30. Az idő!!

Sziasztok!
Hát megérkezett, itt a 30.rész, remélem tetszeni fog! Ha van kedvetek komizzatok, kellmes olvasást!!
Puszi!!

Nem csináltam semmi érdekeset, csak egy kis rizst és párolthúst, ha jól tudom, most diétán van új filmje miatt. Mikor már mindennel kész voltam, átöltöztem, felvettem egy kényelmes melegítőpulcsit és egy farmert, Kellant szerencsére nem érdekli, hogy miben vagyok, ő így szeret, ahogy vagyok. Mivel úgy sejtettem késni fog- és az órára nézve ez már egyértelmű volt- ezért leültem a kanapéra és bekapcsoltam a tévét. Össze-vissza kapcsolgattam, végül egy sportcsatornán állapodtam meg, s mikor legközelebb az órára néztem, nagyon meglepődtem, hiszen hétre beszéltük meg és már nyolc óra is elmúlt, azaz több mint egy órás késésben van. Nem akartam felhívni, tudtam, milyen nehéz neki elszakadni a munkától. Tovább néztem a meccset, majd mikor vége lett, úgy döntöttem, hogy nem várok tovább, így elkezdtem felmelegíteni az ételt, s legnagyobb meglepetésemre ekkor kopogott. Az ajtóhoz siettem, s vigyorogva nyitottam ki azt.

Taylor szemszög

Teljesen hatalma alá kerített tekintete, egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből. Mindvégig látszólag jól érezte magát, egyszerűen sugárzóbb volt, mint valaha, de az utolsó pillantás, amit rám vetett, s amit csak véletlenül kaptam el, tökéletesen az ellentettjét sugározta. Szomorúság, keserűség, fájdalom. Nem bírtam elviselni azt a tényt, hogy nem tudhatom meg, mi baja van, így Kellanhoz fordultam, amióta forgatni kezdtem, elég jóba lettek, általában tőle tudtam meg halvány infókat róla. De hiába kérdeztem, nem mondta el mi a gond, inkább odaküldött maga helyett engem, amitől rettentően tartottam. Végül belementem, s az oda vezető úton még erősebb lett bennem a félsz és valamiért a düh. Nem a találkozás, vagy a beszélgetés aggasztott, hanem a változás, amit láttam rajta. Magas sarkúban és mini ruhában jött a megbeszélésre is, ami egyszerűen tökéletesen állt rajta, imádtam benne, de azelőtt nem volt jellemző rá, s az sem, hogy végig mosolyogjon. Felérve lakásához kissé tétováztam, majd végül kopogtam. Túl gyorsan nyitotta ki az ajtót, legalábbis ahhoz, hogy felkészüljek mit is kellene mondanom. Próbáltam elnyomni dühöm, de nem igazán ment. Mintha egy köd lenne az agyamon.
- Szia, hát tudod jó sokat… - kezdett bele, de teljesen lefagyott, mikor nem azzal a személlyel találta szemben magát, mint akit várt. Kíváncsian, de kissé félénken nézetem rá. Látszott rajta, hogy nem érti, mit keresek itt, s mivel nem törtem meg a már kissé kínos csendet, ezért ő szólalt meg végül. – Szia, hogyhogy itt?
- Szia. Én csak… Kellan nem tudott eljönni és azt mondta amúgy is van mit megbeszélnünk… - mondtam visszafogva magam.
- Gyere be. – tárta szélesre az ajtót. Bementem, s mutatta, hogy üljek le. – Éhes vagy?
- Egy kicsit… - adtam ismét rövid választ.
- Akkor jó. – mosolyodott el halványan. Kiszedett egy adag ételt, majd mindketten enni kezdtünk. Egy szót sem szóltunk egészen addig, míg be nem fejeztük. Nyugtatgattam magam, a félelmem teljesen elszállt, de annyira mérges voltam, s egyszerűen nem értettem miért.
- Finom volt! Köszönöm! – dicsértem meg, mire csak egy hatalmas vigyort kaptam válaszul. Elvette tányérom, majd betette a mosogatógépbe.
- Egészségedre! De mit is kéne megbeszélnünk? – nézett rám, de láttam rajta, hogy pontosan tudja, miről beszélek. Nem ült le, csak nekidőlt a pultnak.
- Tudod te azt! – válaszoltam kissé mérgesen, s álltam fel, mert eszembe jutott ismét az a kép, ami szemem elé tárult, mikor eljöttem hozzá.
- Azt, hogy megígérted, hogy hívsz, egy hétig vártam, majd elkezdtelek én hívogatni és te annyira nem voltál képes, hogy felvedd és megmagyarázd, miért nem beszélsz velem? – kérdezte, s kissé felemelte hangját, de arca rezzenéstelen maradt.
- Ugyan már! Nem tudod miért?! Ne nevettess! – köptem a szavakat.
- Hát képzeld, nem tudom! És ha megmondanád, hogy miért, rettentő hálás lennék! – kiabálta.
- Ronnie, ne játszd az álszentet! Aznap, mikor elutaztam, eljöttem hozzád… - mondtam már nagyon idegesen. – Láttam, hogy Liammel mentél valahová… Csak játszottál velem, te is csak hülyére vettél! – fejeztem be. Először ma, fájdalom futott végig arcán, majd leült a székre, s csak bambult maga elé.

