2011. február 20.

20. Hálaadás

Sziasztok!
Itt a 20. rész, ami extra hosszú lett! Remélem elnyeri tetszésetek! A helyesírási hibákért elnézést, de csak éjjel tudtam írni... :)
Puszi! :)


Taylor szemszög
Gyorsan elbúcsúztam mindenkitől, és anyám szúrós pillantását magamon érezve pattantam be autómba, apa majd elmondja neki, hogy mi a helyzet. Hamar odaértem az ismerős házhoz, s kissé féltem, hogy teljesen idiótának fog nézni. Kis tétovázás után határozottan kopogtam be, s ahogy kinyitotta az ajtót, elmosolyodtam meglepődött képe láttán.
- Szia tesó, te hogyhogy itt?
- Gondoltam benézek, ha már egyedül vagy.
- Gyere be. – invitált beljebb Gabriel.
- Kérsz valamit?
- Egy pohár víz jól esne.
- Komolyan vizet kérsz? – nézett rám felhúzott szemöldökkel.
- Na jó, akkor amit gondolsz. – mosolyodtam el. – De alkohol nélkül.
- Legalább ma igyál velem!
- Nem lehet, a kocsimmal jöttem.
- Itt alszol.
- Komolyan, nem! Nem akarom megismételni a múlt hetit.
- Nos, te tudod! De milyen múlt heti? – mosolyodott el kajánul, miközben kitöltött egy pohár narancslevet. – Tessék!
- Köszi. Hát tudod, múlt héten New Yorkba voltunk. És játszottuk azt a játékot. Na, ott pedig Rob nem kímélt. Szerintem több alkoholt ittam, mint egész életemben addig! – nevettem.
- Végre! Szóval ez a módja, hogy te is igyál velünk! – nevetett ő is.
- Nem hiszem, hogy játszok még olyat, vagy legalábbis csak bizonyos feltételekkel.
- Na és mi van Ronnieval?
- Ne is mond, egy lakosztályt kaptunk… - forgattam szemeim. - Nem tudom, valamiért vonz.
- Hát akkor meg nagyon egyszerű! Szexelj vele, és ennyi. Utána már csak egy lány lesz.
- Pont ez az. Éjjel összefutottunk a konyhában, de azt mondta, hogy várjunk ezzel. Nem értem a csajt.
- Te mekkora marha vagy!
- Most miért? – néztem rá értetlenül.
- Azt mondod, hogy olyan, mint a többiek, vagyis csak ki akar használni. Szerinted, ha valóban így lenne, akkor nem rohant volna rögtön az ágyadba?! Mint például Olivia? Ő is rögtön az ágyadba ugrott, vagy akár a többiek.
- Nem tudom, elég jól keveri a kártyákat. Lehet, hogy ez is csak a játék része. – gondolkodtam el.
- Te tényleg hülye vagy! – nézett komolyan a szemembe.
- Nem vagyok hülye. De tényleg nem akarok pofára esni. – mondtam őszintén.
- De akkor próbáld meg, megismerni. Hiába vársz tátott szájjal, nem fog belerepülni a sült galamb! – mosolyodott el, imádta az efféle közhelyeket.
- Tudom, és hidd el próbáltam.
- Próbáltad? Ne nevettess!
- De, tényleg! Voltam vele várost nézni, meg elkísértem a kutyaparkba. Vele voltam szinte a nap huszonnégy órájában!
- És?
- Nem tudok rajta kiigazodni, mondom. Végig jól éreztük magunk. Aztán játszottuk ezt a játékot, ott volt három barátja, és az unokahúga. Az egyik csávót simán lesmárolta, de engem nem volt hajlandó. Na, ezt magyarázd meg! – kortyoltam bele narancslevembe.
- Tök egyszerű, ott van neki Matt.
- És akkor Ryant miért csókolta meg?
- Igaz. Hát akkor nem tudom tesó. Kérdezd meg tőle. – volt vállat. – Beszéltetek az óta?
- Igen, ő hamarabb visszajött, de most kedden felugrottam hozzá. Nem láttam még így, na, nem mintha már ezer éve ismerném, de volt benne valami.
- Mi?
- Nem tudom. Na igen, ez a másik amiről kiakadok! Állandóan ezt csinálja.
- Mit?
- Ha állandóan közbeszólsz, akkor nem tudom végigmondani! Most például azért mentem fel, hogy odaadjam neki, amit még Mattnek vett. Aztán mikor kikísért és elköszöntem, tök normális volt, csak a szeme valahogy olyan szomorú. És tudod, olyan sápadt volt, meg mintha fogyott is volna.
- Nincs ötleted miért?
- Felhívtam Karent, de azt mondta, hogy nem nagy ügy, csak a hálaadás miatt van, mert egyedül van. Ezért jött vissza hamarabb, hogy szóljon Mattnek. – magyaráztam.
- Mostmár hivatalosan is kijelentem, hogy te vagy az év legnagyobb barma! Mit keresel még itt?! Menj oda, és vigasztald meg! – mosolyodott el kajánul.
- Szerintem most sem jönne össze a dolog… - húztam a számat.
- Ha nem mész oda, sosem tudod meg!
- Neked nem gáz?
- Dehogy, menj csak! Hidd el, én elleszek! Úgyis azt terveztem, hogy áthívom Lisát.
- Á, értem! Akkor tényleg megyek. – álltam fel, és szép lassan elindultam kifelé. – Na szia, majd összefutunk.
- Igen, jó szórakozást! – vigyorgott még mindig. Beültem kocsimba, és elhajtottam.

