17. Meglepetések

Sziasztok!
Elnézést, hogy ennyire későn, de itt a 17. rész. Lehet, hogy még ma vagy holnap hozom a következőt!
Puszi! Várom a véleményeket! :)

Mivel este sikerült időben elaludnunk, így nem okozott gondot a korai ébresztő. Gyorsan elintéztem a szokásos fürdőszobai teendőket, majd kisétáltam a konyhába, ahol Taylort találtam.
- Jó reggelt!
- Neked is! Mit együnk? – tért a lényegre, amin elmosolyodtam.
- Nem reggelizünk, vagyis nem itt. Útba ejtjük New York legjobb pékségét a park felé. – mondtam ellenkezést nem tűrő hangon, majd megfogtam a kezét, és az ajtó felé kezdtem húzni.
- Nem én döntök ma mindenről?! – cövekelt le.
- De igen. Viszont ha most hallgatsz rám, hidd el, nem bánod meg… - mosolyogtam angyalian.
- Ámen! – forgatta meg szemeit, majd kinyitotta az ajtót és látványosan mutatta, hogy menjek csak előre. Miközben a liftet vártuk, alaposan végigmértem öltözékét, de szerencsém volt, nem kellett hazaküldenem, meglehetősen jól álcázta magát, bár attól nem féltem, hogy hétköznap reggel fél nyolckor a kutyaparkban bárki is felismerné, igaz, odáig el is kellett jutni, így jobbnak véltem fogni egy taxit, akkor is meg tudunk állni, enni.
- Merre is megyünk?
- Várj! – mondtam, majd leintettem egy taxit. – Taxival megyünk, csak így van időnk enni is. – mondtam, s gyorsan beültem és bediktáltam az első címet. Taylornak csörgött a telefonja, s egész úton beszélt, így ki sem szállt, míg én megvettem reggelink, s mikor a parkba értünk, akkor is még csak beszélt és beszélt. Kezdett az agyamra menni. Leültem a szokásos helyemre és enni kezdtem, mivel már farkaséhes voltam és nem tudtam, hogy Tay mikor végez. Már majdnem a felénél járhattam, mikor végre letette és leült mellém, így a kezébe nyomtam a neki választott péksütit. Ugyanaz volt az első reakciója, mint nekem, undorodva pillantott a nem túl gusztusos ételre.
- Mikor érnek ide? – kérdezte, majd beleharapott, s én nem válaszoltam, csak az arcát figyeltem. – Ez nagyon finom! – jelentette ki, mikor lenyelte a falatot, s felcsillantak szemei. – Igazad volt!
- Tudom. – mosolyodtam el.
- De mi ez?
- „Almonds blondie”. Én nagyon szeretem, az volt az utolsó amit eszel, szóval mázlink volt… - mondtam kicsit ironikusan, jobb lett volna, ha van még egy.
- Kérsz? – kérdezte azonnal.
- Nem köszi, ez is finom, - mutattam a kezemben lévő péksütire – ha gondolod, kóstold meg. – toltam elé, s bele is harapott.
- Tényleg finom az is, de ez jobban ízlik. – mosolyodott el majd harapott bele.
- Igen, azt én is jobban szeretem.  Jah, és már ott jönnek. – böktem a fejemmel előre. Felálltam, s kissé ideges voltam, hogy Tobi felismer-e. Ahogy közelítettek, úgy egyre nagyobb lett bennem az izgalom. David lehajolt, majd lecsatolta a pórázt, Tobi meg őrült futásnak eredt. El sem tudom mondani mekkora erővel csapódott nekem, így nem csoda, hogy hátraestem.
- Sziasztok! – köszönt Dav.
- Szia! – álltam fel nagynehezen, s öleltem meg bátyám. Taylorral kezet fogott, majd ismét hozzám fordult.  – A pótkulcs még mindig ugyanott van, a kód is a régi. Apu már elment otthonról, anyu olyan tíz körül megy el. Szóval szerintem leghamarabb fél tizenegyre vihetitek vissza.
- Oké. – mosolyodtam el. Nem olyan sok idő, mint amennyit szeretnék kutyámmal tölteni, de több mint amennyire számítottam.
- Nekem mennem kell, ma időben be kell érnem.
- És akarsz is? – kérdeztem.
- Te is tudod, hogy ez már rég nem akarás kérdése… - mondta kissé elkeseredetten. – De itt van pár játék. Majd tedd le a szokásos helyre. – nyomott a kezembe egy zacskót. – Akkor sziasztok! – lépett oda hozzám egy puszira, majd Taylorral gyorsan kezet fogott. – Jah és húgi! Még jössz egy magyarázattal. – mosolygott csibészesen, mire csak kérdőn néztem rá. – Ne akard, hogy megmagyarázzam. – kuncogott tovább, majd egy pillanatra Taylorra emelte tekintetét, de ő látszólag nem vette észre. Egyszerűen nem hiszem el, hogy már rögtön kombinálnia kell! Rosszallóan néztem utána, majd az említetthez fordultam.
- Befejezted?
- Aha, finom volt, kösz mégegyszer. – köszönte meg a reggelit.
- Szívesen. – indultam el Tobival, de visszapillantva láttam, hogy Tay lecövekelt. – Nem jössz?
- Khm-khm… azt hiszem ez így nem lesz jó. – mosolyodott el, de fogalmam sem volt mire célozhat.
- Mi nem jó? – kérdeztem, de nem válaszolt. Kis töprengés után eszembe jutott, hogy mire gondolhat. Végül is a fogadás, az fogadás…
- Megengeded, hogy menjünk Tobival játszani? – kérdeztem teljes nyugalommal.
- Ez még mindig nem elég… - mosolygott tovább.
- Mit akarsz, szólítsalak őfelségének? – forgattam szemeim.
- Talán az segít egy kicsit.
- Őfelsége! Lenne olyan kedves, és megengedi, hogy játszunk egy kicsit az én régen látott drága kutyámmal?  - kérdeztem pókerarcot erőltetve magamra, pedig már most kezdett az agyamra menni…
- Na jó, de csak Tobi miatt. Szegény biztos ki van éhezve egy kis játékra. – nevette el magát, mire csak rányújtottam a nyelvem.
- Nyújtogasd csak, majd leharapom! – kuncogott tovább. Elindultunk a park közepe felé.

~¤~

- Mennünk kell. – néztem Taylorra.
- Muszáj?
- Igen, mert hamarosan megérkezik a takarítónő, és ha észreveszi, hogy nincs ott Tobi, akkor tuti lebukunk.
- Oké, akkor menjünk. – elindultunk hazafelé, azon az úton, amit annakidején megannyiszor megtettem, de valamiért nem voltam szomorú. Meglehetősen hamar hazaértünk, s valóban semmi sem változott.
- Ez nagyon szép! – mondta Taylor körülnézve a lakásban.
- Szerintem is. Csak nekem valahogy túl hideg. De ez csak az én véleményem. – válaszoltam, miközben levettem Tobiról a pórázt.
- Igaz, de szerintem azért szép. Melyik a te szobád?
- Úgy érted, melyik volt az én szobám?
- Igen, úgy. Szerinted meghagyták?
- Nem hinném. Valószínűleg vendégszoba lett belőle. – vontam vállat.
- Nem vagy rá kíváncsi?
- Nem különösebben…
- Kár, mert én igen. Melyik volt?
- Menj fel a lépcsőn és az első szoba balra.
- Gyere!
- Ez most kérés, vagy parancs?
- Nem mindegy? – mosolyodott el, majd mögém állt, és elkezdett tolni, így kénytelen voltam engedni, és elindultam fölfelé. Benyitottunk a tágas szobába, és meglepő módon minden olyan volt, mint régen. Semmi sem változott.
- Sejtettem. – mondta mosolyogva, majd bement. Én csak dermedten álltam, egyszerűen nem értettem, hogy miért nem alakították át. Nem tudom mióta állhattam ott, de mikor föleszméltem, lementem, és az ajtóban toporogtam, hátha Tay végre lemászik. Nem sokkal később le is jött, így egy szót sem szólva a szálloda felé vettük az irányt. Egész úton szótlan voltam, s Taylor szerencsére észrevette, hogy nemigen akaródzom ezt a témát feszegetni, s mikor már a lakosztályunkban voltunk szólalt csak meg.
