31. Felfogás

Sziasztok!
Itt az új rész, nem vagyok vele megelégedve, de elmegy egynek. :) Megpróbálom hamar' hozni a következőt!!! Kellemes olvasást!

Puszi!!! =)

Visszamentünk a próbára, ami egyszerűen mesés volt. Imádtam a koreográfiát, ami egyikünknek sem okozott különösebb nehézséget, s a tánc végeztével még beszéltünk egy keveset Annel és Richcsel, majd ismét lezuhanyoztunk. Az öltözőben összepakoltam minden cuccom, majd megvártam, míg Taylor is végez ezzel.
- Mehetünk. – mondta, de én nem mozdultam.
- Nem. Te mehetsz, én mehetek, de nincs mi. Legalábbis még. – mondtam, még ha fájt is ezt kijelentenem.
- Nem értelek. – nézett rám, s arca valóban ezt tükrözte.
- Csak azt mondom, várjunk még egy kicsit. Nem szeretném, hogy azonnal szétmarcangoljon minket a média. – néztem rá bocsánatkérően.
- Igazad van, és sajnálom! – mondta kissé keserűen.
- Ez nem a te hibád! – mondtam, s közelebb léptem hozzá, mire derekamnál fogva magához húzott, s egy szenvedélyes csókban forrtunk össze.  Nehezen váltunk el egymástól, s a folyosón még kézen fogva, de még mielőtt kiléptünk volna, elengedtük egymást s külön, mint két barát mentünk ki a kocsihoz. Hazafelé vettem az irányt, s meglepődtem, hogy fél tíz is elmúlt már, mikor beléptem lakásomba. Ismét lezuhanyoztam és hajat mostam, majd megszárítottam azt, és ledőltem ágyamra. Bekapcsoltam a tévét és élveztem az édes semmittevést. Megcsörrent telefonom, s a kijelzőt látva, mosolyogva szóltam bele.
- Szia!
- Szia! Mi jót csinálsz? – kérdezte.
- Csak tévézem, de semmi érdekes nem megy…
- Ettél már?
- Ömm, nem…
- Akkor gyerünk ki a konyhába! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.
- Oké… - egyeztem bele, felvettem papucsom, s kibandukoltam a konyhába. Kihangosítottam telefonom, letettem a pultra, s csináltam egy szendvicset, miközben tovább beszélgettünk. Ettem, majd visszavackoltam magam ágyamba, de ugyancsak folytattuk. Fél tizenkettő után valamivel tettük le, mivel mindketten fáradtak voltunk. Hamar elnyomott az álom…

Reggel jókedvűen keltem magamtól, s meglepődtem, hogy még csak kilenc óra múlt. A fürdőszobában elintéztem a szokásos dolgokat, feldobtam egy kis sminket, majd felöltöztem, s bezárva az ajtót kocsiba pattantam. Betértem a Starbucks-ba, majd tovább is indultam Taylorhoz. Megálltam a parkolóban, majd a kocsiban ülve még küldtem neki egy SMS-t:

Szép reggelt!
Ha felkeltél, csörgess meg! Csók R.

