12. A beszélgetés

Sziasztok!!
Itt az új rész, igaz kicsit késve. Ne várjatok tőle sokat, ez egy átvezető rész.

Puszi!



 Beletettem a teafüvet, majd ráöntöttem a forró vizet. Hamarosan Taylor tűnt fel mellettem.
- Van csésze is a szekrényben.
- Nem szeretek kis csészikékből inni, abban túl erős nekem a fekete tea. 
Bögréből iszom általában. – erre megint elmosolyodott. – Mi az? Matt szerint is hülyeség, szerinte mindegy, hogy két vagy két és fél deci, nem sokat változtat az erősségén, az ízén pedig főleg nem.
- Nem szerintem nem hülyeség, sőt! Én is bögréből iszom a teát. – mosolygott még mindig. Nem tudtam eldönteni, hogy ezt csak azért mondja, hogy a kedvemben járjon, vagy igazat mond. – Nekem is csinálsz?
- Ha kérsz.
- Kérek. – vigyorgott. Elővettem még egy bögrét, és neki is megcsináltam.
- Ízesítsem, vagy azt majd te.
- Nem tudom, te hogy iszod.
- Kóstold meg, itt az enyém. – toltam elé poharam, mire óvatosan belekortyolt.
- Jöhet nekem is egy ilyen, finom. – tette le elégedetten, így neki is csináltam egyet. Visszamentünk a nappaliba, és ismét leültünk. – Szóval azt mondtad, hogy mivel nem tudsz rólam semmit, ami megjegyzem kissé különös, a körülményeket tekintve…
- Na ne hogy azt hidd, hogy mindenki bomlik érted Mr. Ego! – nevettem el magam.
- Jó-jó, csak vicc volt. De a lényeg, hogy ezen könnyen segíthetünk. De akkor neked is mesélned kell magadról, őszintén. Mondjuk egy kérdést te teszel fel, egyet én. Ez így jó lesz? – nézett rám komolyan. Átgondolva logikus volt, de valahogy féltem is tőle. Ha ebben megegyezünk, akkor bármilyen kérdést feltehet. Mivel várakozóan nézett, és már szólásra nyitotta száját, így időhúzásképp felemeltem bögrém, és inni kezdtem, kezemmel pedig jeleztem, hogy egy pillanat.


- Igen, így jó lesz. – adtam meg végül a választ.
- Szóval, mire vagy kíváncsi? – hirtelen nem tudtam mit kérdezzek, így az első kérdést tettem fel, ami eszembe jutott.
- Mi a kedvenc színed?
- Babakék. Neked?
- Kék, de sok más szín van, amit nagyon szeretek. Mi a kedvenc kajád?
- Nehéz kérdés, nincs kedvencem, úgy értem anyukám főztjét imádom! Hát te?
- Nekem sincs kedvencem. Nagyjából mindent megeszek. Kedvenc édesség?
- Imádom a sütiket, szinte az összeset. – kérdőn pillantott rám, bár sejtettem, hogy visszakérdez.
- Szeretem a sütiket, és egyszerűen nem tudok meglenni gumicukor nélkül. A csokit viszont nem szeretem, sőt utálom!
- Nem mondod komolyan?!
- De, tényleg! Nem szeretem! Valahogy, nem tudom megmagyarázni. Az étcsokit még sütin, fagyin vagy ehhez hasonló dolgokon elviselem, de tényleg nem szeretem. 
- Akkor, ha egy srác csokit ad neked, az veszett ügy? – mosolyodott el.
- Neeeem, nagyon szoktam örülni neki. Csak nem eszem belőle. A szándék a lényeg, de azért általában később elejtek egy célzást.
- Értem. Mi a kedvenc sportod? Mármint a táncon kívül, már ha azt nem a művészetekhez soroljuk. – ezen meglepődtem. Kevesen tudják, hogy a tánc művészet, de sport is. Egyiket sem lehet rá egészében kijelenteni, mert önmagában nem igaz.
- Mindenevő vagyok. Baseball, foci, kosár, úszás, Forma1, WRC, mindegy. Ha olimpia van, le sem lehet vakarni a TV-ről, reggel hajnalban kelek, csakhogy láthassam, és semmiről ne maradjak le. Tudom, lány létemre kicsit furcsa, de egyszerűen szerelmes vagyok a sportba! – nevettem el magam.
- Tényleg furcsa, illetve nem is furcsa, hanem különleges, mert ez egy jó dolog. Én leginkább a baseballt, és a focit szeretem, de mást sem zárok ki.
- Vannak furcsa szokásaid? Vagy idegesítő?
- Olyan, mint a horkolás? – bólintottam. – Hát nem tudom, anyu azt mondja, hogy, hogyha nagyon fáradt vagyok, akkor horkolok és állandóan jár a lábam ha ülök, egyszerűen nem tudok nyugton maradni. Másról nem tudok.  És te? Tényleg nem iszol?
- Nem. Soha nem szerettem az alkohol ízét, sosem vonzott. Mikor azt mondják, a buli kedvéért igyak egy kicsit, akkor inkább hazamegyek. Szerintem, ha a hangulat miatt innod kell, akkor az már régen rossz. Jobb szeretek másnap normálisan kelni, és emlékezni, hogy mi történt. Nem dohányzom. Az említett mocorgás ismerős. Öhm, néha beszélek álmomban, és nagyon terülős vagyok. 
- Terülős?
- Igen, úgy értem alvás közben sokat mocorgok, és iszonyú nagy helyet foglalok el. Mikor ideköltöztem akkor az első dolgom az volt, hogy egy hatalmas ágyat csináltassak, mert sokszor leestem éjjel. – erre nevetni kezdett. – Ez nem vicces! Tudod milyen rossz az éjszaka közepén arra kelni, hogy sajog mindened?! – öltöttem rá nyelvet.