- Meglepően jól éreztem magam!
- Én is. – huppantam le a kanapéra Tay mellé.
- A szobád nagyon tetszett. Te rendezted be?
- Igen, sőt én festettem ki. Na jó, kaptam egy kis segítséget hozzá, de kiéltem magam rajta, ez volt az egyetlen olyan dolog, amibe a szüleim nem akartak beleszólni. – mosolyodtam el.
- Jó lett, energikus. Szerinted miért hagyták meg? – tette fel a kérdést, amire én magam sem tudtam a helyes választ.
- Nem tudom, talán, hogy fenntartsák a látszatot. Fogalmam sincs. Biztos jó okuk volt rá.
- Nem lehet, hogy az ok te vagy?
- Nem hinném. Ha annyira akarnának velem találkozni, megkerestek volna.
- Lehet, nem tudom, nem ismerem őket. – gondolkodott el.
- Mit akarsz csinálni? – tereltem a témát.
- Nem is tudom, van pár ötletem. – húzta kaján vigyorra száját. – Mit szólnál, ha lehívnánk Robékat? Aztán együtt kitaláljuk mi legyen.
- Ahogy akarod. Megyek, átöltözöm.
- Minek? – csak néztem rá, vártam, hogy leessen neki a tantusz. – Ja, vagy úgy. Gondolod, hogy Karen is lejön?
- Biztos vagyok benne. – nevettem el magam, majd otthagytam. Nem siettem el az öltözködést, s hallottam, ahogy megérkezik a kis csapat. Már éppen ki akartam menni, mikor az ágyamon hagyott telefonom megcsörrent. Odasiettem, s értetlenül néztem a kijelzőt, ismeretlen szám volt. Végül felvettem.
- Hallo, tessék?
- Szia Ron, megismersz még? – kattogott az agyam, s egy perc gondolkodás után eszembe is jutott.
- Chrissie, te vagy? – örültem meg.
- Ki más! Hallom itt vagy New Yorkban, és nem tolod ide a képed? Már vagy 2 éve nem találkoztunk!
- Igen, tudom, ne haragudj. Csak…
- Nem kell magyarázkodnod, Dav mindent elmondott.
- Ki adta meg a számom?
- Nate, de nem baj ugye?
- Ezt te sem gondoltad komolyan, remélem!
- Szóval mikor találkozunk?
- Nem tudom, elég bonyolult most minden. Tudod, - nem tudtam befejezni, mert kopogtak. – Várj egy percet, le ne tedd. Vagy tudod mit, visszahívlak!
- Oké. – azzal kinyomtam.

- Gyere! – szóltam ki.
- Nem jössz? – dugta be fejét Tay.
- De csak, ajj már, hogy pont a mai nap a tiéd! – mérgelődtem.
- Miért mi a baj? – jött beljebb mosolyogva.
- Felhívott az unokatesóm és már vagy ezer éve nem beszéltünk. Csak ma tudnánk találkozni, de persze ez lehetetlen, mert ma te rendelkezel felettem. – hadartam el egy szuszra, mire hatalmas nevetés tört ki belőle. Kénytelen voltam én is elmosolyodni, visszagondolva valóban elég nevetségesen festhettem. – Ne nevess ki, ez nem vicces!
- De az, nagyon is! – nevetett tovább, mire csak nyelvet öltöttem rá. – Már mondtam, hogy leharapom! – nevetett tovább. – Mit kapok, ha hajlandó vagyok megengedni, hogy áthívd? – ezen teljesen ledöbbentem.
- Amit csak akarsz! Persze bizonyos erkölcsi kereteken belül.
- Megegyeztünk! – azzal gyors léptekkel kiment. Nem tudtam mire megy ki a játék, de most nem is érdekelt. Gyorsan tárcsáztam.
- Na szia, mit szólnál, ha most találkoznánk?
- Nekem jó! Hol?
- The Setai?
- Oké, tíz perc és ott vagyok.
- Rendben, leszólok a portára, majd ők eligazítanak. Várlak, szia!
- Szia! – rögtön kinyomta, így esélyem sem volt tájékoztatni, hogy nem egyedül leszünk. Kisétáltam a többiekhez.
- Sziasztok! – köszöntem az éppen valamin jót mulató hármasnak.
