Díjak :)

Sziasztok!
Ismét díj, igaz, hogy kicsit más a jelenlegi téma(ami késik, nem múlik és Nica azt írta fantasztikus a mostani történet:) mint ami a díj "értelme", de a díj az díj, meg kell becsülni, ezúton is szeretném megköszönni Nicának! :)

5 dolog rólam:

1. Tánc és zene-őrült vagyok... (ki gondolta volna?! :D)
2. Összesítve, 5 nap alatt olvastam ki a Twilight 5 kötetét...
3. 2010 nyarán kezdtem el írni...
4. A történetbe hozzám közel álló személyeket is "beleszőttem", saját karakterüknek megfelelően
5. A legjobb ötletek edzés közben jönnek, de rend szerint mire hazaérek elfelejtem... :DD

Hát ennyit rólam... :D Ha valamira kíváncsi vagy, írj e-mailt, msn-re nagyon ritkán járok fel: by_ariel@citromail.hu

Akiknek küldöm: 

Wonderworld: http://paulandzoey.blogspot.com

GreenGirl: http://jacobandnetty.blogspot.com/

Bea: http://newlifewithawolf.blogspot.com/

(szegény Beát elhalmozom díjakkal, de a díj témája miatt, egyszerűen nem tudtam megállni!)

Puszi!

P.S.: Dolgozom a 18. részen! xoxo

17. Meglepetések

Sziasztok!
Elnézést, hogy ennyire későn, de itt a 17. rész. Lehet, hogy még ma vagy holnap hozom a következőt!
Puszi! Várom a véleményeket! :)

Mivel este sikerült időben elaludnunk, így nem okozott gondot a korai ébresztő. Gyorsan elintéztem a szokásos fürdőszobai teendőket, majd kisétáltam a konyhába, ahol Taylort találtam.
- Jó reggelt!
- Neked is! Mit együnk? – tért a lényegre, amin elmosolyodtam.
- Nem reggelizünk, vagyis nem itt. Útba ejtjük New York legjobb pékségét a park felé. – mondtam ellenkezést nem tűrő hangon, majd megfogtam a kezét, és az ajtó felé kezdtem húzni.
- Nem én döntök ma mindenről?! – cövekelt le.
- De igen. Viszont ha most hallgatsz rám, hidd el, nem bánod meg… - mosolyogtam angyalian.
- Ámen! – forgatta meg szemeit, majd kinyitotta az ajtót és látványosan mutatta, hogy menjek csak előre. Miközben a liftet vártuk, alaposan végigmértem öltözékét, de szerencsém volt, nem kellett hazaküldenem, meglehetősen jól álcázta magát, bár attól nem féltem, hogy hétköznap reggel fél nyolckor a kutyaparkban bárki is felismerné, igaz, odáig el is kellett jutni, így jobbnak véltem fogni egy taxit, akkor is meg tudunk állni, enni.
- Merre is megyünk?
- Várj! – mondtam, majd leintettem egy taxit. – Taxival megyünk, csak így van időnk enni is. – mondtam, s gyorsan beültem és bediktáltam az első címet. Taylornak csörgött a telefonja, s egész úton beszélt, így ki sem szállt, míg én megvettem reggelink, s mikor a parkba értünk, akkor is még csak beszélt és beszélt. Kezdett az agyamra menni. Leültem a szokásos helyemre és enni kezdtem, mivel már farkaséhes voltam és nem tudtam, hogy Tay mikor végez. Már majdnem a felénél járhattam, mikor végre letette és leült mellém, így a kezébe nyomtam a neki választott péksütit. Ugyanaz volt az első reakciója, mint nekem, undorodva pillantott a nem túl gusztusos ételre.
- Mikor érnek ide? – kérdezte, majd beleharapott, s én nem válaszoltam, csak az arcát figyeltem. – Ez nagyon finom! – jelentette ki, mikor lenyelte a falatot, s felcsillantak szemei. – Igazad volt!
- Tudom. – mosolyodtam el.
- De mi ez?
- „Almonds blondie”. Én nagyon szeretem, az volt az utolsó amit eszel, szóval mázlink volt… - mondtam kicsit ironikusan, jobb lett volna, ha van még egy.
- Kérsz? – kérdezte azonnal.
- Nem köszi, ez is finom, - mutattam a kezemben lévő péksütire – ha gondolod, kóstold meg. – toltam elé, s bele is harapott.
- Tényleg finom az is, de ez jobban ízlik. – mosolyodott el majd harapott bele.
- Igen, azt én is jobban szeretem.  Jah, és már ott jönnek. – böktem a fejemmel előre. Felálltam, s kissé ideges voltam, hogy Tobi felismer-e. Ahogy közelítettek, úgy egyre nagyobb lett bennem az izgalom. David lehajolt, majd lecsatolta a pórázt, Tobi meg őrült futásnak eredt. El sem tudom mondani mekkora erővel csapódott nekem, így nem csoda, hogy hátraestem.
- Sziasztok! – köszönt Dav.
- Szia! – álltam fel nagynehezen, s öleltem meg bátyám. Taylorral kezet fogott, majd ismét hozzám fordult.  – A pótkulcs még mindig ugyanott van, a kód is a régi. Apu már elment otthonról, anyu olyan tíz körül megy el. Szóval szerintem leghamarabb fél tizenegyre vihetitek vissza.
- Oké. – mosolyodtam el. Nem olyan sok idő, mint amennyit szeretnék kutyámmal tölteni, de több mint amennyire számítottam.
- Nekem mennem kell, ma időben be kell érnem.
- És akarsz is? – kérdeztem.
- Te is tudod, hogy ez már rég nem akarás kérdése… - mondta kissé elkeseredetten. – De itt van pár játék. Majd tedd le a szokásos helyre. – nyomott a kezembe egy zacskót. – Akkor sziasztok! – lépett oda hozzám egy puszira, majd Taylorral gyorsan kezet fogott. – Jah és húgi! Még jössz egy magyarázattal. – mosolygott csibészesen, mire csak kérdőn néztem rá. – Ne akard, hogy megmagyarázzam. – kuncogott tovább, majd egy pillanatra Taylorra emelte tekintetét, de ő látszólag nem vette észre. Egyszerűen nem hiszem el, hogy már rögtön kombinálnia kell! Rosszallóan néztem utána, majd az említetthez fordultam.
- Befejezted?
- Aha, finom volt, kösz mégegyszer. – köszönte meg a reggelit.
- Szívesen. – indultam el Tobival, de visszapillantva láttam, hogy Tay lecövekelt. – Nem jössz?
- Khm-khm… azt hiszem ez így nem lesz jó. – mosolyodott el, de fogalmam sem volt mire célozhat.
- Mi nem jó? – kérdeztem, de nem válaszolt. Kis töprengés után eszembe jutott, hogy mire gondolhat. Végül is a fogadás, az fogadás…
- Megengeded, hogy menjünk Tobival játszani? – kérdeztem teljes nyugalommal.
- Ez még mindig nem elég… - mosolygott tovább.
- Mit akarsz, szólítsalak őfelségének? – forgattam szemeim.
- Talán az segít egy kicsit.
- Őfelsége! Lenne olyan kedves, és megengedi, hogy játszunk egy kicsit az én régen látott drága kutyámmal?  - kérdeztem pókerarcot erőltetve magamra, pedig már most kezdett az agyamra menni…
- Na jó, de csak Tobi miatt. Szegény biztos ki van éhezve egy kis játékra. – nevette el magát, mire csak rányújtottam a nyelvem.
- Nyújtogasd csak, majd leharapom! – kuncogott tovább. Elindultunk a park közepe felé.

