6. Bowling

Sziasztok!! :)
Nos hazaértem, hulla vagyok, de még mielőtt kidőlök muszáj Nektek is kedveskednem egy résszel, remélem tetszeni fog! Az előző részekhez érkezett komikat nagyon köszönöm, sokat jelent, hogy kapok visszajelzést! :) Kellemes olvasást! :))
Puszi!! =)

Négy nap múlva

- Szia Nessie, akkor mehetünk? – kérdezte Jacob az ajtóban állva, mire csak bólintottam, és odasiettem hozzá.
- Szia! – nyomtam egy puszit arcára, majd a kocsija felé vettük az irányt. Beülve mellé elfogott a kellemes izgatottság, mint az elmúlt pár napban már oly sokszor, amikor is úgy vitt el valahová, hogy nem tudtam merre tartunk. Igazából élveztem, minden egyes alkalommal bepróbálkoztam, hogy mondja el, de a reakciója mindig ugyanaz volt: sunyi mosolyra húzta száját és úgy mondta: „Nem!”
Első nap kirándulni mentünk (mondanom sem kell, nem voltam éppen az alkalomnak megfelelően felöltözve), második nap bevállalta, hogy elvisz vásárolni… hát azt hittem, hogy szegényt egy életre kikészítettem, de nem így lett, hiszen harmadnap a többiekkel együtt mentünk billiárdozni, és most… hát csak ő, no meg talán apa tudja, hogy hová visz.
- Na mi van, hol marad el a szokásos kérdés? – mosolygott.
- Úgy is tudom, hogy mi lenne a válaszod, így felesleges lenne megkérdeznem… - vontam vállat somolyogva.
- Ha nem teszed fel, akkor nem tudhatod biztosan.
- Elmondod, hogy hová megyünk? – néztem rá komolyan. Jött a sunyi vigyor, majd a szokásos válasz:
- Nem! – ezen mindketten felnevettünk, én meg jól vállba csaptam. – Aú, Nessie, ez fájt!
- Na persze! – forgattam szemeim.
- Komolyan! – mondta, s dörzsölte meg egyik kezével a vállát, de tovább nevetett.

Port Angeles-be mentünk, s ahogy leparkoltunk értetlenül néztem körbe, de nem volt időm sokat agyalni, mert Jake kinyitotta az ajtót.
- Ne aggódj, itt csak az autót hagyjuk, mert ahová viszlek, valószínűleg nem lesz hely… - rázta meg fejét.
- Nem? – kérdeztem, hátha valamit még sikerül belőle kihúzni.
- Nem. – mosolygott mindent tudóan. Lebuktam! Ahogy mindig, most is kézen fogva sétáltunk egymás mellett, s ahogy jöttek velünk szemben az emberek, nem tudtam, nem észrevenni, hogy szinte mindenki megbámul minket, s ez Jacobnak is feltűnt:
- Úgy látszik, elég feltűnőek vagyunk.
- Igen, valószínűleg, ha akarnánk, sem tudnánk elbújni. – kuncogtam.
- Ki elől akarnánk elbújni? – kérdezte kíváncsian.
- Mondjuk… jön egy… baltás gyilkos.
- Azt hiszem, vele még te is könnyen elbánnál!
- Még én is? Ugyan! Kissé sért, hogy ennyire alábecsülsz! – mondtam tettetett felháborodással.
- Bocs, kislány! – kuncogott, s pár másodperc múlva már én sem bírtam tovább tartani magam.
- Még mennyi idő, hogy odaérjünk? – kérdeztem kíváncsian.
- Hát… úgy két perc! – felelte, s valóban úgy két perc telhetett el, mikor megérkeztünk a Laurel Lanes nevű helyre.
- Bowlingozunk? – kérdeztem izgatottan.
- Pár napja említetted, hogy régen játszottál, így gondoltam…
- Köszönöm! – öleltem meg őt, majd kézen ragadtam, és becibáltam. 

Nem mentünk oda a pulthoz, hanem azonnal beengedtek minket, ami kissé különös volt, így kérdően néztem Jake-re, mire ő csak a fejével előre bökött. Odanézve majd kiugrottam a bőrömből, hogy a többiek is itt vannak, igaz, kissé hiányosan: Seth és Missy, Quil és Claire, Jared és Kim, Embry, és végül Collin.
- Hát ti is itt vagytok?! – öleltem meg barátaimat.
- Ki nem hagytuk volna. – mosolygott Missy.
- Tessék, itt a cipőd! – tolta elém Kim a saját cipőmet.
- Köszönöm! – mondtam.
- Ne nekem, Jake adta oda, hogy mindenképpen el kell hoznunk, mert ez a szerencsecipőd. – kuncogott.
- Köszönöm! – fordultam az említett felé. – De szólok, tényleg szerencsét hoz! – mosolyogtam.
- Persze! Hányszor nyertél benne? Kétszer? – vigyorgott Seth.
- Ami azt illeti egyszer sem. – vallottam be, mire mindenki röhögni kezdett. – De minden egyes alkalommal, mikor ez volt rajtam, iszonyú jól éreztem magam. – kacsintottam, s erre már csak mosolyogtak.
- Mi lenne, ha nem a megszokott párok lennének, hanem mondjuk lányok a fiúk ellen? – vetette fel Jared.
- Persze, hogy mi kevesebben legyünk! – vágtam rá.
- Ki mondta, hogy kevesebben vagytok? Te, Kim, Missy, Claire és Embry természetesen. – röhögött Jake, s az egész társaság hahotázni kezdett, kivéve az, akin röhögtünk.
- Haha, nagyon vicces! – mondta Embry.
- Tényleg az! – mondtuk szinte egyszerre Jacobbal.
- Jobb lenne, ha maradnák a szokásos párosításnál. – nézett ránk durcásan, mire kissé még nevetve, de belementünk.

Quil és Claire kezdett, s nagyon meglepődtem, hogy milyen ügyes a kis pöttöm Panna, majd Missy és Seth, Kim és Jared, Embry és Collin, mivel ragaszkodtam ahhoz, hogy mi legyünk az utolsók. Mikor mi jöttünk előbb Jake gurított, természetesen telibe trafált, s kissé félve vettem fel a tekegolyót, ugyanis ez volt az egyetlen sport, vagy talán az egyetlen dolog, amiben valamiért nem remekeltem. Sosem értettem miért, hiszen nagyon is szerettem játszani, de már az is csodának számított, ha egy bábút sikerült eltalálnom, így nem csoda, ha szorongtam.
- Na mi lesz? – kérdezte Jared.
- Csak egy perc… és előre szólok, hogy nagyon béna vagyok!
- Persze, mint biliárdban? – kérdezte kuncogva Seth.
- Nem, komolyan mondtam! – nevettem fel kissé kínosan, és hogy bebizonyítsam, lesz, ami lesz alapon gurítottam. Mondanom sem kell, keményen két bábút sikerült feldöntenem, ennél még Kim is jobb volt, pedig ő sem volt egy őstehetség.
- Én megmondtam! – vontam vállat, s ültem le a helyemre.
- Persze, ez csak azért volt, mert azt akartad, hogy neked legyen igazad! – vágta rá Seth.
- Hát, ahogy gondoljátok… - mosolyodtam el. – Ki, mit kér? – kérdeztem, s böktem fejemmel a bár felé. Gyorsan elmondták, hogy mit szeretnének, így Jacobbal karöltve az említett helyre mentem.
- Azért remélem, nem akarod hagyni magad.
- Én komolyan mondtam! Nem direkt gurítottam ilyen bénán. – mosolyogtam fel rá.
- Aha… - mondta, s úgy láttam, hogy még mindig nem hiszi el. Gyorsan elmondtam, hogy mit szeretnénk, majd Jake arcához nyúltam, hogy megmutassam neki, nem csak kamuztam. Elképedve nézett rám, majd megrázta a fejét, és kissé komolyabban folytatta.
- A technikád rossz kislány… ha gondolod, megtanítalak, hogyan kell… - nézett rám kérdően.
- Hú, annak nagyon örülnék! – mosolyogtam fel rá. Odaadták a kért italokat, így a tálcával lavíroztunk vissza kis társaságunkhoz.
- Pont jókor, ti jöttök! – mondta Missy. – Jah, és köszi!
- Szívesen! – mondtuk egyszerre Jake-kel, mire mindketten elnevettük magunkat.
- Na gyere! – fogta meg kezem, s húzott oda a pályához. – Nézd meg, én hogy csinálom! – vigyorgott.

Nagyon koncentráltam, próbáltam minden egyes mozdulatát megjegyezni, s nem lepődtem meg, hogy ismét minden bábú felborult. Talán jobban féltem most, hogy megmutatta, mint azelőtt, hiszen nagyon égő lesz, ha most esetleg még jobban elrontom. –  Segítek! – jött mögém, amiért most rettentő hálás voltam, valószínűleg észrevette, hogy majd’ berosálok. Valahogy furcsán jól esett a közelsége, azelőtt még sosem éreztem ilyet, s nem is tudtam hova tenni. Együtt mozogtunk, először csak lassan, nem engedve ki a golyót a kezemből, aztán elengedett, hogy magamtól csináljam meg.
- Most te jössz! Menni fog! – kacsintott egyet. Próbáltam mindent ugyanúgy csinálni, ahogy azt láttam, illetve ahogy velem együtt csinálta, s mikor elengedtem a tekegolyót rettentően izgultam, de úgy látszott nem volt miért, egyetlen baba kivételével az összes felborult. Felsikítottam, s odasiettem Jake-hez, aki csak feltette a kezét, hogy egy nagy pacsit adhassak bele.
- Köszi! – mondtam neki.
- Ez nem ér! Kihasználjátok, hogy piszok gyorsan tanul! – röhögött Embry.
- Nem tehetek róla, hogy ügyesebb vagyok nálad! – kuncogtam, mire az egész társaság nevetésben tört ki.

Jókedvűen játszottunk tovább, s noha csak másodikak lettünk, nagyon jól éreztük magunk, legalábbis én biztosan. Seth és Missy nyertek (én mondom, Seth egy őstehetség), őket követtük mi, aztán Embry és Collin, Quil és a kis Claire és végül Jared és Kim. A többiektől ott elbúcsúztunk, mivel ők máshol parkoltak le, így megint ketten sétáltunk Jake-kel.
- Ez nagyon jó volt! Annyira jól éreztem magam. – hadartam. – Remélem, még eljövünk máskor is. Igazából annyira örülnék, ha sok hasonló programunk lenne, csak persze jöhetne Paul és Rachel is, meg Brady, és mindenki más. – trilláztam, s épp odaértünk az autóhoz. – Ígérd meg, hogy lesz még ilyen! – néztem rá kérlelően, s nem engedtem, hogy becsukja az ajtót, míg nem válaszol.
- Jó-jó, megígérem! – kuncogott. – Örülök, hogy… - kezdett bele, de megcsörrent a mobilja, s előhalászva azt, gyorsan becsukta ajtómat, én pedig nem tehettem mást, mint vártam. Láttam, hogy kicsit eltávolodik az autótól, de épp csak annyira, hogy szemmel tarthasson. Pár percig beszélt azzal a valakivel, majd mintha, meg sem szakítottuk volna a beszélgetést beült mellém és folytatta, noha láttam rajta, hogy most valamiért ideges.
- Szóval nagyon örülök, hogy jól érezted magad! – fejezte be, amit elkezdett.
- Köszönöm… de ugye te is jól érezted magad? – kérdeztem kissé félve.
- Persze, nagyon jó volt. De most irány haza, megígértem, hogy kilencre hazaviszlek. – mosolygott.
- Oké… - kuncogtam én is. Már nem zavart annyira, hogy időre haza kell érnem, de mikor visszajöttem, nagyon nehéz volt betartanom, mivel Renée bármeddig elengedett, igaz hajnali kettőnél később sosem értem haza.

Megérkezve a nagy fehér ház elé, amit mostmár otthonomnak tekintettem, eleinte csak csendben ültünk egymás mellett, még a motort is leállította, majd végül én szólaltam meg.
- Holnap is eljössz?
- Nem tudom, majd meglátom, hogy é… majd kiderül. – fejezte be végül így.
- Oké. Akkor jó éjt Jake! – nyomtam egy puszit az arcára.
- Jó éjt Nessie! – mondta, miközben kiszálltam az autóból. Mikor az ajtóhoz értem még intettem neki, ekkor beindította a motort, így bementem.
- Jobban ki sem centizhette volna az a kis…
- Neked is szia Rosalie! – mondtam szemforgatva, majd felmentem a szobámba, sikerült elrontania a kedvem. Összeszedtem a holmim, és a fürdőbe vonultam, de most nem zuhanyoztam, hanem elfeküdtem a kádban. Jól esett a forró víz és a kellemes olaj, amit a vizembe tettem, felidéztem az elmúlt órákat, de aminél megakadtam, az a pillanat volt, amikor Jake megmutatta, hogyan tudnám eltalálni a bábukat. Nem értettem az érzéseimet, de hogyan is érthettem volna, mikor még sosem éreztem ilyet. Fogalmam sem volt, hogy kivel kéne beszélnem, de azt azonnal tudtam, hogy a családom ki van zárva, hiszen ők Jacobról még beszélni sem szeretnek, no meg nem is szívesen beszélnék velük ilyen témákról. Aki, pontosabban, akik eszembe jutottak, az Kim és Missy volt, és el is határoztam, hogy holnap meglátogatom őket. Kikecmeregtem a kádból, megszárítkoztam, majd kifésültem a hajam, ami esetemben egy külön procedúra volt. Visszavánszorogtam a szobámba, és gyorsan ledobtam magam, mivel tényleg elfáradtam a mai nap. Már majdnem elaludtam, mikor meghallottam „Kop-kop-kop”, vagyis ez csak azt jelenthette, hogy valaki beszélni akar velem. Egy pillanatig elgondolkoztam a lehetőségen, hogy inkább alszom, de a kíváncsiságom ismét győzött.
- Gyere be! – mondtam, mire Bella dugta be fejét ajtómon, majd jött beljebb.
- Nem zavarlak? – kérdezte.
- Nem, valami gond van? – néztem fel rá.
- Semmi, csak gondoltam beszélgethetnénk egy kicsit, persze, csak ha van kedved… - mondta lágyan, s hiába voltam nagyon fáradt, nem akartam megbántani.
- Jó, felőlem. – ültem fel.
- Jól érezted magad ma?
- Amíg haza nem értem, remekül. – forgattam szemeim.
- Hát, Rosalie sosem fogja szeretni Jacobot, az biztos. – kuncogott.
- De te nagyon szereted, igaz? – kérdeztem kíváncsian.
- Igen, nekem nagyon fontos volt… ha ő nincs, talán… - itt félbehagyta a mondatot, lehunyta a szemét, és másként folytatta. – Igazából róla akartam beszélni veled... – mondta, de már sokkal halkabban, mint eddig. Kérdőn néztem rá, így folytatta. – Tudod, Jake sok mindenen keresztülment, és ez… szóval… mondhatni a családunknak köszönhető. Észrevettem, hogy amióta elmentél,
- Elküldtetek. – vágtam közbe.
- Nos igen, azóta sokkal… másabb… tudod, Jake nem volt ám mindig ilyen. Nem volt ennyire visszafogott, és hogy is mondjam… bölcs. Mert most minden erejével azon van, hogy vigyázzon rád, mert ő még mindig ugyanolyan gyereknek hisz, mint amilyennek utoljára látott. Ő nem látott rólad fotókat, nem beszélt Renée-vel órákat rólad, így… nem igazán tudja, hogy milyen is vagy. Azt látja, hogy fizikálisan kifejlődtél, de fogalma sincs arról, hogy mi van odabent… szóval… csak arra kérlek, hogy légy vele nagyon megértő. – bólintottam egyet, de nem értettem, hogy most ezt miért mondja el nekem. – Tudod, én amíg… ember voltam, nagyon sokszor megbántottam őt, és nem szeretném, ha tovább szenvedne. De ezt még egyszer leszögezem: semmi olyat nem kell tenned, amit nem szeretnél! És… nem tudom, hogy mi mindent mondott el Renée, de a te korodban természetes, hogy vonzónak találod esetleg…
- Jajj, Bella ne! Tudok mindenről!
- Igen? – kérdezte aggódva. – Szóval te…
- Neem! Csak… Renée és a barátnőim elmondtak ezt-azt, illetve, ha ez megnyugtat, akkor tanultunk is róla, illetve olvastam is. De most… még nem érzem úgy, hogy bárki is ennyire közel lenne hozzám. – mondtam ki határozottan.
- Azt hiszem, ennek apád örülni fog! – kuncogott. – De, ha esetleg bármi kérdésed lenne, vagy ha csak valamit meg szeretnél beszélni, akkor én itt vagyok. – mondta, majd egy apró puszit nyomott homlokomra. – Jó éjt drágám!
- Jó éjt! – mondtam neki, és önkénytelenül is elmosolyodtam. Már majdnem kiment, amikor utána szóltam: - Bella!
- Igen?
- Köszönöm! – mosolyogtam még mindig, ekkor az ő arcára is a boldogság legkézenfekvőbb jele ült ki, becsukta az ajtót, én meg visszacsúsztam párnáim közé…

5. Listlessness

Sziasztok!
Mint említettem, még javában a táborban vagyok, de a remek rendszernek köszönhetően itt az új rész. Remélem tetszeni fog!!
Puszi!! =)

Felkelve korántsem volt olyan jó a hangulatom, nem voltam valami vidám. Elintéztem a szokásos teendőket a fürdőben, majd még pizsamában mentem le reggelizni, valamiért nagyon fáradt voltam. Amint végeztem, visszamentem a szobámba, és a tévét bambultam, igazából nem nagyon figyeltem rá, mert csak gondolkoztam. A mobilom csörgése hozott vissza a jelenbe, s amint megtaláltam,  láttam, hogy Renée keres, jobb kedvem is lett.
- Szia Renée! – köszöntem neki izgatottan.
- Szia Nessie drágám! Hogy vagy édesem?
- Jól! Képzeld! Jacob hazajött! – újságoltam neki, ő pontosan tudta, milyen sokat jelent ez most nekem.
- Hát az nagyszerű! És, tudtál már vele beszélni?
- Igen, elég sokat! – azzal elkezdtem mesélni, mi minden történt, mióta nem beszéltük, azaz az elmúlt héten. Nagyokat nevetett rajtam, olyan szeleburdi volt, mint amilyennek én szerettem. Ő is mesélni kezdett, Phillel sok helyen jártak, s ahogy mondta, rettentően ott akartam velük lenni. – Jajj, olyan jó lenne veletek lenni!
- Bármikor meglátogathatsz, semmi akadálya sincs! – mondta nevetve.
- Tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű!
- Már miért ne lenne az? Repülőre ülsz, mi meg kimegyünk érted! Nincs ebben semmi bonyolultság! – kuncogott. – De ha jössz, akkor még a nyáron! Nagyon jó idő van itt!
- Igen, néha hiányzik is a napfény! Fel kéne töltődnöm egy kis D-vitaminnal! – nevettem én is.
Renée! Gyere, mert el fogunk késni! – hallottam Phill kiáltását. – Menj csak, majd még beszélünk! Phillt is puszilom!
- Mi is puszilunk drágám, vigyázz magadra! – mondta még, majd vonalat bontott. Kissé szomorúan tettem le, de elgondolkodva azon, amit Renée mondott, nem is volt olyan rossz ötlet, hogy meglátogassam őket. A családunknak sem ártana egy kis kiruccanás, Görögország pedig remek hely erre. Igaz, ők napsütésben nem jöhetnek velünk, de este is remek programok vannak. Akárhogy is, de én biztosan elmegyek hozzájuk még a nyáron. Mivel már három óra is elmúlt, és gyomrom hangosan jelezte, hogy ideje ebédelnem, ezért felöltöztem, és lebaktattam a konyhába. Nem lepődtem meg, hogy volt kaja bőven, de végül csak a pároltzöldség mellet döntöttem, amire sajtot szórok, illetve úgy terveztem húst is sütök ki hozzá. Senki nem volt a közelben, Carlisle a kórházban, Esme a kertben, Rosalie és Emmett isten tudja hol, anya és apa, ha jól sejtettem a házunkba voltak, míg Alice és Jazz… hát talán még vissza sem jöttek. Így hát bekapcsoltam egy kis zenét, s táncolva kezdtem neki az étel elkészítésének.
- Mi finomat csinálsz? – hallottam meg hátam mögül egy mély, de ugyanakkor barátságos hangot. Általában megijedtem volna, de most a zene miatt semmiféle hanghatás nem tudott kizökkenteni.
- Szia Jake! – fordultam meg. Elmosolyodott, amitől nekem is jobb kedvem lett. – Csak egy kis zöldséget, meg husit. – vigyorogtam, majd fordultam vissza a zöldségekhez. – Eszel velem? – kérdeztem még.
- Ha nem bánod. – felelt, majd hallottam, hogy pár lépéssel közelebb jön.
- Halkabbra vennéd? – kértem, hogy ne kelljen kiabálnunk. – Köszi. – mondtam, ahogy teljesítette.
- Segítsek?
- Komolyan kérdezted? – húztam fel egyik szemöldököm.
- Persze.
- Akkor tessék! – adtam oda a kést kezébe, amivel a zöldségeket szeleteltem. Azoknak mindegy, maximum egy kicsit többet pucolok majd, ha túl vastagon hámozná le a héját. A húst kezdtem el megcsinálni, s meglepődve figyeltem, milyen ügyesen bánik a késsel, precízen dolgozott, talán ügyesebben, mint én.
- Mi az? – kuncogott, ezek szerint látványosan megbambultam.
- Csak nem gondoltam volna, hogy ekkora kéz, ilyen precízen bánik bármivel is.
- Sok mindent nem tudsz még rólam. – kuncogott tovább. Visszafordultam a húshoz, és tovább ügyködtem vele. Ahogy Jake készen lett a hámozással, és a szeleteléssel, elővettem egy serpenyőt, margarint tettem bele, majd a kezébe adtam egy fakanalat, hogy hamarabb felolvadjon. Amint ez bekövetkezett, beleöntöttem a zöldséget, és letakartam egy fedővel. Elővettem még egy serpenyőt, olajat öntöttem bele, s míg vártam, hogy felmelegedjen, elővettem két poharat, és gyümölcslevet töltöttem bele, majd az egyiket Jake kezébe nyomtam.
- Gondoltam, szomjas vagy. – mosolyogtam.
- Köszi! – kortyolt bele párat, majd letette az asztalra. Arcát tanulmányoztam, mely sokkal kisimultabb volt a tegnapinál, de még mindig nem az a Jacob, mint akire én emlékeztem.
- Van valami rajtam? – nézett végig magán.
- Nem, csak… sokkal jobban festesz, mint két napja. Akkor jobban hasonlítottál egy zombira, mint az emlékeimben lévő Jake-re. – vallottam be.
- Ezt bóknak vegyem? – húzta fel egyik szemöldökét.
- Igen, ezt határozottan annak szántam. – vigyorogtam. – Na és, sikerült beszélned a falkával?
- Hát, fogjuk rá. – komorodott el.
- Valami baj volt? – kérdeztem kíváncsian, majd beletettem két húst az immáron forró olajba.
- Csak amire számítottam. Nincs két alfa, ezt mindnyájan tudjuk. És Sam, így, hogy visszajöttem, nem akar már alfa lenni. Vagyis logikus, hogy nekem kéne átvenni a helyét.
- Te pedig nem szeretnéd…
- Nem tudom elképzelni, hogy…
- Hogy a fivéreidnek parancsolgass, ha arra kerül a sor.
- Igen. – mondta lenyűgözötten.
- És ha te nem vállalod, akkor mi lesz?
- Valószínűleg Sam marad az alfa.
- Ezt te döntheted el. De szerintem neked menne ez az egész… - mosolyodtam el, majd kivettem a két húst, és újabb kettőt tettem a helyére. – Még egy kérdésem van… veled akkor mi lesz? Mármint veletek? Mert Seth, Embry, Quil és talán még Leah is a te falkádhoz tartozik. Mert kétség kívül van egy falkád, csak az a kérdés mekkora… - mutattam rá. Valamiért egész teste megfeszült, és arcára olyan keserű kifejezés ült ki, amit talán még sohasem láttam. – Valami rosszat mondtam? – kérdeztem aggódva.
- Nem, csak… nem hinném, hogy Leah az én falkámhoz tartozik még. – szűrte a fogai közül.
- Nem értelek… - néztem rá kérdőn.
- Mindegy, inkább megterítek. – mosolyodott el. Nem akartam feszegetni ezt a témát, ha ő nem akarja, de azért nagyon érdekelt, hogy mi lehet a gond Leah-val. Amint a másik két hús is kész lett, tálaltam, igaz, nem sokat bajlódtam vele, de ahogy Jacobot elnéztem, nem nagyon érdekelte, hogy néz ki, amit a szájába tesz. Szótlanul ettünk, néha összenéztünk, de olyankor mindketten elkaptunk tekintetünk.
- Köszönöm, ez finom volt! – vigyorgott.
- Szívesen! – vettem el előle a tányért. – Te is segítettél benne, szóval a te érdemed is.
- Csak egy kicsit. No, de mi a program?
- Hmm, semmi különös… - feleltem, így végül az egész napot vele töltöttem…

4. Continuation

Sziasztok!
Ugyan silány az olvasottság (a komikból ítélve), de szeretem ezt a történetet írni, így kitartóan publikálom, és most leszögezem, első sorban a magam kedvéért írok, ha esetleg ez valakinek még tetszik is, akkor pedig nagyon-nagyon örülök! Az eddigi komizóknak nagyon köszönöm, hogy hagytak "nyomot" arról, hogy itt jártak! ;))
Puszi!! =)

- Sziasztok! – léptem be vigyorogva a nappaliba, minden szem rám szegeződött, de még mielőtt bármit is mondhattak volna, megszólaltam: - Jacob hazajött! – lelkesültem fel. Mind a nyolcan másképp reagáltak, de nem volt időm mindenkivel foglalkozni, mivel Edward és Bella mellettem termettek. A furcsa az volt, hogy míg eddig oly nagy egyetértésben, mindig ugyanúgy viselkedtek, most apám arcáról düh, míg anyám arcáról kíváncsiság sugárzott.
- Mi történt? – sziszegte apám.
- Semmi. – mondtam őszintén, majd anyám arcához nyúltam, és szabadon engedtem elmém, hogy apám is láthassa a képeket, amiket mutatok. Miután végeztem ismét visszarázódtam a rendes kerékvágásba, ha fáradt voltam nehezebb volt szabadjára engednem gondolataim, mit egyébként.
- Nem értem… beszélnem kell vele! – indult el apám az ajtó felé, de anyám megállította.
- Ne most, Jacob biztosan fáradt. Nem hiába nem jött ide! – korholta le. Ahogy kimondta, hogy „fáradt” én is éreztem, hogy erőt vesz rajtam, így mit sem törődve velük felrohantam a szobámba, gondosan bezárva az ajtóm. Tudtam, hogy ha be akarnak jönni, akkor könnyűszerrel bejutnak, de tüntetőleg azért mégis megtettem, nem voltam kibékülve a gondolattal, hogy lessék az álmaim. Lezuhanyoztam, majd bedőltem ágyamba, hogy végre pihenhessek…

Másnap, illetve még aznap izgatottan keltem föl, s azonnal kipattantam az ágyból, hogy a fürdőben elintézve a szokásos teendőket a gardróbomba vessem magam. Nem időztem el sokat, mert azonnal tudtam, hogy mit szeretnék felvenni. Vidáman szökelltem le a lépcsőn, s rögtön a konyhába mentem, majd egy pár szendvicset készítettem magamnak. Meglepődve néztem, hogy egy tányér van az asztalon.
- Ki volt nálunk? – kérdeztem meg azonnal.
- Jacob. – felelte egyszerűen apám.
- Miért?
- Mert beszélni akartam vele.
- De ugye nem mondtad el, hogy…
- Természetesen nem.
- De akkor… miről beszéltetek?
- Csak megvitattunk pár dolgot, semmi érdekesről. – mondta. Tudtam, hogy hazudik, de azt is, hogy úgy sem tudom kihúzni belőle az igazat. „Tudom, hogy hazudsz!”  – mondtam neki gondolatban, mire féloldalasan elmosolyodott.
- Mikor volt itt? – ültem le a székre, s vettem magam elé a reggelim.
- Fél órája mehetett el. – válaszolt.
- Azt mondta, ha felkeltél, és van kedved, menj el hozzájuk. – tette hozzá anya, majd mérgesen ránézett apámra. Nem értettem miért, de nem is akartam vele foglalkozni. Enni kezdtem, s amit befejeztem, eltettem a tányérokat.
- Elmehetek? – kérdeztem.
- Persze, kicsikém, maradj, ameddig jól esik. – felelt Bella, még mielőtt Edward bármit is mondhatott volna. Hálásan néztem rá, ő megértette, hogy legalább annyira kíváncsi vagyok Jacobra, mint rájuk. – Várj! Talán ezzel kényelmesebb! – dobott oda egy slusszkulcsot. Meglepődtem, tekintve, hogy eddig csak felügyelettel vezethettem.
- Köszi! – mondtam még, majd a garázsba mentem, hogy aztán a Volvóba beszállva, amit csak nagyritkán használtak, mivel az újabb modelleket részesítették előnyben, elinduljak Billyékhez. Egész hamar odaértem, csak néha mentem gyorsabban a megengedettnél, s megálltam a kis kunyhó előtt.
- Hello Billy! Hogy vagy? – köszöntem neki, ahogy a verandára értem.
- Ó, szia Nessie! Köszi, mostmár kitűnően. – kacsintott, ezzel Jake-re utalva. – Jacobhoz jöttél?
- Ühüm.
- Lent van a parton.
- Akkor lemegyek hozzá! Majd jövünk! – mondtam, azzal az erdőbe mentem, hogy futva tehessem meg a távot. Gyorsan leértem, s már messziről kiszúrtam a sétáló alakot. Halkan settenkedtem oda hozzá, hátha meg tudom lepni.
- Szia Nessie! – mondta kuncogva, mikor már csak egy lépés választott el tőle.
- Szia Jake! – köszöntem én is nevetve, s egyenesedtem föl. – De honnan…
- Megéreztem az illatod. – felelt, s fordult meg tengelye körül.
- Billy mondta, hogy itt vagy, nem baj, hogy lejöttem? – kérdeztem.
- Nem, örülök, hogy itt vagy! – mondta mosolyogva. Együtt sétáltunk tovább, s ott folytattuk, ahol múlt éjjel abbahagytuk. Olykor megbotránkozott és megkorholt viselkedésem miatt, máskor jót mulatott rajtam, igaz, egyetlen egy dologról nem meséltem neki, mégpedig a volt barátomról. Örültem, hogy érdekli, amit mondtam, de a legfurcsább, hogy akkor voltam a legboldogabb, mikor ő is örült. Gyorsan telt az idő, majd esni kezdett, de ez nem igazán érdekelt, tovább beszélgettünk. Végre ő is részletesebben beszélt arról, hogy hol volt, mi mindent csinált addig, míg nem találkoztunk.
- Éhes vagyok, te nem? – kérdeztem meg, mikor mindketten elmerengtünk egy percre.
- De, én is! – nevetett. – Menjünk! – azzal elindultunk visszafelé.
- Mit akarsz enni? – kérdeztem kíváncsian.
- Nem tudom, nekem mindegy!
- Mit szólnál, ha rendelnénk egy pizzát? – kérdeztem, majd helyesbítettem, ahogy elmosolyodott. – Vagy többet. – erre aztán mindketten nevetni kezdtünk.
- Nekem megfelel.
- Akkor… - kezdtem bele, de rájöttem, hogy mobilom az autóban maradt. – Nincs nálam a mobilom, de majd akkor felhívjuk őket, ha visszaértünk. – vontam vállat. Az eső szakadni kezdett, így megszaporáztuk lépteink, majd még mielőtt a kunyhóba mentünk volna, kivettem mobilom és pénztárcám a kocsiból. Belépve, láttam, ahogy Billy elszörnyed, majd elneveti magát. Sejtettem, hogy rémesen festek, de ennyire?!
- Ennyire rémes vagyok? – kérdeztem.
- Nem rajtad nevetek, illetve talán mégis. Csak eszembe jutott, amikor még kicsi voltál, és ugyanígy állítottatok be Jacobbal. Annyi volt a különbség, hogy akkor Jake-et szidtad, hogy miért nem futott gyorsabban. – ezen az említett is kuncogni kezdett, s én ugyan nem emlékeztem erre, de elképzelve a képet én is nevetni kezdtem.
- Adok valami száraz ruhát! – mondta Jacob.
- Felesleges, pár perc és én is olyan száraz leszek, mint te. – mondtam, s ez látszólag valamiért roppantmód tetszett neki. Míg száradtam, rendeltem kaját bőségesen, nehogy kevés legyen, s amint nem csöpögött rólam a víz beljebb mentem. Jake mutatta, hogy üljek mellé, majd a tévét kezdtük el nézni. Igazából nem igazán néztem a meccset, Jacob arcát tanulmányoztam, minden egyes apró vonást összehasonlítottam az emlékeimben lévőkkel. Nem sokat változott, csak mintha valami folyamatosan mardosta volna belülről, ami teljesen felemésztette.
- Baj van? – kérdeztem érdeklődve, de nem felelt. Vártam, majd hallottam, hogy egy autó megáll, majd hét lépés és három kopogás. Azonnal felpattantam, és ajtót nyitottam, kifizettem, majd letettem az asztalra a dobozokat.
- Majd én kifizetem! – mondta Jake, de nem hagytam, hogy odaadja a pénzt, amit a kezében szorongatott. Elővettem három tányért, s csak elmosolyodtam Jacob értetlen arcán.
- Amikor Rachel és Paul elköltöztek végérvényesen is, és még nem tudtak ennivalót hozni Billynek, akkor én jöttem át… - magyaráztam. Arcán mintha fájdalom futott volna át, amit nem tudtam mire vélni.
- Piszok jól főz a kis boszorka, meg kell hagyni! – mondta Billy.
- Ne túlozz!
- Ne szerénykedj! – vágta rá.
- Akkor köszönöm! – mosolyodtam el. – Jó étvágyat fiúk! – mondtam még, majd enni kezdtem.

Befejezve, elpakoltam a maradékot a hűtőbe, s rájöttem, talán ideje távoznom.
- Mennem kéne… – mondtam komoran, még annyi mindent meg akartam tudni régi-új barátomról.
- Igen, valószínűleg. Hazakísérek! – ajánlkozott.
- Nem muszáj.
- Amúgy is beszélni akarok Bellával. – vont vállat. Elköszöntem Billytől, majd az autóhoz mentünk. Automatikusan a vezető oldalhoz mentem, de Jacob megköszörülte a torkát mögöttem, így lemondóan átmentem a túloldalra. Nem akartam vitatkozni, pedig én szerettem volna vezetni, hiszen oly ritkán adatik meg. Úgy tűnt vánszorogva tesszük meg az utat, Jake folyamatosan figyelt, hogy át ne lépje a sebességkorlátozást, és ezen tény kimondottan idegesített.
- Min fortyogsz? – kérdezte egy csibészes mosollyal kísérve.
- Semmin! – vágtam oda, mire csak elnevette magát. Hiába próbáltam, én sem tudtam megállni, a saját hangom meghazudtolta az állításom. Visszagondolva, elég hülyén hangzott. – Csak nem mehetnénk gyorsabban?
- Sietsz valahová? – kérdezett vissza.
- Nem, csak… hát mindegy is. – vontam végül vállat. Az út további részén szerencsére beszélgetni kezdtünk, így már nem volt unalmas, sőt meglehetősen szórakoztató volt. Leparkolt a garázsba, majd velem együtt jött a nappaliba.
- Sziasztok! – köszöntem mosolyogva. Jacob azonnal anyámhoz ment, így én Rosalie szobájába vánszorogtam. Úgy sejtettem Alice és Jazz vadászni vannak, mert nyomukat sem láttam.
- Szia Rose!
- Szia kicsikém! Hogy telt a napod?
- Jól! Nagyon jól! – majd ahogy meg akartam ölelni, undorodva hátrébb húzódott.
- Előbb menj el fürdeni! – fogta be tüntetőleg orrát, így csak szem forgatva kimentem, s úgy tettem, ahogy mondta.

Gyorsan végeztem, majd meg sem szárítva hajam az ágyamba fészkeltem magam, s tévézni kezdtem. Hiba tiltakoztam hazatértemkor, hogy felesleges egy tévé az én szobámba is, most örültem neki. Már majdnem elnyomott az álom, mikor meghallottam, hogy kopognak.
- Szabad! – kiáltottam.
- Csak gondoltam elköszönök… – motyogta halkan Jacob, s jött beljebb. Felültem, hogy ne kelljen kitörnöm a nyakam, ahhoz, hogy lássam. Láttam rajta, hogy feszeng, hogy szomorú, s valami arra késztetett, hogy felvidítsam valahogy.
- Reméltem, hogy így lesz! – mosolyogtam rá, mire végre halványan, de ő is ugyanígy tett.
- Jó éjt Nessie! – mondta, de nem hajolt közelebb, így én álltam fel az ágyamra, hogy egy puszit nyomjak arcára, s amint sikerült, visszafeküdtem.
- Neked is Jake! – feleltem, majd mosolyogva kiment a szobámból. Aznap este, én is mosollyal az arcomon aludtam el…

3. Reunion

Sziasztok!

Mit is mondhatnék, itt van a harmadik rész, remélem tetszeni fog nektek. Kellemes olvasást!! :)
Puszi!! =)

Ahogy a parton sétáltam, automatikusan elmosolyodtam a vidám csapaton, csak egy személy tűnt ki, ő kissé távolabb állt a többiektől és a tengerre meredt. Nem igazán tudtam ki lehet ő, de mégis volt valami, ami miatt nem tudtam levenni róla a szemem. Valószínűleg megérezhette, hogy szinte bambulom őt, így felém fordult, s abban a pillanatban ezernyi dolog futott át rajtam. Már tudtam ki ő, szívem vad kalapálásba kezdett, s mint az őrült rohantam oda hozzá és ugrottam nyakába, s karjai abban a pillanatban össze is fonódtak derekam körül, mintha csak ezt gyakoroltuk volna. Egy hosszú percig csak szoríthattam őt, mondhatni csüngtem rajta, mint kismajom az anyján, de abban a percben nem gondolkodtam, s úgy vettem észre, ő sem, mert nem engedett el, csak mikor észhez tértem, s lábaimat a földre engedtem.
- Jake? – kérdeztem, mintha nem lennék teljesen biztos benne, hogy őt látom.
- Nessie? – kérdezett vissza, s nézett végig rajtam. – De hogy, és… - megrázta fejét, mintha csak azt hinné, képzelődik, és ezzel elűzheti a hamis képet. Majd mikor kinyitotta szemét, s én még mindig ott álltam értetlenül (egyrészt a saját reakcióm sem értettem, másrészt, hogy kerül ő ide), teljesen ledöbbent, s mintha könnybe lábadt volna szeme, de a sötét miatt nem lehettem benne egészen biztos.
- Hazajöttem, úgy egy fél éve már. – válaszoltam kérdésére, amiben megakadt. Csak nézett némán, le nem vette volna rólam szemeit. – Tudod, mindig is kíváncsi voltam rád. – mondtam, hátha sikerül oldani a feszültséget. Azt hittem, hogy mikor eljön ez a nap, mint két idegen állunk majd egymással szemben, és elmúlnak az addigi érzéseim irányában, de nem, továbbra is barátomnak tekintettem. – Mondj már valamit Jacob! – mosolyodtam el, de még mindig csak állt, mint egy szikla. S belegondolva, majdnem az, hiszen közel két méter lehet, vagy több is talán, masszív izomkolosszus. Seth és Paul lépett oda hozzánk, nem is vettem észre, hogy közönségük akadt.
- Szia Nessie, jó, hogy itt vagy! – mondta Seth, s ölelt meg. Paul karon ragadta Jacobot, és az erdő felé húzta, aki csak hagyta, hogy vigyék, de pillantását még mindig rajtam tartotta.

- Hogyhogy itt van? – kérdeztem azonnal.
- Nem tudjuk, ma jött haza, körülbelül egy órája.
- Mi ütött belé, miért néz rám ilyen furán? – játszottam a hülyét.
- Csak úgy, mint mi, nem gondolta volna, hogy valaha is láthat.
- Értem. – feleltem halkan.
- Gyere, igyunk valamit, és meséld el, hogy sikerült Edwardot meggyőznöd, hogy eljöhess. – karolt át.
- Ó, nem volt az olyan nehéz! – köszöntem mindenkinek, majd kezdtem bele, s mondtam el mindent.
- Azt hittem, nehezebb lesz! – nevetett.
- Én is. Már megvolt a tervem, hogyan lóghatok el, ha nemet mondanak. – kuncogtam.
- Gondoltam, hogy úgyis eljössz. Jól nézel ki! – bókolt.
- Kösz Seth! Neked legalább tetszik… - forgattam a szemeim.
- Miért, kinek nem? – szólalt meg egy tökéletes dallamú hang a hátam mögül, így vállam fölött hátratekintettem Jacobra.
- Gondolhatod, hogy ap… vagyis Edward és Bella, no meg persze Rosalie nem igazán voltak oda érte. De nem is nekik kell, hogy tetsszen. – vontam vállat, s mosolyodtam el. – Van kedved sétálni? – kérdeztem, kissé tartva válaszától. Meglepődött, de bólintott egyet.

- Tudod, annyi mondanivalóm van… - kezdtem bele, ahogy távolabb értünk a bandától. – de, várj egy kicsit. – mivel nem találtam a megfelelő szavakat, óvatosan arcához nyúltam, ami még az én bőrömnek is meleg volt, s megmutattam neki gondolataim, az első képek láttán összerezzent, de aztán felengedett.
- Ennyiszer eszedbe jutottam? – mosolyodott el végre.
- Még annál is többször, mint amit láttál. Nem igazán értettem, hogy miért… - vallottam be.
- Talán mert olyan sok időt töltöttünk együtt… - mosolyodott el.
- Lehet… de tudod mi a furcsa? Hogy mindvégig úgy éreztem, hogy te a barátom vagy, de ha találkozunk, akkor mint két idegen állunk majd egymással szemben. De… valahogy mégsem érzem most így… nem tudok úgy beszélni veled, mintha egy idegen lennél.
- Ez jó, ennek örülök. – mondta szűkszavúan. – Tudod nagyon meglepődtem, hogy itt vagy. Nem gondoltam, hogy valaha is látlak még. Hogyhogy visszajöhettél? – kérdezte kíváncsian.
- Kíváncsi voltam. A hazajövetelem előtt, egy félévvel lelassult a növekedésem, mondhatni teljesen megállt, minimális a változás. Görögországban laktunk onnantól fogva, de napról napra egyre többször jutottatok eszembe, és hiába éreztem nagyon jól magam ott, sokkal jobban érdekeltetek ti. Szóval az újév eljöttével én is visszajöttem, és már Belláénak sem volt kifogásuk ez ellen, sőt! De te hogyhogy itt vagy? Az elmúlt fél évben, hiába kérdezgettem merre lehetsz, senki sem tudott válaszolni.
- Nem tudom, egyszerűen csak úgy éreztem, ideje hazajönnöm.
- De hol voltál? – kérdeztem érdeklődve, miközben leültem a parton a homokba, mit sem törődve vele, hogy még az kissé vizes, s megpaskoltam magam mellett. Kissé vonakodva, de leült mellém, felé fordultam, hogy jobban láthassam. Éreztem, hogy légzése felgyorsult, majd kis idő múlva helyreállt, így válaszolt:
- Mindenfelé.
- Ez nem válasz.
- Sok helyen jártam, mondhatni mindenhol. Az utóbbi négy évben viszont tanultam, és dolgoztam. – mosolygott.
- Hol?
- Az mindegy.
- Jake! – pirítottam rá, mire csak csibészesen elmosolyodott.
- San Francisco-ban.
- De miért nem beszéltél a többiekkel, senki sem tudott semmit rólad?!
- Mert így könnyebb volt. Azt akartam elérni, hogy ne változzak át többé…
- Miért?
- Mert nem éreztem magam embernek. Csak valami szörnyszülött voltam célok nélkül.
- És most?
- Nem tudom. Gondolom, majd csak lesz valahogy… - utolsó szavai, csak halk suttogások voltak, abban sem voltam biztos, hogy egy normális ember meghallotta volna. 

Hosszan csak hallgattunk, majd újra megszólalt.
- Nagyon megváltoztál. Már majdnem felnőttél.
- Igen, Carlisle szerint olyan tizenhét-tizennyolc éves lehetek fizikailag.
- Nem csak úgy.
- Nem értem mire gondolsz. – mondtam kissé feszengve. Talán már nem…
- Csak, amikor eszembe jutottál, sohasem gondoltam bele, hogy folyamatosan nősz, és ez most meglepett. – mondta őszintén. – De ezen kívül, a bőröd sokkal barnább például.
- A sok napsütés. Szerencsére nem mindenhol ilyen az idő. – vágtam fancsali képet, mire elmosolyodott. – Egyszer el kell velem jönnöd valahová, ahol nem ilyen esős az idő!
- Talán majd egyszer, ha te is úgy akarod még… - hervadt le a mosoly arcáról. Már éppen szóra nyitottam szám, hogy rákérdezzek miért, de valószínűleg észrevette, így elterelte a témát, illetve visszaterelte. – A hajaddal mi lett?
- Jah, az is csak a Nap. Kiszívta, de volt ennél durvább is… majdnem szőke voltam! – kuncogtam.
- Szőke?
- Igen, tulajdonképpen. Egyszer beszíneztettem totál szőkére. – mosolyogtam.
- Miért?
- Mert untam a régi hajam.
- Hat évesen? – emelte fel egyik szemöldökét s mosolygott csibészesen.
- Egész pontosan öt és fél voltam, de igazad van, más is közrejátszott…
- Mi?
- Változásra vágytam, nem csak külsőleg, de belsőleg is. Viszont már nem kell emiatt aggódni, nem tervezem, hogy egy ideig bármit is csináljak vele…
- De miért pont szőke?
- Nem tudom. Így már nem tudod Rose-t szőkenős viccekkel ugratni… - kuncogtam.
- Erre hogyan…
- Sok minden eszembe jutott veled kapcsolatban az évek alatt. Egyre több dologra emlékszem… - gondolkodtam el. – De tőlem mondhatod a vicceid, engem nem zavar. – vontam vállat.
- Ezt jó tudni. – nevetett végre ő is, jó volt újra életet látni benne. Jobban belegondolva, mintha öregedett volna, de tudtam, hogy ez lehetetlen. Talán csak annyi keserűség ült ki arcára, amit eddig el sem tudtam képzelni. Bűntudatom volt, hogy ezt akár én is okozhattam, sőt, szinte biztos voltam benne, de nem tudhattam biztosan. Mindenesetre ideiglenesen felmentettem magam annyival, hogy nem én akartam elmenni. – Mit csináltál? Úgy értem, azután, hogy elmentél.
- Pontosabban elvittek. – mondtam savanyúan. Fájdalom futott át arcán, valószínűleg ugyanaz a kép ugrott be neki, mint nekem. S akkor először mesélni kezdtem, nem használtam képességem, csak ha a sztori pontos elmagyarázása érdekében az úgy kívánta.
- Tudod, eleinte nagyon rosszul éreztem magam, hiányoztatok, alig beszéltem bárkivel is. Aztán egy év múlva, vagy legalábbis annyi idő telhetett el, kezdtem hozzászokni az állandó utazásokhoz, megtanultam elfogadni a dolgokat. Egyre kíváncsibb lettem, sokat tanultam, amelyik országban csak jártunk, pár nap után már kiválóan beszéltem az adott nyelvet, s észrevettem, hogy érdeklődnek irántam az emberek, így már barátaim is voltak, persze állandóan tovább álltunk, így ez nem tartott olyan sokáig. De azért még mindig van, akivel tartom a kapcsolatot, persze tisztában vagyok vele, hogy nem találkozhatom velük a fizikális fejlődésem miatt, de akkor hatalmas szükségem volt olyanokra, akikkel tudok beszélni. A legnagyobb erőfeszítést talán az okozta, hogy állandóan ügyelnem kellet, hogy ne szóljam el magam, mert ugye Renée sem tudott mindent, illetve a képességemet is kordában kellett tartanom, egy pillanatra sem oldódhattam fel száz százalékosan. Pár év múltán persze ez sem okozott már gondot, természetessé vált, hogy hiába érintek meg valakit az arcán, nem vetítek neki semmit. Aztán ahogy lassult a növekedésem, letelepedtünk Görögországban, s végre elkezdtem élvezni az életet, nem kellett pár hónap után magam mögött hagyni a barátaimat, buliztam, szórakoztam, normális életem volt. Mindazonáltal nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy meg kell ismernem titeket, haza kell jönnöm. Állandóan ott motoszkált bennem a kérdés, hogy vajon ennyi év után miért ragaszkodom ennyire hozzátok, miért álmodok veletek, és minél hamarabb meg akartam kapni a választ, mert már kezdett megőrjíteni az érzés. – magyaráztam, s kérésére meséltem el egy-két dolgot részletesebben. Nem vettem észre az idő múlását, csak mikor Embry jött oda hozzánk:
- Na végre, hogy megvagytok! Mi megyünk haza…
- Mennyi az idő? – kérdeztem kissé szórakozottan, még mindig a megkezdett emlék hatása alatt voltam.
- Fél négy múlt. – felelt, majd elköszönt tőlünk, s visszament a többiekhez.
- Azt hiszem ideje mennem nekem is… - mondtam kelletlenül, valahogy nem akaródzott mennem.
- Igen, Belláék már biztosan aggódnak! – mondta ő is olyan fancsali képpel, mint én. Feltápászkodtam, majd szép lassan sétálni kezdtem a part mentén. Rá kellett jönnöm, hogy nem a legalkalmasabb cipőt választottam, de annyira azért nem zavart. Jacob mögöttem jött, nem sokkal lemaradva, látszólag valamin nagyon gondolkodott. Az erdő széléhez érve megfordultam:
- Sajnálom, hogy így kisajátítottalak, pedig a többiek is megérdemeltek volna legalább egy kis időt, hogy veled lehessenek.
- Igazából nem bántam, sőt, megmentettél egy alapos fejmosástól. – mondta egy mosollyal kísérve, de láttam rajta, hogy nagy erőlködés árán sikerült az arcára varázsolnia.
- Ezzel nem versz át Jacob Black! Ne feledd, jobban ismerlek, mint a tenyerem. – kacsintottam rá, mire elmosolyodott.
- Persze-persze… - forgatta szemeit.
- Holnap látlak? – kérdeztem, remélve, hogy ezzel felvidítom kissé.
- Ha szeretnél. – vigyorgott.
- Akkor jó éjt, Jake! – nyomtam egy puszit arcára, majd mivel éreztem, hogy kissé elpirulok, hátat fordítottam, és rohanni kezdtem. „ Jó éjt Nessie!” – hallottam még. Én kicsattantam az örömtől, egy újabb puzzle a helyére került bennem, így egyre jobban éreztem magam. Viszont nem értettem Jacob keserűségét, mintha nem is örült volna, hogy láthat. Vajon valóban így van? - méláztam magamban.

2. Preparation

Egy idő után végre kitisztult a fejem, már nem sírtam. Csak néztem a tengert, és gondolkodtam, mindenfélén. Úgy délután négy körül, kis zajra lettem figyelmes, s hátranézve Seth vigyorgó képét pillantottam meg,
- Szia, hát te? – kérdezte vidáman.
- Szia Seth! – öleltem őt meg. – Csak gondolkodnom kellett egy kicsit.
- Igen, ez egy remek hely erre. És szabad tudnom, hogy min?
- Mindenfélén. Az elmúlt fél éven leginkább.  – kuporodtam össze. – De azt hiszem jobb lesz, ha megyek. Már elég régen eljöttem otthonról… - húztam a számat, mire Seth csak felnevetett. Ő rendkívül jól szórakozott azon, hogy még mindig úgy óvnak, mint egy gyereket.
- Igen, valószínűleg már a hajukat tépik… Elkísérlek! – mondta, tudtam, hogy ez egy újabb kihívás egy versenyre.
- Oké… - mosolyogtam, majd hátat fordítottam, hogy át tudjon változni. Nem sokkal később éreztem, hogy finoman az orrával bökdös, így megfordulva azonnal futásnak eredtem. Jól esett a száguldás, Seth mindig tudta, mivel tud felvidítani. A házunktól úgy egy kilométerre volt a képzeletbeli cél, s nem lepődtem meg, hogy nem én nyertem. Megvártam, míg visszaváltozik, s vigyorogva jött ki egy bokorból.
- Ez túl könnyen ment, nem vagy formában.
- Jah, szar napom van. – helyeseltem.
- Szedd össze magad, nem szeretek ilyen lazán nyerni! – vágott óvatosan vállba.
- Oké, megteszem, amit lehet. Na, de most tényleg megyek! – búcsúztam el tőle, majd ismét futni kezdtem.
- Várj, Nessie! – kiáltott utánam.
- Igen? – fékeztem le, s néztem vissza rá.
- Holnapután lesz egy kis party. Eljössz?
- Talán. – vontam vállat, majd magam mögött hagyva őt, a nagy ház felé kezdtem rohanni, úgy sejtettem ott találok mindenkit.

