Hazáig futottunk, tudtam, hogy ha akar, akkor könnyen
elkapott volna, még úgy is, hogy mindketten emberi tempóban futottunk. Az
ajtóban fékeztem le, s fordultam vissza hozzá.
- Egy-null ide! – vigyorogtam fel rá.
- Még! – nevette el magát. Benyitottam s meglepetésre mindenki ott ült vagy állt, de annyira fagyos volt a hangulat, hogy rettentően megrémültem, mi történhetett. Körülnéztem mégegyszer, s csak egy személy hiányzott, mégpedig Nahuel.
- Mi történt? – kérdeztem, s mentem közelebb hozzájuk.
- Ne ijedj meg, csak… menj fel Nahuel-hez! – mondta Kim. Bólintottam egyet, és azonnal a szobájába rohantam, de elképzelni sem tudtam, hogy mi a franc lehet.
- Mi a baj? – mentem be rögtön, s teljesen ledöbbentem, hogy az ágyán két bőrönd volt nyitva, éppen belepakolt, egy pillanatra sem állt meg. – Nahuel!
- Huilen… - mondta elgyötörten.
- Várjunk, mi történt? Nahu beszélj már, mert megőrülök!
- Haza kell mennünk! Alice látta, hogy az ismeretlen vámpírok megtámadják Huilen-t, így egyszerűen muszáj. – nézett rám bocsánatkérően. Ekkor megértettem az egészet. Azért beszélt többes számban, mert ha ő hazamegy, nekem is haza kell mennem.
- Nahu, nyugi, nem lesz semmi baj! – mondtam, de igazából teljesen lesokkolt a dolog. – Ne haragudj, de most… - néztem rá bocsánatkérően, mire csak bólintott. Levánszorogtam a lépcsőn, és néztem az elkeseredett arcokat. Megpróbáltam magamon erőt venni, megköszörültem a torkom, majd belekezdtem.
- Szóval… azért mert nekem haza kell mennem, nektek még nem. Továbbra is itt maradhattok, sőt, én nagyon szeretném, ha így lenne.
- Ne… – szólt közbe Missy, de gyorsan leintettem.
- Hadd mondjam végig! – néztem kissé szúrósan rá. – Valljuk be, nem sokszor van alkalmatok eljönni nyaralni, pláne együtt és nem szeretném, ha most ez miattam elmaradna. Nem tűröm az ellenkezést, különben sem tudnánk ennyi jegyet átíratni. Szóval… gondolom, nemsokára találkozunk. – azzal visszafordultam a lépcsőhöz és elindultam felfelé.
- Nessie! – szólt megint Missy. „Hagyd!” mondták nekik a többiek, s halkan diskurálni kezdtek.
- Egy-null ide! – vigyorogtam fel rá.
- Még! – nevette el magát. Benyitottam s meglepetésre mindenki ott ült vagy állt, de annyira fagyos volt a hangulat, hogy rettentően megrémültem, mi történhetett. Körülnéztem mégegyszer, s csak egy személy hiányzott, mégpedig Nahuel.
- Mi történt? – kérdeztem, s mentem közelebb hozzájuk.
- Ne ijedj meg, csak… menj fel Nahuel-hez! – mondta Kim. Bólintottam egyet, és azonnal a szobájába rohantam, de elképzelni sem tudtam, hogy mi a franc lehet.
- Mi a baj? – mentem be rögtön, s teljesen ledöbbentem, hogy az ágyán két bőrönd volt nyitva, éppen belepakolt, egy pillanatra sem állt meg. – Nahuel!
- Huilen… - mondta elgyötörten.
- Várjunk, mi történt? Nahu beszélj már, mert megőrülök!
- Haza kell mennünk! Alice látta, hogy az ismeretlen vámpírok megtámadják Huilen-t, így egyszerűen muszáj. – nézett rám bocsánatkérően. Ekkor megértettem az egészet. Azért beszélt többes számban, mert ha ő hazamegy, nekem is haza kell mennem.
- Nahu, nyugi, nem lesz semmi baj! – mondtam, de igazából teljesen lesokkolt a dolog. – Ne haragudj, de most… - néztem rá bocsánatkérően, mire csak bólintott. Levánszorogtam a lépcsőn, és néztem az elkeseredett arcokat. Megpróbáltam magamon erőt venni, megköszörültem a torkom, majd belekezdtem.
- Szóval… azért mert nekem haza kell mennem, nektek még nem. Továbbra is itt maradhattok, sőt, én nagyon szeretném, ha így lenne.
- Ne… – szólt közbe Missy, de gyorsan leintettem.
- Hadd mondjam végig! – néztem kissé szúrósan rá. – Valljuk be, nem sokszor van alkalmatok eljönni nyaralni, pláne együtt és nem szeretném, ha most ez miattam elmaradna. Nem tűröm az ellenkezést, különben sem tudnánk ennyi jegyet átíratni. Szóval… gondolom, nemsokára találkozunk. – azzal visszafordultam a lépcsőhöz és elindultam felfelé.
- Nessie! – szólt megint Missy. „Hagyd!” mondták nekik a többiek, s halkan diskurálni kezdtek.
Felmentem a szobámba, és szép lassan én is pakolni kezdtem,
éreztem, hogy néhány könnycsepp végiggördül az arcomon, de pár másodperc múlva
már sehol sem voltak, erőt vettem magamon. Ahogy végeztem, átmentem Nahuel-hez,
aki az ágyán ült, és csak bámult maga elé.
- Hányan megyünk?
- Csak mi ketten. – mondtam határozottan.
- Én… annyira sajnálom!
- Nahu, semmi baj. Erről nem te tehetsz! – néztem rá bátorítóan, de szemébe nézve hatalmas keserűséget láttam. – Mit mondott pontosan Alice?
- Hogy látta, amint valakik megtámadják Huilen-t három nap múlva, és haza kell mennem, amilyen gyorsan csak tudok.
- Nem lesz semmi baj! Hidd el! – mondtam neki, s öleltem meg olyan szorosan, ahogy csak tudtam. Hosszú percekig ültünk így, mikor elhúzódott tőlem, és felém fordult.
- Nessie! Én nagyon köszönöm, hogy itt vagy velem… de valamit el kell mondanom… - hajtotta le fejét.
- Tudom, hogy mit mondtál Jacobnak.
- Tudhattam volna, hogy azonnal árulkodni fog… - mondta kissé idegesen.
- Nem árulkodott, hanem neked köszönhetően összevesztünk. Szóval…
- És nem haragszol rám?
- Nem. Fordított helyzetben, valószínűleg ő is ugyanezt tette volna.
- Én csak arra gondoltam, hogy talán…
- Nagyon szeretlek Nahu, de ezzel az egésszel nem érsz el semmit. Jacob a barátom, és mindig is az lesz. Ezt… meg kell értened.
- Tudom… - felelte kissé szomorúan. Pár percig még ültünk egymás mellett, aztán felálltam, hogy visszamenjek a szobámba.
- Beszélsz Alice-szel? – kérdeztem még meg, mire csak bólintott egyet. Átcaplattam a szobába, s az ablak elé álltam, hogy egy kicsit gondolkodjam. Nem igazán tudtam, hogy mit is szeretnék, de meg akartam oldani a kialakult helyzetet Jake és Nahu között. Utáltam, amikor összeszólalkoztak, sőt valószínűleg, ha nem vagyok ott néha, akkor egymás torkának is esnek. Nem értettem, hogy mire jó ez nekik, mert ezzel csak engem bántanak, és egyre inkább el fogok távolodni tőlük, pedig mind a kettejüket nagyon szeretem.
- Jól vagy? – kérdezte meg Jake a hátam mögül, ami kissé megijesztett.
- Ühüm. – mondtam, de nem fordultam meg, továbbra is az égboltot kémleltem, karba font kezeim még szorosabbra fűztem.
- Biztos? Mert nekem nem úgy tűnik… - suttogta, de nem tudtam, mit is felelhetnék, így csak vállat vontam. Éreztem, hogy már mögöttem áll, de valószínűleg nem tudta, hogy mit csinálhatna, de pár perc múlva elhatározta magát, mert oldalamnál ölelt magához, s kezeit az enyémekre tette. Megnyugtatott a közelsége, de nem tudtam elfelejteni, hogy nemsokára már otthon kell lennem.
- Nem akartam még hazamenni… - mondtam ki végül halkan.
- Én sem… - mondta, amin kissé meglepődtem, sejtettem, hogy ahová én megyek, oda ő is, de titkon azért reméltem, hogy most másképp lesz, hiszen neki most a barátai mellett lenne a helye. – Mi történt pontosan? – kérdezte, éreztem, hogy ideges, mégis aggódó és annyira lágy volt, amennyire csak telt tőle.
- Alice felhívta Nahuel-t, hogy Huilen-t meg fogják támadni azok a vámpírok, akiket Nahu látott azelőtt, hogy eljött, így muszáj hazamennie. – mondtam, s próbáltam tartani magam.
- Várjunk csak! Alice azt mondta, hogy neki kell hazamennie, nemde? Akkor talán…
- Jake, valljuk be, semmi esély sincs rá, hogy itt maradhassak. És…
- És mi?
- Nahuel-nek is szüksége van rám, nem hagyhatom őt magára… - mondtam szomorúan, hiszen tudtam, hogy ezzel őt is megbántom.
- Mi van, ha maradhatnál? Akkor is vele mennél? – kérdezte kimérten.
- Igen… nem… talán… nem tudom! – mondtam összezavarodottan.
- Mindjárt jövök. – engedett el, s ment ki a szobából. Sejtettem, hogy mit akar, de vajmi kevés esélyt láttam arra, hogy a családom belemenne, hogy velük maradjak. Úgy öt perc telhetett el, mikor ismét bejött, egy mobillal a kezében.
- Edward veled akar beszélni. – mondta diadalittasan, s nyomta a fülemhez a telefont.
- Esküdj meg, hogy semmi hülyeséget nem csinálsz!
- Várj apa, mi van? – kérdeztem értetlenül.
- Csak az, hogy Jake… mindegy. Csak esküdj meg.
- De én… nem tudom… - mondtam zavartan, egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy itt kellene maradnom. – Majd visszahívlak, jó? – kérdeztem.
- Rendben, csak… minél hamarabb. – felelte aggódóan, s letette.
- Mindenképpen vele mész, igaz? – kérdezte elkeseredetten, mire ismét nem tudtam, hogy mit mondjak, kerestem a szavakat, de azok mintha elbújtak volna, vagy legalábbis valami elzárta. Kiviharzott a szobából, én pedig könnyezve rogytam le ágyamra, hogy aztán, mint az elmúlt időben oly sokszor, álomba sírjam magam.
- Hányan megyünk?
- Csak mi ketten. – mondtam határozottan.
- Én… annyira sajnálom!
- Nahu, semmi baj. Erről nem te tehetsz! – néztem rá bátorítóan, de szemébe nézve hatalmas keserűséget láttam. – Mit mondott pontosan Alice?
- Hogy látta, amint valakik megtámadják Huilen-t három nap múlva, és haza kell mennem, amilyen gyorsan csak tudok.
- Nem lesz semmi baj! Hidd el! – mondtam neki, s öleltem meg olyan szorosan, ahogy csak tudtam. Hosszú percekig ültünk így, mikor elhúzódott tőlem, és felém fordult.
- Nessie! Én nagyon köszönöm, hogy itt vagy velem… de valamit el kell mondanom… - hajtotta le fejét.
- Tudom, hogy mit mondtál Jacobnak.
- Tudhattam volna, hogy azonnal árulkodni fog… - mondta kissé idegesen.
- Nem árulkodott, hanem neked köszönhetően összevesztünk. Szóval…
- És nem haragszol rám?
- Nem. Fordított helyzetben, valószínűleg ő is ugyanezt tette volna.
- Én csak arra gondoltam, hogy talán…
- Nagyon szeretlek Nahu, de ezzel az egésszel nem érsz el semmit. Jacob a barátom, és mindig is az lesz. Ezt… meg kell értened.
- Tudom… - felelte kissé szomorúan. Pár percig még ültünk egymás mellett, aztán felálltam, hogy visszamenjek a szobámba.
- Beszélsz Alice-szel? – kérdeztem még meg, mire csak bólintott egyet. Átcaplattam a szobába, s az ablak elé álltam, hogy egy kicsit gondolkodjam. Nem igazán tudtam, hogy mit is szeretnék, de meg akartam oldani a kialakult helyzetet Jake és Nahu között. Utáltam, amikor összeszólalkoztak, sőt valószínűleg, ha nem vagyok ott néha, akkor egymás torkának is esnek. Nem értettem, hogy mire jó ez nekik, mert ezzel csak engem bántanak, és egyre inkább el fogok távolodni tőlük, pedig mind a kettejüket nagyon szeretem.
- Jól vagy? – kérdezte meg Jake a hátam mögül, ami kissé megijesztett.
- Ühüm. – mondtam, de nem fordultam meg, továbbra is az égboltot kémleltem, karba font kezeim még szorosabbra fűztem.
- Biztos? Mert nekem nem úgy tűnik… - suttogta, de nem tudtam, mit is felelhetnék, így csak vállat vontam. Éreztem, hogy már mögöttem áll, de valószínűleg nem tudta, hogy mit csinálhatna, de pár perc múlva elhatározta magát, mert oldalamnál ölelt magához, s kezeit az enyémekre tette. Megnyugtatott a közelsége, de nem tudtam elfelejteni, hogy nemsokára már otthon kell lennem.
- Nem akartam még hazamenni… - mondtam ki végül halkan.
- Én sem… - mondta, amin kissé meglepődtem, sejtettem, hogy ahová én megyek, oda ő is, de titkon azért reméltem, hogy most másképp lesz, hiszen neki most a barátai mellett lenne a helye. – Mi történt pontosan? – kérdezte, éreztem, hogy ideges, mégis aggódó és annyira lágy volt, amennyire csak telt tőle.
- Alice felhívta Nahuel-t, hogy Huilen-t meg fogják támadni azok a vámpírok, akiket Nahu látott azelőtt, hogy eljött, így muszáj hazamennie. – mondtam, s próbáltam tartani magam.
- Várjunk csak! Alice azt mondta, hogy neki kell hazamennie, nemde? Akkor talán…
- Jake, valljuk be, semmi esély sincs rá, hogy itt maradhassak. És…
- És mi?
- Nahuel-nek is szüksége van rám, nem hagyhatom őt magára… - mondtam szomorúan, hiszen tudtam, hogy ezzel őt is megbántom.
- Mi van, ha maradhatnál? Akkor is vele mennél? – kérdezte kimérten.
- Igen… nem… talán… nem tudom! – mondtam összezavarodottan.
- Mindjárt jövök. – engedett el, s ment ki a szobából. Sejtettem, hogy mit akar, de vajmi kevés esélyt láttam arra, hogy a családom belemenne, hogy velük maradjak. Úgy öt perc telhetett el, mikor ismét bejött, egy mobillal a kezében.
- Edward veled akar beszélni. – mondta diadalittasan, s nyomta a fülemhez a telefont.
- Esküdj meg, hogy semmi hülyeséget nem csinálsz!
- Várj apa, mi van? – kérdeztem értetlenül.
- Csak az, hogy Jake… mindegy. Csak esküdj meg.
- De én… nem tudom… - mondtam zavartan, egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy itt kellene maradnom. – Majd visszahívlak, jó? – kérdeztem.
- Rendben, csak… minél hamarabb. – felelte aggódóan, s letette.
- Mindenképpen vele mész, igaz? – kérdezte elkeseredetten, mire ismét nem tudtam, hogy mit mondjak, kerestem a szavakat, de azok mintha elbújtak volna, vagy legalábbis valami elzárta. Kiviharzott a szobából, én pedig könnyezve rogytam le ágyamra, hogy aztán, mint az elmúlt időben oly sokszor, álomba sírjam magam.
Reggel úgy éreztem magam, mint egy hulla, akit csak valami
rossz horrorfilmben feltámasztottak, és ide-oda rángatnak, ugyanis Nahuel
keltett, illetve csinált meg mindent helyettem. Ha minden igaz, akkor nyolc óra
körül indultunk volna, de Jacobot még sehol sem láttam.
- Jake? – kérdeztem meg végül Nahuel-t.
- Nem szólt? Ő nem jön velünk. – nézett rám meglepetten, de láttam rajta, hogy örül ennek.
- Nem, nem említette… - mondtam szomorúan, s mentem vissza a szobámba még egyszer körülnézni, aztán vissza le, búcsúzkodni, s miután mindenkivel sikerült ezt letudnom, tétován megálltam az ajtóban.
- Jake, még alszik? – kérdeztem Embry-t, aki csak Rachel-re nézett, mintha megerősítést várna.
- Tegnap este, miután beszélt Nahuel-lel, elment Leah-val, és nem jöttek haza… - mondta, s ekkor úgy éreztem, mintha hármat facsartak volna a szívemen.
- Hát akkor… további jó szórakozást. – mondtam, s mosolyt erőltettem arcomra, majd kimentem, és beültem Nahuel mellé. Nem beszéltünk az úton, nehezemre esett, hogy visszatartsam könnyeim, de megértem Jacobot, hiszen neki sem lehet könnyű, annyi fájdalmat okoztam már neki.
- Jake? – kérdeztem meg végül Nahuel-t.
- Nem szólt? Ő nem jön velünk. – nézett rám meglepetten, de láttam rajta, hogy örül ennek.
- Nem, nem említette… - mondtam szomorúan, s mentem vissza a szobámba még egyszer körülnézni, aztán vissza le, búcsúzkodni, s miután mindenkivel sikerült ezt letudnom, tétován megálltam az ajtóban.
- Jake, még alszik? – kérdeztem Embry-t, aki csak Rachel-re nézett, mintha megerősítést várna.
- Tegnap este, miután beszélt Nahuel-lel, elment Leah-val, és nem jöttek haza… - mondta, s ekkor úgy éreztem, mintha hármat facsartak volna a szívemen.
- Hát akkor… további jó szórakozást. – mondtam, s mosolyt erőltettem arcomra, majd kimentem, és beültem Nahuel mellé. Nem beszéltünk az úton, nehezemre esett, hogy visszatartsam könnyeim, de megértem Jacobot, hiszen neki sem lehet könnyű, annyi fájdalmat okoztam már neki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése