11. Düh

Sziasztok!!
Ahogy ígértem, itt a kövi rész, remélem tetszik! :D Szeretném megköszönni a komikat, és drága Trixymnek is a segítséget!!!
Puszi!!!

Reggel hatkor az ébresztőt lenyomva, kimásztam ágyamból, hogy időben elkészüljek hétig, mivel akkor érnek ide értem. Kicsit sokkolt, hogy Karen csak vasárnap este jön Kristennel és Roberttel együtt, míg a többiek Madridba repülnek, és Taylorral kettesben kell mennem. Gyorsan végeztem mindennel, legalábbis azt hittem, míg rá nem pillantottam órámra, ami 6:53-at mutatott, így belebújtam cipőmbe, majd leellenőriztem mégegyszer a bőröndöm és kézipoggyászom tartalmát. Felkaptam kabátom, majd ekkor eszembe jutott, hogy nem tettem el töltőm, így azt előkapva belesüllyesztettem bőröndömbe, s ekkor csengettek, s kinyitva az ajtót Taylorral találtam szemben magam.

- Jó reggelt! – köszöntem rá kissé meglepődve.

- Neked is, akkor mehetünk?

- Igen, megfogtam volna csomagom, de Tay belépett és készségesen levitte, majd betette az autóba, míg én bezártam a lakást. Futottam lefelé, hogy időben ott legyünk, s nagy lendülettel huppantam a hátsó ülésre Taylor mellé. Előkotortam telefonom, majd felhívtam kedvesem.

- Szia, most indultunk el.

- Szia kicsim, oké, ezek szerint mégis sikerült időben felkelned.

- Én mondtam, hogy nem számít, mennyit beszélünk.

- Igazad volt!

- Tudom! Bár be kell, hogy valljam, nem igazán tetszett, hogy négy órát aludtam, de megérte. – mosolyodtam el.

- Na azért, mikor is érkeztek meg?

- Ottani idő szerint fél hét körül leszünk a szállodában.

- Felhívsz?

- Persze, amint csak tudlak. De most leteszem. Akkor majd találkozunk.

- Legkésőbb hálaadáskor. Szeretlek! Csókollak, és vigyázz magadra!

- Úgy lesz. Szia! – azzal letettem.

Nem sokkal később már a reptéren voltunk, majd a szokásos procedúrákon átesve felszálltunk a gépre. Bekötöttem magam, majd zenét kezdtem hallgatni, nem volt kedvem beszélgetni, és úgy tűnt Taylornak sincs, amúgy is lesz elég időnk az elkövetkezendő napokban. A felszállást követően gyorsan elaludtam, s csak leszállás előtt valamivel keltem fel. Már a taxiban felhívtam Mattet, majd ahogy terveztük, fél hétre a szállodában is voltunk, ahol hirtelen sokkot kaptam, ami egy dührohammá alakult át. Az még rendben van, hogy egy napot Taylorral leszek, de hogy egy lakosztályban, arról szó sem volt. Így hiába hívtam fel mérgesen Karent, csak ugyanazt mondta. Még mindig morcosan sétáltam be gyönyörű lakosztályunkba, aminél talán csak a kilátás volt a szebb. Rég jártam New Yorkban, s csak reménykedtem benne, hogy nem futok össze egy ismerőssel sem.

- Akkor melyik szobát szeretnéd? – tette fel a kérdést Taylor.

- Nekem mindegy, amelyik neked szimpatikusabb, legyen az a tiéd. – hagytam rá, mert tudtam, hogy amilyen ideges vagyok, percekig csak fújnám a magamét, ha valami miatt nem jó szobát választok.

- Ahogy gondolod! – azzal bement a jobb oldali szobába, és lepakolt. Én is így tettem, majd a konyha felé vettem az irányt, hogy valami innivalót kerítsek, egy, mert szomjas voltam, kettő, mert talán az lenyugtat. Először odatettem vizet forralni, hogy teát készíthessek, majd a hűtőt kinyitva, találtam a kedvenc ízesített vizemből, így boldogan vettem ki.

- Te is kérsz? – kérdeztem meg Tayt, mikor belépett a helyiségbe.

- Igen, köszi! – így neki is töltöttem, majd nagy kortyokkal leküldtem az italt. – Te itt éltél, ugye?

- Igen, itt is születtem.

- A családod itt lakik?

- Igen. – reméltem, hogy nem feszegeti ezt a témát, de nem volt mázlim. Nem szívesen beszéltem erről, főleg, hogy alapból ideges voltam, bár tudtam, előbb-utóbb eljön a nap, amikor el kell mondanom a teljes igazságot.

- Meglátogatod őket?

- Nem. – vágtam rá azonnal.

- Akkor ők jönnek el? – tette fel a kérdést olyan arckifejezéssel, mintha a világ legrémesebb dolgáról lenne szó, vagy legalábbis leprásak lennének, amin kellőképp felhúztam magam.

- Nem, nem jönnek ide. Te is tudod, hogy nekem sincs ínyemre, hogy egy lakosztályt kaptunk, de nem kell állandóan fancsali pofát vágni a dologhoz. Ez van, ez is csak munka. Úgyhogy vagy elviselsz, vagy kiveszel magadnak valahol máshol egy szobát. – vontam vállat, nem akartam veszekedni, még ha ideges is voltam.

- Hidd el, megfordult a fejemben. Amúgy meg akkora baj, hogy nem szeretném, hogy aggódó szülők, nagybácsik vegyenek körül?! Mert szerintem érthető! – vágott vissza gúnyosan, kicsit megemelve a hangját.

- Megnyugtatlak, ez esélytelen! – szűrtem fogaim közül.

- Tényleg? Csak azt ne mondd, hogy a szüleid azt sem tudják, hogy itt vagy!

- A bátyámon kívül nincs senkim. Nincsenek aggódó szüleim, vagy nagybácsikáim! Ezt akartad?! Tessék, megkaptad. – kiabáltam, majd beviharoztam a szobámba, és becsaptam az ajtót. Mérges voltam, mert olyan dolgot húzott ki belőlem, amit nem akartam elmondani. Legalábbis még nem. Nem tartozott senkire és főleg nem akartam, hogy emiatt sajnáljanak. Nem sok hiányzott hozzá, hogy elsírjam magam, de visszanyeltem könnyim és gyorsan megmostam az arcom.

 Kilépve fürdőszobámból hallottam, hogy Taylor kopog, nem volt kedvem senkivel sem beszélni, de tudtam, hogy nem hagyhatjuk annyiban a dolgot.

- Szabad! – kiáltottam ki, mire ő kinyitotta az ajtót, de nem jött beljebb.

- Nézd én… - kezdett bele, de nem hagytam, hogy befejezze.

- Semmi baj, nem tudhattad. – hagytam ennyiben a dolgot, azt hittem ezzel le van tudva.

- Én komolyan sajnálom!

- Hagyd! Bocsánatkérés elfogadva, nyugodj meg, nem kell sajnálni. – mondtam, rá sem pillantva.

- Nem jössz ki?

- Minek? Hogy ismét veszekedjünk?

- Nem, csak gondoltam beszélgethetnénk. – nagyon meglepett, hogy ezt mondta, és hangja őszintén csengett, így elindultam felé, szépen elengedett, majd követett, és leült mellém a nappaliba. – Szóval ne haragudj, tényleg nem tudhattam, és ha belegondolunk ezért is vagyunk most itt.

- Hogy veszekedjünk, és beletiporjunk egymást lelkébe? – húztam fel szemöldököm, mire megeresztett egy mosolyt.

- Nem, nem erre gondoltam. – mondta még mindig mosolyogva. – Hanem, hogy ezeket a vitákat a forgatás során elkerüljük. Jóformán a nap huszonnégy órájában együtt leszünk, ha tetszik, ha nem és tudom milyen nehéz ilyenkor kijönni egymással. Szerintem ezért nem jött Karen, mert tudta, hogy előbb-utóbb úgyis le kell ülnünk beszélni.

- Gondolod?

- Inkább tudom. Sokszor csináltak ilyet, például Kristen és Robert az első forgatást megelőzően amennyit csak tudtak, együtt voltak. Igaz eleinte különböző trükköket alkalmaztak, véletlennek beállítva, de csak a vak nem látta, hogy mi a helyzet.

- Szóval azt mondod, számítsak még ehhez hasonló „közös programokra”?

- Azt. Ha nem is szeretjük egymást, muszáj egy kicsit megismerkednünk.

- Te is tudod, hogy nem olyan egyszerű. Jó, tudom, normál esetben nem lett volna egy ilyen ártatlan kérdésből balhé, de ne várd, hogy életem minden momentumáról beszámoljak. Nem ismerlek, így egyszerűen nem megy. – vallottam be őszintén. Hallottam, hogy a víz felforrt, így kimentem a konyhába,(igaz mindössze a pult választotta el a nappalitól), hogy elővegyek egy bögrét magamnak…