6. Önkény

Szerencsére csak nyolckor kellett kelnem, hogy odaérjek az első közös edzésünkre. Szép lassan elkészültem, majd fél tízkor elindultam. A trénerünk persze már ott volt, így a gyors bemutatkozás után átöltöztem. Nem sokkal később már a két koreográfus is ott téblábolt, csak sztárunkra vártunk. Fél tizenegy volt, mikor megunva a várakozást, előkaptam mobilom s tárcsáztam.

- Szia szívem, neked megvan Taylor száma?

- Szia kicsim, megvan, miért?

- Mindegy, majd elmondom. Légyszi küldd át nekem.

- Oké. – azzal le is tettük. Egy perccel később már Lautnert csörgettem, s fel is vette.

- Taylor! Elhiszem, hogy utálsz, de ez ne a film rovására menjen. Mindkettőnknek ez munka, szóval negyed órád van, hogy idetold a valagad!

- Neked is szia! Bocs, elfelejtettem, hogy ma van. – mondta gúnyosan, s ettől kezdtem kijönni a sodromból, valószínűleg ezt a bulin elhangzottak miatt kaptam. – Nem fog menni a negyed óra, mert otthon vagyok.
- Akkor cseszd meg! – nyomtam ki a telefont. Miután lenyugodtam, visszamentem a terembe, hogy szóljak a többieknek is.

- Sajnos Taylor nem érzi magát jól, úgyhogy a mai edzésnek annyi.

- Aha, biztos nagyon rosszul van. – nézett rám mindent tudóan Rich. – Attól még, hogy Taylor nincs itt, te gyakorolhatsz. Szóval, csak tessék! – mivel igaza volt, így Vivianenal munkához is láttunk. Furcsa volt megint azt csinálni, amit más mond, az elmúlt két évben teljesen elszoktam tőle. Gyorsan eltelt a két óra az ebédszünetig, s teljesen felpörögve mentem ki az öltözőmbe enni, mivel általában ilyenkor örülök, hogyha pár kekszet le tudok gyömöszölni a torkomon, míg a többiek elmentek a Katsuyába.

Körülbelül tíz perce ülhettem bent, mikor Taylor sétált be. Nem szóltunk egymáshoz, s zavart, hogy azt hiszi, ő bármit megtehet. Látszólag meglepődött, hogy még mindig itt vagyok, nem jött össze a dolog, hogy majd egyedül edzhet. Levette pólóját, s ahogy sejtettem nem volt szüksége több izomra, mert akkor inkább egy testépítőre hasonlít, mint egy táncosra.

- Mi van, ennyire ki vagy éhezve rám? - sétált elém félmeztelenül, gúnyos mosollyal arcán, mire felálltam, s ki akartam menni, de két kezével sarokba szorított.

- Ó, igen, szeretlek bébi, légy az enyém! – mondtam, s ismét szabadulni akartam, de még mindig nem hagyta.

- Meg tudlak érteni. De Matt ennyire rossz lenne az ágyban? Tőlem megkaphatod azt, amit tőle nem.– monda még mindig olyan gúnyosan, hogy kedvem támadt felképelni.

- Most akkor ki kíván, kit? – mosolyodtam el én is. - Mattnek a nyomába sem érsz kisfiú! És most engedj el! – úgy látszott ennek semmi hatása, mert továbbra sem engedett, s még közelebb hajolt.

- Bármikor ágyba vinnélek, ha akarnálak. Talán egy patront megérsz! – hajolt még közelebb, ajkaink már majdnem összeértek, s ettől egy pillanatra elvesztettem fejem, de észhez térve, eltoltam magamtól, mire hatalmas vigyor terült el arcán. Nevetve sétált vissza cuccaihoz, én pedig kisétáltam a terembe. Nem értettem, miért váltott ki belőlem ilyen hatást, bár kétség kívül jól néz ki, s azt sem gondoltam volna, hogy eddig elmegy, sőt, míg meg nem ismertem, ilyet még csak nem is feltételeztem róla. Viselkedése teljesen szemben állt a médiában elhíresült jófiúval, aki mindenkivel nagyon kedves. Tény, hogy az elmúlt másfél-két évben olykor az ellenkezőjéről is cikkeztek, de a többség mégis jóságáról szólt. Ehhez képest! Még kimentem egy kicsit levegőzni, hogy felfrissüljek, s örültem, hogy az esős napok után végre süt a nap. 

Visszaérve a terembe elégedetten láttam, hogy Taylor éppen bemelegít, így legalább ezzel nem húzza az időt. Bementem az öltözőbe, és írtam egy SMS-t Mattnek, hogy ma a szüleinél alszom, és edzés után rögtön odamegyek, majd Hilaryt felhívtam.

- Szia! Otthon vagy ma? –kérdeztem tőle, s nagyon reméltem, hogy így lesz.

- Szia, igen otthon vagyok, csak nem átjössz? – kezdett bele izgatottan.

- Sőt, ha nem bánod, akkor ott is aludnék.
- Persze, gyere, szólok apáéknak is. Mikor érsz ide?
- Csak késő este, úgyhogy ne várjatok a vacsival. De el ne aludj!
- Jó persze, akkor várlak! Puszi!
- Szia! – azzal letettem, és vissza kimentem a terembe. Pár perccel később a többiek is befutottak, s meglepődtek, hogy Taylor is ott van.

- Ne haragudjatok, hogy… - kezdett bele a magyarázkodásba, de félbeszakítottam.

- Jajj Tay, nehogy te kérj bocsánatot! A lényeg, hogy már jobban vagy, és tudunk gyakorolni! – mosolyogtam vidáman, pedig nem érdemelte meg, hogy mentsem a seggét. Meg is lepődött, hogy hazudtam miatta, hát még én, mikor Viviane megszólalt.

- Így van, mindenesetre, ma akkor egy kicsit kíméletesebb mozdulatokat fogunk gyakorolni, bemelegítettél már? – kérdezte őt, s ledöbbentem, hogy Viviane és Anne elhitték, amit mondtam.

- Igen, felőlem kezdhetünk! – jelentette ki. A következő két órában rengeteg új formát, mozdulatot tanultam, és rendesen el is fáradtam, Taylorral egyetemben.

- Akkor most közös impro jön. – mondta a végén Viviane.

- Minek? – tettem fel a kérdést, hiszen a mostani óráknak elméletileg nem ez volt a céljuk.

- Szerinted Anne és Rich mire várt mostanáig? – mosolyodott el a nő, de igaza volt, róluk teljesen megfeledkeztem.

- Tényleg, bocs, el is felejtettem, hogy itt vannak.

- Semmi baj. Különböző zenéket fogok elindítani, minden szám körülbelül fél percig megy, aztán csere. A lényeg, hogy ne álljatok meg! – adta ki a feladatot. Amint felálltunk, elindította az első számot, s akcióba is lendültünk. Ismét tökéletes összhangban mozogtunk, az olykor elszomorítóan unalmas zenékre, de mindennek ellenére jó volt vele táncolni, el kell ismernem. A tanár lekapcsolta a zenét, így mi is megálltunk, és odasétáltunk hármukhoz.

- Jó lesz ez! – mondta elismerően Rich. – Arra számítottunk nehezebb dolgunk lesz, de rácáfoltatok. Akkor mi most megyünk is, majd később találkozunk. Sziasztok! – köszönt el, majd Anne-nel karöltve kisétált.

- Mára akkor ennyi, holnap találkozunk. Én is rohanok, mert van még egy órám ma, és még oda is kell érnem. A portás majd bezár. Sziasztok! – fogta a cuccát és már ki is viharzott. Taylorral bementünk az öltözőbe, de mivel ő vetkőzni kezdett, így felkaptam a cuccom, és sietősen ültem be kocsimba. Hazaérve lefürödtem, majd felöltöztem, és kimentem enni. Ledőltem egy kicsit szundítani, az ébresztőmet pedig kilencre állítottam be. 

Felébredve, gyorsan összekészültem, majd kocsiba ültem. Egész úton nem ment ki a fejemből Taylor, valahogy nem értettem őt, s már csak abban reménykedtem, hogy Hilary mond valamit, ami egy kicsit megkönnyíti a dolgot. Mire odaértem, már csak barátnőm volt ébren, bár most nem is bántam, így nem kellett eljátszanom, hogy minden rendben.

- Szia! Menjünk fel, nehogy felébresszük anyuékat!

- Szia! Jó, rendben, amúgy is egy csomó megbeszélni valónk van!- felérve szobájába, leültünk egymással szemben az ágyára, s egy hosszú percig csak néztük egymást. Nem tudtam, hogy kezdjek bele, pedig máskor akármiről is legyen szó, nem tartottam a reakciójától, de most a bátyjáról van szó, és elég kényes is a dolog.

- Na, Ronnie ne feszítsd már tovább az amúgy is hajszálvékony idegeimet, nem szeretem, ha ilyen letört vagy! Mondd el, mi a gond! Mattel van baj? - kérdezte kíváncsian, mégis aggodalommal.

- Ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek, bármi történjék is! – kezdtem bele.

- Olyannak ismersz? – tette fel a költői kérdést, s igaza volt. Nem is azzal volt bajom, hogy elmondja valakinek, hanem, hogy mit fog szólni. – Mondd már! – parancsolt rám, ezzel kizökkentve. Nem mertem a szemébe nézni, de elmeséltem az öltözőben történteket, majd félve pillantottam fel. – Csak ennyi? Emiatt vagy kiborulva? – nézett rám kételkedve. – Nézd, ha egy Taylor féle pasas, szinte rám tapadna, nem biztos, hogy meg tudnám fékezni magam, pedig te is tudod, hogy mennyire szeretem Nicot. – mosolyodott el. Valóban szerelmesek voltak, ha ők nem maradnak együtt, akkor senki. – De ez nem szeretem, nem szeretem kérdése, illetve szerelmes vagyok vagy nem. Ez puszta kémia. Jó teste van, és ilyenek az emberek. Nem mondom, hogy a szex minden, de nagyon fontos tényező, szóval lehet, hogy…

- Nem erről van szó – vágtam közbe – tudom Matt a bátyád és erről nem szoktunk beszélni, ami érthető, de Mattel semmi gond sincs az ágyban, sőt! De…

- Mi de?

- Nem azért rémültem meg, mert egy pillanatra elvesztettem az eszem.

- Hát? Jajj, Ronnie mondd már! Ne kelljen mindent harapófogóval kihúznom belőled!

- Én nem szeretem Mattet. Vagyis nagyon szeretem, de nem vagyok belé szerelmes. Érted te ezt?

- Ron, ezt eddig is tudtuk. Ezzel Matt is tisztában van, mind tudjuk, hogy a tiétek nem szerelem, de hatalmas szeretet.

- De ez nem fair vele szemben! Nem akarom őt elveszíteni, de egyre nagyobb a bűntudatom, mert én sosem leszek képes megadni neki azt a szeretetet és sok mást, amit ő mástól megkaphat. És amíg ilyen önző vagyok, nem is fog mást keresni… - fakadtam sírva.

- Ne sírj! Nem olyan rossz ez, mint gondolod! – ölelt magához barátnőm. – Matt szeret téged, és akkor boldog, ha te is az vagy! Tudod mit! Öltözz át, és aludjunk. Holnap minden könnyebb lesz, hidd el. – s mivel egy szót sem bírtam volna kinyögni, úgy tettem, ahogy mondta. Hamar elnyomott az álom, s fáradtan nyitottam ki szemeim az ébresztő hangjára, mely jelezte, ideje felkelni, hogy időben odaérjek a táncterembe. Elmentem lezuhanyozni, majd mivel Hilary nem kelt fel, én pedig nem akartam felébreszteni, csak egy kis cédulát hagytam az éjjeliszekrényén. Halkan távoztam, majd kocsiba ülve jöttem rá, hogy igaza lett barátnőmnek, ma már tisztábban tudtam gondolkodni, és pontosan tudtam mit fogok tenni.