Ronnie szemszög

Csak bambultam magam elé, s a több hónapi fájdalom, mintha még erősebb lett volna, mint valaha. Egyedül magamat hibáztathattam a történtek miatt, így már teljesen megértettem, hogy mit miért csinált. Azt hitte, én is pont olyan vagyok, mint akikkel már volt alkalma megismerkedni…
- Sajnálom. – suttogtam, s nem voltam benne biztos, hogy hallotta. Felnéztem rá, s arcán még mindig a dühöt láttam, ami most még jobban marcangolt. Erőt vettem magamon, s folytattam. – Pontosan mit láttál?
- Hogy beültél Liam kocsijába.
- És ez elég ok arra, hogy ne beszélj velem? – kérdeztem már én is mérgesen. Azt hittem, valami mást látott.
- Láttam, hogy néztél rá. Az mindent elárult. – mondta még mindig dühösen.
- Te komolyan ezen akadtál ki?! Ezt nem hiszem el! – álltam fel ismét, s kezdtem el fel-alá járkálni. – Mindent félreértettél! Mindent! Elmentünk ebédelni, mert arra az estére, mikor veletek voltam megbeszéltük, hogy elmegyünk bulizni. Megígértem, hogy mivel lemondtam, másnap elmegyek vele bulizni…
- Érdekes, valamiért mégis összejöttetek! – vágott közbe.
- Egyszer az életben meghallgatnál? Miattad lemondtam a bulit, és elmentem vele ebédelni. Semmi sem történt köztünk! Mikor hazahozott, akkor bepróbálkozott, de visszautasítottam. Nem akartam vele lenni úgy, csak egy barátként tekintettem rá. Valóban tetszett, de nem éreztem úgy iránta. Miután elmentél, két hétig folyamatosan csak vártam, hogy visszahívj, de te semmit sem tettél, még egy rohadt SMS-t sem küldtél! Szerinted mit kellett volna tennem? Várni, hogy hátha felhívsz, írsz, vagy megjelensz? – néztem rá, s úgy éreztem ebben a pillanatban nála jobban senkit sem utálok. – És ha jól hallottam, te is jól érezted magad?! – emeltem meg egyik szemöldököm.
- Te mit tettél volna a helyemben? Talán úgy tettél volna, mintha semmi sem történt volna? – kérdezte gúnyosan. – Azt hiszem, az első benyomásom bizonyult igaznak. – mondta lenézően.
- Tűnj el! – suttogtam, de nem mozdult, csak nézett rám. – Azt mondtam, tűnj el! – ordítottam rá. Elindult ki, majd hangosan becsapta maga mögött az ajtót. Leültem, de nem kezdtem el sírni. Csalódott voltam, viszont az elmúlt év eléggé megerősített ahhoz, hogy visszatartsam könnyeim. Hangos kopogásra lettem figyelmes, s dühösen trappoltam az ajtóhoz, s téptem fel.
- Mit akarsz?! – kiabáltam rá. Legnagyobb meglepetésemre csak átkarolt, erősen magához húzott, s hevesen tapadt ajkaimra. Mérgesen löktem el magamtól, s kevertem le neki egy pofont, de nem érdekelte, ismét magához húzott, immár lágyabban, de szenvedélyesen csókolt. Pár másodpercig csak álltam ott magatehetetlenül, de illata elbódított, s csókja teljesen levett lábamról, szinte szó szerint. Visszacsókoltam, nem tudom meddig csókolózhattunk az ajtóban, mikor finoman eltoltam magamtól, s mosolyogva néztem rá. Vágyakoztam utána, de ugyanakkor nem értettem magam. Ő is csak mosolygott, majd közelebb léptem, és lágy puszit leheltem ajkaira.
- Jó éjt Tay! – mosolyogtam.
- Neked is Ronnie! – vigyorgott, majd megfordult, s elindult le a lépcsőn. Míg el nem tűnt az első fordulóban néztem utána, majd bementem, s mint a vadalma vigyorogtam. Boldog voltam, ugyanakkor minden összekuszálódott bennem, semmit sem értettem. Lezuhanyoztam és hajat is mostam, majd megszárítva azt lefeküdtem, beállítottam ébresztőm, s hosszú ideje először sikerült szinte azonnal elaludnom…

Reggel vidáman keltem fel, aminek több oka is volt. Az egyik, hogy remek idő volt, a tavasz idén szebb, mint valaha, a másik és legfőbb ok, a tegnap este történtek. Bekapcsoltam a rádiót, majd a fürdőbe mentem, elintéztem a szokásos dolgokat, majd felöltöztem és összeszedtem edzőcuccom. Előkerestem mobilom, s észrevettem, hogy jött egy SMS-em.  Látva, hogy Taylor küldte, gyorsan megnyitottam:

Jó reggelt!
Akkor reggel tízkor találkozunk a teremben! Ha van kedved, együtt ebédelhetnénk, aztán visszamegyünk a próbára. Csók. T.

Kedves, hogy írt, de mivel már indultam, és tíz percen belül ott vagyok, ezért nem válaszoltam, csak gyorsan bezártam az ajtót és kocsiba pattantam. Tíz perc múlva valóban már a folyosón sétáltam az öltöző felé, majd a terembe lépve meglepődtem, hogy nincs senki ott. Mindenesetre tovább mentem az öltöző felé, s belépve rögtön megláttam az épp öltöző Taylort, amitől kissé elpirultam, mivel csak egy alsónadrág volt rajta.
- Szia! – mondtam rá sem nézve, s úgy éreztem, arcom paradicsom vörös.
- Szia! – jött felém kacarászva, de legalább már egy nadrág volt rajta. – Csak nem elpirultál? – kérdezte még mindig kuncogva, megállt előttem, s derekam köré fonta kezeit. Felnéztem rá, s mosolyogva feleltem.
- Hmm… nem, nem mondhatnám. – vigyorogtam.
- Igazán? – húzott magához még közelebb, így még ruhámon keresztül is éreztem forró bőrét, s tudta, hogy ezzel teljesen elbódít.
- Talán egy kicsit. – mosolyogtam rá. Közelebb hajolt, hogy megcsókoljon, de kibontakoztam öleléséből és csibészes mosollyal mondtam: - Előbb beszélnünk kell, aztán meglátjuk! – vigyorogva ment vissza cuccához, majd s vett fel egy atlétát. Leült, felvette cipőjét, s várakozó pillantásomra csak értetlenül nézett.
- Miaz?
- Kimennél? – mosolyogtam, mire látványos szemforgatással felállt, majd ahogy elment mellettem, nyomtam egy puszit arcára. Gyorsan átöltöztem, majd én is kimentem a terembe, s neki is kezdtünk.