Ronnie szemszög
Annak ellenére, hogy egyedül töltöm a hálaadást, mégis úgy éreztem, hogy meg kell csinálnom az ünnepi menüt. Miután végeztem vele, elégedetten néztem az ételre, igaz egy falatot sem ettem belőle, egyszerűen nem éreztem magam éhesnek. Előszedtem kedvenc pokrócom, és leheveredtem a TV elé a kanapén. Csak kapcsolgattam, nem találtam semmi értelmes műsort, végül csak rákapcsoltam találomra az egyik csatornára, és ott hagytam. Csak bambultam, de nem fogtam fel belőle semmit. Talán el is bóbiskoltam, mert mikor kopogtak azt hittem, hogy csak képzelődtem, de egy perc sem telt el, ismét kopogtak. Vajon Matt lenne az? – tettem fel magamban a kérdést, de ezt csak úgy tudhatom meg, ha kinézek. Így szép lassan odasétáltam az ajtóhoz, és kikukucskáltam. Legnagyobb meglepetésemre Taylor állt ott, így gyorsan kinyitottam az ajtót.
- Szia, hát te? – köszöntem neki értetlenül.
- Szia! Gondoltam, ha már egyedül vagy, akkor beugrom… - mondta kissé zavartan.
- Gondoltad? Hogy én ezt miért nem tudom elhinni?!
- Jó, igazad van, Karen mondta. De akkor bemehetek végre?
- Ha beszéltél vele, akkor feltételezem azt is mondta, hogy EGYEDÜL szeretném tölteni a hálaadást! – mondtam tetetett felháborodással. Arról szó sem volt, hogy egyedül szeretném tölteni, csak nem Mattel és a családjával, hanem az én családommal.
- Ugyan már! – nézett rám mindent tudóan.
- Menj vissza a családodhoz, ott a helyed! Különben is! Mit érdekel téged, hogy mi van velem?!
- A családomat letudtam. Nem zavarta őket, hogy eljöttem. Mit érdekel? Viccelsz?! Ha olyan depresszióba esel, akkor kereshetünk új szereplőt! Na, azt meg nem hagyom, hogy a végén egy nálad is kibírhatatlanabb nőszeméllyel verjen a sors! Úgyhogy ma én vagyok a felvigyázód! – mosolyodott el.
- Komolyan Tay! Erről nem vitatkozom! – mondtam fásultan.
- Az jó, mert én sem! Ha ezen érvek nem bizonyultak elegendőnek, akkor felhasználom az egyik napomat! – mondta büszkén, azt hiszi, túljárhat az eszemen.
- Jó, tudod mit?! Gyere be! – azzal nyitva hagytam az ajtót, és visszamentem kis helyemre. Nem sokkal később Taylor is megjelent, de nem foglalkoztam vele, előbb-utóbb úgyis megunja. Nem tudtam mire megy ki a játék, de nem tartottam elképzelhetetlennek, hogy valóban felvigyázónak jött, csak annyi különbséggel, hogy nagy valószínűséggel Karen küldte.
- Mit nézünk? – ült le lábam tövéhez.
- Nem tudom, valamit.
- Nem tudod, mit nézel a TV-ben? – nyomott el egy mosolyt kérdése közben.
- Képzeld, nem! Csak rákapcsoltam, és igazából nem is nézem… - vontam vállat.
- Akkor beszélgessünk! – vetette föl.
- Mi vagy te, pszichológus?
- Ha segít rajtad, akkor lehetek akár az is! – mondta teljesen komolyan. Felültem a kanapén, és felé fordultam.
- Nézd. Ez neked nem jó, te is tudod, hogy nem itt lenne a helyed! Majd Karennek azt mondjuk, hogy itt voltál velem, jó? Megígérem, nem csinálok semmit.
- Ehhez Karennek semmi köze. Nem miatta jöttem.
- Mi? – egyszerűen nem értettem.
- Ron, komolyan, kit akarsz átverni? Magadat? Engem? Akkor ezt csúnyán elrontottad! Nem lenne jobb elmondani, hogy mi történt?
- Lehet, egyszerűbb lenne, de még mindig nem értem miért vagy itt! – ráztam meg fejem.
- Azért vagyok itt, mert kedden mikor felugrottam, olyan sápadt voltál, mint még soha. Azért mert megjátszottad, hogy minden rendben, de a szemedből mindent ki lehetett olvasni. Értsd már meg, hogy nem kell eljátszanod, hogy minden rendben. – mondta alig hallhatóan, szinte suttogva. Egyszerűen nem tudtam mit szólni. Ilyen könnyen kiismert volna? – Nos, mi a baj? – nézett rám bátorítóan.
- Nincs semmi bajom. Illetve tudod mi a bajom, amit Karen is mondott. Ennyi. – próbáltam menteni a menthetőt.
- És mi a bajod igazából? Tudom, hogy nem én vagyok a legmegfelelőbb ember erre, de kénytelenek leszünk megbízni egymásban, különben dobhatjuk is a kukába a filmet.
- Mondom, hogy semmi. – makacsoltam meg magam.
- Hát jó, én itt leszek még egy jó darabig. – vont vállat és a TV felé fordult, ahogy én is.

Körülbelül fél óra telhetett el, mikor sikerült megnyugodnom.
- Éhes vagy? – kérdeztem tőle.
- Egy kicsit.
- Akkor gyere. – álltam föl, és a konyhába mentem. Kinyitottam a hűtőt, és jeleztem, hogy nézzen be, találja ki, hogy mit akar enni.
- Tiramisu?
- Most mi van? Én ezt szeretem! – vontam vállat.
- De pont ma?
- Igen! – mondtam büszkén, s elmosolyodtam, aminek látszólag örült.
- Akkor azt kérek! Honnan rendelted?
- Nem rendeltem, én csináltam! – mondtam, miközben elővettem a hűtőből, és vágtam neki belőle.
- Te csináltad? Na, erre kíváncsi vagyok! – mondta mosolyogva, miközben visszatettem az édességet a helyére. – Te nem eszel?
- Nem vagyok éhes.
- Mit ettél ma? – kérdezte, s nem tudtam mit felelni, mert hazudni nem akartam, de beismerni sem, hogy ma még semmit sem ettem. – Gondoltam. – mondta rosszallóan, így elővettem az említett desszertet, és vágtam magamnak is belőle. Visszacsoszogtunk a nappaliba, és mindketten majszolni kezdtünk.
- Milyen?
- Finom! – dicsért meg.
- Örülök neki. – pár perccel később mindketten befejeztük, így elvettem tányérját, és kivittem a konyhába. – Komolyan egész este itt fogsz ülni? – kérdeztem.
- A legkomolyabban! – nevette el magát, mire én csak elmosolyodtam. – Az viszont csak rajtad múlik, hogy, hogyan töltjük el ezt az időt… - mondta a TV-re meredve.
- Lelkizni akarsz?
- Azt is. Szívesen meghallgatlak.
- Aha, mert a férfiak szeretnek lelkizni… - mondtam ironikusan.
- Nem tudhatod, hogy én milyen vagyok.
- Igaz. Ha elmondom, elmész?
- Majd meglátjuk.
- Hát jó! Mint tudod, beszélni akartam Mattel… - kezdtem bele mondandómba, és egészen hálaadásig elmondtam neki mindent, részletesen. Érdekes volt figyelni reakcióját, de egyszer sem szólt közbe, és csak rám figyelt. – Hát ennyi, mostmár mindent tudsz! – fejeztem be kissé keserűen.
- Tudod… áhh… hagyjuk. Nem mondok semmit, mert… mindegy, remélem, kirakod Mattet. Az ilyen, nem is ember!
- Azóta nem beszélek vele, és nem is tervezem, hogy egyhamar fogok…
- Jól esett?
- Mi?
- Elmondani.
- Őszintén szólván, meglepően jól esett! Azért egy valamit nem értek. Állandóan veszekszünk, vagy legalábbis elég sokszor, amikor meg nem, akkor minden a legnagyobb rendben. Ezt valahogy nem tudom felfogni…
- Én sem, de nem is kell.
- Miért voltál velem a kezdetektől olyan ellenséges?
- Mert sokszor pofára ejtettek a hozzád hasonló lányok. Azt hittem, hogy te is olyan vagy, de azt hiszem tévedtem, amit egyáltalán nem bánok!
- Ááá, értem. – mosolyodtam el. – Akkor azt azért elárulom, hogy azért írtam alá a szerződést, mert nekiálltál balhézni. Egyébként nem valószínű, hogy elvállaltam volna. – nevettem, mire válaszul ő is csak nevetett.
- Rajtad tényleg nem lehet kiigazodni!
- Az biztos! – nevettem. – Nem akarok elrontani semmit, de azt hiszem, tényleg a családod mellett lenne a helyed! – mosolyogtam.
- Hidd el, ők el vannak. Rám most máshol van szükség… - mosolygott pimaszan.
- Itt? Ugyan! Te sem gondolhattad komolyan! Én elvagyok, nem hiányoztál, sőt! – nevettem.
- Biztos vagy benne? – nézett rám csibészesen.
- Igen!
- Teljesen? – hajolt közelebb, s előre láttam, hogy ennek egy könnyfakasztó csiklandozás lesz a vége.
- Igen? – néztem rá, majd felpattantam, s futásnak eredtem, de épphogy a szobámba értem, mikor felkapott, és az ágyamra dobott, majd elkezdett csiklandozni. Hiába ellenkeztem, teljesen esélytelen volt szabadulásom, mert egyik kezével a fejem fölött csuklóimat fogta bilincsbe, lábaimra ráült, és másik kezével pedig csikizett.
- Még mindig biztos vagy benne?
- Igen! – kiáltottam nevetve, s pár perc után ismét feltette a kérdést. – Jó, nem! Feladom! – adtam meg magam, s mostmár két kézzel fogta fejem fölé karjaim. Csak néztem barna szemeibe, arca egyre közelebb került enyémhez, s már csak pár milliméter választotta el ajkaink, mikor óvatosan arrébb húztam fejem, és egy puszit nyomtam arcára. Elmosolyodott, majd lemászott rólam. Kimentünk a nappaliba és TV-zni, s elheveredtünk a kanapén. Nem volt kínos, sokat nevettünk a műsoron, amit adtak, csak jól éreztük magunk. Nem tudom mikor, de nem sokkal később elnyomott az álom…

2011. február 16.

19. Fájdalom?

Sziasztok!
Itt van a 19. rész, igazából ma fel akartam tenni a 20-at is, de most el kell mennem, és még nem fejeztem be. Remélem holnap már ti is olvashatjátok! :)
Puszi!

- Elegem van belőled, és a hülye hisztidből! – ordította, s akkorát taszított rajtam, hogy hátraestem és bevertem fejem a komódba. Teljesen lesokkolt a dolog, émelyegni kezdtem, s rögtön a fejemhez kaptam a fájdalom miatt. Szerencsére nem vérzett, de fájt, s a fejemnél is jobban csak mellkasomban éreztem fájdalmat. Azonnal felpattantam, hiába szédültem, s Mattre sem pillantva indultam el.
- Kicsim, ne haragudj, én nem akartam… - jött utánam a nappaliba, s fordított vissza magához karomnál fogva. Mélyen szemébe néztem, de hiába akartam, most nem voltam képes kiolvasni belőle semmit.
- Eressz el! – szűrtem fogaim közül, mire lehullott keze karomról. Sietve kaptam fel bőröndöm, s amint kiértem az utcára, taxit fogtam és hazamentem. Nem észleltem semmit környezetemből, csak akkor tértem egy kicsit magamhoz, mikor a lakásomban voltan. Letettem bőröndöm, és összerogytam a bejárati ajtó előtt. Még minidig szédültem, s úgy sejtettem, ezt nem az ütés okozza. Fájt, hogy Matt ilyet tett, ezt sohasem feltételeztem róla. Veszekedtünk már nemegyszer, de ennyire sohasem durvult el a helyzet, s most egy kis apróság is ezt hozta ki belőle, amit egyszerűen nem értettem. Csörögni kezdett a telefonom, s nem lepődtem meg, amikor a kijelzőn Matt neve villogott. Kinyomtam őt, s eszembe jutott, mit ígértem Karennek, így gyorsan írtam neki egy SMS-t, hogy rendben megérkeztem. Épphogy elküldtem, ismét csörögni kezdett telefonom, így jobbnak láttam, ha lehalkítom. Kikapcsolni nem akartam, de nem bírtam elviselni hangját. Sírni akartam, de nem tudtam, így nagynehezen feltápászkodtam, és bementem a fürdőszobába, hogy vegyek egy frissítő zuhanyt: már több mint 24 órája talpon voltam,  s a fáradtság mindenemre kihatott. Jól esett a forró víz, el is álmosodtam tőlem majd magamra kaptam pizsamám, és kimentem, hogy bevigyem magammal mobilom. A kijelző tizenkilenc hívást jelzett ki Mattől, s mit sem törődve vele, besötétítettem szobámban és lefeküdtem. Vártam, hogy a fokozott érzelmek hatására végre sírni kezdjek, de még mindig nem ment. Már nem éreztem mást, csak fáradtságot, s pár perccel később kikapcsolt agyam.
Másnap reggel fél nyolc múlt, mikor felébredtem, ami azt jelenti, hogy több mint tizennyolc órát aludtam egyhuzamban. Nem volt kedvem felkelni, de mégis erőt vettem magamon, s kimentem, hogy igyak valamit, majd visszamásztam az ágyba. Ismét a fájdalom érzése kerített hatalmába, s végre elért a jól megérdemelt sírás. Csak zokogtam, egyszerűen nem is akartam mást. Ránéztem a telefonomra, ami újabb harminchét hívást mutatott Mattől, öt SMS-t ugyancsak tőle, amiket egyből töröltem, és egy hívást Karentől, de nem volt kedvem most senkivel sem beszélni, ráadásul a zokogást sem tudtam abbahagyni. Csalódtam Mattben, nem csak azért, mert meglökött, hanem azért is, amit mondott. Délután négy óra körül könnyeim kiapadtak, de nem éreztem magam jobban, viszont Karent muszáj volt felhívnom, mert újabb hat hívást nem fogadtam tőle. Megköszörültem torkom, s a biztonság kedvéért „ki is próbáltam”, nehogy valamit észrevegyen.
- Végre Ronnie, már azt hittem valami baj van!
- Neked is szia, nem, nincs semmi baj, csak tegnap Mattnél hagytam a telefonom, és csak most mentem érte.
– füllentettem.
- Értem, de remélem nem lesz több ilyen. Sikerült vele megbeszélni? Hogy reagált?
- Igen, szóltam neki, és ahogy vártam, mérges volt.
– hallgattam el pár „apróságot”.
- Tényleg várható volt, de majd kipufogja magát! Viszont, amiért igazából kerestelek, az az, hogy a következő hét eseménytelen lesz, nyugodtan pihenhetsz. Egyébként már mi is megérkeztünk.
- Oké, köszönöm! Akkor majd beszélünk! Puszi!
- Puszi! –
azzal bontottam a vonalat. Visszadőltem az ágyba, majd úgy döntöttem, hogy elég volt az önsajnálatból és elmegyek edzeni. Gyorsan összekészülődtem, összeszedtem a cuccomat, és elindultam a konditerembe.
~¤~
Háromórányi edzés után fáradtan tértem haza, s most csak langyos víz alá álltam be. Megmostam a hajam, majd megszárítottam, Ledőltem az ágyra, s ölembe vettem lap-topom, hogy megnézzem e-mailjeim. Nem meglepő módon Matt itt is írt, s jött egy levél még kedden Hilarytől is, ami most egyáltalán nem hiányzott. Abbahagytam a netezést, és elnyúltam az ágyon, és bekapcsoltam a TV-t. Csak kapcsolgattam, de most semmi sem kötötte le figyelmem. Gondolkodni kezdtem, hogy mit kéne tennem, de nem jutottam semmi érdemlegesre.
~¤¤~
Az elkövetkezendő négy napot a táncteremben töltöttem, ugyanis már meglehetősen régen volt alkalmam gyakorolni. Szombat reggel kikapcsoltam mobilom, és azóta hozzá sem nyúltam. Ha valakinek fontos mondanivalója van, akkor megtalál, nem vesztem el. Igaz, reggel kilenctől este fél tízig gyakoroltam, de nem volt kedvem senkivel sem találkozni, vagy kommunikálni. Azt hittem, a napok múlásával rosszkedvem is tünedezni kezd, de nemhogy jobb, még rosszabb lett. Amíg táncoltam legalább nem gondolkodtam ilyesmin, csak arra koncentráltam, amit csinálok.
Hazaérve gyorsan lezuhanyoztam, majd felkaptam egy sortot és egy hosszú pólót, majd nekiálltam vacsit csinálni. Gyorsan összedobtam a tésztát, s amint tettem-vettem kis konyhámban, nem tudtam nem észrevenni a kis kütyüt a pulton. Persze nem kellett több, bekapcsoltam, és hangosan jelezte, hogy tizennégy új üzenetem van, melyeket ismét kitöröltem. Kényelmes tempóban csináltam mindent, bekapcsoltam a TV-t a nappaliban, hogy legyen valami zaj, ne csak a csönd vegyen körül. Éppen a répát szeleteltem, mikor csengettek, így odamentem az ajtóhoz, és kikukucskáltam. Nagyon meglepődtem, de kinyitottam az ajtót.

Taylor szemszög
- Szia! – köszöntem, ahogy kinyitotta az ajtót.
- Szia, gyere beljebb. – engedett be, de valahogy furcsa volt.
- Köszi, nem akarok zavarni, csak mivel ki vagy kapcsolva, így csak ez a lehetőség maradt. – adtam kezébe a kis szatyrot, amiben a Mattnek szánt ajándék volt, amit még városnézés közben vett neki. – A szállodában hagytad, így elhoztam.
- Öhm, köszi! – mondta egy erőltetett mosoly kíséretében.
- Minden rendben? – kérdeztem meg, de a vak is látta volna, hogy erre csak egy válasz van.
- Persze. – hazudott, s a konyhába ment, én meg utána. Éppen főzött. – Miért?
- Semmi csak kérdeztem. – hagytam rá. Néztem még egy ideig, mintha vékonyabb lett volna, és annyira sápadt. Nem értettem, de valamiért rosszul éreztem magam, hogy így látom. – Nekem mennem kell, csak ezért ugrottam föl.
- Oké, és még egyszer, köszi! – mondta, majd kikísért az ajtóhoz.
- Előre is jó étvágyat! Kellemes hálaadást! – néztem szemébe.
- Neked is! – mondta, s hangja ugyan határozott és kedves volt, arca is ezt sugallta, de szeme mérhetetlen fájdalmat tükrözött. Nem tudta elrejteni érzelmeit, hiába próbálta, szeméből mindent ki lehet olvasni. Azzal hátat fordítottam, és hazamentem. Igazából nem volt semmi dolgom, de ki akartam élvezni pont ezt. Jól esett ismét a családommal lenni, az utóbbi időben erre nem volt sok lehetőségem. Este tíz körül kerültem ágyba, de nem tudtam aludni, csak forgolódtam, egyszerűen nem ment ki a fejemből Ronnie tekintete, így jobbnak láttam, ha felhívom Karent.
- Szia Karen! Ne haragudj, hogy ilyenkor zavarlak, de nem tudod, mi van Ronnieval?
- Szia Tay, semmi baj! Arra gondolsz, hogy ki van kapcsolva?
- Nem. Ma átvittem neki Matt ajándékát, mivel a szállodában hagyta. Olyan furcsa volt.
- Furcsa?
- Aha, olyan szomorú.
- Ja, vagy úgy! Szerintem a hálaadás miatt van. Azért jött vissza hamarabb, mert Mattnek meg akarta mondani, hogy idén nem tölti velük a hálaadást. Matt meg persze nem örült neki, de hát ez érthető. Szerintem ennyi, nem nagy ügy!
- Aha, köszi! Akkor jó éjt, és még egyszer ne haragudj!
- Jó éjt Tay!
– azzal letette. Nem nagy ügy… neki talán nem, de el sem tudnám képzelni, hogy én egyedült töltsek egy ilyen fontos napot…
~¤~
A hálaadás ugyanúgy telt, ahogy minden évben. Ilyenkor mindenki megfordult nálunk a családból, aki elérhető közelségben lakott, s hat órakor leültünk együtt enni. Nem ez a kedvenc ünnepem, de nagyon szeretem, hogy ilyenkor itthon lehetek. Most valami mégis bántott, és ez az egész napomra rányomta bélyegét, amit apám persze meg is jegyzett a vacsora végeztével.
- Baj van fiam? – kérdezte meg gyorsan, míg csak ketten voltunk a konyhában.
- Nem tudom. – mondtam zavartan. Nem szólt semmit, csak várta, hogy mondok-e még valamit, vagy nem. – Van egy olyan érzésem, hogy nem itt kéne most lennem… - mondtam ki végül, egy nagy sóhajjal kisérve.
- Ezt hogy érted? – nézett rám értetlenül, amit meg is értek.
- Nem tudom, csak van egy ilyen érzésem. – vontam vállat, s nekidőltem a pultnak és keresztbefontam magam előtt karjaim.
- Akkor menj oda, ahol lenned kéne. – vont ő is vállat, amin meglepődtem. Sohasem akarták megmondani, hogy mit csináljak, ami néha jó, de olykor rossz is volt…

2011. február 12.

18. Értetlenség

Sziasztok!
Sajnálom, hogy ilyen későn, de csak most lettem kész ezzel a résszel. Remélem tetszik, és kapok pár komit! :)
Puszi!

- Akkor a szabályok. – kezdte Karen. – egymás után, csak kétszer lehet ugyanazt mondani. Ékszer és ilyen tárgyak nem számítanak zálognak, csak ruhanemű, és mindenekelőtt, őszintén kell válaszolni! Azt hiszem mindent elmondtam. Ki kezd? – kérdezte meg végül.
- Szerintem kezdj te, akkor nincs vita. – vontam vállat, mire a többiek beleegyezőn bólintottak.
- Robert! Felelsz, vagy mersz?
- Merek!
- Bemelegítésként mondjuk… játszd el, hogy meleg vagy, és vallj szerelmet Joelnek, kérd meg a kezét. – mosolyodott el.
- Hát jó! – nevetett Rob és letérdelt Joel elé.
- Kedves, drága egyetlen Joelem! Tudod, én nem akartam, de megtörtént, és egyszerűen nem tudok szabadulni ettől az érzéstől, és már nem is akarok! Én…én szeretlek! Hozzám jönnél? – mondta ezt úgy, hogy mi fetrengtünk a röhögéstől.
- Igen! – jött a válasz, mire Robert felállt, és úgy hajolt oda, mint aki menten megcsókolja. Ezen teljesen ledöbbentünk, nem kevésbé Joel, és ahogy fel akart pattanni, sikeresen felborult a fotellal. Robertből kitört a nevetés, én meg már fogtam a hasam.
- Hát akkor azt hiszem én jövök! - ült vissza Kristen mellé.
- Nekem nem mondtad ilyen szépen! – nézett Kris, Robra.
- Mert te letámadtál! – húzta sunyi mosolyra száját. – Na szóval. Chrissie, felelsz vagy mersz?

~¤~

Meglehetősen érdekesnek bizonyult a játék, s két órával később mindenki teljesen gátlástalan volt, ugyanis Roberték ittak maguktól, tőlünk meg ezt kérték, így nem volt más választásunk, és kezdett elég forró lenni a hangulat.
- Ronnie!
- Merek… - mosolyogtam Kristenre.
- Csókold meg Ryant! – kérte, s mivel nem akartam levenni felsőm és nadrágom, így kénytelen kelletlen odamentem hozzá és megtettem, mire hatalmas nevetés tört ki, illetve „húúúzás”. Nem akartam megcsókolni, mivel Ryan amúgy sem tett le rólam soha, legalábbis a játék alatt az derült ki, hogy még mindig abban reménykedik, hogy mi egy pár leszünk. A csók végével visszaültem a helyemre, és, mintha misem történt volna kezdtem.
- Taylor!
- Merek!
- Akkor menjünk a konyhába, csinálok neked egy koktélt! – mosolyogtam sunyin. Mindenki felállt és kivonultunk. Elővettem egy poharat és beletettem mindent, amit találtam, kóla, narancslé, alkohol, meggy lé, víz, kávé, és a végén „megfűszereztem” egy kicsit. Jól összekavartam, majd letettem elé a pultra.
- Parancsolj! – mosolyogtam tovább.
- Kössz! – mondta gúnyosan, s undorodva figyelte az italt.
- Kihányhatod utána!
- Kösz, hogy megengeded! – ezen mindenki nevetni kezdett.
- Gyerünk tesó, húzd le! – veregette hátba Robert, Tayt.
- Hát, akkor – fogta meg a poharat. – hajrá! – azzal lehúzta a pohár tartalmát, s amint végzett, undorodó képpel rohant a mosdóba, mi meg visszaültünk a nappaliba, és vártuk, hogy előkerüljön.
- Ez brutális volt! – jött ki még mindig gyalázatos képpel.
- De akkor azt hiszem, én jövök! – kezdett bele.

~¤~

Újabb másfél-két óra múlva már mindenki fáradni kezdett, így megbeszéltük, hogy hamarosan abbahagyjuk. Robert jött, és persze látta, hogy totál szét vagyok csúszva.
- Ronnie!
- Merek!
- Egy csók Taylorral! – sokkolt le, ezt az egyet nagyon nem akartam. Mindenesetre nagynehezen felálltam, és odasétáltam elé. Odahajoltam, de egyszerűen nem tudtam megtenni. Nem Matt miatt, mert mindketten úgy gondoltuk, hogy a mi helyzetünkben egy csók mással, nem jelenti, de nem is jelentheti a kapcsolatunk végét. Becsuktam a szemem, újra meg újra közeledtem, de nem ment, s én magam sem értettem teljesen, hogy miért. Elléptem tőle, bementem a fürdőbe, és levettem a rajtam lévő harisnyát, visszavettem a nadrágom, és visszamentem a többiekhez, majd a harisnyát odadobtam Robertnek. Döbbent csend volt, senki sem szólt egy szót sem. Néztek egymásra, Taylor pedig maga elé.
- Hát azt hiszem, én megyek aludni, fáradt vagyok! – törte meg a csendet Karen.
- Igen, mi is megyünk! – mondta Joel is. Gyorsan összeszedelődzködött a banda, s miután Chrissievel is megbeszéltem, hogy hívjuk egymást, ők is elmentek. Visszamentem a nappaliba, de Taylor bement a szobájába, így befeküdtem a kádba, és amennyit csak tudtam, gondolkodtam. Rá kellett jönnöm, hogy miért reagáltam így, de nehezebb volt még magamnak is beismerni, mint gondoltam. Gyorsan befejeztem a fürdést, és felkaptam pizsamám, majd a biztonság kedvéért egy köntösbe is belebújtam, és úgy indultam útnak. Átmentem Karenhez, mert mindenképpen beszélni akartam vele, de előtte felhívtam, hogy ne zavarjam Kristenéket a kopogással.
- Szia, gyere be. Valami baj van? – nyitott ajtót.
- Szia, nem, ne aggódj, nincs semmi baj! Csak beszélni szeretnék veled. – sétáltam utána a szobájába, majd beérve leültem vele együtt az ágyára.
- Szóval?
- Hát, szeretnék kérni valamit. Tudom, hogy nem így volt megbeszélve, de mindenképpen találkoznom kell Mattel. Mi lenne, ha holnap, vagyis ma reggel visszamennék L. A.-be?
- Miért akarsz vele találkozni?
- Mert meg kell beszélnünk a hálaadást. Tudod, nem szeretném idén az ő családjával tölteni.
- Miért? – kérdezett ismét, ami már kezdett az idegeimre menni, ezért úgy döntöttem, épp itt az ideje, hogy kitálaljak. Szép lassan elmondtam neki mindent a szüleimről, és a jelenlegi helyzetről. Karen egyszer sem szólt közbe, csak hallgatott és engem figyelt. – Tudod, ezt igazán elmondhattad volna nekem előbb is. Nem megdorgálni akarlak, mert tudom, milyen nehéz lehet erről beszélni, de megértem. – vette magához telefonját, és egy rövid hívás után, folytatta. – De egy valamit jegyezz meg! Nem Mattnek köszönheted, hogy most itt vagy! Hidd el, ha ő nincs, előbb-utóbb, akkor is itt kötöttél volna ki! Ebben biztos vagyok! Túl ambiciózus vagy ahhoz, hogy ne így legyen! Szóval verd ki a fejedből, hogy bármivel is tartozol Mattnek, mert ez nem így van! No, de lefoglaltam a repjegyet, reggel tízkor indulsz! Szerintem le se feküdj, mert össze is kell pakolnod, arról nem beszélve, hogy másfél órával hamarabb kint kell lenned a repülőtéren. De arra még mindig nem kaptam választ, hogy miért nem szeretnéd velük tölteni a hálaadást.
- Nem érzem azt, hogy a család része lennék. Kétségkívül nagyon szeretem őket, de nem, mint a családom, és valahogy mindig kínos nekem, és tavaly ki is borultam. Igaz, akkor több dolog is közrejátszott benne, de akkor is. Szóval jobbnak látom így. Az meg nem lenne fair, ha hálaadás előtt egy nappal jelenteném be, így legalább mire hazajön, lenyugszik.
- Hát jó, te tudod. – hagyta rá Karen. – De most menj, nekem aludnom kell, neked meg csomagolni. Nem baj, ha nem kísérek ki a reptérre?
- Nem, dehogy! Na de tényleg megyek, akkor Los Angelesben találkozunk.
- Hívj fel, ha megérkeztél!
- Persze, aludj jól. – mentem oda hozzá, s köszöntem el tőle, majd sietősen a lakosztályunkba mentem. Gyors tempóban kezdtem el összepakolni, mivel már reggel fél hetet mutatott az óra.
Fél nyolc volt, mire mindent összepakoltam, és már nagyon álmos voltam, így úgy döntöttem, hogy kivételesen iszom egy kávét. Felöltöztem, majd sietve elindultam a Starbucksba. 

Gyorsan megjártam, mikor visszaértem még meleg volt a Taylornak hozott adag is. Letettem az asztalra, majd bementem bőröndömért. Kihúztam a nappaliba, majd kézitáskámból előkotortam egy papírt és tollat, és leültem az asztal mellé. Írni kezdtem, közben pedig a saját kávémat szürcsöltem, s már majdnem befejeztem, mikor Taylor jött ki álmos fejjel.
- Jó reggelt! – köszönt rám. – Hogy-hogy ilyen korán keltél? – kérdezte egy ásítással elnyomva a végét.
- Neked is jó reggelt! Ami azt illeti, le sem feküdtem… hoztam neked kávét, remélem ízleni fog!
- Miért nem aludtál? – ült le mellém egy székbe.
- Mert ma hazamegyek… - mondtam, s elvettem az asztalról a neki szánt cetlit, s azzal kezdtem babrálni.
- Nézd, ha ez a tegnapi miatt van, akkor… - kezdett bele, de belé fojtottam a szót.
- Nem, nem ezért van. – füllentettem, hiszen ez is közrejátszott. – Csak muszáj beszélnem Mattel. A tegnapi dolgot meg nagyon sajnálom, tudod, én magam sem nagyon értettem mi ütött belém… - mondtam még mindig szemlesütve.
- Szerintem hagyjuk ezt a témát. – ajánlotta fel, s inni kezdte a kávét. – Hmm, ilyen kávét szoktam inni, honnan tudtad?
- Nem tudtam, csak gondoltam, hogy talán te is ezt szereted. – vontam vállat.
- Mikor indulsz?
- Körülbelül két perc múlva kellene.
- Magamra kapok valamit, és lekísérlek.
- Nem kell, köszi! Maradj csak!
- Ahogy gondolod… - vont vállat, én meg felálltam és felvettem cipőm. Visszacsoszogtam a nappaliba, megfogtam bőröndöm, s ahogy elköszöntem Taylortól, siettem le, hogy fogjak egy taxit, s útközben felhívtam Mattet, hogy ő mikor indul, igaz, L.A.-ben még kicsit korán volt, de nem akartam úgy megérkezni, hogy nem is tud róla, vagy nincs is otthon. Többszöri csörgés után vette csak fel, de nem volt morcos, sőt örült, én meg annak, hogy csak kora este kell mennie. Időben kiértem a reptérre, bőven volt időm mindenre, átvettem a jegyem, majd a becsekkolást követően elfoglaltam helyem. Elhelyezkedtem, hogy tudjak egy kicsit aludni, s a felszállás után nem sokkal sikerült is, csak a leszállásnál keltem föl. Los Angelesbe érkezve éreztem, hogy már nagyon fáradt vagyok, az időeltolódás is megviselt egy kicsit, de azért örültem is neki, mert több időm maradt.
Rögtön Matthez mentem, még most meg akartam beszélni vele a dolgot.
Belépve lakásába gyorsan levetkőztem, majd hátramentem szobájába, úgy gondoltam ott lehet, ha nem hallotta, hogy megjöttem. A szobában sem volt, de hallottam, hogy a zuhanyozik, így eldőltem az ágyon, s már majdnem elaludtam, mikor kijött.
- Szia édesem! – jött rögtön oda hozzám, s tapadt ajkaimra.
- Neked is szia! – mosolyogtam, mikor szétváltunk.
- Hogy-hogy itt? Miért nem jöttél be hozzám a fürdőbe, akkor nem álltam volna alatta ennyit!
- Csak egy perce jöttem… - mondtam, pedig fogalmam sem volt, hogy mennyi idő telhetett el.
- Szóval, miről akarsz beszélni? – tért a lényegre.
- Hát, szóval. Na jó, belevágok. A helyzet az, hogy idén nem szeretném veletek tölteni a hálaadást…
- De miért?
- Mert nem akarom megismételni a tavalyi esetet…
- Ne viccelődj már, tudjuk, hogy az egy kivételes eset volt… - jött oda hozzám, s húzott magához. – Hidd el minden rendben lesz! Velem leszel, együtt leszünk. – súgta a fülembe.
- Nem Matt, én ezt már eldöntöttem! Nem megyek és kész! Te elmehetsz a szüleidhez, de én nem megyek! – löktem el magamtól.
- De jössz! Erről nem vitázom! – emelte fel hangját.
- De én nem akarok! Nem fogod megmondani, mikor mit csináljak! – köptem a szavakat szemébe, s ekkor olyat tett, amire soha nem számítottam…

2011. február 6.

Friss :)

Sziasztok!
Nagyon sajnálom, hogy most hétvégén nem hoztam új részt, de dolgoztam rajta! Remélem jövőhét elején fel tudom tenni a 18. részt, de nem ígérem! :/ Utána viszont lesz egy kis szünetem, akkor biztosan hozom!!!! :D



Puszi!!!