyújtani a történetet. Mindenesetre ma este még felteszem az epilógust, ha van kedvetek komizzatok, kellemes olvasást!
Puszi!! =) 

Hosszasan gondolkoztam, nem tudtam mit felelhetnék, hiszen az igazságba bele fog kötni, viszont hazudni egyrészt nem akartam, másrészt, neki nem is tudtam. Nem szólalt meg, várta, hogy mit felelek, és ezért most hálás voltam.
- Igen, akkor. Én csak… tudod… néztem magam, néztem, egyre csak imádkoztam azért, hogy egy árnyalattal legyek csak rosszabb, érted? Azt akartam, hogy rosszabbnak lássam magam a filmben, mert akaratlanul is összehasonlítottam a jelenlegi teljesítményemmel, ami úgy egy hónapja stagnál. Közel sem vagyok olyan jó, mint a filmben, és így… egyszerűen nem maradt más választásom. – csuklott el a hangom, mire felült, hátát a keretnek támasztotta.
- Ez nem így van. Lehet, hogy most így látod, de hatalmas erő és energia van benned! Ha szerinted nem is vagy annyira jó, mint a filmben, még akkor is kiváló táncos vagy! – magyarázta, s két kezével megfogta az arcom.
- Tay te is tudod, hogy ez nem így van. Nem elég, ha kiváló vagy, a legjobbnak kell lenned ahhoz, hogy bármit is elérj. Nekem nem elég, ha videoklipekben táncolhatok, az kevés. Neked sem lenne fenékig tejfel az életed, ha csak reklámokban szerepelnél, nemde? Ráadásul az éneklés mellett táncolhatok, és fogok is. A színpadon állhatok, és a két, számomra legfontosabb dolgot csinálhatom. – fejeztem be, arcára ezernyi érzelem ült ki, de a boldogság halvány jelét sem láttam.
- Ha neked ez így megfelel, akkor tudod, hogy támogatni foglak. – mosolyodott el, de ez nem azaz őszinte mosoly volt, amit úgy imádtam, s emiatt bűntudatom támadt.
- Azért, mert énekelni fogok, nem jelenti azt, hogy kevesebbet leszünk együtt. Az sem biztos, hogy tetszeni fog az embereknek a zeném. – ültem bele az ölébe, hogy szemben legyünk egymással.
- Na, abban biztos lehetsz, hogy imádni fognak, főleg a film után. Énekes, táncos, színész. Meg fognak veszni érted! – mondta immáron vidámabban.
- Hát… remélem. – adtam egy puszit a szájára.
- Mit is mondtál? Három év alatt kell két albumot csinálnod? – mosolyodott el.
- Igen, miért?
- Hát, csak az jutott eszembe, hogy utána esetleg…
- Esetleg mi? – mosolyodtam el, nem tudtam mire céloz.
- Talán még egy gyerkőc is belefér utána, ha arra kerül a sor. – mosolygott. Ledöbbentem, hiszen nem gondoltam volna, hogy már gyereket akar… ilyen fiatalon, s a karrierje is még felfelé ível.
- Gyereket akarsz? – néztem rá értetlenül, hogy fedjem valódi érzéseim.
- Nem most. – somolygott továbbra is. – De huszonöt éves koromra már biztosan. – vigyorgott.
- Majd meglátjuk. Persze, gyakorolni is kell sokat rá, hogy menjen. – mosolyogtam, pedig legbelül teljes volt a zűrzavar, s hogy ne vegye észre, megcsókoltam, egyre szenvedélyesebben táncoltak egymással az ajkaink…

2014.07.25.

Közel egy hónap alatt sikerült nyélbe ütni a szerződést, s mivel a film miatt volt egy-két interjú, ezek és a stúdió között ingáztam, illetve továbbra is jártam Nate-hez, aki szívesen segített mindenben, s ha ezek nem kötöttek le teljesen, akkor edzettem, persze megpróbáltam az egészet úgy alakítani, hogy Taylor-ra is elegendő időm maradjon. Még mindig aggasztott a dolog, hogy ő gyereket akar hamarosan, én még egyáltalán nem voltam felkészülve rá, és még tervezni sem terveztem, hiszen számomra jelenleg a karrierem a legfontosabb, minden más csak utána jöhetett. Egy gyerek felelősség, időt kell rá áldozni, persze ő könnyen beszél, nem neki kell kilenc hónapig cipelnie, aztán otthon maradni vele ameddig egy kicsit nagyobbacska nem lesz. Ő dolgozhat, forgathat, nincs lekötve. De én? Esélyem sem lenne arra, hogy dolgozzak, még az első néhány hónapban talán, de utána már nem. A szülés után pedig még pár hónapig nem lesz ugyanolyan a hangom, ráadásul egy babát sem lehet csak úgy otthagyni, még akkor sem, ha van bébiszitter, mert az nem tudja szoptatni, ha éhes, de abban biztos voltam, hogyha valaha is gyerekem lesz, akkor mellette akarok lenni, ameddig csak kell.
- Kész vagy? – dugta be a fejét az ajtón.
- Igen mehetünk. – feleltem, majd elindultunk a Rock City-be, annak ellenére, hogy a Hangar közelebb volt. Előbbiben mindig kevesebben vannak, így nem kell sikongató lányoktól tartanunk, csak mi lehetünk.
- Örülök, hogy végre sikerül ide is eljutnunk. – mosolygott.
- Én is. És sajnálom, hogy már háromszor lemondtam, de még a stúdió diktál, nem én. – vigyorogtam.
- A „még”-en van a hangsúly. – kuncogott.
- Hát remélem, hogy átütő siker lesz az album. Már vagy húsz dalt felvettünk, de csak egy-kettő lett olyan, amilyet szeretnék. Azt viszont kijelentettem, hogy a dalaimat én válogatom össze, ők csak szűkíthetnek. Két duettet tettek le elém, tetszenek, már csak partnert kell találniuk. Nem hinném, hogy valami nagyágyú lesz, de azért reménykedem. A minap viszont összefutottam Bee-vel, beszéltünk egy keveset, igazából azt mondta ismét, hogy szívesen segít, ha tud. Lehet, hogy felhívom, csak kicsit tartok tőle.
- Ne felejtsd el, hogy egy kiadónál vagytok, szóval nincs akadálya. Nekem úgy tűnik, kedvel téged. – bazsalygott.
- Nem tudom. Remélem, hogy igazad van. Mindenesetre nem bánnám, ha segítene, hihetetlen hangja van, tapasztalt, és kedves. Úgy éreztem, hogy nincs elszállva magától, csak egy átlagos ember. Olyan… áhh… - nevettem el magam.
- Majd megszokod. – mosolygott, s állította le a motort, mert megérkeztünk. Vártam már a falmászást, hiszen nagyon régen voltam, ráadásul Taylor is szereti, is ez egy jó időtöltés. Ketten lehetünk, talán egy-két ember lézenghet itt, de azt kibírjuk, nem igazán számítanak.

~¤~

- Jól érezted magad? – kérdezte, mikor leültünk vacsorázni.

- Nagyon. Csak a csípőm fáj egy kicsit. – mosolyodtam el sunyin.
- Arról nem én tehetek. – kuncogott.
- Dehogynem! Ha nem húzol magadhoz, hogy megcsókolj, akkor odafigyelek arra a kiálló izére! – nevettem.
- Hát, én akkor is úgy gondolom, hogy megérte.
- Nem mondtam, hogy nem, csak azt, hogy fáj. De talán meg tudod gyógyítani.
- Majd keresek rá valamilyen megoldást. – bólogatott hevesen.
- Több ilyen program kéne. – mosolyogtam.
- Hát… nem rajtam múlt, hogy nem jött össze az elmúlt alkalmakkal… - mondta kissé szúrósan.
- Mondtam már, hogy sajnálom, oké?
- Tudom, mind a hármat sajnálod.
- Így van. Csak… nehéz mindig mindent megcsinálni, és elhúzódott a felvétel. Tudod, hogy mennyit jelent ez most nekem.
- Persze, hogy tudom, de ettől nem kell hanyagolnod a családod és a barátaid. Sorban lemondod a vacsorákat, apu szülinapjáról is késtél.
- Igaz, hogy kevesebb időt töltök veletek, de nem hanyagollak titeket, annyi időt szánok rátok, amennyit tudok.
- Mikor találkoztál utoljára Kellan-nal?
- Nem tudom.
- Hát én igen. A premieren.
- Forgat, nincs is itthon. – mondtam sértetten.
- Tévedsz, már két hete itthon van, és ha figyelnél arra, amit mondok, és nem csak magaddal foglalkoznál, akkor tudnád, mert mondtam.
- Felhívhatott volna!
- Én mondtam neki, hogy ne tegye. Felesleges lett volna, hiszen néha még nekem sem vagy képes felvenni.
- Dolgozom, bent vagyok a stúdióban, ott nem vehetem fel.
- Ha forgattam, nekem mindig volt időm arra, hogy beszéljünk, de az elmúlt héten talán kétszer ha eszedbe jutottam.
- Te is tudod, hogy ez nem igaz. Eszembe szoktál jutni.
- Akkor miért nem hívsz? Mondjuk, ahelyett, hogy elmész edzeni vagy négy órát, csökkenthetnéd háromra, vagy itt aludhatnál.
- Innen messzebb van a stúdió. Az edzésidőből meg nem fogok faragni. – álltam fel, felkaptam a táskám és a cipőm, és egy szó nélkül távoztam. Pontosan tudta, hogy mennyit jelent nekem most az éneklés, és azt is, hogy annyi időt töltök vele, amennyit csak tudok. Nem értettem, hogy miért volt ez a kitörés, mindenesetre nem esett jól pont tőle, pont most. Ha meg Kellan-t zavarja, hogy nem találkoztam vele, akkor igenis hívjon fel, és mondja meg, ne Taylor-nak hisztizzen.
- Várj! – kapta el kezemet hátulról. – Beszéljük meg.
- Ezen nincs mit megbeszélni.
- De még a csípődet sem gyógyítottam meg. – mosolyodott el csibészesen. Egy percig bírtam, nem tovább, én is elmosolyodtam, mire szorosan magához húzott és megcsókolt.
- Utállak Taylor Daniel Lautner!
- Az jó. – mosolygott, s húzott vissza a lakásba. – Én sajnálom, amit mondtam, nem így gondoltam. – tért azonnal a lényegre, ahogy becsukta az ajtót.
- Részben igazad volt, elhanyagollak titeket, csak most… nagyon felpörgött minden. De megpróbálok többet lenni veletek, főleg veled. – adtam egy puszit az arcára, majd visszaültem az asztalhoz. A vacsora meglepő módon kellemesen telt, kicsit sem volt fagyos. Miután lezuhanyoztunk, bedőltünk az ágyba, s miután sikerült egymásra hangolódnunk, Taylor meggyógyította a csípőm…

Reggel kissé fáradtan ébredtem ugyan, de már az este elhatároztam, hogy találkozom Kellan-nal, hogy megbeszéljem vele a dolgot. Akárhogy is, de rosszul esett, amit Taylor mondott, hiába mondta, hogy nem úgy gondolta. Pontosan úgy gondolta, ahogy mondta, csak nem akarta tovább feszíteni a húrt, és ez fájt. Fájt, hogy így gondolja, ugyanakkor jól esett, amikor kibékültünk, hiszen ez azt jelentette, hogy jobban szeret annál, mintsem egy ilyen eset miatt haragban legyünk.
Óvatosan kikecmeregtem az ágyból, majd letusoltam, s felöltözve el is indultam, most nem vesződtem reggelivel, csak egy cetlit hagytam neki, hogy tudja, hol vagyok.
- Szia Kellan!
- Szia Ron, hát élsz?!
- Haha, nagyon vicces. Tudunk ma találkozni?
- Umm, persze, mikor?
- Most?
- Nekem jó, gyere amikor csak akarsz.
- Öt perc és ott vagyok. Reggeliztél már?
- Nem, most akartam venni valamit.
- Akkor viszek azt is. Hét perc. Szia! – meg sem várva, hogy válaszoljon, bementem a pékségbe, aztán a Starbucks-ba, és vettem mindkettőnknek elegendő kaját illetve kávét, majd visszapattantam az autóba, s odaérve elég gyorsan le tudtam parkolni, így futva tettem meg a lakásáig vezető utat, noha a liftet nem tudtam sürgetni, úgy saccoltam, még időben vagyok. Bekopogtam, s szinte azon nyomban nyílt is az ajtó.
- Szia. Pontos vagy. – mosolygott.
- Szia, igazából késtem egy percet, de engesztelésül még kávét is hoztam. – somolyogtam, s mentem beljebb.
- Mi a helyzet, hogyhogy eszedbe jutottam? – kérdezte, miközben már a reggelinket ettük.
- Tegnap összevesztem Taylor-ral.
- Rajtam? Ez kedves. – somolygott.
- Gyagya! Nem… csak azt mondta, hogy mostanság hanyagollak titeket, de… lehet, hogy így van, de most sok a meló, nem tudom másképp csinálni. – magyaráztam.
- Mindketten tudjuk, hogy ez egy kifogás. Meg tudnád oldani, hogy többet legyél vele, mert igazából őt ez zavarja. Nehogy félreértsd, de ha a boldogságodhoz az kell, hogy kevesebbet legyél velünk, akkor nekem megfelel. Ha lenyugodtak a dolgok, akkor majd megint sokat találkozunk. Ezt Taylor-nak is elmondtam, szóval ha rám kente, akkor… - vigyorgott.
- Nem kente rád, csak téged is felhozott példának, hogy még azt sem tudtam, hogy két hete itthon vagy. – sütöttem le a szemem.
- Én nem haragszom rád. – simította meg az asztalon pihenő kezem.
- Ennek örülök. – mosolyodtam el.
- Szerintem menj, és békülj ki vele. Csak hiányzol neki.
- Ja, már tegnap kibékültünk, nála is aludtam. – kuncogtam.
- Nem igaz, hogy nem tudsz rá haragudni.
- Igaz volt, amit mondott, más kérdés, hogy nem volt jogos. – vontam vállat.
- Csak nem értem, hogy miért van úgy oda. Amikor forgatott, volt, hogy két, de akár három hétig nem láttuk egymást, most meg a lemondott vacsik miatt sértődik meg.
- Hidd el, fontosak azok a vacsik.
- Én elhiszem. De még mindig azaz érzésem, hogy a szülinapja miatt haragszik rám. – merengtem el.
- Biztos vagyok benne, hogy nem a szülinapja miatt haragszik. Persze más kérdés, hogy először a szülinapján akarta megké…
- Mi?
- Mondjuk azt, hogy közel sem úgy zajlott volna a szülinapja, ahogy azt te gondoltad. – kacsintott.
- Miért, mit tervezett?
- Aki kíváncsi, hamar megöregszik. – somolygott.
- Utállak! – öltöttem rá nyelvet.
- Nem baj. – nevetett hangosan. Tovább ettünk, én azon agyaltam, hogy mit akarhatott mondani, de nem igazán tudtam befejezni a mondatát. Pár perccel később a telefonom csengése térített magamhoz.
- Szia Marc.
- Szia, negyed óra múlva a stúdióban kell lenned, mert megvan az egyik duett partnered.
- Mi? Máris? De ki az?
- Majd meglátod! – nevetett.
- Oké, akkor indulok, szia!
- Szia!
- Menned kell? – kérdezte Kellan.
- Igen, megvan a duett partnerem, de nem tudom, hogy ki az. – vontam vállat.
- Akkor szia. – ölelt magához.
- Szia… majd…hívlak. – mosolyodtam el, s magára hagytam, hogy a stúdióba rohanjak…

2014.11.24.
Hihetetlen gyorsasággal telt el négy hónap, a szerződéstől számítva öt, s két hónap múlva startol az első saját, önálló albumom. Büszke voltam rá, engem tükrözött minden egyes szám, noha volt, amit nem én írtam, mindegyiket egytől egyig szerettem. Az első kislemezem már a második héten a slágerlisták elején tanyázott, átütő sikert aratva ezzel, nevesebbnél nevesebb előadókat kiütve. Izgatott voltam minden egyes fellépés előtt, pedig szinte minden napra jutott valami, mindig gyomorgörcsöm volt, de a színpadon állva feloldódtam, olyan érzésem volt, hogy végre hazatértem. A fergeteges hangulat, a közönség őrjöngése, avagy az autogramok, a rajongók, mind-mind felemelő érzést nyújtottak, csak egy dolog hevert romokban, illetve pár percen belül biztosan abban fog. Sokat járattam az agyam, mérlegeltem, sírtam aztán nevettem, de nem tudtam elfelejteni az elhangzott szavakat, vagy akár az elhangozatlanokat.
Három nap pihenő várt rám, de nem éreztem úgy, hogy pihenhetek, hiszen életem egy fontos személyét kell elengednem ahhoz, hogy kölcsönösen boldogok legyünk. Nem hagyhattam, hogy megkeserítsem a mindennapjait, de teljesen más terveink voltak a jövőre nézve. Ő gyereket akart, én sikert, s most, hogy megkaptam, nem vagyok hajlandó elengedni ilyen hamar, mert három év gyorsan eltelik, gyorsabban, mint azt reméli az ember. Ugyanakkor sok idő arra, hogy teljesen megkeserítsem a legfontosabb személy életét, mert tisztában voltam vele, hogy feladja a saját vágyait azért, hogy együtt maradjunk. Szerettem, szeretem, s szeretni is fogom tiszta szívemből. De egyszer minden véget ér, a kérdés csak az, hogy mikor. Hangosan jelzett a telefonom, s a kijelzőre pillantva, melyen a „Kedvesem” szó villogott, még jobban összefacsarodott a szívem.
- Szia! – szóltam bele a legvidámabb hangomon, amin csak tudtam.
- Szia, merre vagy? Itt kéne már lenned. Baj van?
- Nem dehogy, most parkoltam le. Máris felmegyek. – mondtam még, s bontottam a vonalat. Tudtam, hogy ki kell szállnom, és meg kell tennem, de mintha a testem nem akarna engedelmeskedni, egy zsákhoz hasonlóan ültem már huszonöt perce az autóban. Végül mégis sikerült megtenni ezt a pár egyszerű, de most mégis nagy energiát kívánó mozdulatot, és elindultam, hogy kimondjam, amit már egy hete ki kellett volna. Letöröltem a könnyeim, és megdörzsöltem az arcom, hogy ne gyengüljek el azonnal. Belépve a lakásba a szívem vad vágtába kezdett, s hiába próbáltam visszafogni nem ment, a szatyrot, amiben a cuccai voltak még itt letettem, hogy ne tűnjön fel neki azonnal. Lábaim a nappaliban tévéző, szívemnek oly kedves személyhez vittek.
- Szia. – mosolyodott el, de ahogy felnézett rám, azonnal komollyá vált. – Baj van, igaz?
- Szia. – öleltem magamhoz, beszívtam kellemes illatát, majd leültem mellé, s egy perc habozás után szólaltam csak meg. – Nincs baj. – ráztam meg a fejem. – De… beszélnünk kell.
- Mi történt? – kérdezte aggódva.
- Semmi. Csak szeretnélek megkérni, hogy nagyon figyelj rám, és ne szólj közbe, oké?
- Persze.
- Ígérd meg.
- Ígérem.
- Sokat gondolkoztam. Kettőnkről. És én… tudom, hogy gyerekeket akarsz nemsokára, és arról is tudok, hogy a szülinapod óta várod a megfelelő alkalmat, hogy megkérd a kezem. – szóra nyitotta a száját, de még idejében rátettem az egyik kezem. – Kérlek, ne nehezítsd meg még jobban.  – ekkor potyogni kezdtek a könnyeim, és visszavonhatatlanul utáltam magam, amiért most ennyire meg kell bántanom, de az ő érdekeit kell szem előtt tartanom, és nem mellékesen a sajátom is. – Szóval, mint mondtam, tudok róla, az teljesen mindegy, hogy honnan. Te ezt tervezed, így képzeled el a jövőt… de én nem. Én nem akarok még megházasodni, és nem akarok gyerekeket. Most indult el a pályafutásom, és három év után… nem hiszem, hogy képes lennék elengedni… még miattad sem. – mondtam ki. Láttam, hogy fáj neki, szemei könnybe lábadtak, s folyamatosan engem pásztáztak. – Nincs közös jövőnk, ezt neked is be kell látnod. Mindketten mást akarunk, és ez egy idő után nagyon kiütközne. Nekem fontos az, amit elértem, és nem engedem ki a kezeim közül, míg nem hoztam ki belőle mindent. Addig nem. – töröltem le egy újabb könnyáradatot az arcomról.
- Megoldjuk valahogy. Nekem nem fontos a gyerek, a házasság, ameddig velem vagy. – mondta ki, mellyel mintha darabokra zúzta a szívem, már ha ez lehetséges, egy amúgy is porszemekből álló szív esetén.
- Látom nem érted. Te látsz engem a jövőben, velem képzeled el. De én nem látlak téged, nekem… TE nem szerepelsz benne. – fájt kimondani ezeket a szavakat, hiszen ebből egy szó sem volt igaz. Láttam benne, hogyne képzeltem volna el vele a jövőt, de nem akartam szomorúnak látni, nem akartam, hogy boldogtalan legyen csak azért, mert szeret engem, de nem lettem volna képes miatta feladni mindent.
- Nem szeretsz? – kérdezte, hangjában annyi fájdalom volt, hogy egyszerűen nem voltam képes kinyitni a szemem, tudtam, hogy azzal teljesen a padlóra kerülök, és senki sem lesz képes felkaparni onnan.
- Szeretlek… de nem eléggé, hogy eldobjam a karrierem. – feleltem elcsukló hangon.
- Én…én…
- Hagyd! Ennek… vége kell, hogy legyen. Nem kínozhatjuk egymást többé.
- Szeretjük egymást, ez nem elég? A jövővel meg nem kell foglalkoznunk még. – folyt végég arcán egy könnycsepp.
- Én… szeretlek. De a karrierem fontosabb nálad. – hazudtam, ezzel a legfájdalmasabb szavakat szegezve neki, hiszen egyáltalán nem ez volt az oka. Akartam gyereket, de nem akkor, amikor ő, feleségül mentem volna hozzá, de nem ilyen hamar. Nem tudtam volna elviselni, hogy feladjon értem dolgokat, egyszerűen nem ment volna, hogy nap, mint nap gyötrődni lássam.
- Biztos, hogy… ezt akarod. – kérdezte nagy levegőt véve, s visszafojtva várta, hogy mit felelek. Az őszinte válaszom az lett volna, hogy dehogy akarom ezt, őt akarom mindenemmel, szívem legapróbb darabjával is, de tudtam, hogy nem mondhatom ezt.
- Biztos. – bólogattam, s nyeltem nagyot. – De nem szeretném, ha haraggal gondolnál vissza az együtt töltött időre, szeretném, hogy boldog légy. Mindazonáltal jobb, ha egy ideig nem találkozunk.
- Mit mondunk a médiának? – kérdezte élettelenül, maga elé meredve.
- Ezt… rád bízom, ahogy neked a legjobb. Biztos lehetsz benne, hogy egy darabig nem fogok ezzel kapcsolatban nyilatkozni, majd Karennel megbeszéled gondolom, és ő elmondja nekem.
- Ez menni fog. Ez minden?
- Igen. – bólogattam, s álltam fel mellőle, majd egy utolsó csókot leheltem arcára, s ólomnehéz lábaimat csak erős koncentrálás árán tudtam egymás elé tenni. Nem akartam elmenni, vissza akartam menni, hogy azt mondjam hülye voltam, és egyáltalán nem szeretném ezt, de ahhoz, hogy elérjem a vágyaim ez a lépés elengedhetetlen volt, s ebben a pillanatban utáltam, hogy ennyire szeretem őt. Mielőtt kimentem, levettem a kulcscsomómról a kulcsát, s a kis szekrényre helyeztem az övé mellé, majd örökre és visszavonhatatlanul kisétáltam a lakásból, és ezzel az életéből is…