DreamDust - Prológus

Sziasztok!!
Ahogy ígértem, feltettem a prológust, nem is habozok tovább, ha van kedvetek komizzatok, kellemes olvasást!
Puszi!! =)

Fájó szívvel hagytam magam mögött Görögországot, majd szép lassan Európát. Fájt, hogy ilyen hamar eljött ez az idő, pont akkor, mikor végre sikerült beilleszkednem, ezt is az én drága szüleimnek köszönhettem, túlságosan is érdekelt, kik is ők valójában.

Mondhatni Európa minden városában jártam már, egyik iskolából a másikba írattak, egyik barátság jött a másik után. Talán a legutóbbi volt a legfájóbb dolog mindig is, hiszen ahogy beilleszkedtem, tovább álltunk, nem hagyhattuk, hogy bárkinek is feltűnjön a gyors növekedésem. Alapjaiban véve engem nem zavart, de abban biztos voltam, hogy egy átlagos gyerek élete sokkal könnyebb. Nagyot nevettem, mikor az apró problémákat világrengető dolgokká alakították, s mikor a szüleiket ócsárolták, finoman megjegyeztem: „Nektek legalább van!” Erre mindig, mindenki elhallgatott, s ha mást nem is, de legalább ezt az egyet megtaníthattam nekik, hogy a szüleiknél és a családjuknál fontosabb dolgok nem léteznek. Mert hittem abban, hogy a szüleim szeretnek engem, és csak az én érdekemben küldtek el Renée-vel. Igazából sok mindent köszönhettem nekik: bejártam a fél világot, az anyanyelvemen kívül tizenöt nyelvet beszélek tökéletesen, és még hatot kissé törve, bár ez a helyieknek nem tűnt fel, csak én vettem észre a hiányosságaim. Tudásszomjam kimeríthetetlen, bátran állíthatom, hogy olvasott, okos „ember” vagyok, sokkal érettebb a korombelieknél, és most nem csak a fizikális dolgokra gondoltam.
Körülbelül fél éve lelassult növekedésem, így már nem kellett havonta továbbállnunk, Európa minden országát bejárva, s így Görögország volt az egyetlen hely, melyet igazán megszerethettem. Nem igazán emlékeztem az igazi szüleimre, annak a balesetnek köszönhetően, ami miatt most itt tartok.

Ahogy Görögországban megvettük a házat, szinte azonnal úgy éreztem, hogy fellélegezhetem. Igaz, minden egyes nap eszembe jutottak a szüleim, és rettentően kíváncsi voltam, de beiratkoztam egy gimnáziumba, mert ugyan nem sokat kellett tanulnom, de a látszat miatt muszáj volt, bár erősen elgondolkodtam a lehetőségen, miszerint magántanulóként folytatom, de hol máshol lehetne a legkönnyebben barátokat szerezni, mint az iskolában. Szereztem barátokat dögivel, igaz, kissé eltértem eleinte a normális lányoktól: régen abszolút nem sminkeltem, sőt volt, hogy a fésűm is érintetlen maradt pár napra, nem igazán voltam lányos lány. Aztán egyre inkább kezdett érdekelni, hogy mi örömük lehet ebben, és kíváncsiságból velük tartottam egy-egy bevásárló túrára, vagy a „csajos szombatra” és meglepően tapasztaltam, hogy nem is olyan rossz dolog ez, sőt néha Phill szerint túlzásokba is estem. Egyre nőiesebb testemet immáron nem rejtettem bő ruhák alá, hanem kihangsúlyoztam az előnyös részeim… Nagyképűség nélkül állíthatom, hogy szép voltam a természetből fakadóan, de ezt sohasem dörgöltem mások orra alá. Aztán ahogy teltek a napok, arra lettem figyelmes, hogy egyre több fiú érdeklődik irántam, ami kissé zavarba hozott, noha tudtam a szexualitásról mindent, ettől függetlenül soha nem mertem senkit sem közelebb engedni magamhoz, mert valahogy… bűntudatom volt, amit én magam sem értettem, mindenesetre egy fiút egészen megszerettem, és bizonyos korlátokon belül együtt is voltunk, ahogy barátnőim mondták: „jártunk”.  Aztán úgy két hónap után a barátaimmal még mindig szívesen voltam, de azon kaptam magam, hogy ismét egyre többet gondolok a családomra. Eljött a december, és még inkább azt éreztem, hogy ideje hazamennem, így meggyőztem Renée-t, hogy dobja fel az ötletet otthon. Legnagyobb meglepetésemre belementek.
Ahogy jött az újév, úgy én elmentem Görögországból, és a repülőúton egy rég elfeledett történet jutott eszembe:

Carlisle elmondásából tudom, hogy mi történt aznap. Mint mindig, vadászni voltunk, s ha már így esett, akkor a játék sem maradhatott el. Carlisle szerint, valamiféle növényt ehettem meg, akár véletlenül is, és az erős szervezetem miatt, nem jött ki azonnal a hatása, csak úgy húsz perc múltán, amikor is én éppen egy fa tetején vártam, hogy anyám megtaláljon (szokás szerint csalt, bevont a pajzzsal, így folyamatosan tudta, merre vagyok). Ekkor elvesztettem eszméletem, és lezuhantam, méghozzá negyvenöt méter magasból.
Számomra az első kép, hogy egy szobában vagyok, ami túl van zsúfolva számomra ismeretlenekkel. A különös csak az, hogy nem tudtam kik ők, de az igen, hogy mik, vagyis hogy vámpírok és alakváltók vesznek körbe, miközben senkire sem emlékeztem, az érzelmi kapocs is teljesen megszűnt. Nem voltam összezavarodva, még gyerek létemre sem. Azonnal hagytam, hogy Carlisle megvizsgáljon, ami napokba került, de magyarázatot nem talált a különös dologra. Minden megváltozott: mint megtudtam, míg a régi önmagam kevésbé szerette az emberi ételt, és inkább vérrel táplálkozott, a mostani, már szinte undorodott mindettől, csak normális ételt voltam hajlandó enni. A nevekre sem emlékeztem, arra sem, hogy a családtagjaim és semmilyen emlékképem nem volt velük, mégis a tudatalattim biztosította, hogy ne legyen velem nagyobb gond. De ami ezeknél is különösebb volt, hogy Edward, vagyis az apám, már nem tudott olvasni a gondolataimban, csak ha én azt úgy akartam, ugyanakkor a képességem továbbra is száz százalékosan üzemelt, sőt, talán könnyebben kezeltem elmondásuk szerint, mint addig. A növekedésem valamelyest lelassult, nem sokkal igaz, de ennek örültek. A bőröm továbbra is csillogott, de közel sem annyira, mint előtte, csak olyan volt, mintha olajjal, vagy csillámmal lennék bekenve, de egyáltalán nem hatott olyan különösnek, mint addig. Három hónapot töltöttem velük, mindenkivel annyit voltam, amennyit csak lehetett, néha beugrott egy kósza „deja vu”, de semmi több. De mégsem ez az egész volt a fordulópont, ez csak előidézte a változást. Edward azt szerette volna, ha megtapasztalom az emberi életet, sokkal emberibb mivoltom miatt, így Renée-hez kerültem, vagyis a nagyimhoz. Eleinte ellenezte a család nagy része, végül Bella, az édesanyám is belement. Hisztiztem, toporzékoltam, minden lehető ötletet bevetettem, hogy maradhassak, ugyanis kétségkívül szerettem őket, nem akartam elszakadni tőlük. Mint sejthetitek, végül mégis Renée-nél kötöttem ki, amit így utólag nem is bánok, most ő volt az, akit nehezen engedtem el, de kíváncsiságom sokkal nagyobb volt, mint a visszahúzó erő. Minden egyes nap eszembe jutottak, elméláztam azon a három hónapon, de a legfurcsább dolog, egy visszatérő álom volt. Egy fiúról, vagy inkább férfiról álmodtam, de még inkább barátomról, Jacobról. Ezt nem tudtam hová tenni, csak egyre jobban éreztem, hogy újra látnom kell őket, és az újév eljövetelével, meg is volt a megfelelő időpont… Hát ennyi, így kezdődött minden….

Epilógus

Sziasztok!
Megérkezett az epilógus is, igazából ez egy kis elszámolás, történés nincs nagyon benne, azért remélem tetszeni fog nektek!
Holnaptól már a Jacob-Renesmee sztorira koncentrálok, és aki ezt a történetet szerette, remélem szeretni fogja a következőt is, és kárpótolhatom a fél happy end miatt.
Reggel jön a DreamDust - Álompor prológusa!! :)
Puszi!! =)

Két év telt el azóta, hogy megjelent az első albumom, s egy év a másodiktól számítva. Sikerem kimagasló, minden egyes dalom top-tízes, de többsége a slágerlisták elején kötött ki. Az első album háromszoros platina lett világszerte, s ugyan akkor még csak előzenekarként, de turnéra indultam, ami hat hónapig tartott, a világ valamennyi országába betérve ezzel. A második albumom viszont akkora sikert hozott, hogy már egy önálló, saját világkörüli turnéra mehettem, ami jelenleg is tart, imádom minden egyes elemét, energikus show, rengeteg ember, s kedvemre választhattam az előzenekarok közül, már a táncosaimat is én válogattam össze, ami már csak azért is fontos, mert így Sofiát magam mellett tudhatom. Úgy látszott a szerencse nem kerül el mostanság, végre révbe értem, életem maga volt a tökély, egy apróbb kis hibát leszámítva. Egy apró, ám nem elhanyagolható dolog. Két év után is sóvárogva gondoltam a Taylor-ral töltött időkre, nem tudtam kitörölni őt, szívem egy jelentős darabját nála hagytam, s már sosem kaphatom vissza. De hiszem, hogy ennek így kellett lennie, hiszen boldog. Debivel még mindig, szinte minden nap beszélek, meglepő módon egyáltalán nem haragudott, elmondtam neki az igazi okot, elfogadta, s mivel arra kértem, hogy Taylor ne tudjon a beszélgetéseinkről, hallgat, mint a sír. Nagyon megszerettem őket, és így első kézből értesülhettem arról, mikor Taylor jobban lett, amikor újra eljárt otthonról, s végül, amikor újra barátnője lett. Mi tagadás, fájt, de neki is tovább kellett lépnie, hiszen én is megtettem, a szakításunk után hét hónnappal ismét Liam mellett találtam meg a helyem, s azóta is jó a kapcsolatunk, ő semmi komolyat nem akar még, hiszen a saját karrierjére koncentrál, ahogy én is. Szeretem ezt csinálni, amikor a színpadon vagyok, vagy csak énekelek, egy teljes egésznek érzem magam. Ha lejövök… egy részem hiányzik, s hiányozni is fog, nemcsak Taylor miatt, mert nem csak őt kellett feláldoznom. Az élet egy olyasvalamit vett el tőlem, ami elengedhetetlen volt a sikerhez, hiszen ha nem történik az a baleset, talán sosem jutok el idág. De ha ez kell a sikerhez… talán megéri… Út a sikerig. Az én történetem, az én, saját, viharos történetem. De az enyém, én választottam, én alakítottam. Siker, melyet mindig is akartam. Siker, melyet megkaptam. Siker, mellyel boldog lehetek. Hogy elégedett is? Nem tudhatom, az idő talán választ ad rá, s csak remélem, hogy engem fog igazolni…

Vége

45. Út a sikerig

Hey guys!
Elérkeztünk a végéhez, ez az utolsó rész. Úgy vettem észre, hogy mostanra az olvasottság alább maradt, szóval azt hiszem kár lett volna nyújtani a történetet. Mindenesetre ma este még felteszem az epilógust, ha van kedvetek komizzatok, kellemes olvasást!
Puszi!! =) 

Hosszasan gondolkoztam, nem tudtam mit felelhetnék, hiszen az igazságba bele fog kötni, viszont hazudni egyrészt nem akartam, másrészt, neki nem is tudtam. Nem szólalt meg, várta, hogy mit felelek, és ezért most hálás voltam.
- Igen, akkor. Én csak… tudod… néztem magam, néztem, egyre csak imádkoztam azért, hogy egy árnyalattal legyek csak rosszabb, érted? Azt akartam, hogy rosszabbnak lássam magam a filmben, mert akaratlanul is összehasonlítottam a jelenlegi teljesítményemmel, ami úgy egy hónapja stagnál. Közel sem vagyok olyan jó, mint a filmben, és így… egyszerűen nem maradt más választásom. – csuklott el a hangom, mire felült, hátát a keretnek támasztotta.
- Ez nem így van. Lehet, hogy most így látod, de hatalmas erő és energia van benned! Ha szerinted nem is vagy annyira jó, mint a filmben, még akkor is kiváló táncos vagy! – magyarázta, s két kezével megfogta az arcom.
- Tay te is tudod, hogy ez nem így van. Nem elég, ha kiváló vagy, a legjobbnak kell lenned ahhoz, hogy bármit is elérj. Nekem nem elég, ha videoklipekben táncolhatok, az kevés. Neked sem lenne fenékig tejfel az életed, ha csak reklámokban szerepelnél, nemde? Ráadásul az éneklés mellett táncolhatok, és fogok is. A színpadon állhatok, és a két, számomra legfontosabb dolgot csinálhatom. – fejeztem be, arcára ezernyi érzelem ült ki, de a boldogság halvány jelét sem láttam.
- Ha neked ez így megfelel, akkor tudod, hogy támogatni foglak. – mosolyodott el, de ez nem azaz őszinte mosoly volt, amit úgy imádtam, s emiatt bűntudatom támadt.
- Azért, mert énekelni fogok, nem jelenti azt, hogy kevesebbet leszünk együtt. Az sem biztos, hogy tetszeni fog az embereknek a zeném. – ültem bele az ölébe, hogy szemben legyünk egymással.
- Na, abban biztos lehetsz, hogy imádni fognak, főleg a film után. Énekes, táncos, színész. Meg fognak veszni érted! – mondta immáron vidámabban.
- Hát… remélem. – adtam egy puszit a szájára.
- Mit is mondtál? Három év alatt kell két albumot csinálnod? – mosolyodott el.
- Igen, miért?
- Hát, csak az jutott eszembe, hogy utána esetleg…
- Esetleg mi? – mosolyodtam el, nem tudtam mire céloz.
- Talán még egy gyerkőc is belefér utána, ha arra kerül a sor. – mosolygott. Ledöbbentem, hiszen nem gondoltam volna, hogy már gyereket akar… ilyen fiatalon, s a karrierje is még felfelé ível.
- Gyereket akarsz? – néztem rá értetlenül, hogy fedjem valódi érzéseim.
- Nem most. – somolygott továbbra is. – De huszonöt éves koromra már biztosan. – vigyorgott.
- Majd meglátjuk. Persze, gyakorolni is kell sokat rá, hogy menjen. – mosolyogtam, pedig legbelül teljes volt a zűrzavar, s hogy ne vegye észre, megcsókoltam, egyre szenvedélyesebben táncoltak egymással az ajkaink…

2014.07.25.

Közel egy hónap alatt sikerült nyélbe ütni a szerződést, s mivel a film miatt volt egy-két interjú, ezek és a stúdió között ingáztam, illetve továbbra is jártam Nate-hez, aki szívesen segített mindenben, s ha ezek nem kötöttek le teljesen, akkor edzettem, persze megpróbáltam az egészet úgy alakítani, hogy Taylor-ra is elegendő időm maradjon. Még mindig aggasztott a dolog, hogy ő gyereket akar hamarosan, én még egyáltalán nem voltam felkészülve rá, és még tervezni sem terveztem, hiszen számomra jelenleg a karrierem a legfontosabb, minden más csak utána jöhetett. Egy gyerek felelősség, időt kell rá áldozni, persze ő könnyen beszél, nem neki kell kilenc hónapig cipelnie, aztán otthon maradni vele ameddig egy kicsit nagyobbacska nem lesz. Ő dolgozhat, forgathat, nincs lekötve. De én? Esélyem sem lenne arra, hogy dolgozzak, még az első néhány hónapban talán, de utána már nem. A szülés után pedig még pár hónapig nem lesz ugyanolyan a hangom, ráadásul egy babát sem lehet csak úgy otthagyni, még akkor sem, ha van bébiszitter, mert az nem tudja szoptatni, ha éhes, de abban biztos voltam, hogyha valaha is gyerekem lesz, akkor mellette akarok lenni, ameddig csak kell.
- Kész vagy? – dugta be a fejét az ajtón.
- Igen mehetünk. – feleltem, majd elindultunk a Rock City-be, annak ellenére, hogy a Hangar közelebb volt. Előbbiben mindig kevesebben vannak, így nem kell sikongató lányoktól tartanunk, csak mi lehetünk.
- Örülök, hogy végre sikerül ide is eljutnunk. – mosolygott.
- Én is. És sajnálom, hogy már háromszor lemondtam, de még a stúdió diktál, nem én. – vigyorogtam.
- A „még”-en van a hangsúly. – kuncogott.
- Hát remélem, hogy átütő siker lesz az album. Már vagy húsz dalt felvettünk, de csak egy-kettő lett olyan, amilyet szeretnék. Azt viszont kijelentettem, hogy a dalaimat én válogatom össze, ők csak szűkíthetnek. Két duettet tettek le elém, tetszenek, már csak partnert kell találniuk. Nem hinném, hogy valami nagyágyú lesz, de azért reménykedem. A minap viszont összefutottam Bee-vel, beszéltünk egy keveset, igazából azt mondta ismét, hogy szívesen segít, ha tud. Lehet, hogy felhívom, csak kicsit tartok tőle.
- Ne felejtsd el, hogy egy kiadónál vagytok, szóval nincs akadálya. Nekem úgy tűnik, kedvel téged. – bazsalygott.
- Nem tudom. Remélem, hogy igazad van. Mindenesetre nem bánnám, ha segítene, hihetetlen hangja van, tapasztalt, és kedves. Úgy éreztem, hogy nincs elszállva magától, csak egy átlagos ember. Olyan… áhh… - nevettem el magam.
- Majd megszokod. – mosolygott, s állította le a motort, mert megérkeztünk. Vártam már a falmászást, hiszen nagyon régen voltam, ráadásul Taylor is szereti, is ez egy jó időtöltés. Ketten lehetünk, talán egy-két ember lézenghet itt, de azt kibírjuk, nem igazán számítanak.

~¤~

- Jól érezted magad? – kérdezte, mikor leültünk vacsorázni.

- Nagyon. Csak a csípőm fáj egy kicsit. – mosolyodtam el sunyin.
- Arról nem én tehetek. – kuncogott.
- Dehogynem! Ha nem húzol magadhoz, hogy megcsókolj, akkor odafigyelek arra a kiálló izére! – nevettem.
- Hát, én akkor is úgy gondolom, hogy megérte.
- Nem mondtam, hogy nem, csak azt, hogy fáj. De talán meg tudod gyógyítani.
- Majd keresek rá valamilyen megoldást. – bólogatott hevesen.
- Több ilyen program kéne. – mosolyogtam.
- Hát… nem rajtam múlt, hogy nem jött össze az elmúlt alkalmakkal… - mondta kissé szúrósan.
- Mondtam már, hogy sajnálom, oké?
- Tudom, mind a hármat sajnálod.
- Így van. Csak… nehéz mindig mindent megcsinálni, és elhúzódott a felvétel. Tudod, hogy mennyit jelent ez most nekem.
- Persze, hogy tudom, de ettől nem kell hanyagolnod a családod és a barátaid. Sorban lemondod a vacsorákat, apu szülinapjáról is késtél.
- Igaz, hogy kevesebb időt töltök veletek, de nem hanyagollak titeket, annyi időt szánok rátok, amennyit tudok.
- Mikor találkoztál utoljára Kellan-nal?
- Nem tudom.
- Hát én igen. A premieren.
- Forgat, nincs is itthon. – mondtam sértetten.
- Tévedsz, már két hete itthon van, és ha figyelnél arra, amit mondok, és nem csak magaddal foglalkoznál, akkor tudnád, mert mondtam.
- Felhívhatott volna!
- Én mondtam neki, hogy ne tegye. Felesleges lett volna, hiszen néha még nekem sem vagy képes felvenni.
- Dolgozom, bent vagyok a stúdióban, ott nem vehetem fel.
- Ha forgattam, nekem mindig volt időm arra, hogy beszéljünk, de az elmúlt héten talán kétszer ha eszedbe jutottam.
- Te is tudod, hogy ez nem igaz. Eszembe szoktál jutni.
- Akkor miért nem hívsz? Mondjuk, ahelyett, hogy elmész edzeni vagy négy órát, csökkenthetnéd háromra, vagy itt aludhatnál.
- Innen messzebb van a stúdió. Az edzésidőből meg nem fogok faragni. – álltam fel, felkaptam a táskám és a cipőm, és egy szó nélkül távoztam. Pontosan tudta, hogy mennyit jelent nekem most az éneklés, és azt is, hogy annyi időt töltök vele, amennyit csak tudok. Nem értettem, hogy miért volt ez a kitörés, mindenesetre nem esett jól pont tőle, pont most. Ha meg Kellan-t zavarja, hogy nem találkoztam vele, akkor igenis hívjon fel, és mondja meg, ne Taylor-nak hisztizzen.
- Várj! – kapta el kezemet hátulról. – Beszéljük meg.
- Ezen nincs mit megbeszélni.
- De még a csípődet sem gyógyítottam meg. – mosolyodott el csibészesen. Egy percig bírtam, nem tovább, én is elmosolyodtam, mire szorosan magához húzott és megcsókolt.
- Utállak Taylor Daniel Lautner!
- Az jó. – mosolygott, s húzott vissza a lakásba. – Én sajnálom, amit mondtam, nem így gondoltam. – tért azonnal a lényegre, ahogy becsukta az ajtót.
- Részben igazad volt, elhanyagollak titeket, csak most… nagyon felpörgött minden. De megpróbálok többet lenni veletek, főleg veled. – adtam egy puszit az arcára, majd visszaültem az asztalhoz. A vacsora meglepő módon kellemesen telt, kicsit sem volt fagyos. Miután lezuhanyoztunk, bedőltünk az ágyba, s miután sikerült egymásra hangolódnunk, Taylor meggyógyította a csípőm…

Reggel kissé fáradtan ébredtem ugyan, de már az este elhatároztam, hogy találkozom Kellan-nal, hogy megbeszéljem vele a dolgot. Akárhogy is, de rosszul esett, amit Taylor mondott, hiába mondta, hogy nem úgy gondolta. Pontosan úgy gondolta, ahogy mondta, csak nem akarta tovább feszíteni a húrt, és ez fájt. Fájt, hogy így gondolja, ugyanakkor jól esett, amikor kibékültünk, hiszen ez azt jelentette, hogy jobban szeret annál, mintsem egy ilyen eset miatt haragban legyünk.
Óvatosan kikecmeregtem az ágyból, majd letusoltam, s felöltözve el is indultam, most nem vesződtem reggelivel, csak egy cetlit hagytam neki, hogy tudja, hol vagyok.
- Szia Kellan!
- Szia Ron, hát élsz?!
- Haha, nagyon vicces. Tudunk ma találkozni?
- Umm, persze, mikor?
- Most?
- Nekem jó, gyere amikor csak akarsz.
- Öt perc és ott vagyok. Reggeliztél már?
- Nem, most akartam venni valamit.
- Akkor viszek azt is. Hét perc. Szia! – meg sem várva, hogy válaszoljon, bementem a pékségbe, aztán a Starbucks-ba, és vettem mindkettőnknek elegendő kaját illetve kávét, majd visszapattantam az autóba, s odaérve elég gyorsan le tudtam parkolni, így futva tettem meg a lakásáig vezető utat, noha a liftet nem tudtam sürgetni, úgy saccoltam, még időben vagyok. Bekopogtam, s szinte azon nyomban nyílt is az ajtó.
- Szia. Pontos vagy. – mosolygott.
- Szia, igazából késtem egy percet, de engesztelésül még kávét is hoztam. – somolyogtam, s mentem beljebb.
- Mi a helyzet, hogyhogy eszedbe jutottam? – kérdezte, miközben már a reggelinket ettük.
- Tegnap összevesztem Taylor-ral.
- Rajtam? Ez kedves. – somolygott.
- Gyagya! Nem… csak azt mondta, hogy mostanság hanyagollak titeket, de… lehet, hogy így van, de most sok a meló, nem tudom másképp csinálni. – magyaráztam.
- Mindketten tudjuk, hogy ez egy kifogás. Meg tudnád oldani, hogy többet legyél vele, mert igazából őt ez zavarja. Nehogy félreértsd, de ha a boldogságodhoz az kell, hogy kevesebbet legyél velünk, akkor nekem megfelel. Ha lenyugodtak a dolgok, akkor majd megint sokat találkozunk. Ezt Taylor-nak is elmondtam, szóval ha rám kente, akkor… - vigyorgott.
- Nem kente rád, csak téged is felhozott példának, hogy még azt sem tudtam, hogy két hete itthon vagy. – sütöttem le a szemem.
- Én nem haragszom rád. – simította meg az asztalon pihenő kezem.
- Ennek örülök. – mosolyodtam el.
- Szerintem menj, és békülj ki vele. Csak hiányzol neki.
- Ja, már tegnap kibékültünk, nála is aludtam. – kuncogtam.
- Nem igaz, hogy nem tudsz rá haragudni.
- Igaz volt, amit mondott, más kérdés, hogy nem volt jogos. – vontam vállat.
- Csak nem értem, hogy miért van úgy oda. Amikor forgatott, volt, hogy két, de akár három hétig nem láttuk egymást, most meg a lemondott vacsik miatt sértődik meg.
- Hidd el, fontosak azok a vacsik.
- Én elhiszem. De még mindig azaz érzésem, hogy a szülinapja miatt haragszik rám. – merengtem el.
- Biztos vagyok benne, hogy nem a szülinapja miatt haragszik. Persze más kérdés, hogy először a szülinapján akarta megké…
- Mi?
- Mondjuk azt, hogy közel sem úgy zajlott volna a szülinapja, ahogy azt te gondoltad. – kacsintott.
- Miért, mit tervezett?
- Aki kíváncsi, hamar megöregszik. – somolygott.
- Utállak! – öltöttem rá nyelvet.
- Nem baj. – nevetett hangosan. Tovább ettünk, én azon agyaltam, hogy mit akarhatott mondani, de nem igazán tudtam befejezni a mondatát. Pár perccel később a telefonom csengése térített magamhoz.
- Szia Marc.
- Szia, negyed óra múlva a stúdióban kell lenned, mert megvan az egyik duett partnered.
- Mi? Máris? De ki az?
- Majd meglátod! – nevetett.
- Oké, akkor indulok, szia!
- Szia!
- Menned kell? – kérdezte Kellan.
- Igen, megvan a duett partnerem, de nem tudom, hogy ki az. – vontam vállat.
- Akkor szia. – ölelt magához.
- Szia… majd…hívlak. – mosolyodtam el, s magára hagytam, hogy a stúdióba rohanjak…

2014.11.24.
Hihetetlen gyorsasággal telt el négy hónap, a szerződéstől számítva öt, s két hónap múlva startol az első saját, önálló albumom. Büszke voltam rá, engem tükrözött minden egyes szám, noha volt, amit nem én írtam, mindegyiket egytől egyig szerettem. Az első kislemezem már a második héten a slágerlisták elején tanyázott, átütő sikert aratva ezzel, nevesebbnél nevesebb előadókat kiütve. Izgatott voltam minden egyes fellépés előtt, pedig szinte minden napra jutott valami, mindig gyomorgörcsöm volt, de a színpadon állva feloldódtam, olyan érzésem volt, hogy végre hazatértem. A fergeteges hangulat, a közönség őrjöngése, avagy az autogramok, a rajongók, mind-mind felemelő érzést nyújtottak, csak egy dolog hevert romokban, illetve pár percen belül biztosan abban fog. Sokat járattam az agyam, mérlegeltem, sírtam aztán nevettem, de nem tudtam elfelejteni az elhangzott szavakat, vagy akár az elhangozatlanokat.
Három nap pihenő várt rám, de nem éreztem úgy, hogy pihenhetek, hiszen életem egy fontos személyét kell elengednem ahhoz, hogy kölcsönösen boldogok legyünk. Nem hagyhattam, hogy megkeserítsem a mindennapjait, de teljesen más terveink voltak a jövőre nézve. Ő gyereket akart, én sikert, s most, hogy megkaptam, nem vagyok hajlandó elengedni ilyen hamar, mert három év gyorsan eltelik, gyorsabban, mint azt reméli az ember. Ugyanakkor sok idő arra, hogy teljesen megkeserítsem a legfontosabb személy életét, mert tisztában voltam vele, hogy feladja a saját vágyait azért, hogy együtt maradjunk. Szerettem, szeretem, s szeretni is fogom tiszta szívemből. De egyszer minden véget ér, a kérdés csak az, hogy mikor. Hangosan jelzett a telefonom, s a kijelzőre pillantva, melyen a „Kedvesem” szó villogott, még jobban összefacsarodott a szívem.
- Szia! – szóltam bele a legvidámabb hangomon, amin csak tudtam.
- Szia, merre vagy? Itt kéne már lenned. Baj van?
- Nem dehogy, most parkoltam le. Máris felmegyek. – mondtam még, s bontottam a vonalat. Tudtam, hogy ki kell szállnom, és meg kell tennem, de mintha a testem nem akarna engedelmeskedni, egy zsákhoz hasonlóan ültem már huszonöt perce az autóban. Végül mégis sikerült megtenni ezt a pár egyszerű, de most mégis nagy energiát kívánó mozdulatot, és elindultam, hogy kimondjam, amit már egy hete ki kellett volna. Letöröltem a könnyeim, és megdörzsöltem az arcom, hogy ne gyengüljek el azonnal. Belépve a lakásba a szívem vad vágtába kezdett, s hiába próbáltam visszafogni nem ment, a szatyrot, amiben a cuccai voltak még itt letettem, hogy ne tűnjön fel neki azonnal. Lábaim a nappaliban tévéző, szívemnek oly kedves személyhez vittek.
- Szia. – mosolyodott el, de ahogy felnézett rám, azonnal komollyá vált. – Baj van, igaz?
- Szia. – öleltem magamhoz, beszívtam kellemes illatát, majd leültem mellé, s egy perc habozás után szólaltam csak meg. – Nincs baj. – ráztam meg a fejem. – De… beszélnünk kell.
- Mi történt? – kérdezte aggódva.
- Semmi. Csak szeretnélek megkérni, hogy nagyon figyelj rám, és ne szólj közbe, oké?
- Persze.
- Ígérd meg.
- Ígérem.
- Sokat gondolkoztam. Kettőnkről. És én… tudom, hogy gyerekeket akarsz nemsokára, és arról is tudok, hogy a szülinapod óta várod a megfelelő alkalmat, hogy megkérd a kezem. – szóra nyitotta a száját, de még idejében rátettem az egyik kezem. – Kérlek, ne nehezítsd meg még jobban.  – ekkor potyogni kezdtek a könnyeim, és visszavonhatatlanul utáltam magam, amiért most ennyire meg kell bántanom, de az ő érdekeit kell szem előtt tartanom, és nem mellékesen a sajátom is. – Szóval, mint mondtam, tudok róla, az teljesen mindegy, hogy honnan. Te ezt tervezed, így képzeled el a jövőt… de én nem. Én nem akarok még megházasodni, és nem akarok gyerekeket. Most indult el a pályafutásom, és három év után… nem hiszem, hogy képes lennék elengedni… még miattad sem. – mondtam ki. Láttam, hogy fáj neki, szemei könnybe lábadtak, s folyamatosan engem pásztáztak. – Nincs közös jövőnk, ezt neked is be kell látnod. Mindketten mást akarunk, és ez egy idő után nagyon kiütközne. Nekem fontos az, amit elértem, és nem engedem ki a kezeim közül, míg nem hoztam ki belőle mindent. Addig nem. – töröltem le egy újabb könnyáradatot az arcomról.
- Megoldjuk valahogy. Nekem nem fontos a gyerek, a házasság, ameddig velem vagy. – mondta ki, mellyel mintha darabokra zúzta a szívem, már ha ez lehetséges, egy amúgy is porszemekből álló szív esetén.
- Látom nem érted. Te látsz engem a jövőben, velem képzeled el. De én nem látlak téged, nekem… TE nem szerepelsz benne. – fájt kimondani ezeket a szavakat, hiszen ebből egy szó sem volt igaz. Láttam benne, hogyne képzeltem volna el vele a jövőt, de nem akartam szomorúnak látni, nem akartam, hogy boldogtalan legyen csak azért, mert szeret engem, de nem lettem volna képes miatta feladni mindent.
- Nem szeretsz? – kérdezte, hangjában annyi fájdalom volt, hogy egyszerűen nem voltam képes kinyitni a szemem, tudtam, hogy azzal teljesen a padlóra kerülök, és senki sem lesz képes felkaparni onnan.
- Szeretlek… de nem eléggé, hogy eldobjam a karrierem. – feleltem elcsukló hangon.
- Én…én…
- Hagyd! Ennek… vége kell, hogy legyen. Nem kínozhatjuk egymást többé.
- Szeretjük egymást, ez nem elég? A jövővel meg nem kell foglalkoznunk még. – folyt végég arcán egy könnycsepp.
- Én… szeretlek. De a karrierem fontosabb nálad. – hazudtam, ezzel a legfájdalmasabb szavakat szegezve neki, hiszen egyáltalán nem ez volt az oka. Akartam gyereket, de nem akkor, amikor ő, feleségül mentem volna hozzá, de nem ilyen hamar. Nem tudtam volna elviselni, hogy feladjon értem dolgokat, egyszerűen nem ment volna, hogy nap, mint nap gyötrődni lássam.
- Biztos, hogy… ezt akarod. – kérdezte nagy levegőt véve, s visszafojtva várta, hogy mit felelek. Az őszinte válaszom az lett volna, hogy dehogy akarom ezt, őt akarom mindenemmel, szívem legapróbb darabjával is, de tudtam, hogy nem mondhatom ezt.
- Biztos. – bólogattam, s nyeltem nagyot. – De nem szeretném, ha haraggal gondolnál vissza az együtt töltött időre, szeretném, hogy boldog légy. Mindazonáltal jobb, ha egy ideig nem találkozunk.
- Mit mondunk a médiának? – kérdezte élettelenül, maga elé meredve.
- Ezt… rád bízom, ahogy neked a legjobb. Biztos lehetsz benne, hogy egy darabig nem fogok ezzel kapcsolatban nyilatkozni, majd Karennel megbeszéled gondolom, és ő elmondja nekem.
- Ez menni fog. Ez minden?
- Igen. – bólogattam, s álltam fel mellőle, majd egy utolsó csókot leheltem arcára, s ólomnehéz lábaimat csak erős koncentrálás árán tudtam egymás elé tenni. Nem akartam elmenni, vissza akartam menni, hogy azt mondjam hülye voltam, és egyáltalán nem szeretném ezt, de ahhoz, hogy elérjem a vágyaim ez a lépés elengedhetetlen volt, s ebben a pillanatban utáltam, hogy ennyire szeretem őt. Mielőtt kimentem, levettem a kulcscsomómról a kulcsát, s a kis szekrényre helyeztem az övé mellé, majd örökre és visszavonhatatlanul kisétáltam a lakásból, és ezzel az életéből is…

44. Pillanatok

Sziasztok!
Máris elérkeztünk a 44. részhez. Remélem tetszeni fog, ha van kedvetek komizzatok, kellemes olvasást!
Puszi!! =)

2014.06.14.
Ahogy telt az idő, a tánc is egyre jobban ment, s a barátaim szerint már majdnem úgy táncoltam, ahogy régen. De csak majdnem, és engem ez a kis plusz zavart. Csak remélni tudtam, hogy lehetek ennél jobb, de a saját véleményem szerint már egy hónapja nem fejlődtem semmit, csak egy helyben toporgok, és ez fájt, noha a többiek szerint ez nem így van. S mivel rengeteg időm szabadult fel, több időt töltöttem Taylor családjával, hiszen ők végig mellettem álltak, támogattak, míg a saját szüleim reakciója inkább kárörvendésnek tűnt, mintsem együttérzésnek, s még a sajnálatot is jobban el tudtam volna viselni, mint ezt. Mindenesetre beletörődtem a dologba. Meglepő módon Debi-vel szinte minden nap beszéltem, még az sem zavart, ha akkor hívott, ha éppen Nate-nél voltam. Nem mondom, hogy olyan lett, mint egy pótmama, de nagyon jó barátnőkké váltunk, Taylor-ral meg persze madarat lehetett volna fogatni emiatt. A kapcsolatunk elmélyült, erősebb volt, mint valaha, s az évfordulónk is tökéletesen telt, pont olyan volt, mint ahogy azt elképzeltem, romantikus, de szenvedéllyel fűszerezett. E hónaptól viszont minden nap elmentem edzeni, mivel úgy éreztem, hogy már bírom az iramot, s akkor álltam meg, ha fájni kezdett esetleg, vagy már kimerültem. Igazság szerint folyamatosan azon kattogott az agyam, hogy mihez kezdek abban az esetben, ha nem tudom folytatni a táncot, és egyre inkább egy dolog kezdett körvonalazódni bennem, de amíg nem bizonyosodom meg afelől, hogy rosszabb vagyok, mint voltam, addig nem akartam senkinek sem említeni, még Karennek sem. Tudtam jól, hogy ez egy mérföldkő lesz az életemben, s hogy egy lavinát indítok el, ha felveszem a sílécet, onnantól nem lesz megállás…

2014.06.17.
Reggel korán keltem, hogy mindennel időben elkészüljek, hiszen ma van a premier, a bemutató, melyet már annyira vártam.
- Jó reggelt! – köszöntem kedvesemnek, mikor mocorogni kezdett.
- Neked is! – ásított nagyot. – Mennyi az idő?
- Hét óra. Ne haragudj, hogy felkeltettelek.
- Nem baj, egy fél óra múlva amúgy is muszáj lett volna. – mondta még mindig csukott szemmel. Valóban így volt, hiszen neki is készülődnie kellett, ráadásul ma még egy interjú is várja, így nem filóztam rajta sokat, a premieren viszont annál inkább. Kíváncsi voltam, hogy a közönség hogy fogadja, illetve biztos voltam benne, hogy furcsa lesz magamat látni a vásznon, akármennyire is próbáltam hozzászokni a gondolathoz.
- Csak nem izgulsz? – mosolyodott el.
- Honnan veszed? – vigyorogtam fel rá.
- Állandóan jár a lábad. – kuncogott.
- Hát… talán valamivel le kellene vezetnem a feszültséget. – mondtam csibészesen.
- A torna megfelel? - kérdezte kihívóan, s kerekedett felém.
- Teljes mértékben! – húztam magamhoz…

Nyolc körül kecmeregtem ki az ágyból, s gyorsan bekaptam pár falatot, majd a szalonba mentem, és átadtam magamnak a kis csapatnak, hogy estére tökéletesen fessek. Vártam is meg nem is, hiszen fogalmam sem volt róla, hogyan reagálnak rá az emberek, illetve a kritikusok, s csak remélni tudtam, hogy az alakításomba nem tudnak belekötni.

~¤~

- Menj, öltözz fel! – mondta Karen, s nem meglepő módon jött a „deja vu”, hiszen a Breaking Dawn második részének premierjén is hasonlóan történtek a dolgok, annyi különbséggel, hogy míg akkor tanultam a dolgokat, mostmár természetesen jöttek maguktól, nem is gondolkoztam, hogy mit kell tennem.
- Oké. – mosolyodtam el, s mentem hátra az ismerős szobába, hogy felöltözzem. A ruhám ezúttal törökzöld színben pompázott, s magas sarkúm bőrszínhez hasonló volt, s nem haladta meg a hét centit, hogy ne legyek magasabb Taylor-nál. Óvatosan lépkedtem benne párat, majd a tükör felé fordultam, hogy végre lássam az eredményt. Teljesen le voltam nyűgözve, hiszen megint tökéletes munkát végeztek, hajam lágy hullámokban omlott a vállamra, szememre sötét árnyalatú színek kerültek, így szinte világítottak a szemeim, míg számra egy egyszerű rózsaszín rúzs került, valószínűleg vízálló. Miután magamhoz tértem, kimentem, hogy megköszönjem a munkájukat, nélkülük biztosan nem így festenék.
- Még egyszer nagyon-nagyon köszönöm. – mondtam még, hiszen Karen jelezte, hogy ideje mennem. Gyorsan elköszöntem, s beültem a kocsiba, ami a premierre vitt.
- Taylor?
- Most ugrunk be érte. – mondta, miközben telefonjával babrált. – Izgulsz?
- Nagyon! – vágtam rá.
- Kíváncsi vagyok már, bár kétségem sincs afelől, hogy nagyon jó lett. Az elővetítés alapján a közönség imádni fogja. Tényleg, te miért nem nézted meg?
- Mert itt akartam látni először. Így nem tudom elszólni magam semmivel kapcsolatban, és élvezhetem, hogy igazat mondok, amikor úgy válaszolok arra a kérdésre, hogy milyen lett a film, hogy nem tudom, majd meglátjuk. – mosolyodtam el.
- Ördögi egy nőszemély vagy!
- Taylor is ezt mondta. – forgattam a szemeim, mire megálltunk, s az említett beszállt az autóba.
- Szép napot hercegnőm! – csókolt meg óvatosan.
- Neked is hercegem! – vigyorogtam, miután szétváltunk.
- Még öt perc, és show time! – emelgette szemöldökét.
- Ne idegelj! – vágtam hasba.
- Áucs! – nevetett, s pár másodpercnél tovább én sem bírtam visszatartani, így vele együtt nevettem. – Gyönyörű vagy! – mondta, miután megnyugodtunk.
- Köszönöm! Te sem panaszkodhatsz, jól nézel ki. – mosolyogtam.
- Köszi, igyekeztem, nehogy leégesselek a rémes külsőmmel.
- Hülye! – kezdtünk ismét nevetni, s így ment ez egészen addig, míg meg nem érkeztünk. Kiszállva az autóból hatalmas fényáradat vett körbe, és ezt nem csak a lemenő Napnak köszönhettük, hanem a villogó vakuknak is. Ismét kezdetét vette a lassú séta, az állandó mosolygás, annyi különbséggel, hogy míg legutóbb zavart, és nehezemre esett vigyorogni megállás nélkül, most, ha akartam volna sem tudtam volna levakarni a mosolyt az arcomról. Örültem, hogy végre itt vagyunk, s hogy elérkezett ez a nap, óra, perc, pillanat. Mert most, hosszú idő után újra, valóban boldog voltam, egyszerűen csak jól éreztem magam. Míg Taylor kiosztott pár autogramot, illetve fotózkodott néhány rajongójával, addig én más szereplőkkel pózoltam a kamerának.
- Ronnie! – szólt hirtelen Taylor, így odamentem hozzá, s legnagyobb meglepetésemre maga mellé húzott, s így hármunkat fotózott le egy lelkes rajongó.
- Esetleg aláírnád? – kérdezte még, s jól esett, hogy már most kioszthatom az első aláírásom, amit meg is jegyeztem a leányzónak.
- Gyertek! – szólt oda Karen, így továbbálltunk. Így ment ez, örültem amiért Kellan, Gabriel, de még Sofia is eljött a premierre, majd a szőnyeg végéhez érve, ahol a TV-sek vártak ránk, oda mentünk, ahová Karen küldött, s adtuk az interjúkat. A legkülönösebb talán az Access Hollywood-nak adott volt, váratlan kérdéseket is kaptunk. Megkérdezte a nő, hogy mióta alkotunk pontosan egy párt, élveztük-e a forgatást, nehéz volt-e együtt dolgozni, kihatott-e a kapcsolatunkra, illetve, hogy igazak-e a pletykák, miszerint balesetem volt. Egyrészt nem akartam letagadni, mert felesleges, másrészt, ha letagadom, előbb-utóbb úgyis kibukott volna. Ahogy beértünk, gyorsan ittam pár kortyot, majd a mozi terembe mentünk, hogy végre elkezdődjön a vetítés, melyet olyan izgatottan vártunk.

~¤~

A film végére vegyes érzelmek keringtek bennem. Vegyes érzelmek, de sokkal nagyobb volt a fájdalom, keserűség, csalódottság és szomorúság, mint a boldogság, amit a látvány és a film nyújtott. Boldog voltam, hogy remek filmet sikerült összehoznunk, s hogy a közönség is jól fogadta, mindenki sorban gratulált. Kívül mosolyogtam, de belül sírtam. Fájt, hogy közel sem táncolok olyan jól, mint egy éve, keserű voltam, mert ez csak egy dolgot jelenthetett, egy út maradt, s csalódtam, hogy ennyi munka és hit után, ennyi időt és energiát pocsékoltam el, melyet a baleset után a felépülésembe és a táncba fektettem. Szomorú voltam, hiszen az életemet kell feladnom, hogy egy másikat kezdjek, minden, amiért eddig küzdöttem, mostmár ténylegesen szertefoszlott.
- Olyan jó volt látni magunk így. – súgta a fülembe Taylor, ahogy beültünk az autóba, ami az After Party-ra visz.
- Igen, nekem is. – mosolyodtam el.
- Valami baj van? – kérdezte aggódva.
- Semmi. – ráztam meg a fejem.
- Nem tudsz átverni.
- Majd elmondom, de most ne ezzel foglalkozzunk. – nyomtam egy puszit az arcára.
- Jól van, ahogy akarod.
- Nem gondoltam volna, hogy ennyire tetszeni fog. Jóra számítottam, de büszke vagyok erre a filmre, szeretem.
- Ennek örülök, mert én is pont ezt éreztem. Nem számítottam rá, hogy egy ekkora filmmé növi ki magát.
- Csak a közönségnek is tetsszen.
- Ebben nem kételkedem. – kacsintott, örültem, amiért ennyire pozitívan látja a dolgokat. – De most gyere, ünnepeljünk! – szállt ki, majd segített nekem is. Ahogy beértünk, azonnal átöltöztem egy kényelmesebb ruhába, majd bementem, hogy kicsit lazítsunk...

~¤¤¤~

Másnap délelőtt amint felkeltem, nem tétlenkedtem, letusoltam, hajat is mostam, s ahogy megszárítottam, felöltöztem, majd előkerestem a névjegyet, amit Swift buliján kaptam.
- Jó napot kívánok, Universal Music Group, Lucian Grainge irodája, miben segíthetek?
- Jó napot kívánok, Ronnie vagyok, és ha minden igaz, akkor várja a hívásom.
- Kérem tartsa, azonnal kapcsolom. - felelte a kellemes hang.
- Lucian Grainge.
- Jó napot, Ronnie vagyok, Taylor… - kezdtem bele, de közbe vágott.
- Emlékszem, csak nem meggondoltad magad?
- Ami azt illeti, talán mégis.
- Be tudnál jönni ma, úgy egy óra múlva?
- Persze. – mondtam boldogan.
- Akkor egy óra múlva, hozd a demód is.
- Rendben. – azzal letette. Kicsit meglepett, hogy ilyen gyorsan ment minden, bár minek húzza az időt, ha kellek, most is kellek, ha nem, akkor meg semmikor sem, s csak remélni tudtam, hogy az előbbi jön be.
- Jó reggelt! – jött ki álmosan Taylor.
- Neked is! – nyomtam ajkaira egy puszit.
- Készülsz valahová?
- Igen, van egy kis elintézni valóm.
- Rendben, mikor indulsz?
- Még egy fél órám van, addig menj, zuhanyozz le nyugodtan, csinálok reggelit. – mosolyodtam el.
- Köszönöm. – csókolt meg finoman. Szerettem benne, hogy nem kezd el kérdezősködni, ha valamit nem részletezek neki, elfogadta, hogy akkor éppen nem akartam elmondani.
Gyorsan összedobtam egy omlettet, s mivel fél óra múltán még mindig a fürdőben volt, bementem, hogy elköszönjek.
- Nekem mennem kell. – húztam ki a zuhanykabin ajtaját, s pont háttal állt nekem.
- Jól van. – fordult meg.
- Majd jövök, szeretlek. – adtam szájára egy puszit.
- Én is.
- Reggeli az asztalon. – kiáltottam még be az ajtóból, majd felkaptam a táskám, s elindultam.

~¤¤~

Boldogan rohantam fel Taylor-hoz, hogy elújságoljam a nagy hírt, hiszen nem akármiről volt szó. Szinte berontottam az ajtaján, s mivel sem a konyhában, sem a nappaliban nem láttam, a szobába rohantam, nagy lendülettel vágódtam le mellé az ágyra.
- Mi ez az izgalom? – húzott magához mosolyogva egy csókra.
- Szóval… ma felhívtam Lucian-t. – feleltem nyugodtabban, mikor szétváltunk.
- Kit?
- Tudod, a pasas, aki Swift buliján odajött. – néztem rá kérdőn.
- Ja, persze. Na és mi történt? – kérdezte izgatottan.
- Elmentem, vinnem kellett a demómat is. Meghallgatták, persze nem csak ő, hanem vagy húszan ültek ott bent, és mivel tetszett nekik, a stúdióba mentünk, hogy felénekeljek egy dalt. Ne is kérdezd mi volt, nem ismertem. Hagytak egy kis időt, míg a szöveget áttanulmányoztam, közben pedig hallgattam az eredeti verziót. Aztán be a stúdióba, és énekelnem kellett, hát gondolhatod, mennyire izgultam, mindenem remegett, de szerencsére elég szépen kijöttek a hangok, a ritmust is könnyedén tartani tudtam. Ez után nekem kellett várnom, nem tudom mit beszélhettek, úgy tűnt az üvegen keresztül, hogy vitatkoznak. Nem igazán értettem, de reménykedtem benne, hogy mellettem döntenek. Behívtak, és annyira tárgyilagosan kezdték, hogy kezdtem elszontyolodni, de aztán rátértek a lényegre és azt mondták, hogy egy hároméves, két lemezre szóló szerződést tudnak felajánlani, a pénz kérdést még át kell beszélniük, ezen vitatkoztak. Hát gondolhatod, hogy teszek a pénzre, az már nem érdekel, ha a lemezzel járó kiadásokat fedezik, mindenesetre felhívom az ügyvédem, illetve ajánlottak egy menedzsert, akit nekem kellene fizetnem, de nagyon jó, és korrekt. Nem fogadtam el, mert nekem teljesen más jutott eszembe.
- Azért vegyél levegőt is. – kuncogott. – Szóval, nem akarok elkiabálni semmit, de gratulálok! – húzott szorosan magához. Finoman megcsókolt, s ettől kezdtem elfelejteni, hogy mire is akartam kilyukadni az egésszel. Szerencsére még időben vége lett, bár nehezemre esett elhúzódni tőle. Hosszasan a szemembe nézett, arca elkomolyodott, valószínűleg sejtette, hogy valami komolyabb, rosszabb témáról is szót kell ejtenünk.
- Mi okozta az elhatározást? Mert akkor a táncnak… – tette fel a kérdést, amire nem tudtam mit felelhetnék. – Tegnap a film közben döntötted el, igaz? – kérdezett rá, s meglepett, hogy ennyire átlát rajtam…

43. Állapot

Sziasztok!
Meghoztam a 43. részt, nem olyan hosszú, de mivel nem sokára vége van a történetnek, ezért lett ilyen rövid. A 45. rész lesz az utolsó, illetve jön még egy epilógus, de abban már igazi történés nem lesz. Most ennyi, ha van kedvetek komizzatok, kellemes olvasást!! :)
Puszi!! =)

Ronnie szemszög

Még mindig nem tudtam elhinni, hogy ez történt velem, újra és újra behunytam a szemem, hogy hátha csak álom az egész, de miután Taylor betett az autóba, kezdtem felfogni, hogy mindennek vége. Mindent, amiért egész életemben dolgoztam, elveszítettem egy rohadt ugrás miatt, mert tudtam, hogy ezzel elvágtam magam, minden táncos tudta, hogy egy bokatörés után már nem lehet ugyanúgy táncolni. Egyszerűen nem bírja el majd a súlyomat úgy, ahogy kell, és a szükséges hajlékonyságot és erőt sem nyerheti vissza. Egyetlen kis bolondos ugrás miatt. Egyetlen egy apró kis hiba véget vet a pályafutásomnak, ami számomra az életet jelenti. Fájt a bokám, de sokkal jobban fájt az a valami a mellkasomban, úgy éreztem menten megfulladok, így megkönnyebbülés volt, amikor Taylor kivett a kocsiból, és bevitt, majd lefektetett az ágyra. Könnyeim ugyan folytak, de legszívesebben ordítottam volna, viszont nem akartam, hogy Taylor így lásson.
- Add ki magadból! Hallod! Hékás, ne tartsd vissza! – mondta, s nézett komolyan a szemembe. Tudta, hogy mit érzek, őt nem tudtam átverni, akármennyire is próbálkoztam. – Gyerünk! Hajrá! – mondogatta, de tartottam magam, újra és újra lenyeltem a torkomban gyülemlő gombócot. De ahogy lágyan megcsókolt, nem bírtam tovább, s zokogásban törtem ki. Talán órákig feküdhettem átkarolva őt és bőgve, mikor újabb gombócot éreztem a torkomban, de most egész másmilyent.
- Hozz gyorsan valamit! – kértem a szám elé tartva kezemet, s ahogy kimondtam, felpattant, s egy vödröt tartott elém, amit megfogtam, s hagytam, hogy kijöjjön, ami kikívánkozik.
- Jobb? – kérdezte, amikor letettem a vödröt, és visszadőltem a vállára.
- Sokkal! – szipogtam még mindig, de aztán újra eleredtek könnyeim. – Miért pont velem kellett, hogy megtörténjen? Mit ártottam bárkinek is? Mit? – kérdezgettem.
- Cssss! Nem lesz semmi baj, hidd el.
- Taylor ez nem így van! Sohasem fogok tudni ugyanúgy táncolni, soha! Mindennek vége, érted? – zokogtam.
- Butaságokat beszélsz, majd meglátod! – mondta még, s kezdte el simogatni a kezem, ami nyugtatólag hatott rám. Nem sokkal később elaludtam…

2014.04.15.
Több hétnyi szenvedés után végre a járógipszet is levették, és megkezdhettem a gyógytornát, ami egy hét elteltével már nem igazán okozott gondot, ugyanis otthon is csináltam. Nem akartam elfogadni, hogy ez történt, és miután levették a fekvőgipszet, minden erőmmel azon voltam, hogy gyorsan gyógyuljak, és a lehető legjobb állapotba hozzam a bokámat. Igaz, ehhez Taylor is nagyban hozzájárult, mivel az első héten végig mellettem volt, ezzel csúsztatva a forgatást, nem hagyta, hogy begubózódjak, s mikor jobban lettem, már én zavartam el. Így is elég nagy bűntudatom volt amiatt, hogy tönkretettem a buliját, nem kell, hogy még a karrierjét is félbetörjem. Azt már sosem bocsátanám meg magamnak, ebben biztos voltam.
- Szia. – jött be mosolyogva Kellan.
- Szia! Hogyhogy itt? – néztem rá meglepetten, hiszen legjobb tudomásom szerint forgatnia kellene.
- Pár nap szabim van, gondoltam, meglátogatlak. Nem baj, hogy bejöttem? Csak nyitva volt…
- Dehogy! Bármikor bejöhetsz, mondtam már. – legyintettem. – Ülj le. – mondtam, ugyanis éppen az asztalon lap-topoztam.
- Hogy vagy? – nézett aggódóan a szemembe.
- Jól. – feleltem.
- Komolyan, Ronnie.
- Komolyan mondtam. Jól vagyok. – mosolyogtam.
- Mindketten tudjuk, hogy ez nem így van.
- Jól vagyok, jól kell lennem.
- Nem kell, értsd meg.
- Ha csak sajnáltatom magam, akkor nem gyógyulok meg.
- Nem sajnáltatod magad, hanem elmondod, hogy vagy. Ha azt akarod, hogy sajnáljalak, akkor csináld tovább, amit most. Mondd el, hogy mi a helyzet, ha már Taylor-nak nem teszed meg.
- Ezt ő mondta? – ijedtem meg.
- Látod, most is miatta aggódsz. Fogd már föl, hogy miatta nem kell aggódnod, és nem kell eljátszanod, hogy jól vagy.
- Nem játszom el, jól vagyok.
- Tényleg? Nekem nem úgy tűnik. Ismerlek már annyira, hogy lássam. Ha meg annyira érdekel, akkor Tay egyetlen problémája az, hogy miattad kell aggódnia.
- Nem kell. Ezt is túlélem valahogy, nem? – vontam vállat, de úgy sejtettem már úgy is mindegy mit mondok, talán az lenne a legkönnyebb, ha beszélnék vele. Mindenesetre megnyugtatott a tudat, hogy Taylor csak miattam aggódik, hiszen ez könnyen orvosolható. Az elmúlt hetekben ugyanis nagyon furcsán viselkedett, s akárhányszor a szemébe néztem, még ha mosolygott is, szeme keserűséget tükrözött, és ez félelemmel töltött el, hiszen érthető, ki akarna egy nyomorékkal lenni, aki még érzelmileg is labilis, így hát elhatároztam, hogy jó képet vágok mindenhez.
- Valamit túlélni, és jól lenni két külön dolog. Na, mondd csak el! – nézett rám kíváncsian, s térített vissza a jelenbe.
- Komolyan jól vagyok, csak…
- Csak mi?
- Tönkretettem a szülinapját, halasztott a munkában és ezt mind miattam. Nem szeretném, hogy bármit is értem adjon fel.
- Elhiheted, hogy nem adott fel semmit. Természetes, hogy melletted van és volt, hiszen szeret. De te komolyan ezen rágódtál? Csak most az egyszer gondolj magadra!
- De nem kell magamra gondolnom. Én teljesen jól leszek… idővel biztosan. Az orvosok így is azt mondják, hogy sokkal gyorsabban gyógyulok, mint az ilyen esetekben szokás. Talán a táncot is ott tudom folytatni, ahol abbahagytam. – mondtam, s nagyon reméltem, hogy így lesz, az idő előrehaladtával pedig ezt nem csak mondogattam, hanem már-már el is hittem.
- Örülök, hogy ilyen pozitívan állsz hozzá. – mosolygott. – Biztos vagyok benne, hogyha rajtad múlik, akkor sikerül. – kacsintott.
- Merem remélni.  Na de, te hogy vagy? Mi újság?
- Zajlik az élet, forgatok és forgatok. Szerencsére sok a munka. – mosolygott.
- Csak nem?
- Mi nem?
- Megkaptad?
- Melyiket?
- Ne add már a hülyét. – csaptam vállon. – A szerepet, amiért úgy odavoltál.
- Hát… nem hivatalosan, de igen. – vigyorgott.
- Úgy örülök! – öleltem magamhoz. – Gratulálok! Látod, én megmondtam. Komolyan éreztem, hogy a tiéd lesz!
- Na persze!
- Ne hidd el, de így volt! – álltam fel. – Kérsz valamit? Inni, enni?
- Egy pohár valamit elfogadok. – mosolygott, így a konyhába mentem, s elővéve két poharat, gyümölcslevet öntöttem bele.
- Köszi! Egyébként tudod, hogy már tök normálisan jársz? Mármint nem is látszik, hogy mi történt.
- Hát, sokat tornáztattam, és meg lett az eredménye. – vontam vállat.
- Csak ne vidd túlzásba. – figyelmeztetett.
- Jól van. Igyekszem mértékletes maradni. A doki szerint két hét múlva már elmehetek edzeni is, ha ilyen tempóban javul a bokám. Persze nem órákat, hanem megpróbálhatok futni, vagy valami ilyesmi, és ha azt bírom, akkor jöhet a tánc. – somolyogtam.
- Drukkolok.  – mondta, s tovább beszélgetve kellemesen elütöttük az időt, késő estig nálam volt… 

42. Valódi fájdalom

Sziasztok!!
Ahogy ígértem, itt az új rész... nem tudok mit hozzáfűzni... talán annyi, hogy sokat ugrunk az időben... Ha van kedvetek komizzatok, kellemes olvasást!
Puszi! =)

Felébredve megnéztem az időt, s boldogan nyugtáztam, hogy kicsivel több, mint egy órát aludhattam, így megálltunk egy benzinkútnál, s míg Taylor tankolt, addig én vettem energiaitalt mindkettőnknek, ugyanis újabban már a koffein elengedhetetlen volt ahhoz, hogy túléljem a mindennapokat, majd még két szendvicset is kértem. Visszatérve a kocsiba, még félreálltam, hogy együnk is, mivel én rettentő éhes voltam, úgy saccoltam, hogy Tay is az.

- Tessék! – adtam kezébe a neki szánt ételt.
- Ó, köszi! Már farkaséhes voltam. – mondta.
- Figyelj, mi lenne, ha januárban elmennénk síelni? – kérdeztem óvatosan.
- Januárban?
- Igen.
- Nem tudom, hogy akkorra van-e valami kötelező programom, vagy sem. – vont vállat.
- Remélem nem haragszol érte, de beszéltem Karennel és Matt-el is, és azt mondták, hogy elsejétől tizenkettedikéig szabad vagy. – néztem rá, várva, hogy mit szól hozzá.
- Akkor nagyon örülnék, ha elmennénk. – mosolygott, s nyomott egy puszit az arcomra.
- Már csak az a kérdésem, hogy barátok jöjjenek-e, vagy sem, illetve Svájc neked megfelel-e. Ismerek ott egy remek helyet. – mondtam izgatottan.
- Svájc tökéletes lenne, és kikre gondoltál?
- Kellan, Gabriel, Kris, Rob, Nate, Sofia, David, Alyson, esetleg akiket még szeretnél.
- Nem is rossz ötlet. Csak meg kell velük beszélni. – mosolygott, s ezek után gyorsan megettük a maradék kaját, majd immáron én vezettem tovább.

2014.01.02.
Késő délután megérkezve a szállodába mindnyájan kissé kifújtuk magunkat, hiszen hosszú út állt mögöttünk, de úgy éreztem teljesen megérte. Ugyan az eredeti tervben az szerepelt, hogy Kris és Rob is jön, de mivel forgattak, nem tudtak velünk utazni, viszont így is kilencen voltunk, mivel Gabriel elhozta a barátnőjét, Kimberly-t is. Nem igazán tudtam elviselni a lányt, de ha Gab-nek megfelel, akkor nem tehetek semmit, az ő dolga.
- Ez gyönyörű! – ölelt magához Tay, ahogy a londinernek is odaadta a borravalót, s egyedül maradtunk a lakosztályban. Ugyan barátokkal jöttünk, de megbeszéltük, hogy nem kötjük össze magunkat, mivel nem akartam, hogy egy percet se tölthessek kettesben Taylor-ral.
- Valóban az! Nézzünk körül! – húztam magammal, s jártuk be együtt a lakosztályt, majd ezzel is végezve kipakoltunk a bőröndjeinkből.
- Valami terv mára? – kérdezte.
- Semmi. A síbérletünk holnaptól érvényes, szóval ma még nem mehetünk. Arra gondoltam, hogy kicsit pihenhetnénk.
- Nem rossz ötlet. Mi lenne, ha a pezsgőfürdőben kezdenénk? – mosolyodott el.
- Oké. – mosolyogtam, s míg ő azonnal odament, hogy előkészítse, én még gyorsan kivettem egy behűtött pezsgőt, bevittem, s a szobában gyorsan levetkőztem, s felvettem egy köntöst. – Gyere! – nézett rám csillogó szemekkel, ahogy kitöltöttem a pezsgőt, s a pohárt a kezébe nyomtam, majd levéve a köntösömet bemásztam mellé, s szorosan mellé ültem.
- Igyunk arra, hogy végre együtt vagyunk!
- Cheers! – mondtam még, majd összeérintve a poharunk, belekortyoltunk a pezsgőbe, de letéve azt az ölébe húzott, s hosszasan csak csókolóztunk, tökéletesnek éreztem a pillanatot, minden a helyén volt, végre vele lehettem.
- Szeretlek! – mondta ki, ahogy szétváltunk.
- Én is szeretlek. – mondtam még, majd kiszállva öléből megvártam, míg lejjebb csúszik, majd visszafészkeltem magam, a hátamat a mellkasának döntöttem. Lényegtelen dolgokról beszélgettünk, de ebben a pillanatban erre volt szükségünk, egyikünk sem említette meg a munkát, vagy a gondokat, az ünnepekről beszéltünk, illetve a következő napba vetett reményeket, s úgy egy óra ázás után másztunk csak ki, majd ledőltünk az ágyba, a vállára feküdtem, s ott folytattuk, amit elkezdtünk. Egy pillanatra sem hagytuk abba a beszélgetést, hiszen minden egyes perc kincsnek számított, s nem tudhattuk, hogy mikor lesz erre ismét lehetőségünk.
- Tudod, hogy őszinte legyek, még a kapcsolatunk elején sem gondoltam volna, hogy ilyen sokáig együtt leszünk. – nézett szemembe, s valóban úgy tűnt, igazat mond.
- Én pedig… nem is tudom mire számítottam. Csak hagytam, hogy alakuljanak a dolgaink, nem gondolkoztam igazán ezen.
- Megbántad?
- Mit?
- Hogy aznap este beengedtél.
- Ha megbántam volna, nem lennénk itt. – mosolyodtam el.
- És volt olyan pillanat, amikor megbántad?
- Volt. – mondtam egy perc gondolkozás után. – Neked volt olyan, amikor megbántad, hogy eljöttél?
- Egyszer. – felelte, s kérdő tekintetem láttán folytatta. – Rossz passzban voltam, és már vagy századjára mondtad azt, hogy nem mehetek veled szüleidhez, azt hittem, hogy szégyellsz, vagy csak játszol velem. Aztán aludtam rá egyet, és rájöttem, hogy ez egy nagy baromság. – fejezte be.
- Csak ennyi? – néztem rá.
- Azt hiszem. Csak erre az egyre emlékszem. – vont vállat. – Ezek szerint neked több alkalom is volt.? – jelentette ki inkább, mintsem kérdezte.
- Igen. De…
- Mondd el nyugodtan, nem fogom leharapni a fejed.
- Oké.  – kezdtem bele, de csak magam elé beszéltem, nem néztem rá. – Először akkor jutott eszembe, hogy talán nem egymás mellett lenne a helyünk, amikor volt a klipforgatás, és a „te kedvért” – mutattam ujjaimmal is az ironikusság jelét – elmentem az interjúra. Rosszul esett, hogy nem vetted figyelembe, hogy én mit szeretnék. A második alkalom akkor volt, amikor ki kellett hagynom a legjobb barátom születésnapját, és még csak találkozni sem tudtam vele. Végül pedig, amikor elráncigáltál Swift bulijára. Állatira fájt, hogy harmadjára teszed ezt, és ahogy beszéltél velem. Komolyan megfordult a fejemben, hogy jobb lenne, ha vége lenne a kapcsolatunknak, és csak akkor jöttem rá, hogy nem lenne semmivel sem jobb, amikor edzés közben eszembe jutott a tavalyi év, és hogy mennyire rossz volt nélküled már akkor, pedig közel sem szerettelek ennyire. – néztem fel végül rá, láttam, hogy mennyire fáj neki, s teljes mértékben magát okolja. Gyötrődött, és ezt nem bírtam elviselni. – Ne foglalkozz ezzel. Ami volt, elmúlt. – mondtam, de ugyanúgy csak maga elé meredt. Nem tudtam mit tehetnék, így visszatettem fejem a vállára, átkaroltam, és vártam, hogy felengedjen.
- Észre sem vettem, hogy ennyi fájdalmat okozok neked, és hogy mennyire megváltoztam. – suttogta maga elé, hangja élettelen volt.
- Mindenki változik, ez így van rendjén. És néha kompromisszumokat kell kötnünk ahhoz, hogy később is boldogok lehessünk. – próbáltam kissé enyhíteni a dolgokat.
- Én nem kompromisszumot ajánlottam, hanem kényszerítettelek a dolgokra, érzelmileg zsaroltalak. Ez nem normális! Nem vagyok normális… - mondta még, s láttam, hogy könnybe lábad a szeme.
- Nekem kompromisszum volt azért, hogy később is együtt lehessünk. Szeretlek, és bármit megtennék érted, ahogy te is értem. Ez így van rendjén. Nem kell mindig mindenben egyetértenünk, ezt te is tudod. A legfontosabb, hogy együtt vagyunk, és boldognak láthattalak. – vigyorogtam.
- Talán igazad van. – erőltetett mosolyt arcára.
- Nekem mindig igazam van! – ültem fel csípőjére, majd lehajolva hozzá, megcsókoltam, először csak lágyan, majd egyre szenvedélyesebben…

2014.01.12.
Az elmúlt napok úgy éreztem, túl gyorsan elteltek, bár panaszra nincs okom, hiszen jobban sikerült, mint azt reméltem, s még Kimberly-t is sikerült elviselnem, pedig néha a falra tudtam volna mászni már tőle. Hazaérve minden visszaállt a normális kerékvágásba, de minden valahogy könnyebben ment, mint szokott…

2014.02.11.
Reggel korábban keltem, mint szoktam, hogy eleget edzhessek, ne csökkentsem az óraszámot, ugyanis az elmúlt hónapban szinte minden napom azzal telt, hogy reggel kilenctől délután kettőig az edzőteremben voltam, fél háromtól ötig Nate-nél énekeltem, utána pedig irány a táncterem kifulladásig, s mivel ma van Taylor szülinapja, muszáj voltam kicsit előrébb hozni a programokat.
- Jó reggelt! – vittem kedvesemnek ágyba a reggelit.
- Hm, azt hiszem tökéletes a reggel! Remélem neked is. – mosolygott álmosan.
- Jobb nem is lehetne. – vigyorogtam, s nyomtam szájára egy puszit.
- Köszönöm! – mondta a reggelire pillantva.
- Nagyon szívesen! – mentem ki, mert meghallottam, hogy csörög a mobilom.
- Szia Gab! Mi újság?
- Szia! Csak annyit akarok mondani, hogy végül Liz is jön, szóval rá is számíthatunk.
- Jól van, köszi, hogy szóltál.
- Akkor este találkozunk.
- Úgy van! Szia!
- Szia!
Azzal letettem, és visszamentem a szobába, felvettem a táskám, hogy elinduljak végre.
- Akkor este találkozunk! – csókoltam meg röviden.
- Jól van. Csak ügyesen!
- Mint mindig. De biztos, hogy ne maradjak itthon?
- Biztos! Menj nyugodtan! Hétre érted megyek!
- Jól van. Szeretlek. – mondtam még, majd elindultam, hogy a megszokott módon töltsem a napom.

~¤¤~

- Biztos, hogy jöttök? – kérdeztem, de mindketten csak bólintottak. Igaz, hogy Sofia és Nate is néha elkísérnek, de pont ma nem számítottam rá, mindenesetre örültem, hogy lesz társaságom.

~¤~

Sofiával eléggé elhülyéskedtük a táncot, de azért a bemelegítést sikerült normálisan végigcsinálni, csak az utána következő két óra volt nevetséges. Ugyan a későbbiekben már normálisan edzettünk, és gyakoroltunk, azért a bakik és esések során mindketten jókat nevettünk, Nate egyenesen fetrengett.
- Sziasztok! – köszönt be Taylor.
- Szia szívem! Pár perc, és mehetünk! – mondtam, majd folytattam az elkezdett gyakorlatsort.

Taylor szemszög
Negyed óra gyorsan elment, ugyanis teljesen lenyűgözött a mozgása, olyan kecses volt, mint amilyennek még sosem láttam, de ha a zene váltott, akkor kemény, tördelt. Újabb negyed óra telt el, mikor végre abbahagyták. Nem zavart volna, ha nem lennénk időhöz kötve, bár Ronnie-nak nem lesz gond így sem az elkészülés, reméltem, hogy nem ma fogja sokat cicomázni magát, így is épp elég ideges vagyok. Felvette a törölközőjét illetve a vizét a földről, mi pedig az ajtóban toporogtunk már, de felénk igyekezve még ugrott egyet, leérkezve megcsúszott, és furcsán kifordult lábbal végigsiklott a padlón. Kissé megijedtem, vártam, hogy felálljon, de Ronnie csak feküdt a padlón, nagyon mozdulatlanul, és szorongatta a bokáját. Ugyanakkor foghattuk fel, mert egyszerre rohantunk oda hozzá, s teljesen ledöbbentett a látvány: a lábfeje teljesen kicsavarodott, s valószínűleg sokkot kaphatott, arca egy ronda fintorba fancsalodott.
- Beviszem a kórházba! – ordítottam Sofiáéknak, s toltam őket arrébb, hogy felemelhessem. Ronnie összeszorított fogakkal tűrte a fájdalmat, egy hang sem jött ki a torkán. Tudtam, hogy ez nem egy egyszerű bokaficam, valószínűleg eltört. Azonban még mielőtt megemelhettem volna, Sofia levette a cipőt róla, s így láthattuk, hogy már cipó nagyságúra dagadt a bokája, s lábfeje még mindig ugyanabba a hátborzongató szögbe ferdült. Felvettem, s most először nézett bele a szemembe, úgy láttam „magához tért”, s mi sem mutatta jobban, minthogy sírni kezdett. Azonnal autóba tettem, s jóformán megállás nélkül hajtogattam, hogy „Nem lesz semmi baj!”, de én magam sem voltam benne biztos.
A kórházba érve kikaptam a kocsiból, azonnal a sürgősségire vittem, s szerencsére azonnal a röntgen-be vitték, ahová nem mehettem vele. Ez után ismét az orvos következett, aki megnézte jobban a bokáját, megnyomogatta, de Ronnie mindvégig csak tűrte, egy hang sem jött ki a torkán, csak sírt, megállás nélkül. Ha az orvos kérdezett valamit, én feleltem helyette.
- Ezt érzi?
- Igen. – szólalt meg először. A doki leült a gép elé, valamit pötyögött, majd ismét felénk fordult.
- Arra gondolom maguktól is rájöttek, hogy eltört a kisasszony bokája, haránt-törés, így szerencse a szerencsétlenségben, hogy nem szükséges műteni. Ha minden jól megy, akkor két és fél hét fekvőgipsz, utána pedig járógipsz szükséges, a javulástól függ, hogy mennyi időre. Míg a fekvőgipsz fent van a lábán, vérhígítót kell beadni. Hány kilogramm?
- Ötvenhárom. – felelte rekedten, s tudtam, hogy hazudott, már rég nem lehet ennyi, sokat fogyott az elmúlt hónapban, s csak reméltem, hogy ez nem árthat neki.
- Akkor négy millis Fraxiparine-t adok most be, ezt is írom majd fel. Ki kell váltani a gyógyszertárban. – magyarázta, majd kitoltam, hogy a gipszelőbe vigyem át. Nem tudtam mit mondhatnék, hiszen én is alig fogtam fel a történteket, így magamhoz öleltem, s éreztem, ahogy egyre nedvesebb lesz a pólóm.
- Betolod? – kérdezte a pasas, aki kinyitotta az ajtót.
- Persze. – feleltem, s tettem, ahogy mondtam.
- Mennyire bő ez a nadrág? – kérdezte a pasi.
- Le fogom tudni venni. – mondta maga elé meredve. Ezek után már minden simán ment, visszamentünk a papírért és a vényért a dokihoz, majd ismét kezembe véve vittem ki, s tettem be a kocsi hátsó ülésére…

41. Tervek

Sziasztok!
Megérkezett az új rész, amitől ne várjatok sokat, ez csak egy átvezetés, így pár napon belül hozom a következőt! :) Ha van kedvetek komizzatok, kellemes olvasást!!
Puszi!! =)

Ahogy visszaszálltam az autóba, Taylor rögtön gázt adott, én meg elővettem a betett sminkkészletet a táskából.
- Út közben akarsz sminkelni?
- Miért ne?
- Nem fogod elrontani?
- Nem tudom te hol éltél eddig, de hogy nem a Föld nevű bolygón az biztos! A nők csodákra képesek!
- Na, ebben biztos vagyok! De azért minket sem kell lebecsülni…
- Mondja ezt, aki kettő perccel ezelőtt úgy beijedt, hogy elszaladt… - kuncogtam.
- Nem beijedtem, hanem oda kell érnünk. – mondta komolyságot erőltetve magára, de láttam rajta, hogy nem ez az igazság.
- Persze-persze. – mosolyogtam.
Ahogy odaértünk nem félelmet, hanem… nem is tudom mit éreztem, egyszerűen nem volt kedvem bemenni, de mivel Taylor a derekamat átkarolta, ahogy kiszálltunk, menekülésre esélyem sem volt.
- Az ajándék? – kérdeztem meg ezúttal én.
- A zsebemben. Szerinted tetszeni fog neki?
- Karkötő plusz te, egyenlő tuti siker! – mosolyogtam rá.
- Akkor neked is egy karkötőt kellett volna vennem?
- Te is tudod, hogy engem azzal nem nyűgözöl le. – húztam fel a szemöldököm.
- Tudom. Ezt is imádom benned. – mondta még, de beléptünk a terembe, így már semmi sem tompította a zenét. – Keressük meg! – hajolt közelebb, hogy ne kelljen kiabálnia. Vállat vontam, s arra mentem, amerre Tay irányított, de mire odaértünk, vagy ezerszer bemutatott, az éppen szembe jövő ismerősöknek.
- Szia! Úgy örülök, hogy… eljöttetek. – nézett rám is, majd inkább visszakapta tekintetét Tay-re, s ismét vigyorogni kezdett.
- Ugyan már! Ki nem hagytuk volna! Nem késtünk le semmit, ugye?
- Nem, időben jöttetek. Na és, hogy vagy? A forgatás milyen?
- Jól vagyok, köszi, a forgatás is jó, nemsokára vége. De ma nem rólam beszélünk, hanem rólad! – vigyorgott. – Erről jut eszembe! Hoztunk neked valamit. – húzta elő az ékszerdobozt, amit már vagy egy hónapja őrizgetett. Odaadva persze azonnal kibontotta, s boldogan ugrott Tay nyakába.
- Ez annyira szép, nagyon tetszik. Megtennéd, hogy…
- Persze. – bólintott kedvesem, s csatolta fel a láncot karjára. – Ronnie választotta. – tette még hozzá.
- Hát ez, igazán mesés. – erőltetett mosolyt képére.
- Ez nem teljesen igaz, inkább mondjuk úgy, hogy együtt választottuk. – mondtam.
- Tényleg nagyon tetszik, de most ha nem bánjátok, akkor köszönök a többieknek is.
- Dehogy, menj csak.

Ötlet hiányában leültünk egy asztalhoz, s ott beszélgettünk egy ideig, de nem sokkal később Taylor magamra hagyott, hogy pár régi ismerőssel beszéljen egy csöndesebb helyen, én pedig nem akartam zavarni. A pulthoz mentem, hogy kérjek magamnak valamit, de már hátulról kiszúrtam Kellan-t, így irányt változtatva felé indultam.
- Szia! – ültem le mellé gyorsan.
- Szia! Hát te?
- Taylor elráncigált. – forgattam szemeimet.
- Nem gondoltam volna, hogy sikerül rávennie. – lepődött meg.
- Hát… nehezen lehet ennek a tökfejnek nemet mondani, az biztos. – mosolyogtam.
- Azért ahogy hallom, mégis szoktál.
- Néha muszáj. Nem kaphat meg mindent, amit szeretne.
- Ez igaz. – vigyorgott. – Mi lenne, ha kimennénk, még mielőtt teljesen elmegy a hangunk?
- Jó ötlet. – mosolyogtam, s indultam el a folyosó felé, egy csendesebb zugot keresve, s hálát adtam, amiért legalább annyi esze volt, hogy egy szállodában rendezze a buliját.
- Itt máris jobb. – vigyorodott el, ahogy az előtér melletti pihenőben leültünk.
- Szerintem is.
- Jut eszembe! Mi van a demóval? Azt mondtad, hogy megmutatod!
- Szeretnéd még mindig hallani?
- Persze!
- Akkor… ha Taylor előkerül, odaadom, mert a kocsiban van.
- Oké. Egyébként hogy vagy? Régen tudtunk normálisan beszélni.
- Megvagyok, köszi… Táncolok, éneklek, ilyenek. Semmi különös, csak zajlik az élet.
- A különlétet hogy bírod?
- Elég furcsa volt eleinte, de kezdem megszokni, hogy ritkán láthatom. Néha nagyon rossz, de muszáj hozzászoknom, hogy lesz olyan, amikor még kevesebbet találkozunk. – vontam vállat.
- És Tay? Mi van vele?
- Forgat, forgat, jah és mondtam már, hogy forgat? Rengeteg munkája van, de legalább a karácsonyt és az újévet együtt tudjuk tölteni, illetve utána lesz még egy kis szabadideje. – mondtam boldogan.
- Mi ez a sunyi mosoly?
- Hát, ne mondd el neki, de azt tervezem, hogy januárban elmegyünk síelni. Illetve én biztosan board-ozok, de az már csak részletkérdés.
- Tutira örülni fog neki. – bólogatott izgatottan.
- Nagyon remélem.
- Biztosan. Egy kis kikapcsolódás mindig kell, neki meg főleg. Szerintem az utóbbi évet pihenés nélkül nyomta végig, és ez olyakor...
- Kiakasztó?
- Egy kicsit. – mosolyodott el.
- Az is eszembe jutott, hogy mi lenne, ha barátokkal mennénk, de nem tudom, hogy mindenkinek alkalmas-e az időpont, vagy sem. – néztem rá kérdőn.
- Hát… lehet, jobban örülne, ha csak ketten lennétek. De ha mégsem, akkor szívesen mennék én is, csak le kell beszélnem akkor egy-két dolgot.
- Örülnék, ha jönnél. – mosolyogtam. – Majd a többieket is…
- Gyertek, jön a köszöntés. – szakított félbe valaki, így mindketten felálltunk, és kényelmes tempóban bementünk. Ahogy sejtettem, középen egy hatalmas torta díszelgett, a vendégek együtt énekeltek, persze Tay az első sorban állt, hol máshol?! Miután lezajlott az egész, Selena Gomez pattant fel a színpadra, és kezdett énekelni, majd ahogy végzett, sorban minden énekes felment a színpadra, s be kell valljam, egész jó hangulat lett úrrá, bár továbbra is Kellan-nal beszélgettem.
- Te nem énekelsz? – jött oda Taylor.
- Nem, azt hiszem, inkább kihagyom.
- Miért, legalább egy kicsit gyakorolsz!
- A-a. – ráztam meg a fejem, így ismét eltűnt, én pedig tovább beszélgettem. Pár perccel később viszont arra lettem figyelmes, hogy felmegy a színpadra, s valamit beszél a Dj-vel, átnyújt neki egy CD-t, mégpedig az én demómat.
- Csak ne… - kezdtem bele, de ekkor beszélni kezdett.
- Van köztünk valaki, aki tehetséges énekes, de talán egy kicsit fél, úgyhogy bátorítsuk Ronnie-t egy kis tapssal! – vigyorgott, de most utáltam ezért. Egyáltalán nem voltam készen erre, és Swift kisasszony miatt pedig pláne nem énekeltem szívesen. Taylor folyamatosan csak engem nézett, én pedig ráztam a fejem, hogy akkor sem megyek fel.
- Menj már! Úgyis kíváncsi vagyok a dalodra! – bátorított Kellan.
- Nem!
- Na! Énekelsz egyet, és kész! Meglátod, jó buli lesz! – húzott le a székről, s a színpad felé terelt, így beleegyezően sétáltam tovább, egyenesen Taylor mellé.
- Hát akkor, csak annyit, hogy ez az első dalom. – mondtam még, kissé féltem, de a következő négy percben már a zenének adtam át magam, egyszerűen imádtam ott állni, s nézni, hogy mindenki táncol. Ez volt az, amit imádtam, ami nélkül nem tudtam élni.
- Köszönöm! – hajoltam meg, ahogy véget ért a szám, és tapsolni kezdtek. Remek érzés volt, de visszakérve a CD-m a Dj-től, visszamentem Kellan-hoz.
- Nagyon tetszik a szám, és persze egy remek előadó is társul hozzá! Komolyan nem értem, hogy miért nem az énekléssel foglalkozol! – ölelt magához.
- Hát… talán majd egyszer. – vontam vállat, de azért jól esett, amit mondott.
- Ügyes voltál! – jött oda Tay, és csókolt meg.
- Köszi! – mosolyogtam, ahogy szétváltunk.
- Jó estét! – jött oda hozzánk egy ismeretlen pasas.
- Jó estét! – köszöntünk vissza.
- Te vagy Ronnie, ugye?
- Igen, én volnék.
- Lucian Grainge vagyok, az Universal Music Group elnök-vezérigazgatója. Beszélhetnénk esetleg?
- Öhm, persze. – szálltam le a székről, s indultam el a pasas után, aki ugyancsak a pihenőnél állapodott meg.
- Ez a saját dalod volt?
- Igen én írtam, illetve a vezető producere is voltam.
- Szóval van már valamiféle szerződésed? – kérdezte, rögtön a lényegre térve.
- Nincs.
- Nagyon tetszett, amit hallottunk, és szeretnénk, ha esetleg bejönnél hozzánk, hogy ismét meghallgassuk a dalod, és talán a továbbiakban egy szerződést is ajánlhatunk.
- Álljunk meg. Nekem az éneklés egy hobbi, én valójában… talán színész vagyok, vagy valami olyasmi… - mondtam, de csak makogásnak tűnt az egész.
- Nos, ez esetben, itt van a névjegyem, gondolja meg az ajánlatom. – állt fel, s nyújtotta át névjegyét, majd hagyott magamra. Percekig csak ültem egy helyben, megszólalni sem tudtam, szó szerint úgy éreztem magam, mintha sokkot kaptam volna.
- Mit akart? – térített magamhoz Taylor.
- Valami olyasmit, hogy menjek be egy meghallgatásra, utána meg esetleg egy szerződés… vagy… - néztem rá döbbenten.
- Ez nagyon jó! Mit mondtál?
- Én… nem… csak odaadta a névjegyét, hogy gondoljam át.
- A te döntésed… - mosolygott.
- Ja, az enyém. – bólogattam, de még mindig ez előző percek jártak a fejemben.
Miért pont most talál meg, és miért pont engem? Miért nem tudott egy kicsit hamarabb adódni az alkalom, még mielőtt belefogtam a filmbe, vagy elvállaltam volna? Túl sok jó történik velem mostanában, és emiatt kezdett egyre jobban olyan érzésem lenni, hogy ezért még súlyos árat kell fizetnem, hiszen ilyenről még álmodni sem mertem, erre megtörténik. Hihetetlen, ugyanakkor csodás lehetőség, de fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek vele, mindenesetre a névjegykártyát mindenképpen megtartom, mert egyértelmű döntést nem tudtam hozni.
- Mi lenne, ha mennénk? – kérdezte Tay.
- Persze, már épp ideje. – néztem rá az órájára, ami negyed négyet mutatott. Mindenkitől elköszöntünk, ő Taylor-tól búcsúzkodott többet, én pedig Kellan-tól, akivel megbeszéltük, hogy még hívjuk egymást.
- Mi lenne, ha aludnék egy órát, aztán átvenném a vezetést? – kérdeztem tőle, mert láttam rajta, hogy nagyon fáradt.
- Ez jó ötlet, köszi. – mosolygott, így hátradöntöttem az ülést és pár perccel később már aludtam is…