15. Szikra

Sziasztok!!
Itt az új rész, remélem tetszik... Ajánlanám különösen Trixynek(eddig ez a kedvenc része), és természetesen minden kedves vagy kevésbé kedves olvasómnak! :D ;) Jó olvasást!

Belépve a lakásba elfogott a kellemes, ismerős érzés. Sok emlék kötött ide, rengeteget gyakoroltam itt, a bulikról nem is beszélve. Egyenesen a nappaliba mentünk, ami egy cseppet sem változott, a zongora is ugyanott állt, ahol kicsivel több, mint két éve. Azonnal odamentem, és leültem elé. Nate mellém ült, majd lágy hangon szólalt meg.
- Ha van kedved, csak tessék. Nem harap! – mosolyodott el. De én nem mozdultam. Nem tudtam, egyáltalán képes lennék-e, még úgy játszani, ahogy régen. Finoman kezdett játszani, majd a dallam egy ismerős nótává váltott, amit annakidején úgy szerettem. Késsé félve, de csatlakoztam, s átadtam magam a zene élményének, melyet már oly régóta mellőztem. Már több perce zongorázhattunk így közösen, mikor egyik kezét finoman a kezeimre helyezte, így kénytelen voltam megállni, de ő folytatta. Bátorítóan nézett rám, de nem tudtam mit akar. Fejével a dalszöveg felé bökött, így rájöttem, arra vár, hogy énekeljek. De nem mertem. Egyszerűen nem jött ki hang a torkomon, újra meg újra szóra nyitottam számat, de semmi. – Tudom, hogy menni fog. – suttogta, s csak tovább játszott. Vettem egy korty levegőt bátorításképp, majd belekezdtem. Hangom eleinte közel sem csengett oly lágyan, s a hamis hangok is csak jöttek és jöttek, de amit abbahagytam mérgesen nézett rám. Nem engedte, hogy megfutamodjak, így folyton előröl kezdtük. Már vagy húsz perce mehetett ez így, mire megtaláltam minden egyes hangot, és régi önmagam véltem felfedezni. Hihetetlen boldogság járt át, mosolyogva énekeltem tovább, majd a kis szünet alatt, míg egy újabb dalszöveget keresett egyikünk sem szólalt meg. Amint visszatette a szövegkönyvet a helyére, s megláttam mit keresett nagyon meglepődtem. Egy olyan dal, melyet sohasem sikerült elénekelnem, egyszerűen nem ment. Kérdőn fordultam oda hozzá.
- Ez… nekem nem fog menni, te is tudod. – jelentettem ki.
- Bízz bennem! – azzal játszani kezdett, majd énekelni. Nem csatlakoztam hozzá, csak becsuktam a szemem, és hagytam, hogy a lágy zene az agyam legmélyéig hatoljon, majd ahogy az utolsó ütem véget ért ismét kinyitottam a szemem. – Most te jössz! – bökött meg óvatosan. Ismét felcsendült a félelmetes dallam, de belekezdtem. Az eleje mindig jól ment, a végén buktam el mindig. Ahogy közeledtünk ezen részhez, úgy nőtt a gyomromban a görcs. Becsuktam szemeim, kizártam mindent, s csak a dal végére eszméltem fel. Nem tudtam sikerült-e, vagy sem, de amint visszatértem a világba, egy fülig érő mosollyal találtam szemben magam. – Én mondtam, hogy menni fog! Nem vagyok én olyan biztos abban, hogy csak néha énekeltél! Nem csak nem akartál megbántani, hogy más tanárt találtál magadnak?!
- Hogy mi? Sikerült?! És nem, dehogy! Hogy jutott ilyen az eszedbe?! – öleltem át.
- Na akkor keressünk valami nehezebbet! – mosolyodott el. Az egész délutánt énekléssel töltöttük, s már fél kilenc volt, mikor órámra pillantva hirtelen felpattantam.
- Basszus! El fogok késni! Nem tudnál visszavinni?
- De, persze, szívesen. – állt fel ő is, majd őrült rohanásba kezdtünk.

Kilenc előtt pár perccel estünk be lakosztályunkba, úgy sejtettem Karenék ott fognak várni, és igazam is lett.
- Sziasztok! – köszöntem oda a kis társaságnak.
- Szia…sztok! – köszöntek a többiek is.
- Ő Nate, a barátom és énektanárom egy személyben! Ugye nem baj, ha ma ő is velünk tart? – mutattam be, s tettem fel kérdésem. Megrázták fejük, de én Karen reakcióját figyeltem, ezek szerint semmi egekbe vágóan fontos dolgot nem akart mondani. Szépen bemutatkoztak, majd lefelé vettük az irányt. Kellemesen telt a vacsora, s annak végeztével Karen vette át a szót.
 - Mi lenne, ha felmennénk, valamelyik lakosztályba?
- Mondjuk hozzánk? – ajánlottam fel, mire a kis társaság egyetértően bólintott így felmentünk, majd a nappaliban fészkeltük el magunk.
- Szóval, amit mondani akartam. Kristen és Rob, ti már tudjátok, szóval nektek nem lesz újdonság. Változott a terv, nem szerdán, hanem pénteken megyünk haza. – nézett rám szigorúan, nyomatékosítva mondandóját. Tudtam, kár lenne vitatkozni, úgyhogy beletörődően bólintottam egyet. – A David Letterman Showba vagytok hivatalosak Taylor, úgyhogy ennyi az ok. És ha minden igaz, akkor pár szót az új filmedről is beszélsz, Ronnie te elkíséred őket. Rendben?
- Részemről igen. – adtam választ.
- Felőlem. – vont vállat Taylor.

- Na és mit csináltatok, míg nem voltunk itt? – mosolyodott el Rob.
- Veszekedtünk, beszélgettünk, veszekedtünk. – nevettem el magam.
- Na, komolyan! – szólalt meg Kristen.
- Komolyan mondtam. Jah, valamit kihagytam! Aludtunk is.
- És te énekeltél. – szólalt meg Nate, mire rosszallóan ránéztem.
- Neki énekelsz, nekünk meg nem? Ezt személyes sértésnek vesszük! – húzta fel az orrát Kris, de nem tudta elnyomni mosolyát.
- Énekelj valamit! – biztatott Karen is. Tudtam, hogy úgysem hagynak békén, így beleegyezően bólintottam.
- Mit énekeljek? – húztam fel szemöldököm, s végignéztem kis társaságunkon. Taylor ismét mobiljába merült, látszólag nem érdekelték az események.
- Mindegy, amit szeretnél. – mondta Rob, így kis töprengés és torokköszörülés után belekezdtem. Az egyik kedvenc dalomra esett választásom, szomorú nóta és nehéz is, de gyönyörű. Éneklés közben az arcukat fürkésztem, vártam a reakciókat, de mint akik kővé dermedtek. Még Taylor is engem figyelt, s a dal végeztével nagyot sóhajtottam.
- Még hogy nem tud énekelni… - bökte meg Kris, Robot. – Ez nagyon jó volt! – dicsért meg.
- Köszi! – mosolyodtam el, mert valahogy megkönnyebbültem, hogy nekik is tetszett.
- Ez tényleg szép volt! – mondta elismerően Robert.
- Mégis mi a francot képzeltél?! – szólalt meg mérgesen Karen, arca sem tükrözött mást. – Ezt nem mondod el nekünk? Hát észnél vagy te?! – nevette el magát. – Van még valami, amit nem tudunk rólad, te dög?! – nevetett tovább.
- Azt hiszem nincs… - nevettem már én is. Kellemes társalgással telt az este további része, majd először Nate, majd a többiek is távoztak.
- Hát akkor jó éjt! – köszöntem el Taylortól is.
- Neked is! – mondta rám sem nézve, így bementem szobámba, majd befeküdtem kádamba. Úgy egy órán át áztathattam magam, majd gyorsan befejezve a mosdást kikászálódtam belőle, s megszárítva a hajam, bebújtam ágyamba.

Mivel még csak tizenegy múlt valamivel, így felhívtam Mattet.
- Szia kicsim! Már azt hittem, el is felejtettél!
- Szia! Hát el lehet téged felejteni?! – nevettem el magam. – Csak most fogok aludni, úgyhogy gondoltam felhívlak, remélem nem rosszkor.
- Nem dehogy, de milyen napod volt?
- Jó! Sőt annál is jobb! Találkoztam Nattel, és Sammel, aztán átmentem Natehez és sosem találod ki mit csináltam…
- Remélem nem azt, ami így elsőre beugrott… - kuncogott.
- Hülye! Énekeltem! Megint! És jó volt, mármint nem csak jól esett, hanem nem is voltam olyan béna…
- Mit mondtam én mindig neked? – kérdezte a „na ugye, hogy igazam volt?!” hanglejtéssel.
- Jól van, na! Igen, igazad volt! De te ma mit csináltál?
- Fotózáson vagyok, mindjárt vége a szünetnek. Akartam már mondani, csütörtökön Európába kell utaznom, hálaadás előtt jövök csak vissza. Úgyhogy csak egy napunk lesz… - mondta lehangoltan.
- Öhm, hát akkor én is tartozom egy vallomással… Szóval, csak pénteken megyek haza. Egyszerűen nem tudok hamarabb elszakadni, sajnálom! Ne haragudj, oké? Szarul jött ki tudom, de majd találkozunk! Észre sem veszed, milyen gyorsan eltelik ez a másfél hét!
- Nehogy te kérj bocsánatot, mert leharapom a fejed! Mindketten tudtuk, hogy előbb-utóbb eljön ez az idő is. Szóval valahogy csak kibírjuk nem?
- Ha te mondod! De most menj! Nehogy miattam kerülj bajba! Puszi! Jó éjt!
- Neked is! Szia édesem! – azzal vonalat bontottam.

Mivel szomjas voltam, kicsoszogtam a konyhába, de a sötétben egy félmeztelen, alsógatyás Taylorba ütköztem. Alaposan végigmértem amint szemem hozzászokott a sötétséghez, s tekintetem izmos hasán állapodott meg, majd felemelve fejem éreztem, hogy arcunk csupán pár centire van egymástól, s ettől ziháltan kezdtem venni a levegőt,  beszippantottam kellemes illatát, mely egy pillanatra elbódított, de észhez térve arrébb léptem, s a kapcsoló után nyúltam, ami utólag kiderült nem volt valami jó ötlet, ugyanis így teljes mértékben láthattam, s a világosban ő is észrevehette, ahogy szemeim legeltetem, de mivel láttam, hogy ő is hasonlóképp tesz, egy kicsit sem szégyelltem el magam.  A pultnak támaszkodva próbáltam visszanyerni józan eszem, több, de inkább kevesebb sikerrel, s ezen reakcióm láttán kaján vigyorra húzta száját, s az előbb nyert távolságot egy lépéssel átszelte, egészen hozzám simult, így a pultnak préselve teljesen. Közelebb hajolt, de még mielőtt megcsókolhatott volna, elfordítottam fejem.
- Hagyj! – nyögtem ki, de még én is kihallottam belőle a kételkedést.
- Mondd úgy, hogy a szemembe nézel! – suttogta a fülembe. Ekkor eszembe jutott, amit még Gabnél mondott, és már meg is értettem viselkedését. Kedves volt, mert olyan dolgot akart kihúzni belőlem, amit tudott, hogy másképp nem kaphat meg. Aztán visszatért a régi kerékvágásba, kétségkívül egy szót sem hitt el abból, amit mondtam. Hogy is mondta? Egy patront talán megérek. Hát úgy látszik, azt hitte itt a remek alkalom, és én majdnem tálcán kínáltam fel neki mindent. Emlékezve erre, visszafordultam felé, arcunk pár centire volt egymástól, de én mérges voltam.  Nem rá, hanem magamra, hogy ilyen hülye lehettem, hogy eddig nem tűnt fel, mire megy ki a játék. Komolyan szemeibe néztem, és úgy mondtam ki:
- Engedj!  - nyomatékosítottam szavaim, s próbáltam leplezni dühöm. Ekkor egy hirtelen ötlettől vezérelve folytattam. – Még ne most! Várjunk még egy kicsit! – mondtam már lágyabban, mire elmosolyodott, de készségesen félreállt. Kivettem egy üveg vizet a hűtőből, majd beviharoztam szobámba. Kissé kárörvendve feküdtem be ágyamba, s ha meg fogja kapni, amit várt. Majd meglátjuk ki nevet a végén!...