Keményen meghajtott a tanár, így a kétórás edzés után fáradtan mentünk az öltözőbe.
- Ez jó volt! – mondtam mosolyogva.
- Igen, szerintem is. – vigyorgott, s kortyolt bele ásványvizébe.  Összeszedtem a szükséges dolgokat és bevonultam a zuhanyzóba, s végezve azzal gyorsan felöltöztem s kimentem az öltözőbe. Taylor éppen telefonált, így csendben leültem és vártam, fejemet nekidöntöttem a szekrénynek, szemem becsuktam. Fáradt voltam, jól esett egy kicsit pihenni.
- Mehetünk? – kérdezte hirtelen Tay, amitől megijedtem egy kicsit.
- Persze! – pattantam fel, de kissé megszédültem, így vissza is estem.
- Jól vagy? – kérdezte, s leguggolt elém.
- Igen, csak megszédültem… - mondtam, majd immáron lassabban, de felálltam. Megfogtam cuccom és elindultunk kifelé. A saját kocsijához ment, s ahogy betette cuccát, eszembe jutott, hogy talán jobb lenne az én autómmal mennünk.
- Nem lenne jobb, ha az én kocsimmal mennénk? – kérdeztem.
- De, igazad van. – helyeselt, így vissza kivette holmiját, majd az enyémmel együtt betettük a csomagtartómba. Odaadtam neki a kulcsot, hogy vezessen ő, majd beültem mellé.
- Mi lenne, ha hozzám mennénk fel? Rendelünk valamit, de legalább nyugodtan tudnánk beszélni. – vetette fel.
- Ömm, oké. Nekem megfelel. – mondtam, majd én is bekötöttem magam, így végre elindultunk. Hamar megérkeztünk, s az első dolgunk az volt, hogy felhívtunk egy éttermet és leadtuk rendelésünk. Egy percig csak ültünk egymással szemben, majd mutatta, hogy inkább üljünk át a kanapéra. Elhelyezkedve nem akartam tovább húzni a dolgot, így belekezdtem:
- Szóval, mi volt ez tegnap este?
- Nem tudom, csak egy hirtelen ötlet volt. – mosolygott.
- Nem bántad meg?
- Egy cseppet sem. Miért, te igen?
- Nem, dehogy! – mosolyodtam el én is. – Csak lehet, kicsit gyors ez a tempó, nem gondolod?
- Szerintem nem. Már hét hónapja ismerjük egymást és szerintem eléggé megismerkedtünk. De ha te úgy gondolod…
- Nem, csak biztos akartam lenni benne, hogy még mindig akarod ezt… mármint engem. – néztem mélyen szemébe.
- Nagyon is! Csak azt szeretném, ha elfelejtenénk, ami történt, és csak egymással foglalkoznánk. – fogta meg kezem.
- Szerintem menni fog. – mosolyodtam el, majd közelebb húztam magam hozzá és megcsókoltam. Nem volt olyan szenvedélyes, mint este, de ismét teljesen belefeledkeztem. A csengő vetett véget neki, s kelletlenül váltunk el.
- Mindjárt jövök! – mondta, majd az ajtóhoz sietett. Átvette a kaját, kifizette, majd a konyhába ment.  Az asztalhoz sétáltam, s megvártam, hogy odajöjjön ő is.

Leültünk egymás mellé, s enni kezdtünk, de mindeközben végig beszélgettünk, elmondta, milyen volt a forgatás, mit csinált, míg nem találkoztunk. Egyszerűen nem fogytunk ki a szavakból, s az ebédet befejezve is csak beszélgettünk.
- Álltál mostanában mérlegre?
- Nem igazán. Miért kérdezed?
- Csak, mert mintha fogytál volna… - mondta miközben felemelte egyik szemöldökét.
- Nem hiszem, én nem vettem észre. – vontam vállat.
- Akkor, ha megkérlek, ráállsz a mérlegre? – kérdezte csibészesen.
- Nem. – nevettem el magam, majd felálltam, és kivittem tányérunk.
- Jó oké, de ígérd meg, hogy normálisan fogsz enni! – jött utánam.
- Eddig is normálisan ettem! – tiltakoztam.
- Csak ígérd meg! – húzott magához közelebb.
- Megígérem! – suttogtam. Rövid csókot váltottunk, majd kézen fogva a nappaliba mentünk, s ott folytattuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk…