16. Várakozás

Haliho!
Itt van az új rész, igaz egy kicsit késve... Hamarosan hozom a következőt, mert ez csak egy átkötő rész... :)
Puszi!

Reggel a korai kelés ellenére is frissnek éreztem magam, nagyon jó kedvem volt, s ennek örömére felöltöztem futóruhámba, és elmentem kocogni. Visszaérve is még csak fél nyolc volt, így a gyors zuhanyozást követően kimentem, hogy kerítsek valami harapnivalót.
- Jó reggelt! – köszöntem Taylornak, aki teljes harci-díszben sétált ki szobájából.
- Neked is! – mosolyodott el. – Te is velünk jössz?
- Nem, én ma itthon leszek, csak a premieren találkozunk.
- Értem. Akkor én megyek is, Kristenék már várnak. Szia!
- Szia! – köszöntem el, majd a két szendvics befejezésével leültem és nekiláttam. Lassan ettem meg, majd ez után felhívtam Karent, hogy menjünk el vásárolni…

~¤~

- Szerintem egy életre elegendő ruhát vettünk! – fújtam ki magam, miután visszaértünk.
- Te csak azt hiszed! De kezdj készülődni, mert nem késhetünk! – mosolyodott el, tudta, hogy nem szeretem, ha egy szusszanásnyi pihenőidőm sincs, mindenesetre készségesen felálltam, és bevonultam fürdőszobámba. Az alapos arctisztítás után belebújtam ruhámba, hogy hajam semmi esetre se menjen tönkre. Ezután a smink következett, amit mostmár tökélyre fejlesztettem, igaz a profi kozmetikumokkal könnyebb is volt dolgozni. Miután ezzel kész lettem, hajammal kezdtem bíbelődni és egy órás állítgatás után végre elégedetten néztem a tükörbe, így ráfújtam a fényesítő hajlakkot, így elkerülve a kósza szálakat. Elégedetten léptem ki a fürdőszobából, s bújtam bele cipőmbe. Kimentem a nappaliba, úgy sejtettem Karen már vár rám, és igazam is lett.
- Kész vagyok, felőlem indulhatunk.
- Szép vagy! – dicsért meg, majd felállt a kanapéról és az ajtó felé igyekezett.
- Köszi! – mondtam még, aztán utána indultam.

Nem meglepő módon Taylor az autóban várt, de egy szót sem szóltunk egymáshoz. A helyszínre érve az előző premierhez hasonlóan történt minden, annyiban változtak a dolgok, hogy Tay sokkal kevesebbet volt velem. Az After Party-ra, mivel nem volt kötelező mennem, így inkább kihagytam... Egyszerűen nem volt kedvem hozzá, és nem láttam értelmét, hogy az én fancsali képem csak rontsa a hangulatot, így fogtam egy taxit és visszamentem lakosztályunkba. Teli engedtem a kádat, és sikerült oly módon ellazulnom, hogy sikeresen elaludtam, s még a víz hűlésére sem keltem fel...
- Hahó, Ronnie!!! Jól vagy? Válaszolj, vagy esküszöm, most már bemegyek! - dörömbölés. Hát erre keltem, pedig milyen jól esett ez a kis pihenés.
- Igen, jól vagyok, csak elaludtam. - szóltam ki Taylornak, még mielőtt bejött volna. S mivel úgy sejtettem, (legalábbis Tay érkezése erre ad okot) már több órája ázhattam, s kezeim is ezt bizonyították, így gyorsan befejeztem a fürdést. Amint felöltöztem, és magamra kaptam köntösöm, kimentem, mert valószínűleg Taylor nemhiába jött be hozzám. Kopogtam.
- Egy pillanat! - szólt ki, így várakoznom kellett, majd nyílt az ajtó.
- Mi az?
- Tételeztem, te szerettél volna valamit. - néztem rá kérdőn.
- Nem, csak Karen hívott, és nem vetted fel, így visszaérve megkért, hogy nézzek rád. - magyarázta.
- Értem, akkor jó éjt!
- Neked is! - elvonultam aludni. Fáradt voltam, és nyűgös. Hamar elnyomott az álom...

Kora reggel frissen keltem, és úgy döntöttem egy újabb kísérletet teszek, hogy találkozzak bátyámmal, gyorsan elkészültem majd tárcsáztam, és nagyon reméltem, hogy felveszi. Mázlim volt:
- Igen, tessék?
- Szia, Ronnie vagyok. Tudunk beszélni?
- Igen, persze, mondhatod Evan. - szóval apa mellette van, legalábbis úgy sejtettem, már dolgozik.
- Itt vagyok New Yorkba, tudunk találkozni ma?
- Tudom, még nem láttam, változtattál rajta?
- Hard Rock Cafe, fél óra múlva?
- Tökéletes, akkor átugrom megnézni, de nincs sok időm.
- Oké, akkor ott találkozunk. Szia!
- Szia! - azzal letette. Sajnáltam, hogy nincs sok ideje, de legalább láthatom. A maradék húsz percet indulásomig készülődéssel töltöttem, s ugyan kis késéssel indultam, de sikerült időben odaérnem, s mivel várnom kellett, így bátyámnak rendeltem egy kávét, ezt követően David is befutott.
- Szia húgi! Jó újra látni!! - köszönt bátyuskám.
- Szia David, el sem tudod hinni mennyire hiányoztál. - szorítottam magamhoz szorosan, s nem tudom meddig állhattunk így, miután Dav finoman eltolt magától, hogy leüljünk, én pedig kezébe nyomtam a neki szánt poharat.
- Gyönyörű voltál!!! Tudtam, hogy itt vagy! Csak egyszerűen nem tudtalak felhívni, mert apa és anya állandóan a nyakamon lógtak. Ők is tudják, hogy itt vagy. Láttak a TV-ben... - nézett az asztalra mereven.
- Mit szóltak? - néztem rá komolyan...
- Nem mondtak semmit, csak a nyakamon vannak egész nap. De nem értem miért. Nem úgy tűnt, hogy azért, mert nem akarják, hogy találkozzunk, inkább mintha reménykednének... - nézett végre szemembe. – Lehet, találkozni szeretnének veled.
- Értem.
- Érted? És ennyi? Nem is érdekel?
- Nézd, mit vársz, mit mondjak? Hogy nekem is hiányoznak? Igen, hiányoznak, de ők egyszer már döntöttek, és rengeteg időbe telt, mire egyáltalán feldolgoztam. Nem kell, hogy újra eldobjanak, mint egy darab rongyot, és ha valamire mégis jó, akkor elővesznek. Nem akarok velük találkozni! Viszont Tobit szívesen látnám... - mosolyodtam el, s neki sem sikerült elnyomni mosolyát. - Holnap esetleg nem hozod le a parkba? Aztán ha anyuék is leléptek otthonról, hazaviszem.
- Hát nem tudom, holnap meló van...
- Na, David ne csináld már!!! - kérleltem.
- Oké, ha reggel fél nyolcra oda tudsz jönni, akkor megoldható. - adta meg magát. – Sajnálom húgi, de mennem kell. Tényleg sok a munka, és már így is le vagyok maradva.
- Oké. - mondtam szomorúan, s szépen kisétáltunk. Most ő szorongatott meg egy kicsit jobban, majd addig bámultam, míg a szemem elől el nem tűnt alakja. Jól esett sétálni New York utcáin, így gyalog indultam vissza a szállodába, s mivel egész úton az elhangzottakon agyaltam, így túlságosan is rövidnek tűnt az út.

A lakosztályba belépve eszméltem csak rá, hogy még kilenc sincs, és én még nem ettem semmit. Így a konyhába siettem, és pirítóst kezdtem gyártani, majd azzal végezve gyorsan csináltam teát is. Valahogy nem értettem a szüleimnek nevezett emberek viselkedését, bár az is megeshet, hogy David rosszul mérte fel a helyzetet, sőt, belegondolva ez tűnt a legésszerűbb opciónak. Miért érdekelné őket pont most, hogy itt vagyok? Ez az amit soha nem tudok meg, igaz, eddig nem foglalkoztatott annyira a szüleim kérdése. Ekkor eszembe jutott a holnapi nap. Tobit láthatom végre, nagyon remélem, hogy megismer. Ha hazaviszem... hazaviszem. Ez szép és jó, de hogy... Nincs is kulcsom. Csak reménykedhetem, hogy bátyám gondol erre az apró, ám nem elhanyagolható tényre, mert különben...
- Jó reggelt! - köszönt rám egy álmos hang, ami egy csöppet meglepett.
- Jajj, neked is. Remélem nem én ébresztettelek fel!
- Nem, a telefonom keltett. Van még tea?
- Nincs, bocsi. Azt hittem, alszol vagy délig, így csak egy bögrével csináltam. - Bólintott, majd a telefonhoz lépett, és ha jól érettem, akkor valami reggeli félét rendelt.
- Megyek, felöltözöm, meg egy kicsit rendbe teszem magam. Ha felhozzák a reggelit, megtennéd, hogy beengeded a szobapincért?
- Persze, menj csak.
- Köszi! - azzal bement szobájába. Hamarosan meg is érkezett a rendelése, így a borravaló átadása után megnéztem mi mindent kért, de semmi említésre méltót nem találtam, így eldőltem a kanapén és a telefonommal kezdtem babrálni.  Nem sokkal később Taylor is kijött és neki látott enni.
- Jó étvágyat!
- Köszi, van! – mosolyodott el. – Kérsz te is? – mutatott a rengeteg ételre.
- Nem köszi, teli vagyok. De ha végeztél, tudnánk beszélni?
- Amm, persze. – evett tovább, majd mikor befejezte, kitolta a kocsit amin a reggeli volt és odaült mellém. – Szóval miről lenne szó? – fordult hozzám.
- Szóval… van egy kutyám, Tobi… és már nagyon rég láttam… ma találkoztam Daviddel és azt mondta, hogy holnap elhozza nekem a parkba, és vele lehetek… de úgy beszéltük meg, hogy szerdán te rendelkezel felettem… szóval… nem bánnád, ha reggel elmennék egy kicsit? – néztem rá kételkedve. Elgondolkodott, majd számomra érthetetlen arckifejezéssel szólalt meg.
- Tobi a szüleidnél van ugye? – bólintottam. – És ki viszi vissza?
- Én. Elvileg. Komolyan, maximum a délelőtt menne el.
- Mi lenne, ha veled mennék? Szeretem a kutyákat. – ezen kissé meglepődtem. – Ott is hülyét tudsz csinálni magadból… - tette hozzá mosolyogva.
- Jó, gyere, ez a te napod! De fél nyolcra a parkban kell lennünk. – álltam fel mellőle, s képe láttán kacarászva mentem be szobámba…

~¤~