~¤~

- Mennünk kell. – néztem Taylorra.
- Muszáj?
- Igen, mert hamarosan megérkezik a takarítónő, és ha észreveszi, hogy nincs ott Tobi, akkor tuti lebukunk.
- Oké, akkor menjünk. – elindultunk hazafelé, azon az úton, amit annakidején megannyiszor megtettem, de valamiért nem voltam szomorú. Meglehetősen hamar hazaértünk, s valóban semmi sem változott.
- Ez nagyon szép! – mondta Taylor körülnézve a lakásban.
- Szerintem is. Csak nekem valahogy túl hideg. De ez csak az én véleményem. – válaszoltam, miközben levettem Tobiról a pórázt.
- Igaz, de szerintem azért szép. Melyik a te szobád?
- Úgy érted, melyik volt az én szobám?
- Igen, úgy. Szerinted meghagyták?
- Nem hinném. Valószínűleg vendégszoba lett belőle. – vontam vállat.
- Nem vagy rá kíváncsi?
- Nem különösebben…
- Kár, mert én igen. Melyik volt?
- Menj fel a lépcsőn és az első szoba balra.
- Gyere!
- Ez most kérés, vagy parancs?
- Nem mindegy? – mosolyodott el, majd mögém állt, és elkezdett tolni, így kénytelen voltam engedni, és elindultam fölfelé. Benyitottunk a tágas szobába, és meglepő módon minden olyan volt, mint régen. Semmi sem változott.
- Sejtettem. – mondta mosolyogva, majd bement. Én csak dermedten álltam, egyszerűen nem értettem, hogy miért nem alakították át. Nem tudom mióta állhattam ott, de mikor föleszméltem, lementem, és az ajtóban toporogtam, hátha Tay végre lemászik. Nem sokkal később le is jött, így egy szót sem szólva a szálloda felé vettük az irányt. Egész úton szótlan voltam, s Taylor szerencsére észrevette, hogy nemigen akaródzom ezt a témát feszegetni, s mikor már a lakosztályunkban voltunk szólalt csak meg.
- Meglepően jól éreztem magam!
- Én is. – huppantam le a kanapéra Tay mellé.
- A szobád nagyon tetszett. Te rendezted be?
- Igen, sőt én festettem ki. Na jó, kaptam egy kis segítséget hozzá, de kiéltem magam rajta, ez volt az egyetlen olyan dolog, amibe a szüleim nem akartak beleszólni. – mosolyodtam el.
- Jó lett, energikus. Szerinted miért hagyták meg? – tette fel a kérdést, amire én magam sem tudtam a helyes választ.
- Nem tudom, talán, hogy fenntartsák a látszatot. Fogalmam sincs. Biztos jó okuk volt rá.
- Nem lehet, hogy az ok te vagy?
- Nem hinném. Ha annyira akarnának velem találkozni, megkerestek volna.
- Lehet, nem tudom, nem ismerem őket. – gondolkodott el.
- Mit akarsz csinálni? – tereltem a témát.
- Nem is tudom, van pár ötletem. – húzta kaján vigyorra száját. – Mit szólnál, ha lehívnánk Robékat? Aztán együtt kitaláljuk mi legyen.
- Ahogy akarod. Megyek, átöltözöm.
- Minek? – csak néztem rá, vártam, hogy leessen neki a tantusz. – Ja, vagy úgy. Gondolod, hogy Karen is lejön?
- Biztos vagyok benne. – nevettem el magam, majd otthagytam. Nem siettem el az öltözködést, s hallottam, ahogy megérkezik a kis csapat. Már éppen ki akartam menni, mikor az ágyamon hagyott telefonom megcsörrent. Odasiettem, s értetlenül néztem a kijelzőt, ismeretlen szám volt. Végül felvettem.
- Hallo, tessék?
- Szia Ron, megismersz még? – kattogott az agyam, s egy perc gondolkodás után eszembe is jutott.
- Chrissie, te vagy? – örültem meg.
- Ki más! Hallom itt vagy New Yorkban, és nem tolod ide a képed? Már vagy 2 éve nem találkoztunk!
- Igen, tudom, ne haragudj. Csak…
- Nem kell magyarázkodnod, Dav mindent elmondott.
- Ki adta meg a számom?
- Nate, de nem baj ugye?
- Ezt te sem gondoltad komolyan, remélem!
- Szóval mikor találkozunk?
- Nem tudom, elég bonyolult most minden. Tudod, - nem tudtam befejezni, mert kopogtak. – Várj egy percet, le ne tedd. Vagy tudod mit, visszahívlak!
- Oké. – azzal kinyomtam.

- Gyere! – szóltam ki.
- Nem jössz? – dugta be fejét Tay.
- De csak, ajj már, hogy pont a mai nap a tiéd! – mérgelődtem.
- Miért mi a baj? – jött beljebb mosolyogva.
- Felhívott az unokatesóm és már vagy ezer éve nem beszéltünk. Csak ma tudnánk találkozni, de persze ez lehetetlen, mert ma te rendelkezel felettem. – hadartam el egy szuszra, mire hatalmas nevetés tört ki belőle. Kénytelen voltam én is elmosolyodni, visszagondolva valóban elég nevetségesen festhettem. – Ne nevess ki, ez nem vicces!
- De az, nagyon is! – nevetett tovább, mire csak nyelvet öltöttem rá. – Már mondtam, hogy leharapom! – nevetett tovább. – Mit kapok, ha hajlandó vagyok megengedni, hogy áthívd? – ezen teljesen ledöbbentem.
- Amit csak akarsz! Persze bizonyos erkölcsi kereteken belül.
- Megegyeztünk! – azzal gyors léptekkel kiment. Nem tudtam mire megy ki a játék, de most nem is érdekelt. Gyorsan tárcsáztam.
- Na szia, mit szólnál, ha most találkoznánk?
- Nekem jó! Hol?
- The Setai?
- Oké, tíz perc és ott vagyok.
- Rendben, leszólok a portára, majd ők eligazítanak. Várlak, szia!
- Szia! – rögtön kinyomta, így esélyem sem volt tájékoztatni, hogy nem egyedül leszünk. Kisétáltam a többiekhez.
- Sziasztok! – köszöntem az éppen valamin jót mulató hármasnak.
- Szia. – köszöntek ők is.
- Mit szólnál, ha pajkos igazság vagy merszeznénk? – kérdezte Karen. Taylor felé sandítottam, aki csak sunyin elmosolyodott, ezek szerint a ő ötlete volt az egész.
- Az nem gyerekeknek való? Amúgy is, jön az unokatestvérem.
- Itt nincs egy felnőtt sem, és akkor majd ő is beáll. – vágta rá Rob.
- Több kifogásom nincs. – vontam vállat, majd bevackoltam magam az egyik fotelba. – Nem várjuk meg, míg ideér, csak, hogy egyenlő esélyekkel induljunk. Addig csinálok teát.
- Csak nem félsz, hogy mindenki rád pályázna? – vigyorgott Kristen.
- Nem, csak akkor nem kell mégegyszer letisztázni a szabályokat stb… és amúgy is megkívántam a teát. Kb. öt perc és itt van. - fogtam meg a telefont és leszóltam a recepcióra, majd kimentem konyhába. Pont kész lettem a teával, mikor kopogtattak. Gyorsan kinyitottam az ajtót, de lesokkolt amit láttam. Chrissie nem egyedül jött. Rájuk csaptam az ajtót, majd berohantam Taylorért, és odaráncigáltam az ajtóhoz. Éretlenül nézett rám.
- Mit szólnál ha azt mondanám, hogy Chrissie nem egyedül jött?
- Azt, hogy akkor ez dupla ár.
- Benne vagyok! Menj, szólj a többieknek is légyszi, nem tudom, hogy fognak reagálni rátok. – mosolyodtam el, majd az ajtóhoz fordultam ismét. Kinyitottam, majd kiléptem, és óvatosan behúztam magam mögött.
- Ez mi volt? – kérdezték ledöbbenve.
- Ne haragudjatok, de azt hiszem sokkot kaptam. – nevettem el magam, s ők is velem nevettek, majd a gyorsan megöleltek.
- Remélem nem baj, hogy hoztam meglepit. – mosolygott Chrissie.
- Nem dehogy, nagyon örülök. De nekem is van meglepim. Nem tudom Nate mennyit mondott…
- Semmit, csak a számod volt hajlandó megadni, csak annyit tudtunk hogy itt vagy. De nem megyünk be?  - mondta Camie.
- Várjatok, szóval a meglepi. Amm, a helyzet az, hogy nem egyedül vagyok.
- Gondoltuk, hogy nem egyedül vagy ebben a hatalmas lakosztályban. Jó puccos hely!
- Hát igen.
- Mattnek agyára ment a pénz? – poénkodott Chrissie.
- Nem Matt van itt.
- Ezt nem mondod komolyan?! – mosolygott Ryan.
- Nem úgy, félreértitek. Ne szóljatok közbe légyszi. Szóval én leszek a főszereplő egy táncos filmben Taylor Lautner mellett. Azért jöttem ide, mert el kellett őket kísérnem a Breaking Down Part II. New York-i premierjére, és egy lakosztályt kaptunk Tayel. Se nekem, se neki nem tetszett, de ez van. Kristen és Robert is nálunk van most, no meg Karen, és pajkos igazság vagy merszet fogunk játszani, azt hittük, hogy csak Chrissie jön. – hadartam el magam elé nézve, majd óvatosan felpillantottam.  Egyszerre tört ki belőlük a nevetés, én meg kissé morcosan álltam ott.
- Na, menjünk be! – bökött fejével az ajtó felé Joel.
- Parancsoljatok! – engedtem be a még mindig vihogó négyest. Levetkőztek, majd a nappali felé vették az irányt. Döbbenten álltak meg, így elmentem mellettük, és leültem a helyemre.
- Kristen, Robert, Karen, Taylor, ők a barátaim Camie, Ryan, Joel és az unokatesóm Chrissie. – mosolyogtam.
- Sziasztok! – köszönt először Karen, majd a többiek is. A srácok még mindig döbbenten álltak, majd kis idő elteltével Ryan végre megmozdult, és oldalba bökte Joelt, így odamentek bemutatkozni. A lányok is végre felengedtek, így egy rövid magyarázat után elkezdtünk játszani…

Díj :)

Sziasztok!
Végre kiteszem már ezt is!
Először is nagyon köszönöm: Dórinak, Pankának, Szandíí*-nak és Wonderworldnek a díjat, nagyon jól esik, hogy rám gondoltak! Természetesen nekik is "továbbadnám" a díjat, de így most akkor másokat említek meg:
http://bri-rovidficek.blogspot.com/
http://angeghost.blogspot.com/
http://newlifewithawolf.blogspot.com/
http://andrejablogja.blogspot.com/

Nekik ajánlom, rengeteg blog van még aki/ami megérdemelné, de most őket írtam ki. Köszönöm még egyszer!
Puszi!


P.S.: Ma/holnap hozom az új részt! xoxo

16. Várakozás

Haliho!
Itt van az új rész, igaz egy kicsit késve... Hamarosan hozom a következőt, mert ez csak egy átkötő rész... :)
Puszi!

Reggel a korai kelés ellenére is frissnek éreztem magam, nagyon jó kedvem volt, s ennek örömére felöltöztem futóruhámba, és elmentem kocogni. Visszaérve is még csak fél nyolc volt, így a gyors zuhanyozást követően kimentem, hogy kerítsek valami harapnivalót.
- Jó reggelt! – köszöntem Taylornak, aki teljes harci-díszben sétált ki szobájából.
- Neked is! – mosolyodott el. – Te is velünk jössz?
- Nem, én ma itthon leszek, csak a premieren találkozunk.
- Értem. Akkor én megyek is, Kristenék már várnak. Szia!
- Szia! – köszöntem el, majd a két szendvics befejezésével leültem és nekiláttam. Lassan ettem meg, majd ez után felhívtam Karent, hogy menjünk el vásárolni…

~¤~

- Szerintem egy életre elegendő ruhát vettünk! – fújtam ki magam, miután visszaértünk.
- Te csak azt hiszed! De kezdj készülődni, mert nem késhetünk! – mosolyodott el, tudta, hogy nem szeretem, ha egy szusszanásnyi pihenőidőm sincs, mindenesetre készségesen felálltam, és bevonultam fürdőszobámba. Az alapos arctisztítás után belebújtam ruhámba, hogy hajam semmi esetre se menjen tönkre. Ezután a smink következett, amit mostmár tökélyre fejlesztettem, igaz a profi kozmetikumokkal könnyebb is volt dolgozni. Miután ezzel kész lettem, hajammal kezdtem bíbelődni és egy órás állítgatás után végre elégedetten néztem a tükörbe, így ráfújtam a fényesítő hajlakkot, így elkerülve a kósza szálakat. Elégedetten léptem ki a fürdőszobából, s bújtam bele cipőmbe. Kimentem a nappaliba, úgy sejtettem Karen már vár rám, és igazam is lett.
- Kész vagyok, felőlem indulhatunk.
- Szép vagy! – dicsért meg, majd felállt a kanapéról és az ajtó felé igyekezett.
- Köszi! – mondtam még, aztán utána indultam.

Nem meglepő módon Taylor az autóban várt, de egy szót sem szóltunk egymáshoz. A helyszínre érve az előző premierhez hasonlóan történt minden, annyiban változtak a dolgok, hogy Tay sokkal kevesebbet volt velem. Az After Party-ra, mivel nem volt kötelező mennem, így inkább kihagytam... Egyszerűen nem volt kedvem hozzá, és nem láttam értelmét, hogy az én fancsali képem csak rontsa a hangulatot, így fogtam egy taxit és visszamentem lakosztályunkba. Teli engedtem a kádat, és sikerült oly módon ellazulnom, hogy sikeresen elaludtam, s még a víz hűlésére sem keltem fel...
- Hahó, Ronnie!!! Jól vagy? Válaszolj, vagy esküszöm, most már bemegyek! - dörömbölés. Hát erre keltem, pedig milyen jól esett ez a kis pihenés.
- Igen, jól vagyok, csak elaludtam. - szóltam ki Taylornak, még mielőtt bejött volna. S mivel úgy sejtettem, (legalábbis Tay érkezése erre ad okot) már több órája ázhattam, s kezeim is ezt bizonyították, így gyorsan befejeztem a fürdést. Amint felöltöztem, és magamra kaptam köntösöm, kimentem, mert valószínűleg Taylor nemhiába jött be hozzám. Kopogtam.
- Egy pillanat! - szólt ki, így várakoznom kellett, majd nyílt az ajtó.
- Mi az?
- Tételeztem, te szerettél volna valamit. - néztem rá kérdőn.
- Nem, csak Karen hívott, és nem vetted fel, így visszaérve megkért, hogy nézzek rád. - magyarázta.
- Értem, akkor jó éjt!
- Neked is! - elvonultam aludni. Fáradt voltam, és nyűgös. Hamar elnyomott az álom...

Kora reggel frissen keltem, és úgy döntöttem egy újabb kísérletet teszek, hogy találkozzak bátyámmal, gyorsan elkészültem majd tárcsáztam, és nagyon reméltem, hogy felveszi. Mázlim volt:
- Igen, tessék?
- Szia, Ronnie vagyok. Tudunk beszélni?
- Igen, persze, mondhatod Evan. - szóval apa mellette van, legalábbis úgy sejtettem, már dolgozik.
- Itt vagyok New Yorkba, tudunk találkozni ma?
- Tudom, még nem láttam, változtattál rajta?
- Hard Rock Cafe, fél óra múlva?
- Tökéletes, akkor átugrom megnézni, de nincs sok időm.
- Oké, akkor ott találkozunk. Szia!
- Szia! - azzal letette. Sajnáltam, hogy nincs sok ideje, de legalább láthatom. A maradék húsz percet indulásomig készülődéssel töltöttem, s ugyan kis késéssel indultam, de sikerült időben odaérnem, s mivel várnom kellett, így bátyámnak rendeltem egy kávét, ezt követően David is befutott.
- Szia húgi! Jó újra látni!! - köszönt bátyuskám.
- Szia David, el sem tudod hinni mennyire hiányoztál. - szorítottam magamhoz szorosan, s nem tudom meddig állhattunk így, miután Dav finoman eltolt magától, hogy leüljünk, én pedig kezébe nyomtam a neki szánt poharat.
- Gyönyörű voltál!!! Tudtam, hogy itt vagy! Csak egyszerűen nem tudtalak felhívni, mert apa és anya állandóan a nyakamon lógtak. Ők is tudják, hogy itt vagy. Láttak a TV-ben... - nézett az asztalra mereven.
- Mit szóltak? - néztem rá komolyan...
- Nem mondtak semmit, csak a nyakamon vannak egész nap. De nem értem miért. Nem úgy tűnt, hogy azért, mert nem akarják, hogy találkozzunk, inkább mintha reménykednének... - nézett végre szemembe. – Lehet, találkozni szeretnének veled.
- Értem.
- Érted? És ennyi? Nem is érdekel?
- Nézd, mit vársz, mit mondjak? Hogy nekem is hiányoznak? Igen, hiányoznak, de ők egyszer már döntöttek, és rengeteg időbe telt, mire egyáltalán feldolgoztam. Nem kell, hogy újra eldobjanak, mint egy darab rongyot, és ha valamire mégis jó, akkor elővesznek. Nem akarok velük találkozni! Viszont Tobit szívesen látnám... - mosolyodtam el, s neki sem sikerült elnyomni mosolyát. - Holnap esetleg nem hozod le a parkba? Aztán ha anyuék is leléptek otthonról, hazaviszem.
- Hát nem tudom, holnap meló van...
- Na, David ne csináld már!!! - kérleltem.
- Oké, ha reggel fél nyolcra oda tudsz jönni, akkor megoldható. - adta meg magát. – Sajnálom húgi, de mennem kell. Tényleg sok a munka, és már így is le vagyok maradva.
- Oké. - mondtam szomorúan, s szépen kisétáltunk. Most ő szorongatott meg egy kicsit jobban, majd addig bámultam, míg a szemem elől el nem tűnt alakja. Jól esett sétálni New York utcáin, így gyalog indultam vissza a szállodába, s mivel egész úton az elhangzottakon agyaltam, így túlságosan is rövidnek tűnt az út.

A lakosztályba belépve eszméltem csak rá, hogy még kilenc sincs, és én még nem ettem semmit. Így a konyhába siettem, és pirítóst kezdtem gyártani, majd azzal végezve gyorsan csináltam teát is. Valahogy nem értettem a szüleimnek nevezett emberek viselkedését, bár az is megeshet, hogy David rosszul mérte fel a helyzetet, sőt, belegondolva ez tűnt a legésszerűbb opciónak. Miért érdekelné őket pont most, hogy itt vagyok? Ez az amit soha nem tudok meg, igaz, eddig nem foglalkoztatott annyira a szüleim kérdése. Ekkor eszembe jutott a holnapi nap. Tobit láthatom végre, nagyon remélem, hogy megismer. Ha hazaviszem... hazaviszem. Ez szép és jó, de hogy... Nincs is kulcsom. Csak reménykedhetem, hogy bátyám gondol erre az apró, ám nem elhanyagolható tényre, mert különben...
- Jó reggelt! - köszönt rám egy álmos hang, ami egy csöppet meglepett.
- Jajj, neked is. Remélem nem én ébresztettelek fel!
- Nem, a telefonom keltett. Van még tea?
- Nincs, bocsi. Azt hittem, alszol vagy délig, így csak egy bögrével csináltam. - Bólintott, majd a telefonhoz lépett, és ha jól érettem, akkor valami reggeli félét rendelt.
- Megyek, felöltözöm, meg egy kicsit rendbe teszem magam. Ha felhozzák a reggelit, megtennéd, hogy beengeded a szobapincért?
- Persze, menj csak.
- Köszi! - azzal bement szobájába. Hamarosan meg is érkezett a rendelése, így a borravaló átadása után megnéztem mi mindent kért, de semmi említésre méltót nem találtam, így eldőltem a kanapén és a telefonommal kezdtem babrálni.  Nem sokkal később Taylor is kijött és neki látott enni.
- Jó étvágyat!
- Köszi, van! – mosolyodott el. – Kérsz te is? – mutatott a rengeteg ételre.
- Nem köszi, teli vagyok. De ha végeztél, tudnánk beszélni?
- Amm, persze. – evett tovább, majd mikor befejezte, kitolta a kocsit amin a reggeli volt és odaült mellém. – Szóval miről lenne szó? – fordult hozzám.
- Szóval… van egy kutyám, Tobi… és már nagyon rég láttam… ma találkoztam Daviddel és azt mondta, hogy holnap elhozza nekem a parkba, és vele lehetek… de úgy beszéltük meg, hogy szerdán te rendelkezel felettem… szóval… nem bánnád, ha reggel elmennék egy kicsit? – néztem rá kételkedve. Elgondolkodott, majd számomra érthetetlen arckifejezéssel szólalt meg.
- Tobi a szüleidnél van ugye? – bólintottam. – És ki viszi vissza?
- Én. Elvileg. Komolyan, maximum a délelőtt menne el.
- Mi lenne, ha veled mennék? Szeretem a kutyákat. – ezen kissé meglepődtem. – Ott is hülyét tudsz csinálni magadból… - tette hozzá mosolyogva.
- Jó, gyere, ez a te napod! De fél nyolcra a parkban kell lennünk. – álltam fel mellőle, s képe láttán kacarászva mentem be szobámba…

