DreamDust - Prológus

Sziasztok!!
Ahogy ígértem, feltettem a prológust, nem is habozok tovább, ha van kedvetek komizzatok, kellemes olvasást!
Puszi!! =)

Fájó szívvel hagytam magam mögött Görögországot, majd szép lassan Európát. Fájt, hogy ilyen hamar eljött ez az idő, pont akkor, mikor végre sikerült beilleszkednem, ezt is az én drága szüleimnek köszönhettem, túlságosan is érdekelt, kik is ők valójában.

Mondhatni Európa minden városában jártam már, egyik iskolából a másikba írattak, egyik barátság jött a másik után. Talán a legutóbbi volt a legfájóbb dolog mindig is, hiszen ahogy beilleszkedtem, tovább álltunk, nem hagyhattuk, hogy bárkinek is feltűnjön a gyors növekedésem. Alapjaiban véve engem nem zavart, de abban biztos voltam, hogy egy átlagos gyerek élete sokkal könnyebb. Nagyot nevettem, mikor az apró problémákat világrengető dolgokká alakították, s mikor a szüleiket ócsárolták, finoman megjegyeztem: „Nektek legalább van!” Erre mindig, mindenki elhallgatott, s ha mást nem is, de legalább ezt az egyet megtaníthattam nekik, hogy a szüleiknél és a családjuknál fontosabb dolgok nem léteznek. Mert hittem abban, hogy a szüleim szeretnek engem, és csak az én érdekemben küldtek el Renée-vel. Igazából sok mindent köszönhettem nekik: bejártam a fél világot, az anyanyelvemen kívül tizenöt nyelvet beszélek tökéletesen, és még hatot kissé törve, bár ez a helyieknek nem tűnt fel, csak én vettem észre a hiányosságaim. Tudásszomjam kimeríthetetlen, bátran állíthatom, hogy olvasott, okos „ember” vagyok, sokkal érettebb a korombelieknél, és most nem csak a fizikális dolgokra gondoltam.
Körülbelül fél éve lelassult növekedésem, így már nem kellett havonta továbbállnunk, Európa minden országát bejárva, s így Görögország volt az egyetlen hely, melyet igazán megszerethettem. Nem igazán emlékeztem az igazi szüleimre, annak a balesetnek köszönhetően, ami miatt most itt tartok.

Ahogy Görögországban megvettük a házat, szinte azonnal úgy éreztem, hogy fellélegezhetem. Igaz, minden egyes nap eszembe jutottak a szüleim, és rettentően kíváncsi voltam, de beiratkoztam egy gimnáziumba, mert ugyan nem sokat kellett tanulnom, de a látszat miatt muszáj volt, bár erősen elgondolkodtam a lehetőségen, miszerint magántanulóként folytatom, de hol máshol lehetne a legkönnyebben barátokat szerezni, mint az iskolában. Szereztem barátokat dögivel, igaz, kissé eltértem eleinte a normális lányoktól: régen abszolút nem sminkeltem, sőt volt, hogy a fésűm is érintetlen maradt pár napra, nem igazán voltam lányos lány. Aztán egyre inkább kezdett érdekelni, hogy mi örömük lehet ebben, és kíváncsiságból velük tartottam egy-egy bevásárló túrára, vagy a „csajos szombatra” és meglepően tapasztaltam, hogy nem is olyan rossz dolog ez, sőt néha Phill szerint túlzásokba is estem. Egyre nőiesebb testemet immáron nem rejtettem bő ruhák alá, hanem kihangsúlyoztam az előnyös részeim… Nagyképűség nélkül állíthatom, hogy szép voltam a természetből fakadóan, de ezt sohasem dörgöltem mások orra alá. Aztán ahogy teltek a napok, arra lettem figyelmes, hogy egyre több fiú érdeklődik irántam, ami kissé zavarba hozott, noha tudtam a szexualitásról mindent, ettől függetlenül soha nem mertem senkit sem közelebb engedni magamhoz, mert valahogy… bűntudatom volt, amit én magam sem értettem, mindenesetre egy fiút egészen megszerettem, és bizonyos korlátokon belül együtt is voltunk, ahogy barátnőim mondták: „jártunk”.  Aztán úgy két hónap után a barátaimmal még mindig szívesen voltam, de azon kaptam magam, hogy ismét egyre többet gondolok a családomra. Eljött a december, és még inkább azt éreztem, hogy ideje hazamennem, így meggyőztem Renée-t, hogy dobja fel az ötletet otthon. Legnagyobb meglepetésemre belementek.
Ahogy jött az újév, úgy én elmentem Görögországból, és a repülőúton egy rég elfeledett történet jutott eszembe:

Carlisle elmondásából tudom, hogy mi történt aznap. Mint mindig, vadászni voltunk, s ha már így esett, akkor a játék sem maradhatott el. Carlisle szerint, valamiféle növényt ehettem meg, akár véletlenül is, és az erős szervezetem miatt, nem jött ki azonnal a hatása, csak úgy húsz perc múltán, amikor is én éppen egy fa tetején vártam, hogy anyám megtaláljon (szokás szerint csalt, bevont a pajzzsal, így folyamatosan tudta, merre vagyok). Ekkor elvesztettem eszméletem, és lezuhantam, méghozzá negyvenöt méter magasból.
Számomra az első kép, hogy egy szobában vagyok, ami túl van zsúfolva számomra ismeretlenekkel. A különös csak az, hogy nem tudtam kik ők, de az igen, hogy mik, vagyis hogy vámpírok és alakváltók vesznek körbe, miközben senkire sem emlékeztem, az érzelmi kapocs is teljesen megszűnt. Nem voltam összezavarodva, még gyerek létemre sem. Azonnal hagytam, hogy Carlisle megvizsgáljon, ami napokba került, de magyarázatot nem talált a különös dologra. Minden megváltozott: mint megtudtam, míg a régi önmagam kevésbé szerette az emberi ételt, és inkább vérrel táplálkozott, a mostani, már szinte undorodott mindettől, csak normális ételt voltam hajlandó enni. A nevekre sem emlékeztem, arra sem, hogy a családtagjaim és semmilyen emlékképem nem volt velük, mégis a tudatalattim biztosította, hogy ne legyen velem nagyobb gond. De ami ezeknél is különösebb volt, hogy Edward, vagyis az apám, már nem tudott olvasni a gondolataimban, csak ha én azt úgy akartam, ugyanakkor a képességem továbbra is száz százalékosan üzemelt, sőt, talán könnyebben kezeltem elmondásuk szerint, mint addig. A növekedésem valamelyest lelassult, nem sokkal igaz, de ennek örültek. A bőröm továbbra is csillogott, de közel sem annyira, mint előtte, csak olyan volt, mintha olajjal, vagy csillámmal lennék bekenve, de egyáltalán nem hatott olyan különösnek, mint addig. Három hónapot töltöttem velük, mindenkivel annyit voltam, amennyit csak lehetett, néha beugrott egy kósza „deja vu”, de semmi több. De mégsem ez az egész volt a fordulópont, ez csak előidézte a változást. Edward azt szerette volna, ha megtapasztalom az emberi életet, sokkal emberibb mivoltom miatt, így Renée-hez kerültem, vagyis a nagyimhoz. Eleinte ellenezte a család nagy része, végül Bella, az édesanyám is belement. Hisztiztem, toporzékoltam, minden lehető ötletet bevetettem, hogy maradhassak, ugyanis kétségkívül szerettem őket, nem akartam elszakadni tőlük. Mint sejthetitek, végül mégis Renée-nél kötöttem ki, amit így utólag nem is bánok, most ő volt az, akit nehezen engedtem el, de kíváncsiságom sokkal nagyobb volt, mint a visszahúzó erő. Minden egyes nap eszembe jutottak, elméláztam azon a három hónapon, de a legfurcsább dolog, egy visszatérő álom volt. Egy fiúról, vagy inkább férfiról álmodtam, de még inkább barátomról, Jacobról. Ezt nem tudtam hová tenni, csak egyre jobban éreztem, hogy újra látnom kell őket, és az újév eljövetelével, meg is volt a megfelelő időpont… Hát ennyi, így kezdődött minden….