Nem telt el fél perc, már csörgött a telefonom.
- Szia! – köszönt bele vidáman.
- Szia! Ugye nem én keltettelek fel?
- Nem, már fent vagyok egy ideje.
- Akkor jó. Reggeliztél már? – kérdeztem, miközben kiszálltam autómból.
- Nem, már éppen el akartam menni.
- Értem. – kezdtem el kapkodni lábam, hogy odaérjek.
- Pont most indul… - mondta, ahogy kinyitotta az ajtót, s így velem találta szemben magát. Én továbbra is félrebiccentett fejjel álltam, ugyanis vállammal szorítottam fejemhez mobilom. Vigyorogva segített rajtam, majd engedett be magához. Letettem a zacskót, amiben a péksüti volt, s ahogy megfordultam rögtön ajkaimra tapasztotta övéit. Kissé nehezen váltunk el egymástól, adtam még neki egy puszit, majd a konyhába mentem és elővettem két tányért. Visszatérve az asztalhoz kitettem rájuk a reggelinek szánt ételt, s Taylor elé tettem a neki szánt kávét. Mindeközben folyamatosan csak nézett, ami egy idő után kissé zavarni kezdett, és nem hagytam szó nélkül:
- Mi az? – kérdeztem kissé nyújtottan.
- Semmi. – rázta meg fejét, de nem vette le rólam tekintetét. Mivel nem akartam tovább húzni, ezért leültem mellé, majd mindketten enni kezdtünk. Ezúttal nem szóltunk egy szót sem, csak néztük egymást, s egyik kezünk folyton összefonódva pihent az asztal alatt a combomon. Befejezve a reggelit, a tányérokat bepakoltam a mosogatógépbe, majd a nappaliba mentem, mivel Taylor már ott ült a kanapén. Ezúttal nem mellé, hanem az ölébe ültem, majd ismét egy csókban forrtunk össze, ami sokkal szenvedélyesebb volt, mint az eddigiek. Éreztem, hogy kezd eluralkodni rajtam a vágy, mit mi sem bizonyított jobban, mint a gerincemen végigfutó borzongás. Finoman eltoltam magam tőle, de kissé csalódott arcát látva még egy csókot adtam neki, mely immár nagyon lágy volt. Leszálltam róla és leültem mellé, nehogy elveszítsem önuralmam.
- Megnézünk valami filmet? – kérdezte.
- Felőlem. De ne legyen hatórás, mert úgy két óra múlva mennem kell. Nate így is állati pipa volt, hogy tegnap nem mentem… - mondtam szemforgatva, mire csak kuncogva felállt mellőlem, és odahozta a távirányítót.
- Mit nézzünk?
- Most nincs kedvem semmi romantikushoz, mondjuk egy akció, vagy egy thriller jöhet! – egy elégedett vigyort kaptam válaszul, majd elindította a filmet, besötétített, visszaült mellém, s összebújva néztük a filmet. Még ha nem is beszéltünk, egyszerűen élveztem a vele együtt töltött időt. Miután vége lett a filmnek, mindketten kinyújtóztattuk kissé elgémberedett végtagjaink, majd a már fényáradatban úszó szobában ezúttal egymással szemben ültünk le. Hosszú percekig csak néztük egymást, látszólag valamit nagyon akart mondani, vagy kérdezni, de mintha nem találta volna a szavakat.
- Az jutott eszembe… - kezdtem el, hátha ettől majd ő is kimondja, ami szívét nyomja. – hogy mikor a szülinapod volt… nem találkoztunk, és én adni akartam neked valamit. Nem tudom miért, de reménykedtem benne, hogy lesz alkalmam odaadni.
- Mi volt az?
- Majd odaadom legközelebb. – mosolyogtam, mire csak bólintott.
- Kérdezhetek valamit?
- Már kérdeztél… - mondtam mosolyogva, ezzel is próbáltam oldani feszültségét. Halványan elmosolyodott, majd megköszörülte torkát.
- Sok mindent nem értek, és szeretném, ha ezeket megbeszélnénk.
- Oké… - mondtam már én is kissé félve. Fogalmam sem volt, hogy vajon miről is akar beszélni, de semmi jót sem sejtettem.
- Mikor elutaztam a forgatásra, haragudtál rám?
- Nem.
- Hát?
- Nem tudom. Inkább csalódtam, és nem értettelek. Miért te?
- Haragudtam, mérges voltam. Bevallom, utáltalak, amiért így átvágtál.
- Nem vágtalak át. – vágtam rá.
- Nem, de akkor minden jel erre mutatott, és mikor hallottam, hogy összejöttetek, csak megerősítette bennem a dolgokat.
- Nem tudtam mit tenni, így alakult.
- Tudom. – mondta rezzenéstelenül, s kis habozás után folytatta. – Szeretted?
- Kit?
- Liamet.
- Persze, hogy szerettem.
- És még szereted? – kérdezte, s vonta fel szemöldökét.
- Őszintén? – kérdeztem, mire csak bólintott. – Igen, szeretem. – mondtam ki az igazságot. Fájdalom futott végig arcán, így gyorsan folytattam. – Nem vagyok belé szerelmes. Szeretem, mint egy nagyon jó barátot, és nagyon sokat jelent nekem. Mikor elmentél, végig mellettem állt, nem sürgetett, és mindig őszintén tudtam vele beszélni. Nagyon megszerettem, de nem hinném, hogy ez a szerelem. – ráztam fejem. -  Nem akartam elveszíteni őt. – vallottam be.

- Akkor miért szakítottál vele? – kérdezte ismét fapofával.
- Nem én szakítottam.
- Nem te? – kérdezte értetlenül.
- Nem.  Kicsivel több, mint három hete közölte velem, hogy én nem őt szeretem igazán. Nem tudja, hogy szerelmes vagyok-e abba a bizonyos „másik srácba”, de biztos volt benne, hogy jobban szeretem, mint őt.
- És ez igaz? – kérdezte mosolyogva, mire csak helyeslően bólogattam, aminek látszólag örült. – Tudod, az elején… nem gondoltam volna, hogy mi valaha is… - mosolygott.
- Én sem. – vallottam be. – Igazából nem értettem, hogy miért vagy velem olyan ellenséges, és a helyzet az, hogy ennek is köszönhető, hogy végül elvállaltam a szerepet.
- Ez komoly? – nézett rám döbbenten.
- Bizony! – vigyorogtam.
- Ha ezt akkor elmondod, biztos vagyok benne, hogy eret vágok magamon… na persze, így utólag nem bánom! – mosolyodott el ismét.
- Hát nem vagy te olyan buta…
- Olyan? – kérdezte tettetett felháborodással.
- Igen, olyan! – nevettem el magam.
- Jól van- jól van, ezt még visszakapod! – mondta pajkosan. – Na de visszatérve az előbbi témára, csakhogy mindent tisztázzunk. Én komolyan azt hittem, hogy egy elkényeztetett lány vagy… aztán rájöttem, hogy korántsem úgy van minden, ahogy az elsőre látszik… Csak… - kezdett bele kis keserűséggel.
- Csak mi?
- Semmi… - rázta fejét nemlegesen, mire csak kíváncsian és ellentmondást nem tűrve néztem rá. – Oké… szóval, az utóbbi két évben volt alkalmam olyan lányokhoz nem egyszer, akik pont olyanok, mint te. Mármint amilyennek hittelek. Annyiszor csalódtam, hogy azt hittem, hogy minden számomra tetszetős lány pont ugyanolyan, és akkor jössz te, teljesen más vagy, egyszerűen nem tudtam, hogy csak játszadozol velem, vagy sem. Tényleg nem tudtam. Ráadásul mikor elhatároztam magam, bezavart a képbe Liam. – magyarázta, mire hirtelen szomorúság vett rajtam erőt, s nem tudtam honnan jött és miért, de teljesen elkámpicsorodtam.
- Nem ismersz még eléggé… - mondtam ironikus mosollyal arcomon, magam elé meredve.
- Jajj, ne már… - állt fel, s jött azonnal oda hozzám. – Mint mondtam, ez volt, de mostmár egészen más a helyzet.
- Miért, most mi van? Valld be, egyáltalán nem ismersz, és ez fordítva is igaz.
- Ha mindent tudnánk egymásról, akkor vagy már idős házaspár lennénk, vagy testvérek, vagy legalábbis szimplán barátok. Nem lenne ételme az egésznek. Most van időnk, hogy megismerjük egymást, pont ettől izgalmas az egész. – bazsalygott.
- De még azt sem tudod, mi a kedvenc színem.
- Ez könnyű, a kék! – vágta rá, mire egy apró mosoly ült ki arcomra, nem gondoltam volna, hogy a szállodai kérdezz-felelekből bármi is megmarad neki , így gondoltam kicsit letesztelem.
- Mi a kedvenc édességem?
- Gumicukor.
- Kedvenc csokim?
- Utálod a csokit, maximum sütin, jégkrémen eszed meg. – vigyorgott.
- Mi a kedvenc számom? – kérdeztem, erről ugyanis nem beszéltünk.
- A hetes.
- Honnan tudtad?! – döbbentem le.
- A hetes szekrényt választottad, a hetes teremben edzel… soroljam még? – nevetett.
- Még egyszer: honnan tudod?
- Hogy melyik teremben edzel?
- Ühüm.
- Kellan mondta egyszer, mikor hazajöttem, és rólad kérdeztem. – vont vállat, elégedetten mosolyogtam, s átjárt a boldogság. Most először mondta ki, hogy kérdezősködött felőlem. A mobilom megcsörrent, így elővettem s meglepődve nyitottam meg Nate üzenetét:

Szia!
Ajánlom,ne felejtsd el, hogy úgy negyed óra múlva nálam a helyed! ;)
Nate

- Basszus, hogy a hétszázát! Már ennyi az idő?! Francba-francba-francba! – hajtogattam, s pattantam fel Taylor mellől. Azonnal a cipőmért mentem, s elkezdtem feloperálni magamra.
- Mi az, mi történt? – kérdezte nevetve Taylor.
- Nem vicces, el fogok késni! – morgolódtam, sikerült felvenni cipőm, így táskámért rohantam, s az ajtót vettem célba. Taylor mellett elhaladva még gyorsan adtam neki egy puszit, de nem jutottam messzire, mivel elkapta kezem, s nagy lendülettel húzott vissza, így teljesen rátapadtam, szóra nyitottam ajkaim, hogy engedjen el, de még mielőtt egy hang is elhagyhatta volna azt, szenvedélyesen tapadt rájuk. Az első pár másodpercben mérges voltam, de gyorsan tova is szállt, így már teljesen Taylorra koncentráltam. Kelletlenül váltunk el, bármit megadtam volna, csakhogy még legyen egy kis időnk.
- Elviszlek! – mondta nyugodtan, mosolyogva. Nem tiltakoztam, csendben figyeltem, ahogy pikk-pakk összekapja magát, s a kocsi kulccsal kezében, kézen fogva indultunk a parkolóba…