~¤~

15. Szikra

Sziasztok!!
Itt az új rész, remélem tetszik... Ajánlanám különösen Trixynek(eddig ez a kedvenc része), és természetesen minden kedves vagy kevésbé kedves olvasómnak! :D ;) Jó olvasást!

Belépve a lakásba elfogott a kellemes, ismerős érzés. Sok emlék kötött ide, rengeteget gyakoroltam itt, a bulikról nem is beszélve. Egyenesen a nappaliba mentünk, ami egy cseppet sem változott, a zongora is ugyanott állt, ahol kicsivel több, mint két éve. Azonnal odamentem, és leültem elé. Nate mellém ült, majd lágy hangon szólalt meg.
- Ha van kedved, csak tessék. Nem harap! – mosolyodott el. De én nem mozdultam. Nem tudtam, egyáltalán képes lennék-e, még úgy játszani, ahogy régen. Finoman kezdett játszani, majd a dallam egy ismerős nótává váltott, amit annakidején úgy szerettem. Késsé félve, de csatlakoztam, s átadtam magam a zene élményének, melyet már oly régóta mellőztem. Már több perce zongorázhattunk így közösen, mikor egyik kezét finoman a kezeimre helyezte, így kénytelen voltam megállni, de ő folytatta. Bátorítóan nézett rám, de nem tudtam mit akar. Fejével a dalszöveg felé bökött, így rájöttem, arra vár, hogy énekeljek. De nem mertem. Egyszerűen nem jött ki hang a torkomon, újra meg újra szóra nyitottam számat, de semmi. – Tudom, hogy menni fog. – suttogta, s csak tovább játszott. Vettem egy korty levegőt bátorításképp, majd belekezdtem. Hangom eleinte közel sem csengett oly lágyan, s a hamis hangok is csak jöttek és jöttek, de amit abbahagytam mérgesen nézett rám. Nem engedte, hogy megfutamodjak, így folyton előröl kezdtük. Már vagy húsz perce mehetett ez így, mire megtaláltam minden egyes hangot, és régi önmagam véltem felfedezni. Hihetetlen boldogság járt át, mosolyogva énekeltem tovább, majd a kis szünet alatt, míg egy újabb dalszöveget keresett egyikünk sem szólalt meg. Amint visszatette a szövegkönyvet a helyére, s megláttam mit keresett nagyon meglepődtem. Egy olyan dal, melyet sohasem sikerült elénekelnem, egyszerűen nem ment. Kérdőn fordultam oda hozzá.
- Ez… nekem nem fog menni, te is tudod. – jelentettem ki.
- Bízz bennem! – azzal játszani kezdett, majd énekelni. Nem csatlakoztam hozzá, csak becsuktam a szemem, és hagytam, hogy a lágy zene az agyam legmélyéig hatoljon, majd ahogy az utolsó ütem véget ért ismét kinyitottam a szemem. – Most te jössz! – bökött meg óvatosan. Ismét felcsendült a félelmetes dallam, de belekezdtem. Az eleje mindig jól ment, a végén buktam el mindig. Ahogy közeledtünk ezen részhez, úgy nőtt a gyomromban a görcs. Becsuktam szemeim, kizártam mindent, s csak a dal végére eszméltem fel. Nem tudtam sikerült-e, vagy sem, de amint visszatértem a világba, egy fülig érő mosollyal találtam szemben magam. – Én mondtam, hogy menni fog! Nem vagyok én olyan biztos abban, hogy csak néha énekeltél! Nem csak nem akartál megbántani, hogy más tanárt találtál magadnak?!
- Hogy mi? Sikerült?! És nem, dehogy! Hogy jutott ilyen az eszedbe?! – öleltem át.
- Na akkor keressünk valami nehezebbet! – mosolyodott el. Az egész délutánt énekléssel töltöttük, s már fél kilenc volt, mikor órámra pillantva hirtelen felpattantam.
- Basszus! El fogok késni! Nem tudnál visszavinni?
- De, persze, szívesen. – állt fel ő is, majd őrült rohanásba kezdtünk.

Kilenc előtt pár perccel estünk be lakosztályunkba, úgy sejtettem Karenék ott fognak várni, és igazam is lett.
- Sziasztok! – köszöntem oda a kis társaságnak.
- Szia…sztok! – köszöntek a többiek is.
- Ő Nate, a barátom és énektanárom egy személyben! Ugye nem baj, ha ma ő is velünk tart? – mutattam be, s tettem fel kérdésem. Megrázták fejük, de én Karen reakcióját figyeltem, ezek szerint semmi egekbe vágóan fontos dolgot nem akart mondani. Szépen bemutatkoztak, majd lefelé vettük az irányt. Kellemesen telt a vacsora, s annak végeztével Karen vette át a szót.
 - Mi lenne, ha felmennénk, valamelyik lakosztályba?
- Mondjuk hozzánk? – ajánlottam fel, mire a kis társaság egyetértően bólintott így felmentünk, majd a nappaliban fészkeltük el magunk.
- Szóval, amit mondani akartam. Kristen és Rob, ti már tudjátok, szóval nektek nem lesz újdonság. Változott a terv, nem szerdán, hanem pénteken megyünk haza. – nézett rám szigorúan, nyomatékosítva mondandóját. Tudtam, kár lenne vitatkozni, úgyhogy beletörődően bólintottam egyet. – A David Letterman Showba vagytok hivatalosak Taylor, úgyhogy ennyi az ok. És ha minden igaz, akkor pár szót az új filmedről is beszélsz, Ronnie te elkíséred őket. Rendben?
- Részemről igen. – adtam választ.
- Felőlem. – vont vállat Taylor.

- Na és mit csináltatok, míg nem voltunk itt? – mosolyodott el Rob.
- Veszekedtünk, beszélgettünk, veszekedtünk. – nevettem el magam.
- Na, komolyan! – szólalt meg Kristen.
- Komolyan mondtam. Jah, valamit kihagytam! Aludtunk is.
- És te énekeltél. – szólalt meg Nate, mire rosszallóan ránéztem.
- Neki énekelsz, nekünk meg nem? Ezt személyes sértésnek vesszük! – húzta fel az orrát Kris, de nem tudta elnyomni mosolyát.
- Énekelj valamit! – biztatott Karen is. Tudtam, hogy úgysem hagynak békén, így beleegyezően bólintottam.
- Mit énekeljek? – húztam fel szemöldököm, s végignéztem kis társaságunkon. Taylor ismét mobiljába merült, látszólag nem érdekelték az események.
- Mindegy, amit szeretnél. – mondta Rob, így kis töprengés és torokköszörülés után belekezdtem. Az egyik kedvenc dalomra esett választásom, szomorú nóta és nehéz is, de gyönyörű. Éneklés közben az arcukat fürkésztem, vártam a reakciókat, de mint akik kővé dermedtek. Még Taylor is engem figyelt, s a dal végeztével nagyot sóhajtottam.
- Még hogy nem tud énekelni… - bökte meg Kris, Robot. – Ez nagyon jó volt! – dicsért meg.
- Köszi! – mosolyodtam el, mert valahogy megkönnyebbültem, hogy nekik is tetszett.
- Ez tényleg szép volt! – mondta elismerően Robert.
- Mégis mi a francot képzeltél?! – szólalt meg mérgesen Karen, arca sem tükrözött mást. – Ezt nem mondod el nekünk? Hát észnél vagy te?! – nevette el magát. – Van még valami, amit nem tudunk rólad, te dög?! – nevetett tovább.
- Azt hiszem nincs… - nevettem már én is. Kellemes társalgással telt az este további része, majd először Nate, majd a többiek is távoztak.
- Hát akkor jó éjt! – köszöntem el Taylortól is.
- Neked is! – mondta rám sem nézve, így bementem szobámba, majd befeküdtem kádamba. Úgy egy órán át áztathattam magam, majd gyorsan befejezve a mosdást kikászálódtam belőle, s megszárítva a hajam, bebújtam ágyamba.

Mivel még csak tizenegy múlt valamivel, így felhívtam Mattet.
- Szia kicsim! Már azt hittem, el is felejtettél!
- Szia! Hát el lehet téged felejteni?! – nevettem el magam. – Csak most fogok aludni, úgyhogy gondoltam felhívlak, remélem nem rosszkor.
- Nem dehogy, de milyen napod volt?
- Jó! Sőt annál is jobb! Találkoztam Nattel, és Sammel, aztán átmentem Natehez és sosem találod ki mit csináltam…
- Remélem nem azt, ami így elsőre beugrott… - kuncogott.
- Hülye! Énekeltem! Megint! És jó volt, mármint nem csak jól esett, hanem nem is voltam olyan béna…
- Mit mondtam én mindig neked? – kérdezte a „na ugye, hogy igazam volt?!” hanglejtéssel.
- Jól van, na! Igen, igazad volt! De te ma mit csináltál?
- Fotózáson vagyok, mindjárt vége a szünetnek. Akartam már mondani, csütörtökön Európába kell utaznom, hálaadás előtt jövök csak vissza. Úgyhogy csak egy napunk lesz… - mondta lehangoltan.
- Öhm, hát akkor én is tartozom egy vallomással… Szóval, csak pénteken megyek haza. Egyszerűen nem tudok hamarabb elszakadni, sajnálom! Ne haragudj, oké? Szarul jött ki tudom, de majd találkozunk! Észre sem veszed, milyen gyorsan eltelik ez a másfél hét!
- Nehogy te kérj bocsánatot, mert leharapom a fejed! Mindketten tudtuk, hogy előbb-utóbb eljön ez az idő is. Szóval valahogy csak kibírjuk nem?
- Ha te mondod! De most menj! Nehogy miattam kerülj bajba! Puszi! Jó éjt!
- Neked is! Szia édesem! – azzal vonalat bontottam.

Mivel szomjas voltam, kicsoszogtam a konyhába, de a sötétben egy félmeztelen, alsógatyás Taylorba ütköztem. Alaposan végigmértem amint szemem hozzászokott a sötétséghez, s tekintetem izmos hasán állapodott meg, majd felemelve fejem éreztem, hogy arcunk csupán pár centire van egymástól, s ettől ziháltan kezdtem venni a levegőt,  beszippantottam kellemes illatát, mely egy pillanatra elbódított, de észhez térve arrébb léptem, s a kapcsoló után nyúltam, ami utólag kiderült nem volt valami jó ötlet, ugyanis így teljes mértékben láthattam, s a világosban ő is észrevehette, ahogy szemeim legeltetem, de mivel láttam, hogy ő is hasonlóképp tesz, egy kicsit sem szégyelltem el magam.  A pultnak támaszkodva próbáltam visszanyerni józan eszem, több, de inkább kevesebb sikerrel, s ezen reakcióm láttán kaján vigyorra húzta száját, s az előbb nyert távolságot egy lépéssel átszelte, egészen hozzám simult, így a pultnak préselve teljesen. Közelebb hajolt, de még mielőtt megcsókolhatott volna, elfordítottam fejem.
- Hagyj! – nyögtem ki, de még én is kihallottam belőle a kételkedést.
- Mondd úgy, hogy a szemembe nézel! – suttogta a fülembe. Ekkor eszembe jutott, amit még Gabnél mondott, és már meg is értettem viselkedését. Kedves volt, mert olyan dolgot akart kihúzni belőlem, amit tudott, hogy másképp nem kaphat meg. Aztán visszatért a régi kerékvágásba, kétségkívül egy szót sem hitt el abból, amit mondtam. Hogy is mondta? Egy patront talán megérek. Hát úgy látszik, azt hitte itt a remek alkalom, és én majdnem tálcán kínáltam fel neki mindent. Emlékezve erre, visszafordultam felé, arcunk pár centire volt egymástól, de én mérges voltam.  Nem rá, hanem magamra, hogy ilyen hülye lehettem, hogy eddig nem tűnt fel, mire megy ki a játék. Komolyan szemeibe néztem, és úgy mondtam ki:
- Engedj!  - nyomatékosítottam szavaim, s próbáltam leplezni dühöm. Ekkor egy hirtelen ötlettől vezérelve folytattam. – Még ne most! Várjunk még egy kicsit! – mondtam már lágyabban, mire elmosolyodott, de készségesen félreállt. Kivettem egy üveg vizet a hűtőből, majd beviharoztam szobámba. Kissé kárörvendve feküdtem be ágyamba, s ha meg fogja kapni, amit várt. Majd meglátjuk ki nevet a végén!...

14. Barát

Sziasztok!
Igaz, hogy nem terveztem ebben a részben még Taylor szemszögét, de mivel már nagyon szerettetek volna, így megtoldottam egy kicsit, remélem ezzel segítek, hogy jobban megértsétek Tayt! :D

Ha esetleg valaki kíváncsi milyen is a ruha, amit Ronnie viselt, akkor "Clothes" menü!! Várom a komikat!
Puszi!

Taylor szemszöge

Bementem a szobámba, majd egy gyors tusolás után irány az ágy. Nem tudtam aludni, mert csak kattogott az agyam, nem értettem sem Ronniet, de magamat sem. Valahogy furcsa volt a kialakult helyzet, lehet jobb lett volna nem erőltetni ezt a városnézősdit, mert így rengeteg agyalni valót adtam magamnak. Kétség kívül nagyon jól éreztem magam. Gratulálok Taylor ezt megint jól megcsináltad! Hogy lehetsz ilyen idióta? – ostoroztam magam.  A legfőbb gond, hogy nem tudok kiigazodni ezen a lányon. Egyszer olyan, mint egy sündisznó máskor meg olyan simulékony, mint a bársony. Lehet mégis Gabnek lenne igaza? Mégsem az akinek hiszem? De akkor miért kell azt mondania, hogy az életben is színészkedik? Ez csak jelent valamit! Egyszerűen nem tudtam összetenni a képkockákat, pedig annyira könnyű lenne, de mégsem megy. Megpróbáltam visszagondolni minden egyes együtt töltött percre, de valami nem klappolt. Talán a szülei miatt… De, várjunk csak. David. Ha két éve történt minden, akkor is legalább tizenkilenc-húsz évesnek kellett lennie. Ki az akinek a szülei megtilthatnák ilyen idősen, hogy ne találkozzon a tulajdon testvérével? Ilyen nincs… egyszerűen nem illik a képbe. De akkor minden egyes szó, amit mondott hazugság lenne? Könnyen meglehet, sőt ez a legvalószínűbb. Nem hiszem el, hogy csak egy percre is hittem neki! Tudtam, hogy olyan, mint a többi, akik rendesen pofára ejtettek, mégis bedőltem neki. Igaz, időben észhez tértem, de ha így folytatom... Jól éreztem magam vele… Neeem, az kizárt… egyszerűen csak a szabadság érzet az, ami feldobott, bárki mással mentem volna, ugyanígy éreznék… legalábbis jobb ezt hinni, s reméltem, hogy valóban így van. Nem engedhetem meg magamnak, hogy az történjen, ami egy évvel ezelőtt… egyszerűen már nem tudnám elviselni… Jobb lesz, ha úgy kezelem, mint a legutóbbit, mert ez csak fizikai vonzalom, semmi más és ha azon segítek, ugyanolyan érdektelen lesz számomra… itt megszakadt elmélkedésem…

Ronnie szemszöge

Reggel nyolckor keltem, s kissé fáradtan ugyan, de kikecmeregtem az ágyból, és pizsamában mentem ki reggelit csinálni.
- Ó, jó reggelt! – köszöntem oda Taylornak meglepetten, ugyanis ő már kint ült felöltözve, és a telefonjával babrált.
- Aha, neked is! – mondta, de rám sem hederített, így kicsoszogtam a konyhai részbe, és ittam egy keveset.
- Reggeliztél már? – sétáltam oda hozzá.
- Már igen. – nézett fel rám, s láttam a meglepettséget arcán. Alaposan végigmért, amiért egy kicsit dühös voltam, de aztán folytatta. – Kristenék este nyolcra itt vannak. Karen kérte, hogy vacsorázzunk együtt, mert van egy-két dolog, amit meg kell beszélni. – mondta mindezt a testemnek, fel sem nézett arcomba.
- Volnál szíves nekem beszélni, és nem a melleimnek?! Barom! – vonultam be sértődötten szobámba, amin ő csak kacarászott. A fürdőszobai teendők után felöltöztem kényelmesen, összeszedtem az edzőcuccom, majd felkapva azt, elviharoztam. Fogtam egy taxit, majd a szokásos edzőterem felé vettem az irányt.

Csak belépve a helyiségbe jöttem rá, hogy valószínűleg kevés olyan hely van, ahol ennyi ismerőssel futhatok össze, s egy pillanatig keményen elgondolkodtam rajta, hogy amilyen gyorsan jöttem, úgy el is megyek.
- Szia Sam, egy napijegyet kérek! – köszöntem rá az ismerős alakra, akin döbbenetet véltem felfedezni.
- Szia Ron, hát téged is látni errefelé? Örülök, hogy itt vagy! Csak nem hazaköltöztél?
- Szó sincs róla. Csak itt akadt dolgom!
- Miféle dolgod? Várj egy picit! – kacsintott rám. – Hé Nate, sosem találod ki, ki van itt! Ronnie! – na már csak ez hiányzott! Hogy ebből edzés nem lesz, az tuti! Ahogy sejtettem, aki itt volt az hallotta, és aki ismert, mind odajöttek volt, aki köszönni, de volt, aki beszélgetni akart. Én viszont csak egyvalakit kerestem, mégpedig Davidet. De ma nem jött el, így hagytam, hogy a büféhez tereljenek, és leültem.
- Mond hova tűntél? Évek óta nem láttunk, azt sem tudtuk, miért mentél el. David is csak annyit mondott, hogy Mattel vagy Los Angelesben. Szóval ki vele!
- Srácok irtó aranyosak vagytok, komolyan! De lényegtelen miért mentem el.
- Valóban? Azért mi tudni szeretnénk! – mosolyodott el Nate.
- Hát jó. Apuék nem nézték jószemmel, hogy a Broadwayre járok, így kidobtak. Dolgoznom kellett, de a sulival együtt nem ment, így elköltöztem Mattel, egy új élet reményében. Ennyi. – hadartam el unottan, azért furcsa volt, hogy minden oly természetességgel bukott ki belőlem, mint már hosszú ideje soha. De ez van, ha az ember az igaz barátaival van. Mert ŐK azok maradnak örökké. Könnyen lehet beszélgetni mindenről, nyíltan, titkok nélkül, mindegy mennyi idő telt el.
- De miért nem szóltál?! Tudod, hogy segítettünk volna! – háborodott fel Nate.
- Nate, a saját lábamon kell megállnom! És úgy néz ki, jól döntöttem. – húztam sunyi mosolyra szám, tudtam, hogy erre lecsapnak.

- Na mesélj!
- Hát nagyon úgy fest, hogy szerepelni fogok egy filmben! – mondtam izgatottan.
- Milyen filmben? – húzta fel szemöldökét.
- Egy táncos filmben. Jó a forgatókönyv, sokat ígér a film.
- De milyen szerep? Mellék?
- Nem, Taylor Lautner mellett, főszereplő leszek. Még az előkészületi munkák mennek, de nemsokára kezdődik a forgatás. – mosolyodtam el.
- De felvitte a dolgodat az Isten! – vigyorodott el Sam. – Na de hogyhogy itt vagy?
- Hát nem tudom tudjátok-e, de holnap van a Breaking Dawn Part II. premierje itt. Hát emiatt. Taylort kísérem el. – döbbent fejet vágtak, amit nem tudtam mire vélni.
- Te meg az a Lautner gyerek? És mi van Mattel?
- Jajj, nem, dehogy! Matt és én még mindig együtt vagyunk. Csak a premierre kísérem el, azért hogy többen megismerjenek, és ezzel már reklámozzuk egy kicsit a filmet, plusz, hogy egy kicsit összeszokjunk. Egyébként megjegyzem, ki nem állhatom a pasast! De Mattről nem tudnak, illetve mondjuk úgy, hogy nem publikus. Tudjátok semmi sem olyan egyszerű…
- Értem már, miért mondta azt, hogy nincs senkije. Valahogy sejtettem, de azt hittem, hogy valamiért, ő nem akar felvállalni, már bocs a feltételezésért. – kezdett bele Sam. – De ebbe ne mélyedjünk bele, a lényeg, hogy itt vagy. Mit csinálsz ma este?
- Még nem tudom, jajj, de, vacsorára vagyok hivatalos.
- Nem mondhatod le? – kérdezte merengve Nate. Hogy őszinte legyek, őt kedveltem a legjobban. Talán mert annyit segített az éneklésben és mindig egy hullámhosszon voltunk.
- A-a. De a nap többi részében szabad vagyok. – mosolyodtam el ismét.
- Bocsi csajszi, de én ma dolgozom… - mondta lemondóan Sam.
- De én nem.  – nézett rám fülig érő vigyorral a képén Nate. – Nem ugrasz fel hozzám? Aztán kitaláljuk, mi legyen.
- Hát nem is tudom. – játszottam kis töprengést. – Még szép, hogy jó. De előbb menjünk hozzám, át kell öltöznöm, aztán oda megyünk, és azt csinálunk, amit szeretnél.
- Van ötletem, úgyhogy vigyázz! – mosolyodott el kajánul.
- Na menjünk, mert lassan vége a napnak! – mondtam, majd felállva jeleztem, hogy komolyan is gondolom. Miután elköszöntem, Nate kocsijába ültünk, s vártam, hogy elinduljunk.

- Nem indulunk? – törtem meg a csendet.
- Hová is megyünk? – kérdezte mosolyogva.
- Ja, jajj, ne haragudj! 400 5th Avenue. – rövid ideig töprengett, aztán a döbbenet ült ki arcára.
- Nem mondod, hogy a „The Setaiban” szállsz meg?! Nem drága az egy kicsit?
- Nem én fizetem. – mosolyodtam el. – Úgyhogy nekem nem drága.
- Hát jó, akkor induljunk. Még soha nem láttam belülről. – vigyorodott el.
- Na és veled mi újság?  Lillyvel mi van?
- Nem vagyunk már együtt, úgy egy éve. Azóta nincs senkim, csak keresgélek, nem sok sikerrel. Továbbra is tanítok, van egy igen ígéretes tanítványom, még csak kilenc éves, de úgy zongorázik! Nálam is jobb!
- Na ezt nem hiszem el!
- De-de, tényleg! Egy őstehetség! Pont olyan, mint te!
- Azért ne túlozz! Nem vagyok én olyan jó!
- Aha, persze. Azért vettek úgy fel a Juilliardra, hogy be sem adtad a jelentkezésed?! Na komolyan, ne szerénykedj, szédületes hangod van! Máig sem értem, miért hagytad abba!
- Mert táncolni jobban szeretek!
- De most színészkedsz… - mutatott rá.
- Részben. De olyan filmben, ahol táncolnom kell. Néha még éneklek…
- Mikor?
- A zuhany alatt, Mattnek főzés közben, ilyenek… Egyszer talán újra belekezdek, de most másra koncentrálok.
- Jó a te dolgod, de tudod mi a véleményem, és ha bármikor segítségre lenne szükséged, tudod a számom.
- Hát, őőőő, izé. Igazság szerint nem tudom a számod, mert elhagytam a telefonom. – felhúzta egyik szemöldökét, és úgy nézett rám egy pillanatra. – Szóval örülnék, ha megadnád. – fejeztem be, mire elmosolyodott. Lediktálta számát, amit kis noteszembe írtam be, tanulva a történtekből, majd meg is érkeztünk.
- Húnahát!!! – nyögte ki, belépve az épületbe. A lifthez mentünk, s csak mikor beszálltunk szólaltunk meg újra. – Tulajdonképpen miért is kell átöltöznöd? Szerintem így is jó vagy, mármint régen is így öltöztél.
- Hát pont ez az. Ha Karen meglát így, kitekeri a nyakam.
- Hogy ki?
- Ő az én mindenesem. Sajtós, asszisztens, bizalmas és mostmár a menedzseri teendőket is ő látja el. De legfőképp a barátnőm. Imádom, még ha állandóan pesztrál, akkor is.
- Nem hangzik túl jól!
- Még annál is rosszabb! – nevettem el magam, majd beléptünk lakosztályunkba.

- Ez baromi jó, ugye tudod?!
- Aha! Na akkor egy perc, vagy kettő, és itt vagyok. Nézz körül. – sétáltam beljebb a nappaliban, majd Taylor jött ki szobájából.
- Karen azt üzeni, hogy… - kezdett bele. – Ő ki? – mutatott Natere. Még mielőtt válaszolhattam volna, az említett személy odament Taylorhoz és kezet nyújtott.
- Szia, Nate vagyok! – mutatkozott be, de Tay nem fogadta el a köszönés ezen formáját.
- Tudod, nem muszáj mindig bunkónak lenned! – vetettem oda Taynek.
- Neked meg nem muszáj minden szembejövő pasast felhoznod, én sem hozok fel nőket, csak azért mert nem tudok a gatyámban maradni. – mosolyodott el gúnyosan.
- Ki mondta, hogy ne hozz senkit fel? Felőlem százat is hozhatsz, érezd jól magad! – ezen Nate nevetni kezdett. Na ettől nem kedveli meg jobban őt, az egyszer biztos. – Gyere, - fogtam meg barátom kezét. – átöltözök és mehetünk. – azzal behúztam szobámba, és becsuktam az ajtót. Nem értettem, miért ez a nagy kiakadás, mindenesetre azért számítottam rá. Kivettem a szükséges holmikat, majd a fürdőben gyorsan átöltöztem. Kilépve, nemes egyszerűséggel hajítottam ágyamra a levetett holmit, majd Natehez fordultam, aki meglepetten mért végig, majd szemei a cipőmön állapodtak meg.
- Rajtad komolyan tűsarkú van? – hüledezett.
- Bizony! És még mennyi olyan dolog van, amiről nem tudsz!
- Kíváncsi vagyok! Piszok jól nézel ki! – bókolt, de furcsa mód nem jöttem zavarba.
- Köszi, de akkor mehetünk?
- Persze. – kimentünk, majd én még beszaladtam Tayhez, s kopogás után benyitottam.
- Mit üzent Karen?
- Hogy kilenckor vacsi, és ne késs. Itt hagytad a telefonod, kint van a pulton. – mondta unottan.
- Kössz, akkor majd jövök! – azzal kimentem, és Nattel karöltve hozzá mentünk. Nem tartott sokáig az út az ismerős lakásig.

13. Emlékek

Sziasztok!

Ahogy ígértem itt az új rész, Taylor szemszögről sem felejtkeztem el, azt is hamarosan megkapjátok!

Nem lett valami hosszú ez a rész, de sok fontos dolgot megtudhattok belőle. Mint írtam, a városnézést csak később olvashatjátok, de úgy döntöttem, hogy azt is Taylor szemén keresztül láthatjátok! Várom a komikat!

Puszi!

Leérve a szálloda előterébe Taylor a főbejárat felé igyekezett, de még időben megállítottam.
- A-a, ha ott mész ki, még jó hogy észrevesznek! Gyere! – azzal megfogtam kezét, és az étterem felé húztam. Be a konyhába, majd ki a személyzeti bejáraton. Ott egy taxi várt minket, így beülve rögtön megadtam az első címet…

~¤~

A szállodába visszaérve kis fáradtságot éreztem, de nagyon jól éreztem magam, jó volt újra New Yorkban lenni, még ha Los Angelest már inkább tekintettem otthonomnak, akkor is.
- Szóval azt hiszem nyertem. – jelentettem ki elégedetten.
- Nem, mert egy lány azért felismert és még autogramot is kapott! Szóval én nyertem.
- Most komolyan, azaz egy lány?! Te sem gondolhatod komolyan! Valld be, hogy nélkülem esélyed sem lett volna! – vigyorogtam, s közben lehuppantam a kanapéra.
- Ez igaz, de a fogadás nem így szólt! Szóval én nyertem!
- Jó te nyertél, most örülsz? – mosolyodtam el.
- Naná!
- Nem tudod, Karenék mikor érkeznek meg?
- Este, ha minden igaz. Jó lesz holnap, vagyis ma lazítani még egy kicsit, mert hétfőn sűrű napunk lesz.
- Miért?
- The Today Show, Regis&Kelly Show, majd a premier. Szóval nem lesz egyszerű. De legalább utána van egy kis pihi. Tudod nehéz a sok promo, hiába szereted a rajongóid. Ilyenkor jóformán a fél életed a repülőn töltöd, a másik felét meg szállodákban. Mindenhol voltál, de nem láttál semmit, mert egyszerűen nincs időd, és ha van is, akkor sem mehetsz, mert rögtön letámadnak. Ez az egyetlen olyan dolog, amit meg kell tanulni kezelni. Ha ez megy, sínen vagy!- mondta teljesen komolyan, miközben leült mellém.
- Nem szereted?
- Nem, erről szó sincs. Imádok színészkedni, és ennek vannak bizonyos velejárói. Reggel felkelsz és tizenkét paparazzi lesi, hogy a Starbucksba mész, vagy a családoddal vagy. Ez nem valami jó, de sokkal többet ad, mint amennyit elvesz, vagyis sokkal több a pro, mint a kontra, és csak erre kell gondolni, különben véged van. Mármint kicsit közhelyes, de így van: a pozitív gondolkodás a lényeg.
- Értem. Egyébként egy valamit nem értek. Már most rengeteg mindent kaptam, illetve járok-kelek veletek. De honnan a fenéből veszik, hogy a film kasszasiker lesz? Mármint, még le sem forgattuk a filmet, de már premiereken veszek részt és ehhez hasonlók, pedig nem tudhatják, hogy fog sikerülni. Nehogy félre értsd, nem zavar, csak egyszerűen nem értem.
- Látod, ezek azok a dolgok, amiken nem agyalok. Hogy honnan tudják, fogalmam sincs, de olvastad a forgatókönyvet, nem egy átlagos film. Sok olyan dolog lesz, amivel nem szabad foglalkoznod, egyszerűen nem a te dolgod. Nem kell mindenről tudnod, csak tedd a dolgod és akkor minden rendben lesz.
- Nehéz volt? Mármint hozzászokni ehhez az egészhez?
- Tizenkét éves voltam mikor bekerültem ebbe, szóval nem, nem volt nehéz, mert ebbe nőttem fel. De biztos vagyok benne, hogy a családom nélkül nem ment volna. – csak bólintottam, azon agyaltam amit mondott. Család. Nekem a családot Matt és David jelenti. Mert szeretem Matt szüleit és Hilaryt is, de az nem olyan. – Elmondod mi történt a szüleiddel? Persze, csak ha akarod! – nyomatékosította. Nem éreztem ellenérvet, hogy miért ne mondhatnám el, ha nem gondolok bele, akkor könnyű beszélnem róla. Így belekezdtem:

- Nem úgy veszítettem el a szüleimet, ahogy első hallásra gondolhattad. Nagyon is élnek, nem haltak meg, csak számomra. Nagyjából két éve befejeztem a közép sulit, és minden egoizmus nélkül mondhatom, hogy jó tanuló voltam. A szüleim ezt is várták tőlem, erre neveltek, de én mindig is jobban szerettem a táncot, az éneklést, a színészetet, mint a többi tantárgyat, így amint lehetőségem adódott, szerepeltem darabokban. Mikor a felsőoktatási jelentkezéseket kellett beadni, a kötelező Harvard, Yale, és ehhez hasonló sznob iskolák mellett a Broadway-re is beadtam a jelentkezést, amiről persze a szüleim nem tudtak. Aztán kaptam egy levelet a Juilliard-ról, hogy már régóta figyelnek, és örülnének, ha oda járnék. Mondanom sem kell, repestem az örömtől, ennél nagyobb megtiszteltetés aligha érhetett volna. De ez a két iskola nem szerepelt a szüleim listáján. Így végül a Broadway-t választottam, és beiratkoztam, azt hittem egy idő után megbékélnek. Aztán jött a hideg zuhany. A beiratkozást követő nap hazamentem, a szüleim a nappaliban vártak a cuccaimmal együtt. – vettem egy korty levegőt bátorításul. – Választás elé állítottak, vagy a tánc, vagy ők, a luxus és a Yale. Fájt, hogy ilyen döntés elé állítottak, fájt, hogy azoktól a dologtól akartak megfosztani, amiket mindennél jobban szerettem, és hogy nem szerettek annyira, hogy elfogadják, én ilyen vagyok. Így akkor este elmentem otthonról és egy barátomnál szálltam meg ideiglenesen. De rájöttem, nem olyan felhőtlen a világ, mint gondoltam, és egyszerűen nem tudtam magam fenntartani.

- De a szüleid csak hagyták, hogy elmenj? – vágott közbe.
- Igen, hagyták. Minden bankkártyám letiltották, tulajdonképpen csak annyi pénzem maradt, amennyit sikerült félretennem, de az sem tartott örökké, így dolgoznom kellett, ez pedig a sulival együtt nagyon nehezen ment, de nem akartam hazamenni, minden kapcsolatot megszakítottam a szüleimmel, és ők sem akartak engem látni, a bátyámmal sem találkozhattam, mert megtiltották neki. Ekkor találkoztam újra Mattel. Eleinte csak, mint két jóbarát találkozgattunk, aztán kicsit több lett a dologból. De mindketten tudtuk, hogy ez sem tart örökké, mert őt Los Angeles-hez köti a munkája. Aztán valakitől megtudta, hogy mi történt, mint később kiderült az én drágalátos tesómtól, és így ragaszkodott hozzá, hogy vele menjek. Nemet mondtam az iskola miatt, és ő visszament, de minden nap beszéltünk, és amikor csak tudott meglátogatott. Kezdtem ismét boldog lenni, és egyre jobban megszerettem őt, aztán a sulit nem tudtam a munkával összeegyeztetni, így már semmi sem kötött ide, szóval végül vele mentem. Nagyon szeretjük egymást, de nem vagyunk szerelmesek, ezzel mindketten tisztában vagyunk. Szeretjük egymást, és Matt az állandó biztos pont az életemben, nagyon hálás vagyok neki, és nem akarom őt megbántani. Szóval, amíg el tudjuk viselni egymást, addig együtt vagyunk. Most már értheted, hogy miért az a célom, ami. Be akarom a szüleimnek bizonyítani, hogy megállok a saját lábamon, és úgy, hogy azt csinálom, amit szeretek, a magam ura vagyok. És főleg be akarom bizonyítani magamnak, hogy jól döntöttem. Hogy sikeres lehetek. – zártam le. Látszólag töprengett valamit, nem szólt semmit, csak nézett maga elé. Már nem is tudom mióta ülhettünk ott, a teljes némaságban, mire megszólalt.

- Az énekléssel miért hagytál fel? Azt is szereted nem?
- Ez pofonegyszerű. Nincs elég jó hangom, és nem vagyok elég képzett. Ha színész vagy, akkor is sokat számít egy nyamvadt papír, illetve az előélet, hát még ha énekelni akarsz. Csak a filmekben és a mesékben létezik, hogy jön valaki, aki egyszer csak meglátja benned a tehetséget, te pedig híres leszel. Ez nem így működik, te is tudod. De szerintem hagyjuk ezt a témát. Lehet feszegetni, David szerint hülyeség volt, amit csináltam, de szerintem ez csak később derül ki. Jesszus’ már fél három van, szerintem ideje aludni. – tereltem el a témát.
- Te tudnál aludni?- mosolyodott el.
- Nem igazán. Lehet a repülőn nem kellett volna.
- Szerintem sem. De most már mindegy. Melyik nap hajthatom be a nyereményem?
- Édesmindegy, ne kímélj, amikor szeretnéd.
- Legyen szerda.
- Oké, de most tényleg megyek, reggel időben fel akarok kelni. – álltam fel mellőle.
- Minek? Tudtommal nem megyünk sehova.
- Te nem is, de én el akarok menni, edzeni. Ha minden igaz, akkor David is ott lesz, ez az egyetlen módja most, hogy találkozzak vele.
- Értem, akkor jó éjt!
- Neked is! – azzal besétáltam szobámba. Összeszedtem a zuhanyozáshoz szükséges holmikat, és bevonultam fürdőmbe. Jól esett a forró zuhany, kicsit el is kábított. Hamar kész lettem, így felöltözve gyorsan bújtam be ágyamba. Azon agyaltam, mi üthetett Taylorba. Szöges ellentettje volt az eddigi viselkedésének a mai, nem tudtam mire vélni. Mindeközben elnyomott az álom…

12. A beszélgetés

Sziasztok!!
Itt az új rész, igaz kicsit késve. Ne várjatok tőle sokat, ez egy átvezető rész.

Puszi!



 Beletettem a teafüvet, majd ráöntöttem a forró vizet. Hamarosan Taylor tűnt fel mellettem.
- Van csésze is a szekrényben.
- Nem szeretek kis csészikékből inni, abban túl erős nekem a fekete tea. 
Bögréből iszom általában. – erre megint elmosolyodott. – Mi az? Matt szerint is hülyeség, szerinte mindegy, hogy két vagy két és fél deci, nem sokat változtat az erősségén, az ízén pedig főleg nem.
- Nem szerintem nem hülyeség, sőt! Én is bögréből iszom a teát. – mosolygott még mindig. Nem tudtam eldönteni, hogy ezt csak azért mondja, hogy a kedvemben járjon, vagy igazat mond. – Nekem is csinálsz?
- Ha kérsz.
- Kérek. – vigyorgott. Elővettem még egy bögrét, és neki is megcsináltam.
- Ízesítsem, vagy azt majd te.
- Nem tudom, te hogy iszod.
- Kóstold meg, itt az enyém. – toltam elé poharam, mire óvatosan belekortyolt.
- Jöhet nekem is egy ilyen, finom. – tette le elégedetten, így neki is csináltam egyet. Visszamentünk a nappaliba, és ismét leültünk. – Szóval azt mondtad, hogy mivel nem tudsz rólam semmit, ami megjegyzem kissé különös, a körülményeket tekintve…
- Na ne hogy azt hidd, hogy mindenki bomlik érted Mr. Ego! – nevettem el magam.
- Jó-jó, csak vicc volt. De a lényeg, hogy ezen könnyen segíthetünk. De akkor neked is mesélned kell magadról, őszintén. Mondjuk egy kérdést te teszel fel, egyet én. Ez így jó lesz? – nézett rám komolyan. Átgondolva logikus volt, de valahogy féltem is tőle. Ha ebben megegyezünk, akkor bármilyen kérdést feltehet. Mivel várakozóan nézett, és már szólásra nyitotta száját, így időhúzásképp felemeltem bögrém, és inni kezdtem, kezemmel pedig jeleztem, hogy egy pillanat.


- Igen, így jó lesz. – adtam meg végül a választ.
- Szóval, mire vagy kíváncsi? – hirtelen nem tudtam mit kérdezzek, így az első kérdést tettem fel, ami eszembe jutott.
- Mi a kedvenc színed?
- Babakék. Neked?
- Kék, de sok más szín van, amit nagyon szeretek. Mi a kedvenc kajád?
- Nehéz kérdés, nincs kedvencem, úgy értem anyukám főztjét imádom! Hát te?
- Nekem sincs kedvencem. Nagyjából mindent megeszek. Kedvenc édesség?
- Imádom a sütiket, szinte az összeset. – kérdőn pillantott rám, bár sejtettem, hogy visszakérdez.
- Szeretem a sütiket, és egyszerűen nem tudok meglenni gumicukor nélkül. A csokit viszont nem szeretem, sőt utálom!
- Nem mondod komolyan?!
- De, tényleg! Nem szeretem! Valahogy, nem tudom megmagyarázni. Az étcsokit még sütin, fagyin vagy ehhez hasonló dolgokon elviselem, de tényleg nem szeretem. 
- Akkor, ha egy srác csokit ad neked, az veszett ügy? – mosolyodott el.
- Neeeem, nagyon szoktam örülni neki. Csak nem eszem belőle. A szándék a lényeg, de azért általában később elejtek egy célzást.
- Értem. Mi a kedvenc sportod? Mármint a táncon kívül, már ha azt nem a művészetekhez soroljuk. – ezen meglepődtem. Kevesen tudják, hogy a tánc művészet, de sport is. Egyiket sem lehet rá egészében kijelenteni, mert önmagában nem igaz.
- Mindenevő vagyok. Baseball, foci, kosár, úszás, Forma1, WRC, mindegy. Ha olimpia van, le sem lehet vakarni a TV-ről, reggel hajnalban kelek, csakhogy láthassam, és semmiről ne maradjak le. Tudom, lány létemre kicsit furcsa, de egyszerűen szerelmes vagyok a sportba! – nevettem el magam.
- Tényleg furcsa, illetve nem is furcsa, hanem különleges, mert ez egy jó dolog. Én leginkább a baseballt, és a focit szeretem, de mást sem zárok ki.
- Vannak furcsa szokásaid? Vagy idegesítő?
- Olyan, mint a horkolás? – bólintottam. – Hát nem tudom, anyu azt mondja, hogy, hogyha nagyon fáradt vagyok, akkor horkolok és állandóan jár a lábam ha ülök, egyszerűen nem tudok nyugton maradni. Másról nem tudok.  És te? Tényleg nem iszol?
- Nem. Soha nem szerettem az alkohol ízét, sosem vonzott. Mikor azt mondják, a buli kedvéért igyak egy kicsit, akkor inkább hazamegyek. Szerintem, ha a hangulat miatt innod kell, akkor az már régen rossz. Jobb szeretek másnap normálisan kelni, és emlékezni, hogy mi történt. Nem dohányzom. Az említett mocorgás ismerős. Öhm, néha beszélek álmomban, és nagyon terülős vagyok. 
- Terülős?
- Igen, úgy értem alvás közben sokat mocorgok, és iszonyú nagy helyet foglalok el. Mikor ideköltöztem akkor az első dolgom az volt, hogy egy hatalmas ágyat csináltassak, mert sokszor leestem éjjel. – erre nevetni kezdett. – Ez nem vicces! Tudod milyen rossz az éjszaka közepén arra kelni, hogy sajog mindened?! – öltöttem rá nyelvet.


- Jó- jó, abbahagyom. Hány testvéred van?
- Egy. David, vele találkoztál a bulimon. – mosolyodtam el gúnyosan. – Neked?
- Egy húgom, Makena.
- Miért akartál színész lenni? Úgy értem a csillogás, a hírnév vonzott, vagy valami egészen más? – komoly arcot vágott, és kis töprengés után válaszolt.
- Persze, mindenki szeretne egy kis csillogást, de nekem nem ez volt a célom. Egyszerűen szeretem ezt csinálni, és az, hogy mások is szeretik, amit és ahogy teszek, az csak egy plusz. És te, miért?
- Igaz, nem színész akartam lenni. Ezt is szeretem, de elsősorban a tánc a mindenem, utána az éneklés, s csak aztán a színészkedés. Nem vonz a csillogás, valahogy nem az én világom, bár eddig nem sokat tapasztaltam meg belőle, szóval erről nem tudok mit mondani. De a célom az, hogy megmutassam, mindig van választásunk, és ha úgy is érezzük nincs folytatás, akkor is fel lehet állni, csak akarat kérdése. – néztem komolyan rá.
- De ezt nem értem, komolyan úgy mondod, mintha te annyira ismernéd ezt! – kezdett bele cinikusan. Tudtam én, hogy nem tart sokáig a normális viszony köztünk! – Mármint úgy értem, nem értelek, szóval ez milyen cél? Illetve miért? Nem tudom, mi történt a szüleiddel, de kétlem, hogy olyan rossz életed lett volna! – nem tudtam mit mondjak, az igazat, vagy csak hagyjam rá. Az utóbbi mellett döntöttem. Nem volt kedvem magyarázkodni, és nem voltam felkészülve erre. Eltelt pár néma perc, s mikor úgy láttam csitultak a kedélyek, megszólaltam:


- Mennyit láttál New Yorkból?
- Nem sokat, tudod elég nehéz itt úgy körülnézni, hogy ne vegyenek észre. De miért? – húzta fel kérdőn szemöldökét.
- Gondoltam, elmehetnénk valahova.
- Ez teljességgel esélytelen. Hidd el, amint kilépek innen, megrohamoznak.
- Ne felejtsd el, hogy nem szokványos idegenvezetőd van! – mosolyodtam el.
- Csodákra te sem vagy képes!
- Fogadjunk, hogy simán elviszlek bárhova anélkül, hogy felismernének! – néztem rá kihívóan.
- Fogadjunk! De mi a tét? – húzta fel szemöldökét.
- Nekem mindegy, bármi lehet.
- Ha én nyerek, akkor egy teljes napig azt csinálod, amit mondok.
- Ha én nyerek, akkor hagyod, hogy dolgozzak, nem teszel keresztbe. – azzal kezet fogtunk. – Egy pillanat, telefonálok egyet és indulhatunk. – miután letettem, felvettem kabátom, Taylor már kint várt, majd útnak is indultunk.