- Szia. – köszöntek ők is.
- Mit szólnál, ha pajkos igazság vagy merszeznénk? – kérdezte Karen. Taylor felé sandítottam, aki csak sunyin elmosolyodott, ezek szerint a ő ötlete volt az egész.
- Az nem gyerekeknek való? Amúgy is, jön az unokatestvérem.
- Itt nincs egy felnőtt sem, és akkor majd ő is beáll. – vágta rá Rob.
- Több kifogásom nincs. – vontam vállat, majd bevackoltam magam az egyik fotelba. – Nem várjuk meg, míg ideér, csak, hogy egyenlő esélyekkel induljunk. Addig csinálok teát.
- Csak nem félsz, hogy mindenki rád pályázna? – vigyorgott Kristen.
- Nem, csak akkor nem kell mégegyszer letisztázni a szabályokat stb… és amúgy is megkívántam a teát. Kb. öt perc és itt van. - fogtam meg a telefont és leszóltam a recepcióra, majd kimentem konyhába. Pont kész lettem a teával, mikor kopogtattak. Gyorsan kinyitottam az ajtót, de lesokkolt amit láttam. Chrissie nem egyedül jött. Rájuk csaptam az ajtót, majd berohantam Taylorért, és odaráncigáltam az ajtóhoz. Éretlenül nézett rám.
- Mit szólnál ha azt mondanám, hogy Chrissie nem egyedül jött?
- Azt, hogy akkor ez dupla ár.
- Benne vagyok! Menj, szólj a többieknek is légyszi, nem tudom, hogy fognak reagálni rátok. – mosolyodtam el, majd az ajtóhoz fordultam ismét. Kinyitottam, majd kiléptem, és óvatosan behúztam magam mögött.
- Ez mi volt? – kérdezték ledöbbenve.
- Ne haragudjatok, de azt hiszem sokkot kaptam. – nevettem el magam, s ők is velem nevettek, majd a gyorsan megöleltek.
- Remélem nem baj, hogy hoztam meglepit. – mosolygott Chrissie.
- Nem dehogy, nagyon örülök. De nekem is van meglepim. Nem tudom Nate mennyit mondott…
- Semmit, csak a számod volt hajlandó megadni, csak annyit tudtunk hogy itt vagy. De nem megyünk be?  - mondta Camie.
- Várjatok, szóval a meglepi. Amm, a helyzet az, hogy nem egyedül vagyok.
- Gondoltuk, hogy nem egyedül vagy ebben a hatalmas lakosztályban. Jó puccos hely!
- Hát igen.
- Mattnek agyára ment a pénz? – poénkodott Chrissie.
- Nem Matt van itt.
- Ezt nem mondod komolyan?! – mosolygott Ryan.
- Nem úgy, félreértitek. Ne szóljatok közbe légyszi. Szóval én leszek a főszereplő egy táncos filmben Taylor Lautner mellett. Azért jöttem ide, mert el kellett őket kísérnem a Breaking Down Part II. New York-i premierjére, és egy lakosztályt kaptunk Tayel. Se nekem, se neki nem tetszett, de ez van. Kristen és Robert is nálunk van most, no meg Karen, és pajkos igazság vagy merszet fogunk játszani, azt hittük, hogy csak Chrissie jön. – hadartam el magam elé nézve, majd óvatosan felpillantottam.  Egyszerre tört ki belőlük a nevetés, én meg kissé morcosan álltam ott.
- Na, menjünk be! – bökött fejével az ajtó felé Joel.
- Parancsoljatok! – engedtem be a még mindig vihogó négyest. Levetkőztek, majd a nappali felé vették az irányt. Döbbenten álltak meg, így elmentem mellettük, és leültem a helyemre.
- Kristen, Robert, Karen, Taylor, ők a barátaim Camie, Ryan, Joel és az unokatesóm Chrissie. – mosolyogtam.
- Sziasztok! – köszönt először Karen, majd a többiek is. A srácok még mindig döbbenten álltak, majd kis idő elteltével Ryan végre megmozdult, és oldalba bökte Joelt, így odamentek bemutatkozni. A lányok is végre felengedtek, így egy rövid magyarázat után elkezdtünk játszani…