- Sziasztok! – köszöntem halkan, mindnyájan rám néztek, s nem tudtam nem észrevenni mennyire dühösek valamennyien. Szépen leültem a kanapéra, és vártam a fejmosást.
- Megmondanád merre jártál? – állt elém apám.
- Mintha nem tudnátok… - feleltem közömbösen, majd taktikát váltottam. Nem gondoltam volna, hogy anyám nem szól egy szót sem rólam, de hálás voltam érte. – De ha tőlem is hallani szeretnétek, akkor a tengerparton voltam. Gondolkoznom kellett.
- Ilyen sokáig?
- Igen, ilyen sokáig. Sajnálom, hogy nem adtam semmiféle jelet magamról. – vettem elő a legbűnbánóbb hangom és arcom, minek következtében láthattam, hogy megenyhülnek.
- Csak máskor…
- Jó. – feleltem a ki nem mondott kérésre.
- És jutottál valamire? – kérdezte immáron anya.
- Igen. Méghozzá arra, hogy nem értem miért borultam ki ennyire, de nem szeretném, hogy ha valaha is találkozom Jacobbal, akkor elmondjátok neki, hogy tudok mindent.
- Miért? – kérdezte Rosalie.
- Mert csak. – néztem rá komolyan, még mindig nem szoktam hozzá, hogy minden egyes döntésem meg kell indokolnom, Renée elfogadott mindent úgy, ahogy én akartam. – De ha ez nem elég, akkor azért, mert én, erre kérlek titeket. – tudtam, hogy ebbe nem kötnek bele, még mindig én voltam a szemük fénye… - Alice!
- Igen? – kérdezte vigyorogva.
- Akkor megyünk?
- Persze!
- Hová is mentek? – kérdezte apa.
- Csak a fürdőmbe, hogy megcsinálja a hajam. – kuncogtam, s végre apám is mosolyra húzta száját. Felslisszoltunk az emeletre, s hozzá is látott a munkához…

A másnap szerencsére eseménytelenül telt, de még nem volt merszem megkérdezni a mai bulit. Tudtam, hogy ha nemet mondanak, akkor is meglógok valahogy, de nem értettem, miért vagyok olyan sok mindentől eltiltva. Végül csak akkor szántam rá magam, mikor már este hat volt, s úgy sejtettem a buli már elkezdődött, így lementem, és anyámat megtalálva felhívtam magamhoz.
- Baj van kicsikém? – kérdezte aggódva. Miért kell mindig rosszra gondolni, bár úgy sejtettem, nem lesz oda az ötletemért.
- Nem, nincs. Én csak… azt akarom kérdezni, hogy… szóval a falka tart ma egy kis összejövetelt a tengerparton, és engem is meghívtak… - néztem rá kérlelően.
- Összejövetelt? – nézett rám mindent tudóan.
- Jó, egy kis buli…
- Én elengednélek, persze bizonyos feltételek mellett. De tudod mi apád véleménye erről… - mondta komolyan.
- Tudom, de… várj! – azzal utat engedtem gondolataimnak, és mondhatni, kiabálni kezdtem: „Apu!! Apu!! Ha hallasz, megtennéd, hogy feljössz hozzánk egy percre?” Épphogy befejeztem, és ismét elzártam elmém, apám már ott állt velem szemben.
- Baj van? – nézett hol rám, hol anyámra. Miért kezdi mindenki ezzel?!
- Nem, nincs. – és mivel nem találtam a szavakat, megérintettem arcát, ezzel elmondva minden kérésem, csak kivételesen megengedtem, hogy érzelmeim egy része is átáramoljon.
- Szó sem lehet róla! – mondta egyszerűen, de láttam rajta milyen ideges.
- Miért? – kérdeztem felháborodva.
- Szerinted? Egy csapat részeg farkassal lenned, nem éppen a legbiztonságosabb dolog.
- A legnagyobb baleset mégsem velük ért. – adtam meg a kegyelemdöfést. Láttam, hogy fájdalom fut át arcán, s anyámra pillant, aki szinte tükörképe volt, s ebben a pillanatban meg is bántam, amit mondtam.
- Akkor sem mehetsz el!
- Olyan nehéz megbízni bennem?
- Bennük nem bízom. Illetve azokban, akikké részegen válnak.
- Arra nem is gondoltál, hogy van annyi eszem, hogy ha veszélyesnek érzem a helyzetet, akkor eljövök? – néztem rá még mindig felháborodva.
- Nessie, értsd meg, hogy…
- Nem! Te értsd meg, hogy sokkal jobban kéne bíznod a döntéseimben! – arca eltorzult, majd egy kemény maszkká vált, s úgy szűrte a fogai közül.
- Legyen! De ha egy… - kezdett bele, de nyakába ugrottam, s nem hagytam, hogy befejezze. Szorosan magához ölelt, majd még anyámat megölelve vidáman ugráltam be fürdőmbe.

 Kicsit igazítottam hajamon és sminkemen, majd gardróbomhoz mentem, ahol nagynehezen, de kiválasztottam egy terepmintás nadrágot, egy hozzá passzoló mélyen dekoltált felsőt, és egy fekete csizmát. Belebújva, még zsebre vágtam mobilom, majd leviharoztam. Mindenkitől elköszöntem, s végighallgattam apám és Rosalie prédikációját, majd pillantásukat magamon érezve tűntem el az erdőben. Már eléggé sötét volt, de könnyen odataláltam a jól mulató társasághoz, bár nem voltam felkészülve mindenre…

1. The time...

Már fél év eltelt, mióta végleg hazajöttem. Az első heteket nehezen viseltem, nem volt, akinek elmondhatnám minden bajom, kiönthetném a szívem. Éjszakákon át csak sírtam, nem tudtam hová tenni őket, sem az érzelmeim. Legalább annyira kíváncsiak voltak rám, mint én rájuk, így képességemet használva, rájuk zúdítottam az elmúlt hat évet, ügyelve arra, hogy a nem kiadandó érzelmek kósza szele se jusson el hozzájuk. Természetesen ők is meséltek, sok mindent hallottam többször is, csak más szemszögből. Aztán minden jobb lett, kezdtem őket megszeretni, s a normális kapcsolat is kialakulófélben volt, vagyis Bella és Edward már pont olyanok voltak számomra, mint a szüleim. Mert akármennyire is szerettem Renée-t, ő örökre csak egy nagyon jó barátnőm marad. Végre egy normális tinédzser életét kezdtem el élni, de egy valamit továbbra sem értettem. Találkoztam Sammel, Emilyvel, a gyerekeikkel Sallyvel és Elliottal, Paullal, Rachellel és még sorolhatnám, szóval a falkatagokkal, de Jacobbal nem, s mikor kérdeztem, mindig csak kitérő választ kaptam, nem voltak hajlandóak elárulni. Pedig kíváncsi lettem volna rá, még mindig barátomnak éreztem, s elképzelésem sem volt, hogy merre is lehet. Ezen merengve aludtam el…
- Apu? Mármint Edward? – kérdeztem álmosan, s körülnéztem, hogy reggel van-e már. Nem szólt egy szót sem, s mivel idegesített, így újra megszólaltam. – Baj van?
- Nem, nincs semmi baj, csak…
- Csak mi?
- Csak figyeltem az álmaid, mint régen. – hogy mi?! Fortyogtam magamban, de nem akartam rázúdítani, nem akartam elrontani a kapcsolatunk.
- Láttál valami érdekeset? – kérdeztem kissé csípősen.
- Ami azt illeti… mindegy is! Aludj csak! – mondta, s adott a homlokomra egy puszit.
- Nem, ne hagyjuk! Kérlek! – mondtam, gondolván, hogy erre úgysem mond nemet.
- Nem volt olyan érdekes, aludj csak! – azzal egy szempillantás alatt eltűnt a szobámból. Nem igazán értettem, de nagyon fáradt voltam, ezért inkább az alvás mellett döntöttem, reggel úgysem menekülhet…

Felkelve kicsit heverésztem, majd a fürdőbe mentem, hogy emberibb formát öntsek magamra. A szokásos dolgokat elintézve a gardróbomhoz mentem, amit Alice-nek hála úgy imádtam, órákat is el tudtam benne tölteni, ő volt az egyetlen, aki nem bánta hogyan öltözöm, a fő, hogy vásárolhasson nekem. Egy egyszerű farmer és garbó mellett döntöttem, gondoltam ma nem borzolom a kedélyeket, ugyanis az első hetekben teljesen odavoltak, hogy miket vagyok képes felvenni, no meg persze teljesen ledöbbentek külsőm láttán. A hajam immáron sokkal világosabb színekben pompázott, ugyanis a Nap kiszívta, de nekem roppant mód tetszett. Sosem voltam kövér, sőt, talán az átlagosnál is vékonyabbnak mondhatom magam, amit meg is jegyeztek, de nem tehettem róla, ettem én rendesen, csak hát ilyen az alkatom. Erről eszembe jutott, hogy mára beszéltük meg Alice-szel, hogy megcsinálja a hajam, mivel mint kiderült, szükségtelen fodrászhoz mennem. Gyorsan felkaptam még a magas sarkúm, majd vidáman szaladtam le.
- Jó reggelt! – trilláztam még a lépcsőről. Ahogy leértem, Jasper, Alice, Rosalie, és Carlisle fogadott, mindenkinek adtam egy puszit, majd a konyha felé igyekeztem, ahonnan isteni illatok szálltak.
- Jó reggelt! – került elém hirtelen Emmett, így megtorpantam, majd túllendülve zavaromon, neki is lenyomtam egy puszit, és mentem is volna tovább… - Jé, csak nem rendes ruha van rajtad? – nevetett, mire csak szúrósan visszanéztem rá, majd tovább mentem.
- Szia Esme! – köszöntem neki is, majd válla fölött áthajolva megnéztem mit csinál. Rántotta! Imádtam, hiába egy iszonyú egyszerű étel.
- Szia aranyom. Mindjárt kész, ülj csak le. – nekem sem kellett több, lehuppantam az egyik székre, és vártam. Két perc sem telt el, mikor már előttem volt a reggelim, sosem kértem, de mégis mindent megcsináltak nekem, ami eleinte zavart, de aztán rájöttem, hogy megpróbálják bepótolni, amit eddig nem volt alkalmuk megtenni, így beletörődtem.
- Köszönöm! – mondtam még, majd neki is láttam, és az újságot kezdtem el olvasni.  Nagyjából egyszerre fejeztem be az evéssel, s még mielőtt felálltam volna, inni kezdtem. Esme leült velem szemben, s várta, hogy befejezzem. – Nagyon finom volt, mégegyszer köszi! – mosolyogtam, elvette előlem a tányért és egy szempillantás alatt már vissza is ült.
- Hogy aludtál? – kérdezte kedvesen.
- Jól, köszi! Tényleg, anyáék hol vannak? – kérdeztem, ha nem volt idegen a közelben, akkor még mindig inkább így szólítottam őket.
- Kora hajnalban átmentek a házatokba. – vont vállat.
- Mondd, apa sokszor jön be hozzám éjjel? – kérdeztem kíváncsian.
- Hát nem olyan sokszor, de úgy két-háromnaponta biztosan. – magyarázta, mire szemem sarkából láttam, hogy Alice felkapja a fejét. – Zavar?
- Nem, de… mindjárt jövök! – mondtam, s el is viharoztam. Még hallottam, ahogy Rosalie valószínűleg mosolyogva megjegyzi, hogy „Milyen szeleburdi ez a lány!”, de úgy két perccel később már házikónk előtt sétáltam. 

Imádtam, hogy ilyen gyorsan tudok futni, még ebben a cipőben is minden gond nélkül. Szép lassan mentem be hozzájuk, s belépve anyu fogadott, szemei – mint minden alkalommal mikor meglát – még jobban csillogtak.
- Szia drágám! – mondta, s ölelt meg. Ugyan nem voltam olyan meleg, mint a falkában bárki, de melegebb voltam az átlagnál, így kissé kirázott a hideg, s valószínűleg emiatt el is engedett.
- Szia anyu! Apu hol van?
- Hátul, mindjárt jön! – mondta mosolyogva. – Ettél már? – kérdezte, mintha nem tudná.
- Igen, Esme csinált nekem rántottát. – mondtam nyugodtan. Ekkor apa tűnt fel, így neki is köszöntem, majd rögtön a lényegre is tértem.
- Szóval, mit is láttál éjjel az álmaimban? – kérdeztem kíváncsian, mintha csak hétköznapi témáról esne szó.
- Semmi érdekeset.
- Valóban? Akkor miért volt olyan aggódó az arcod?
- Nem volt az. – húzta sunyi mosolyra száját, sejtettem, hogy játszani fog.
- Jajj, apu ne csináld már ezt! – kértem, majd arcához nyúltam, és visszajátszottam neki a tegnap éjjeli beszélgetésünk. Kérdőn nézett Bellára, majd végre megszólalt.
- Jacobról álmodtál.
- És ez aggaszt annyira? – kérdeztem értetlenül. – Rólatok is szoktam álmodni.
- De róla sokkal többször, mint rólunk. – magyarázta.
- Talán, mert vele még nem találkoztam, ő csak egy emlékkép számomra. De valahogy… - megakadtam. Igaz, hogy a kapcsolatom a szüleimmel rendkívül szoros lett mostanra, mégsem tudtam, hogy ezt elmondhatom-e nekik, vagy megértenék-e egyáltalán.
- Valahogy mi? – kérdezte bátorítóan anya.
- Nem tudom. Valahogy barátomnak érzem, és kíváncsi vagyok, hogy miért. De ti nem mondjátok meg, hogy hol van, de még azt sem, hogy miért nincs itt. – mondtam durcásan, mire mindketten elnevették magukat. Kersztbefontam magam előtt karjaim, és kérdőn tekintettem hol az egyikre, hol a másikra. Ismét egymásra néztek, s felmerült bennem, hogy valami új képességnek hála, talán már szavak nélkül tudnak kommunikálni. Aztán rájöttem, hogy valószínűleg anya magyaráz valamit apának.
- Szóval? – sürgettem őket.
- Ülj le, kérlek! – mondta anyu. Mivel úgy gondoltam, engedelmességgel többre megyek, mintha megmondom, hogy nem tudok nyugton ülni, ezért úgy tettem, ahogy mondta. Újabb hosszú percek teltek el szavak nélkül, míg végül apa vette át a szót, látva, hogy anya nem is tudja, hogy kezdje.
- Hallottál már a bevésődésről, ugye?
- Persze, Sam és Emily, Quil és Claire sorolhatnám… - mondtam semmit sem értve, nem értettem, hogy jön ez ide. Aztán felfogtam. Jacob azért nincs itt, mert bevésődött, ez logikus. Furcsa érzés támadt mellkasomban, amit nem tudtam hova tenni.
- Igen, nos ez Jacobbal is megtörtént… - tudtam, világos, mint a Nap.
- Szóval akkor ezért nincs itt? De én nem mehetnék el hozzá? Csak hogy találkozzam vele?!
- Igen, ezért nincs itt. De nem tudjuk, hol van, még a falka tagjai sem tudják.
- Várjunk csak, ti nem ismeritek azt a lányt? – kérdeztem értetlenül.
- Azt hiszem félreértettél. – fogta meg görcsösen fejét, mintha csak le akarná tépni a helyéről.
- Te vagy az a lány. – suttogta anyám. Ez sokkolt. Nem értettem. Forgott velem a világ, mintha csak össze akarna omlani, amit eddig felépítettem magamban.
- Hogy mi?! – kérdeztem hisztérikusan, s pattantam fel.
- Kicsim, nyugodj meg! – kérlelt Bella, s termett mellettem egy pillanat alatt.
- Mégis hogy nyugodnék meg, amikor… amikor lehetőségem sincs a választásra?! Amikor kötelező egy nyamvadt korccsal leélnem az életem, pedig nem is ismerem! – toporzékoltam.
- Nem muszáj vele lenned! – szólt közbe apám maga elé meredve, s kissé félelmetes mosoly ült ki arcára. Ettől a mondattól visszarogytam a kis kanapéra, és vártam, hogy folytassák. Végül anyám visszaült a helyére, és elegendő bátorságot gyűjtve szólalt meg.
- Ha nem akarsz vele lenni, nem kell. Jacob, ha te úgy akarod, akkor csak a barátod lesz, de mint láthatod, nem is tudja, hogy visszajöttél. Ha nem akarsz vele lenni, nem kell. Ha egyszer találkoztok, akkor ő sem fogja erőltetni, ő az lesz neked, amit csak akarsz. Ha barátra van szükséged, barátod lesz, ha szeretőre – ekkor hangjából aggodalom és kis düh hallatszódott ki – akkor a szeretőd lesz, ha csak egy sofőrre van szükséged, akkor ő azzá válik, neki a legfontosabb a te boldogságod.
- De Sam sem tudja elengedni Emilyt, akkor Jacobnak, ez hogy fog menni velem? – kérdeztem ironikusan.
- Egyszer már megtette. – szólt közbe apám. – Nehezen, de elengedett, mert úgy gondolta, neked így lesz a legjobb. Nem tudom, hogy ha valaha is találkoztok, újra sikerül-e majd neki, ha te úgy akarod, de úgy gondolom igen. – mondta nyugodtan. Nem értettem. Apa és anya Jacobot védik, mikor amióta csak itt vagyok és mentünk valahová, ha csak egy fiú megkörnyékezett, tettek róla, hogy elmeneküljön?!
- Ezt nem értem! – nevettem el magam. – Ti most komolyan Jacobot véditek, holott amióta csak itt vagyok, ki vagytok akadva, hogyan öltözöm, és minden fiút elűztök?! Hát ez új! – nevettem még mindig.
- Csak minden lehetőséget számba kell venned. – mondta anyu.
- Én csak… gondolkodnom kell! – mondtam, majd elviharoztam. Nem éreztem, hogy követnének, így a La Push-i tengerpartra szaladtam, s amint odaértem és leültem egy uszadékfára, utat engedtem könnyeimnek, hogy azok minduntalan hulljanak. Nem értettem semmit, s legfőképp magam. Miért borultam ki ezen annyira? Hiszen megmondták, hogy semmi sem muszáj, ráadásul Jacob sincs itt… 

DreamDust - Prológus

Sziasztok!!
Ahogy ígértem, feltettem a prológust, nem is habozok tovább, ha van kedvetek komizzatok, kellemes olvasást!
Puszi!! =)

Fájó szívvel hagytam magam mögött Görögországot, majd szép lassan Európát. Fájt, hogy ilyen hamar eljött ez az idő, pont akkor, mikor végre sikerült beilleszkednem, ezt is az én drága szüleimnek köszönhettem, túlságosan is érdekelt, kik is ők valójában.

Mondhatni Európa minden városában jártam már, egyik iskolából a másikba írattak, egyik barátság jött a másik után. Talán a legutóbbi volt a legfájóbb dolog mindig is, hiszen ahogy beilleszkedtem, tovább álltunk, nem hagyhattuk, hogy bárkinek is feltűnjön a gyors növekedésem. Alapjaiban véve engem nem zavart, de abban biztos voltam, hogy egy átlagos gyerek élete sokkal könnyebb. Nagyot nevettem, mikor az apró problémákat világrengető dolgokká alakították, s mikor a szüleiket ócsárolták, finoman megjegyeztem: „Nektek legalább van!” Erre mindig, mindenki elhallgatott, s ha mást nem is, de legalább ezt az egyet megtaníthattam nekik, hogy a szüleiknél és a családjuknál fontosabb dolgok nem léteznek. Mert hittem abban, hogy a szüleim szeretnek engem, és csak az én érdekemben küldtek el Renée-vel. Igazából sok mindent köszönhettem nekik: bejártam a fél világot, az anyanyelvemen kívül tizenöt nyelvet beszélek tökéletesen, és még hatot kissé törve, bár ez a helyieknek nem tűnt fel, csak én vettem észre a hiányosságaim. Tudásszomjam kimeríthetetlen, bátran állíthatom, hogy olvasott, okos „ember” vagyok, sokkal érettebb a korombelieknél, és most nem csak a fizikális dolgokra gondoltam.
Körülbelül fél éve lelassult növekedésem, így már nem kellett havonta továbbállnunk, Európa minden országát bejárva, s így Görögország volt az egyetlen hely, melyet igazán megszerethettem. Nem igazán emlékeztem az igazi szüleimre, annak a balesetnek köszönhetően, ami miatt most itt tartok.

Ahogy Görögországban megvettük a házat, szinte azonnal úgy éreztem, hogy fellélegezhetem. Igaz, minden egyes nap eszembe jutottak a szüleim, és rettentően kíváncsi voltam, de beiratkoztam egy gimnáziumba, mert ugyan nem sokat kellett tanulnom, de a látszat miatt muszáj volt, bár erősen elgondolkodtam a lehetőségen, miszerint magántanulóként folytatom, de hol máshol lehetne a legkönnyebben barátokat szerezni, mint az iskolában. Szereztem barátokat dögivel, igaz, kissé eltértem eleinte a normális lányoktól: régen abszolút nem sminkeltem, sőt volt, hogy a fésűm is érintetlen maradt pár napra, nem igazán voltam lányos lány. Aztán egyre inkább kezdett érdekelni, hogy mi örömük lehet ebben, és kíváncsiságból velük tartottam egy-egy bevásárló túrára, vagy a „csajos szombatra” és meglepően tapasztaltam, hogy nem is olyan rossz dolog ez, sőt néha Phill szerint túlzásokba is estem. Egyre nőiesebb testemet immáron nem rejtettem bő ruhák alá, hanem kihangsúlyoztam az előnyös részeim… Nagyképűség nélkül állíthatom, hogy szép voltam a természetből fakadóan, de ezt sohasem dörgöltem mások orra alá. Aztán ahogy teltek a napok, arra lettem figyelmes, hogy egyre több fiú érdeklődik irántam, ami kissé zavarba hozott, noha tudtam a szexualitásról mindent, ettől függetlenül soha nem mertem senkit sem közelebb engedni magamhoz, mert valahogy… bűntudatom volt, amit én magam sem értettem, mindenesetre egy fiút egészen megszerettem, és bizonyos korlátokon belül együtt is voltunk, ahogy barátnőim mondták: „jártunk”.  Aztán úgy két hónap után a barátaimmal még mindig szívesen voltam, de azon kaptam magam, hogy ismét egyre többet gondolok a családomra. Eljött a december, és még inkább azt éreztem, hogy ideje hazamennem, így meggyőztem Renée-t, hogy dobja fel az ötletet otthon. Legnagyobb meglepetésemre belementek.
Ahogy jött az újév, úgy én elmentem Görögországból, és a repülőúton egy rég elfeledett történet jutott eszembe:

Carlisle elmondásából tudom, hogy mi történt aznap. Mint mindig, vadászni voltunk, s ha már így esett, akkor a játék sem maradhatott el. Carlisle szerint, valamiféle növényt ehettem meg, akár véletlenül is, és az erős szervezetem miatt, nem jött ki azonnal a hatása, csak úgy húsz perc múltán, amikor is én éppen egy fa tetején vártam, hogy anyám megtaláljon (szokás szerint csalt, bevont a pajzzsal, így folyamatosan tudta, merre vagyok). Ekkor elvesztettem eszméletem, és lezuhantam, méghozzá negyvenöt méter magasból.
Számomra az első kép, hogy egy szobában vagyok, ami túl van zsúfolva számomra ismeretlenekkel. A különös csak az, hogy nem tudtam kik ők, de az igen, hogy mik, vagyis hogy vámpírok és alakváltók vesznek körbe, miközben senkire sem emlékeztem, az érzelmi kapocs is teljesen megszűnt. Nem voltam összezavarodva, még gyerek létemre sem. Azonnal hagytam, hogy Carlisle megvizsgáljon, ami napokba került, de magyarázatot nem talált a különös dologra. Minden megváltozott: mint megtudtam, míg a régi önmagam kevésbé szerette az emberi ételt, és inkább vérrel táplálkozott, a mostani, már szinte undorodott mindettől, csak normális ételt voltam hajlandó enni. A nevekre sem emlékeztem, arra sem, hogy a családtagjaim és semmilyen emlékképem nem volt velük, mégis a tudatalattim biztosította, hogy ne legyen velem nagyobb gond. De ami ezeknél is különösebb volt, hogy Edward, vagyis az apám, már nem tudott olvasni a gondolataimban, csak ha én azt úgy akartam, ugyanakkor a képességem továbbra is száz százalékosan üzemelt, sőt, talán könnyebben kezeltem elmondásuk szerint, mint addig. A növekedésem valamelyest lelassult, nem sokkal igaz, de ennek örültek. A bőröm továbbra is csillogott, de közel sem annyira, mint előtte, csak olyan volt, mintha olajjal, vagy csillámmal lennék bekenve, de egyáltalán nem hatott olyan különösnek, mint addig. Három hónapot töltöttem velük, mindenkivel annyit voltam, amennyit csak lehetett, néha beugrott egy kósza „deja vu”, de semmi több. De mégsem ez az egész volt a fordulópont, ez csak előidézte a változást. Edward azt szerette volna, ha megtapasztalom az emberi életet, sokkal emberibb mivoltom miatt, így Renée-hez kerültem, vagyis a nagyimhoz. Eleinte ellenezte a család nagy része, végül Bella, az édesanyám is belement. Hisztiztem, toporzékoltam, minden lehető ötletet bevetettem, hogy maradhassak, ugyanis kétségkívül szerettem őket, nem akartam elszakadni tőlük. Mint sejthetitek, végül mégis Renée-nél kötöttem ki, amit így utólag nem is bánok, most ő volt az, akit nehezen engedtem el, de kíváncsiságom sokkal nagyobb volt, mint a visszahúzó erő. Minden egyes nap eszembe jutottak, elméláztam azon a három hónapon, de a legfurcsább dolog, egy visszatérő álom volt. Egy fiúról, vagy inkább férfiról álmodtam, de még inkább barátomról, Jacobról. Ezt nem tudtam hová tenni, csak egyre jobban éreztem, hogy újra látnom kell őket, és az újév eljövetelével, meg is volt a megfelelő időpont… Hát ennyi, így kezdődött minden….

Epilógus

Sziasztok!
Megérkezett az epilógus is, igazából ez egy kis elszámolás, történés nincs nagyon benne, azért remélem tetszeni fog nektek!
Holnaptól már a Jacob-Renesmee sztorira koncentrálok, és aki ezt a történetet szerette, remélem szeretni fogja a következőt is, és kárpótolhatom a fél happy end miatt.
Reggel jön a DreamDust - Álompor prológusa!! :)
Puszi!! =)

Két év telt el azóta, hogy megjelent az első albumom, s egy év a másodiktól számítva. Sikerem kimagasló, minden egyes dalom top-tízes, de többsége a slágerlisták elején kötött ki. Az első album háromszoros platina lett világszerte, s ugyan akkor még csak előzenekarként, de turnéra indultam, ami hat hónapig tartott, a világ valamennyi országába betérve ezzel. A második albumom viszont akkora sikert hozott, hogy már egy önálló, saját világkörüli turnéra mehettem, ami jelenleg is tart, imádom minden egyes elemét, energikus show, rengeteg ember, s kedvemre választhattam az előzenekarok közül, már a táncosaimat is én válogattam össze, ami már csak azért is fontos, mert így Sofiát magam mellett tudhatom. Úgy látszott a szerencse nem kerül el mostanság, végre révbe értem, életem maga volt a tökély, egy apróbb kis hibát leszámítva. Egy apró, ám nem elhanyagolható dolog. Két év után is sóvárogva gondoltam a Taylor-ral töltött időkre, nem tudtam kitörölni őt, szívem egy jelentős darabját nála hagytam, s már sosem kaphatom vissza. De hiszem, hogy ennek így kellett lennie, hiszen boldog. Debivel még mindig, szinte minden nap beszélek, meglepő módon egyáltalán nem haragudott, elmondtam neki az igazi okot, elfogadta, s mivel arra kértem, hogy Taylor ne tudjon a beszélgetéseinkről, hallgat, mint a sír. Nagyon megszerettem őket, és így első kézből értesülhettem arról, mikor Taylor jobban lett, amikor újra eljárt otthonról, s végül, amikor újra barátnője lett. Mi tagadás, fájt, de neki is tovább kellett lépnie, hiszen én is megtettem, a szakításunk után hét hónnappal ismét Liam mellett találtam meg a helyem, s azóta is jó a kapcsolatunk, ő semmi komolyat nem akar még, hiszen a saját karrierjére koncentrál, ahogy én is. Szeretem ezt csinálni, amikor a színpadon vagyok, vagy csak énekelek, egy teljes egésznek érzem magam. Ha lejövök… egy részem hiányzik, s hiányozni is fog, nemcsak Taylor miatt, mert nem csak őt kellett feláldoznom. Az élet egy olyasvalamit vett el tőlem, ami elengedhetetlen volt a sikerhez, hiszen ha nem történik az a baleset, talán sosem jutok el idág. De ha ez kell a sikerhez… talán megéri… Út a sikerig. Az én történetem, az én, saját, viharos történetem. De az enyém, én választottam, én alakítottam. Siker, melyet mindig is akartam. Siker, melyet megkaptam. Siker, mellyel boldog lehetek. Hogy elégedett is? Nem tudhatom, az idő talán választ ad rá, s csak remélem, hogy engem fog igazolni…

Vége

45. Út a sikerig

Hey guys!
Elérkeztünk a végéhez, ez az utolsó rész. Úgy vettem észre, hogy mostanra az olvasottság alább maradt, szóval azt hiszem kár lett volna nyújtani a történetet. Mindenesetre ma este még felteszem az epilógust, ha van kedvetek komizzatok, kellemes olvasást!
Puszi!! =) 

Hosszasan gondolkoztam, nem tudtam mit felelhetnék, hiszen az igazságba bele fog kötni, viszont hazudni egyrészt nem akartam, másrészt, neki nem is tudtam. Nem szólalt meg, várta, hogy mit felelek, és ezért most hálás voltam.
- Igen, akkor. Én csak… tudod… néztem magam, néztem, egyre csak imádkoztam azért, hogy egy árnyalattal legyek csak rosszabb, érted? Azt akartam, hogy rosszabbnak lássam magam a filmben, mert akaratlanul is összehasonlítottam a jelenlegi teljesítményemmel, ami úgy egy hónapja stagnál. Közel sem vagyok olyan jó, mint a filmben, és így… egyszerűen nem maradt más választásom. – csuklott el a hangom, mire felült, hátát a keretnek támasztotta.
- Ez nem így van. Lehet, hogy most így látod, de hatalmas erő és energia van benned! Ha szerinted nem is vagy annyira jó, mint a filmben, még akkor is kiváló táncos vagy! – magyarázta, s két kezével megfogta az arcom.
- Tay te is tudod, hogy ez nem így van. Nem elég, ha kiváló vagy, a legjobbnak kell lenned ahhoz, hogy bármit is elérj. Nekem nem elég, ha videoklipekben táncolhatok, az kevés. Neked sem lenne fenékig tejfel az életed, ha csak reklámokban szerepelnél, nemde? Ráadásul az éneklés mellett táncolhatok, és fogok is. A színpadon állhatok, és a két, számomra legfontosabb dolgot csinálhatom. – fejeztem be, arcára ezernyi érzelem ült ki, de a boldogság halvány jelét sem láttam.
- Ha neked ez így megfelel, akkor tudod, hogy támogatni foglak. – mosolyodott el, de ez nem azaz őszinte mosoly volt, amit úgy imádtam, s emiatt bűntudatom támadt.
- Azért, mert énekelni fogok, nem jelenti azt, hogy kevesebbet leszünk együtt. Az sem biztos, hogy tetszeni fog az embereknek a zeném. – ültem bele az ölébe, hogy szemben legyünk egymással.
- Na, abban biztos lehetsz, hogy imádni fognak, főleg a film után. Énekes, táncos, színész. Meg fognak veszni érted! – mondta immáron vidámabban.
- Hát… remélem. – adtam egy puszit a szájára.
- Mit is mondtál? Három év alatt kell két albumot csinálnod? – mosolyodott el.
- Igen, miért?
- Hát, csak az jutott eszembe, hogy utána esetleg…
- Esetleg mi? – mosolyodtam el, nem tudtam mire céloz.
- Talán még egy gyerkőc is belefér utána, ha arra kerül a sor. – mosolygott. Ledöbbentem, hiszen nem gondoltam volna, hogy már gyereket akar… ilyen fiatalon, s a karrierje is még felfelé ível.
- Gyereket akarsz? – néztem rá értetlenül, hogy fedjem valódi érzéseim.
- Nem most. – somolygott továbbra is. – De huszonöt éves koromra már biztosan. – vigyorgott.
- Majd meglátjuk. Persze, gyakorolni is kell sokat rá, hogy menjen. – mosolyogtam, pedig legbelül teljes volt a zűrzavar, s hogy ne vegye észre, megcsókoltam, egyre szenvedélyesebben táncoltak egymással az ajkaink…

2014.07.25.

Közel egy hónap alatt sikerült nyélbe ütni a szerződést, s mivel a film miatt volt egy-két interjú, ezek és a stúdió között ingáztam, illetve továbbra is jártam Nate-hez, aki szívesen segített mindenben, s ha ezek nem kötöttek le teljesen, akkor edzettem, persze megpróbáltam az egészet úgy alakítani, hogy Taylor-ra is elegendő időm maradjon. Még mindig aggasztott a dolog, hogy ő gyereket akar hamarosan, én még egyáltalán nem voltam felkészülve rá, és még tervezni sem terveztem, hiszen számomra jelenleg a karrierem a legfontosabb, minden más csak utána jöhetett. Egy gyerek felelősség, időt kell rá áldozni, persze ő könnyen beszél, nem neki kell kilenc hónapig cipelnie, aztán otthon maradni vele ameddig egy kicsit nagyobbacska nem lesz. Ő dolgozhat, forgathat, nincs lekötve. De én? Esélyem sem lenne arra, hogy dolgozzak, még az első néhány hónapban talán, de utána már nem. A szülés után pedig még pár hónapig nem lesz ugyanolyan a hangom, ráadásul egy babát sem lehet csak úgy otthagyni, még akkor sem, ha van bébiszitter, mert az nem tudja szoptatni, ha éhes, de abban biztos voltam, hogyha valaha is gyerekem lesz, akkor mellette akarok lenni, ameddig csak kell.
- Kész vagy? – dugta be a fejét az ajtón.
- Igen mehetünk. – feleltem, majd elindultunk a Rock City-be, annak ellenére, hogy a Hangar közelebb volt. Előbbiben mindig kevesebben vannak, így nem kell sikongató lányoktól tartanunk, csak mi lehetünk.
- Örülök, hogy végre sikerül ide is eljutnunk. – mosolygott.
- Én is. És sajnálom, hogy már háromszor lemondtam, de még a stúdió diktál, nem én. – vigyorogtam.
- A „még”-en van a hangsúly. – kuncogott.
- Hát remélem, hogy átütő siker lesz az album. Már vagy húsz dalt felvettünk, de csak egy-kettő lett olyan, amilyet szeretnék. Azt viszont kijelentettem, hogy a dalaimat én válogatom össze, ők csak szűkíthetnek. Két duettet tettek le elém, tetszenek, már csak partnert kell találniuk. Nem hinném, hogy valami nagyágyú lesz, de azért reménykedem. A minap viszont összefutottam Bee-vel, beszéltünk egy keveset, igazából azt mondta ismét, hogy szívesen segít, ha tud. Lehet, hogy felhívom, csak kicsit tartok tőle.
- Ne felejtsd el, hogy egy kiadónál vagytok, szóval nincs akadálya. Nekem úgy tűnik, kedvel téged. – bazsalygott.
- Nem tudom. Remélem, hogy igazad van. Mindenesetre nem bánnám, ha segítene, hihetetlen hangja van, tapasztalt, és kedves. Úgy éreztem, hogy nincs elszállva magától, csak egy átlagos ember. Olyan… áhh… - nevettem el magam.
- Majd megszokod. – mosolygott, s állította le a motort, mert megérkeztünk. Vártam már a falmászást, hiszen nagyon régen voltam, ráadásul Taylor is szereti, is ez egy jó időtöltés. Ketten lehetünk, talán egy-két ember lézenghet itt, de azt kibírjuk, nem igazán számítanak.

~¤~

- Jól érezted magad? – kérdezte, mikor leültünk vacsorázni.

- Nagyon. Csak a csípőm fáj egy kicsit. – mosolyodtam el sunyin.
- Arról nem én tehetek. – kuncogott.
- Dehogynem! Ha nem húzol magadhoz, hogy megcsókolj, akkor odafigyelek arra a kiálló izére! – nevettem.
- Hát, én akkor is úgy gondolom, hogy megérte.
- Nem mondtam, hogy nem, csak azt, hogy fáj. De talán meg tudod gyógyítani.
- Majd keresek rá valamilyen megoldást. – bólogatott hevesen.
- Több ilyen program kéne. – mosolyogtam.
- Hát… nem rajtam múlt, hogy nem jött össze az elmúlt alkalmakkal… - mondta kissé szúrósan.
- Mondtam már, hogy sajnálom, oké?
- Tudom, mind a hármat sajnálod.
- Így van. Csak… nehéz mindig mindent megcsinálni, és elhúzódott a felvétel. Tudod, hogy mennyit jelent ez most nekem.
- Persze, hogy tudom, de ettől nem kell hanyagolnod a családod és a barátaid. Sorban lemondod a vacsorákat, apu szülinapjáról is késtél.
- Igaz, hogy kevesebb időt töltök veletek, de nem hanyagollak titeket, annyi időt szánok rátok, amennyit tudok.
- Mikor találkoztál utoljára Kellan-nal?
- Nem tudom.
- Hát én igen. A premieren.
- Forgat, nincs is itthon. – mondtam sértetten.
- Tévedsz, már két hete itthon van, és ha figyelnél arra, amit mondok, és nem csak magaddal foglalkoznál, akkor tudnád, mert mondtam.
- Felhívhatott volna!
- Én mondtam neki, hogy ne tegye. Felesleges lett volna, hiszen néha még nekem sem vagy képes felvenni.
- Dolgozom, bent vagyok a stúdióban, ott nem vehetem fel.
- Ha forgattam, nekem mindig volt időm arra, hogy beszéljünk, de az elmúlt héten talán kétszer ha eszedbe jutottam.
- Te is tudod, hogy ez nem igaz. Eszembe szoktál jutni.
- Akkor miért nem hívsz? Mondjuk, ahelyett, hogy elmész edzeni vagy négy órát, csökkenthetnéd háromra, vagy itt aludhatnál.
- Innen messzebb van a stúdió. Az edzésidőből meg nem fogok faragni. – álltam fel, felkaptam a táskám és a cipőm, és egy szó nélkül távoztam. Pontosan tudta, hogy mennyit jelent nekem most az éneklés, és azt is, hogy annyi időt töltök vele, amennyit csak tudok. Nem értettem, hogy miért volt ez a kitörés, mindenesetre nem esett jól pont tőle, pont most. Ha meg Kellan-t zavarja, hogy nem találkoztam vele, akkor igenis hívjon fel, és mondja meg, ne Taylor-nak hisztizzen.
- Várj! – kapta el kezemet hátulról. – Beszéljük meg.
- Ezen nincs mit megbeszélni.
- De még a csípődet sem gyógyítottam meg. – mosolyodott el csibészesen. Egy percig bírtam, nem tovább, én is elmosolyodtam, mire szorosan magához húzott és megcsókolt.
- Utállak Taylor Daniel Lautner!
- Az jó. – mosolygott, s húzott vissza a lakásba. – Én sajnálom, amit mondtam, nem így gondoltam. – tért azonnal a lényegre, ahogy becsukta az ajtót.
- Részben igazad volt, elhanyagollak titeket, csak most… nagyon felpörgött minden. De megpróbálok többet lenni veletek, főleg veled. – adtam egy puszit az arcára, majd visszaültem az asztalhoz. A vacsora meglepő módon kellemesen telt, kicsit sem volt fagyos. Miután lezuhanyoztunk, bedőltünk az ágyba, s miután sikerült egymásra hangolódnunk, Taylor meggyógyította a csípőm…

Reggel kissé fáradtan ébredtem ugyan, de már az este elhatároztam, hogy találkozom Kellan-nal, hogy megbeszéljem vele a dolgot. Akárhogy is, de rosszul esett, amit Taylor mondott, hiába mondta, hogy nem úgy gondolta. Pontosan úgy gondolta, ahogy mondta, csak nem akarta tovább feszíteni a húrt, és ez fájt. Fájt, hogy így gondolja, ugyanakkor jól esett, amikor kibékültünk, hiszen ez azt jelentette, hogy jobban szeret annál, mintsem egy ilyen eset miatt haragban legyünk.
Óvatosan kikecmeregtem az ágyból, majd letusoltam, s felöltözve el is indultam, most nem vesződtem reggelivel, csak egy cetlit hagytam neki, hogy tudja, hol vagyok.
- Szia Kellan!
- Szia Ron, hát élsz?!
- Haha, nagyon vicces. Tudunk ma találkozni?
- Umm, persze, mikor?
- Most?
- Nekem jó, gyere amikor csak akarsz.
- Öt perc és ott vagyok. Reggeliztél már?
- Nem, most akartam venni valamit.
- Akkor viszek azt is. Hét perc. Szia! – meg sem várva, hogy válaszoljon, bementem a pékségbe, aztán a Starbucks-ba, és vettem mindkettőnknek elegendő kaját illetve kávét, majd visszapattantam az autóba, s odaérve elég gyorsan le tudtam parkolni, így futva tettem meg a lakásáig vezető utat, noha a liftet nem tudtam sürgetni, úgy saccoltam, még időben vagyok. Bekopogtam, s szinte azon nyomban nyílt is az ajtó.
- Szia. Pontos vagy. – mosolygott.
- Szia, igazából késtem egy percet, de engesztelésül még kávét is hoztam. – somolyogtam, s mentem beljebb.
- Mi a helyzet, hogyhogy eszedbe jutottam? – kérdezte, miközben már a reggelinket ettük.
- Tegnap összevesztem Taylor-ral.
- Rajtam? Ez kedves. – somolygott.
- Gyagya! Nem… csak azt mondta, hogy mostanság hanyagollak titeket, de… lehet, hogy így van, de most sok a meló, nem tudom másképp csinálni. – magyaráztam.
- Mindketten tudjuk, hogy ez egy kifogás. Meg tudnád oldani, hogy többet legyél vele, mert igazából őt ez zavarja. Nehogy félreértsd, de ha a boldogságodhoz az kell, hogy kevesebbet legyél velünk, akkor nekem megfelel. Ha lenyugodtak a dolgok, akkor majd megint sokat találkozunk. Ezt Taylor-nak is elmondtam, szóval ha rám kente, akkor… - vigyorgott.
- Nem kente rád, csak téged is felhozott példának, hogy még azt sem tudtam, hogy két hete itthon vagy. – sütöttem le a szemem.
- Én nem haragszom rád. – simította meg az asztalon pihenő kezem.
- Ennek örülök. – mosolyodtam el.
- Szerintem menj, és békülj ki vele. Csak hiányzol neki.
- Ja, már tegnap kibékültünk, nála is aludtam. – kuncogtam.
- Nem igaz, hogy nem tudsz rá haragudni.
- Igaz volt, amit mondott, más kérdés, hogy nem volt jogos. – vontam vállat.
- Csak nem értem, hogy miért van úgy oda. Amikor forgatott, volt, hogy két, de akár három hétig nem láttuk egymást, most meg a lemondott vacsik miatt sértődik meg.
- Hidd el, fontosak azok a vacsik.
- Én elhiszem. De még mindig azaz érzésem, hogy a szülinapja miatt haragszik rám. – merengtem el.
- Biztos vagyok benne, hogy nem a szülinapja miatt haragszik. Persze más kérdés, hogy először a szülinapján akarta megké…
- Mi?
- Mondjuk azt, hogy közel sem úgy zajlott volna a szülinapja, ahogy azt te gondoltad. – kacsintott.
- Miért, mit tervezett?
- Aki kíváncsi, hamar megöregszik. – somolygott.
- Utállak! – öltöttem rá nyelvet.
- Nem baj. – nevetett hangosan. Tovább ettünk, én azon agyaltam, hogy mit akarhatott mondani, de nem igazán tudtam befejezni a mondatát. Pár perccel később a telefonom csengése térített magamhoz.
- Szia Marc.
- Szia, negyed óra múlva a stúdióban kell lenned, mert megvan az egyik duett partnered.
- Mi? Máris? De ki az?
- Majd meglátod! – nevetett.
- Oké, akkor indulok, szia!
- Szia!
- Menned kell? – kérdezte Kellan.
- Igen, megvan a duett partnerem, de nem tudom, hogy ki az. – vontam vállat.
- Akkor szia. – ölelt magához.
- Szia… majd…hívlak. – mosolyodtam el, s magára hagytam, hogy a stúdióba rohanjak…

2014.11.24.
Hihetetlen gyorsasággal telt el négy hónap, a szerződéstől számítva öt, s két hónap múlva startol az első saját, önálló albumom. Büszke voltam rá, engem tükrözött minden egyes szám, noha volt, amit nem én írtam, mindegyiket egytől egyig szerettem. Az első kislemezem már a második héten a slágerlisták elején tanyázott, átütő sikert aratva ezzel, nevesebbnél nevesebb előadókat kiütve. Izgatott voltam minden egyes fellépés előtt, pedig szinte minden napra jutott valami, mindig gyomorgörcsöm volt, de a színpadon állva feloldódtam, olyan érzésem volt, hogy végre hazatértem. A fergeteges hangulat, a közönség őrjöngése, avagy az autogramok, a rajongók, mind-mind felemelő érzést nyújtottak, csak egy dolog hevert romokban, illetve pár percen belül biztosan abban fog. Sokat járattam az agyam, mérlegeltem, sírtam aztán nevettem, de nem tudtam elfelejteni az elhangzott szavakat, vagy akár az elhangozatlanokat.
Három nap pihenő várt rám, de nem éreztem úgy, hogy pihenhetek, hiszen életem egy fontos személyét kell elengednem ahhoz, hogy kölcsönösen boldogok legyünk. Nem hagyhattam, hogy megkeserítsem a mindennapjait, de teljesen más terveink voltak a jövőre nézve. Ő gyereket akart, én sikert, s most, hogy megkaptam, nem vagyok hajlandó elengedni ilyen hamar, mert három év gyorsan eltelik, gyorsabban, mint azt reméli az ember. Ugyanakkor sok idő arra, hogy teljesen megkeserítsem a legfontosabb személy életét, mert tisztában voltam vele, hogy feladja a saját vágyait azért, hogy együtt maradjunk. Szerettem, szeretem, s szeretni is fogom tiszta szívemből. De egyszer minden véget ér, a kérdés csak az, hogy mikor. Hangosan jelzett a telefonom, s a kijelzőre pillantva, melyen a „Kedvesem” szó villogott, még jobban összefacsarodott a szívem.
- Szia! – szóltam bele a legvidámabb hangomon, amin csak tudtam.
- Szia, merre vagy? Itt kéne már lenned. Baj van?
- Nem dehogy, most parkoltam le. Máris felmegyek. – mondtam még, s bontottam a vonalat. Tudtam, hogy ki kell szállnom, és meg kell tennem, de mintha a testem nem akarna engedelmeskedni, egy zsákhoz hasonlóan ültem már huszonöt perce az autóban. Végül mégis sikerült megtenni ezt a pár egyszerű, de most mégis nagy energiát kívánó mozdulatot, és elindultam, hogy kimondjam, amit már egy hete ki kellett volna. Letöröltem a könnyeim, és megdörzsöltem az arcom, hogy ne gyengüljek el azonnal. Belépve a lakásba a szívem vad vágtába kezdett, s hiába próbáltam visszafogni nem ment, a szatyrot, amiben a cuccai voltak még itt letettem, hogy ne tűnjön fel neki azonnal. Lábaim a nappaliban tévéző, szívemnek oly kedves személyhez vittek.
- Szia. – mosolyodott el, de ahogy felnézett rám, azonnal komollyá vált. – Baj van, igaz?
- Szia. – öleltem magamhoz, beszívtam kellemes illatát, majd leültem mellé, s egy perc habozás után szólaltam csak meg. – Nincs baj. – ráztam meg a fejem. – De… beszélnünk kell.
- Mi történt? – kérdezte aggódva.
- Semmi. Csak szeretnélek megkérni, hogy nagyon figyelj rám, és ne szólj közbe, oké?
- Persze.
- Ígérd meg.
- Ígérem.
- Sokat gondolkoztam. Kettőnkről. És én… tudom, hogy gyerekeket akarsz nemsokára, és arról is tudok, hogy a szülinapod óta várod a megfelelő alkalmat, hogy megkérd a kezem. – szóra nyitotta a száját, de még idejében rátettem az egyik kezem. – Kérlek, ne nehezítsd meg még jobban.  – ekkor potyogni kezdtek a könnyeim, és visszavonhatatlanul utáltam magam, amiért most ennyire meg kell bántanom, de az ő érdekeit kell szem előtt tartanom, és nem mellékesen a sajátom is. – Szóval, mint mondtam, tudok róla, az teljesen mindegy, hogy honnan. Te ezt tervezed, így képzeled el a jövőt… de én nem. Én nem akarok még megházasodni, és nem akarok gyerekeket. Most indult el a pályafutásom, és három év után… nem hiszem, hogy képes lennék elengedni… még miattad sem. – mondtam ki. Láttam, hogy fáj neki, szemei könnybe lábadtak, s folyamatosan engem pásztáztak. – Nincs közös jövőnk, ezt neked is be kell látnod. Mindketten mást akarunk, és ez egy idő után nagyon kiütközne. Nekem fontos az, amit elértem, és nem engedem ki a kezeim közül, míg nem hoztam ki belőle mindent. Addig nem. – töröltem le egy újabb könnyáradatot az arcomról.
- Megoldjuk valahogy. Nekem nem fontos a gyerek, a házasság, ameddig velem vagy. – mondta ki, mellyel mintha darabokra zúzta a szívem, már ha ez lehetséges, egy amúgy is porszemekből álló szív esetén.
- Látom nem érted. Te látsz engem a jövőben, velem képzeled el. De én nem látlak téged, nekem… TE nem szerepelsz benne. – fájt kimondani ezeket a szavakat, hiszen ebből egy szó sem volt igaz. Láttam benne, hogyne képzeltem volna el vele a jövőt, de nem akartam szomorúnak látni, nem akartam, hogy boldogtalan legyen csak azért, mert szeret engem, de nem lettem volna képes miatta feladni mindent.
- Nem szeretsz? – kérdezte, hangjában annyi fájdalom volt, hogy egyszerűen nem voltam képes kinyitni a szemem, tudtam, hogy azzal teljesen a padlóra kerülök, és senki sem lesz képes felkaparni onnan.
- Szeretlek… de nem eléggé, hogy eldobjam a karrierem. – feleltem elcsukló hangon.
- Én…én…
- Hagyd! Ennek… vége kell, hogy legyen. Nem kínozhatjuk egymást többé.
- Szeretjük egymást, ez nem elég? A jövővel meg nem kell foglalkoznunk még. – folyt végég arcán egy könnycsepp.
- Én… szeretlek. De a karrierem fontosabb nálad. – hazudtam, ezzel a legfájdalmasabb szavakat szegezve neki, hiszen egyáltalán nem ez volt az oka. Akartam gyereket, de nem akkor, amikor ő, feleségül mentem volna hozzá, de nem ilyen hamar. Nem tudtam volna elviselni, hogy feladjon értem dolgokat, egyszerűen nem ment volna, hogy nap, mint nap gyötrődni lássam.
- Biztos, hogy… ezt akarod. – kérdezte nagy levegőt véve, s visszafojtva várta, hogy mit felelek. Az őszinte válaszom az lett volna, hogy dehogy akarom ezt, őt akarom mindenemmel, szívem legapróbb darabjával is, de tudtam, hogy nem mondhatom ezt.
- Biztos. – bólogattam, s nyeltem nagyot. – De nem szeretném, ha haraggal gondolnál vissza az együtt töltött időre, szeretném, hogy boldog légy. Mindazonáltal jobb, ha egy ideig nem találkozunk.
- Mit mondunk a médiának? – kérdezte élettelenül, maga elé meredve.
- Ezt… rád bízom, ahogy neked a legjobb. Biztos lehetsz benne, hogy egy darabig nem fogok ezzel kapcsolatban nyilatkozni, majd Karennel megbeszéled gondolom, és ő elmondja nekem.
- Ez menni fog. Ez minden?
- Igen. – bólogattam, s álltam fel mellőle, majd egy utolsó csókot leheltem arcára, s ólomnehéz lábaimat csak erős koncentrálás árán tudtam egymás elé tenni. Nem akartam elmenni, vissza akartam menni, hogy azt mondjam hülye voltam, és egyáltalán nem szeretném ezt, de ahhoz, hogy elérjem a vágyaim ez a lépés elengedhetetlen volt, s ebben a pillanatban utáltam, hogy ennyire szeretem őt. Mielőtt kimentem, levettem a kulcscsomómról a kulcsát, s a kis szekrényre helyeztem az övé mellé, majd örökre és visszavonhatatlanul kisétáltam a lakásból, és ezzel az életéből is…