- Jó- jó, abbahagyom. Hány testvéred van?
- Egy. David, vele találkoztál a bulimon. – mosolyodtam el gúnyosan. – Neked?
- Egy húgom, Makena.
- Miért akartál színész lenni? Úgy értem a csillogás, a hírnév vonzott, vagy valami egészen más? – komoly arcot vágott, és kis töprengés után válaszolt.
- Persze, mindenki szeretne egy kis csillogást, de nekem nem ez volt a célom. Egyszerűen szeretem ezt csinálni, és az, hogy mások is szeretik, amit és ahogy teszek, az csak egy plusz. És te, miért?
- Igaz, nem színész akartam lenni. Ezt is szeretem, de elsősorban a tánc a mindenem, utána az éneklés, s csak aztán a színészkedés. Nem vonz a csillogás, valahogy nem az én világom, bár eddig nem sokat tapasztaltam meg belőle, szóval erről nem tudok mit mondani. De a célom az, hogy megmutassam, mindig van választásunk, és ha úgy is érezzük nincs folytatás, akkor is fel lehet állni, csak akarat kérdése. – néztem komolyan rá.
- De ezt nem értem, komolyan úgy mondod, mintha te annyira ismernéd ezt! – kezdett bele cinikusan. Tudtam én, hogy nem tart sokáig a normális viszony köztünk! – Mármint úgy értem, nem értelek, szóval ez milyen cél? Illetve miért? Nem tudom, mi történt a szüleiddel, de kétlem, hogy olyan rossz életed lett volna! – nem tudtam mit mondjak, az igazat, vagy csak hagyjam rá. Az utóbbi mellett döntöttem. Nem volt kedvem magyarázkodni, és nem voltam felkészülve erre. Eltelt pár néma perc, s mikor úgy láttam csitultak a kedélyek, megszólaltam:


- Mennyit láttál New Yorkból?
- Nem sokat, tudod elég nehéz itt úgy körülnézni, hogy ne vegyenek észre. De miért? – húzta fel kérdőn szemöldökét.
- Gondoltam, elmehetnénk valahova.
- Ez teljességgel esélytelen. Hidd el, amint kilépek innen, megrohamoznak.
- Ne felejtsd el, hogy nem szokványos idegenvezetőd van! – mosolyodtam el.
- Csodákra te sem vagy képes!
- Fogadjunk, hogy simán elviszlek bárhova anélkül, hogy felismernének! – néztem rá kihívóan.
- Fogadjunk! De mi a tét? – húzta fel szemöldökét.
- Nekem mindegy, bármi lehet.
- Ha én nyerek, akkor egy teljes napig azt csinálod, amit mondok.
- Ha én nyerek, akkor hagyod, hogy dolgozzak, nem teszel keresztbe. – azzal kezet fogtunk. – Egy pillanat, telefonálok egyet és indulhatunk. – miután letettem, felvettem kabátom, Taylor már kint várt, majd útnak is indultunk.