16. Clarification

 Sziasztok!!

Meghoztam az új részt, ugyan nem vagyok vele teljesen elégedett, azért remélem tetszeni fog! :)
Kellemes olvasást, ha van kedvetek komizzatok!!

Puszi!! =)

Nem értettem miről beszél, hiszen semmi más nem történt, minthogy hazahozott, bár az igazsághoz hozzátartozott, hogy egy rész teljesen kiesett… talán nem aludtam, hanem akkor csináltam valami őrültséget?! A gondolat szöget vert a fejembe, azonban ehelyett a legjobb védekezést, vagyis a támadást választottam.
- Jacob neked elment az eszed! Azt sem tudom, mi bajod van!
- Hogy mi a bajom? – lépett hozzám közelebb. – A bajom az, hogy ahelyett, hogy vigyáznék rád, ez a nyápic folyamatosan keresztbe tesz. Te meg mindent elhiszel neki, és rögtön a nyakába ugrasz!
- Nem ugrottam a nyakába, de ő ott volt, mikor rosszul lettem!
- Éjjel nem tűnt úgy, hogy annyira rosszul lennél! Engem elküldtél melegebb éghajlatra, vele meg…
- Mi van? – hőköltem hátra.
- Nagyon is élvezted az éjszakát, nemde?
- Te ezt most komolyan kérdezted? – néztem rá döbbentem, s olyan halkan beszéltem, hogy magam is meglepődtem.
- Nem kell megjátszanod magad. Ha neked Nahuel kell, hát legyen.
- Ezt te sem gondolhatod komolyan. Az égvilágon semmi sem történt köztünk, hazahozott, én meg megkértem, hogy maradjon velem, mert iszonyú rosszul éreztem magam, én még nem lennék ARRA készen.
- Mikor éjjel benyitottam nem úgy tűnt. – köpte a szavakat, de láttam rajta, hogy mennyire szomorú. Közelebb léptem hozzá, és arcához nyúltam, de elkapta a fejét. Ismét megpróbáltam, de most ahogy hozzáértem, azonnal vetíteni kezdtem az emlékeim. Egy percbe sem tellett, hogy megmutassak neki mindent, s éreztem, hogy vad remegésbe kezd, így elengedtem az arcát.
- Én megölöm azt a… - kezdett bele, s indult kifelé, de hátulról elkaptam, és átöleltem.
- Jake! Én nem tudom, hogy mi történt, de biztosan félreértetted!
- Amit mondott, nem lehet félreérteni. És most engedj el.
- Jacob… – mondtam, de hangom a végére elcsuklott, s kezeim lehullottak róla. Azonnal felengedett, megfordult, s most ő ölelt magához szorosan.
- Ne sírj, jó? Én… sajnálom. – nézett rám, s olyan lágyan mondta mindezt, hogy csak még inkább potyogni kezdtek a könnyeim.
- Miért kell nekünk állandóan veszekednünk? Elegem van ebből… - motyogtam bele a mellkasába, de nem szólt semmit, csak éreztem, hogy izmai ismét megfeszülnek. – Nem akarok veled veszekedni Jacob.
- Ha Nahuel nem jött volna el, talán nem…
- Nahuel-nek nagyon is itt kell lennie. Meg kell értened, hogyha te nem is, de én nagyon szeretem őt, és ezen semmi sem változtat. Ő is a barátom… - néztem föl rá komolyan, de ő elfordította a fejét, irtó mérges lettem rá megint, kiszakítottam magam az öleléséből és az ajtóhoz viharoztam, amit csak értetlenül nézett végig. – Nem igaz, hogy egy percre sem vagy képes félretenni a fránya büszkeséged! – mondtam még neki, majd a saját szobámba mentem, hogy kicsit összeszedjem magam. 

Amint jobban voltam, gondolatelterelésképp lementem a többiekhez, úgy hallottam, remek a hangulat. Már mindenki lent volt, csak én hiányoztam.
- Na végre! – vigyorgott rám Embry. – Azt hittük, már le sem dugod az orrod!
- Á, nem szabadultok meg tőlem olyan könnyen! – nevettem el magam.
- Akkor koccinthatunk! – mondta Rachel, s a konyhába ment. Egy üveg Whiskey-vel tért vissza, illetve poharakkal. Mindenkinek töltött, s egyenként elvettünk egyet.
- Szóval azt hiszem, egy csodás nyaraláson vagyunk, és valószínűleg csak jobb lesz. Nagyon remélem, hogy ez a két hét a szórakozásról és pihenésről fog szólni, mert bocs srácok, de nagyon rátok fér! – nevette el magát Rachel. – Akkor egészségetekre! Ó, és még valami: ez Nessie nélkül nem jöhetett volna létre, szóval neki is köszönjük! – tette hozzá, ami nagyon jól esett. Igaz, a családom érdeme inkább, de örültem, amiért engem is megemlített. – Cheers! – összekoccintottuk a poharunkat, és mivel nem láttam akadályát, hogy igyak egy kortyot, ezért számhoz emeltem a poharat, de megállítottak.
- Nessie! Megmondtam, hogy…
- Csak egy korty Jake, nyugi!
- Nincs nyugi!
- Egy kicsibe még nem fogok belehalni!
- Azt mondtam, hogy nem! – kiáltott rám, s vette ki a poharat a kezemből, mire minden szem ránk szegeződött. Nem gondolkoztam, csak fogtam magam, és kirohantam, még azzal sem vesződtem, hogy becsukjam az ajtót. A part felé futottam, s most kimondottan nehezemre esett, hogy tartsam a normális emberi tempót, de nem akartam feltűnni senkinek sem, így visszafogtam magam. Egészen a stégig mentem, majd a legvégén leültem, és lelógattam a lábam. Megalázottnak éreztem magam, fájt, hogy ennyire semmibe tudja venni a saját akaratomat, s most még a többiek is láthatták. Miért kell állandóan megmondania mit és hogyan csináljak?! Nem egy taknyos kölyök vagyok már, és ha ezt nem képes felfogni – márpedig nagyon úgy tűnik – akkor nem vagyok kíváncsi rá. Miért kell ezt csinálnia? „Az a nyamvadt büszkesége okozza, nem beszélve a bevésődés okozta ragaszkodásról!”Válaszolt a fejemben egy hang. A saját hangom volt, mégis kissé idegennek éreztem, nem akartam, hogy így legyen. Nem akartam, hogy a bevésődés miatt ragaszkodjon hozzám…

Sokáig gondolkodtam ezen, talán órákig is, éreztem, hogy valaki figyel, de egészen addig nem törődtem vele, míg meg nem hallottam, hogy az a valaki a mólón sétál, de egyszerűen nem akartam vele foglalkozni.
- Meddig akarsz még itt ücsörögni? – kérdezte meg.
- Nem mindegy?!  – mondtam kicsit ingerülten, továbbra is magam elé bámulva.
- Nem, nem mindegy, mert addig nekem is itt kell ülnöm, és lenne jobb dolgom is, kislány. – vágott vissza. Ahogy ezt kimondta, felpattantam, és közelebb léptem hozzá, mellkasánál fogva lökdöstem hátrébb.
- Megmondtam, hogy ne hívj így, mert már nem vagyok kislány! Elegem van abból, hogy folyamatosan őrzöl, és úgy viselkedsz velem, mintha egy…
- Tudod, milyen könnyű lenne rád másként tekinteni? – állt meg úgy, hogy az újabb taszítás mit sem ért, s amint kezem hozzáért, elkapta azt, így mindössze öt centi választhatott el minket egymástól. Felnéztem a szemébe, mely dühöt, szomorúságot sugárzott, s még valamit, amit eddig még sosem láttam. Lehelete amint számhoz ért, valami olyasmit váltott ki belőlem, amit még sohasem tapasztaltam: jól eső szédülés fogott el, elöntött a forróság, s a gerincem mentén megborzongtam, a lábaim pedig mintha megremegtek volna, a szívem kihagyott egy ütemet, lélegzetem felgyorsult. – Ha nem gyerekként néznék rád, akkor… - nem fejezte be, csak behunyta a szemét és elengedett.
- Akkor mi Jake? Nem lenne semmi. – szedtem össze magam.
- Ezt te nem értheted.
- De igen, értem. Fogd föl, hogy nem vagyok gyerek, és nem is kell velem úgy viselkedned.  – mondtam immáron határozottan. – Akkor leszek a legboldogabb, ha nem veszekszünk állandóan… - tettem hozzá óvatosan, mire teljesen elkerekedtek a szemei, de én ártatlanul néztem rá, mintha csak egy átlagos megjegyzés lenne.
- Talán igazad van… - felelte lágyan. Elengedte a kezeim, én meg visszaültem oda, ahol eddig is voltam, majd megpacskoltam a magam melletti helyet, így ő odaült. Vállának döntöttem a fejem, s úgy néztem az finoman ringatózó tengert.
- Miért töltesz ilyen sok időt Leah-val?
- Sok olyan dolgot megért, amik lejátszódtak bennem, és mikor hülyeséget akartam tenni, alaposan seggberúgott. Sokkal tartozom neki.
- Azért ez furcsa. Az imént még veszekedtünk, most meg nyugodtan beszélgetünk.
- Igen, ez érdekes dolog. Ki mondta el?
- Mit? – kérdeztem vissza lazán, de sejtettem, hogy mire gondol.
- Tudod te azt. – felelt ugyanolyan lágyan.
- Nem tudom mire gondolsz.
- Ugyan Nessie, ne add a hülyét. – fordult egész testével felém, de én nem mozdultam, csak szemem sarkából sandítottam felé.
- Bella és Edward. – adtam neki végül választ.
- De miért nem szóltál?
- Ugyanezt kérdezhetném én is.
- Nem akartam, hogy kötelezőnek érezd, hogy velem legyél. De ezek szerint… – mondta keserűen.
- Ez vicces! – kacagtam fel, de ő úgy nézett rám, mintha megőrültem volna. – Mármint… pont emiatt nem akartam, hogy megtudd. El akartam kerülni, hogy ezt hidd. És azt most leszögezem, hogy a veled töltött időnek egy másodperce sem volt kényszer. – vallottam be, amitől kissé el is pirultam.
- Akkor ezt megint jól összehoztuk… - mosolygott.
- Igen… - mondtam, de én még nem tudtam ennyire jókedvű lenni. – Jake?
- Hmm?
- Szerinted ez a bevésődés dolog mennyire komoly? – hajtottam le fejem, így nem láthattam, hogyan reagál.
- Részünkről örök életre szól, de a tiédről… - akadt meg. – semmi sem kötelező. Ha te…
- De akkor te és Leah?
- Megmondtam, hogy Leah sok mindenben megért.
- Jake, tudom, amit tudok. – mondtam gyorsan.
- Hogy mi?
- Tudom, hogy te és Leah… - néztem fel rá sejtelmesen.
- Az… - nem felelt, csak elnézett a távolba, s egész biztos voltam benne, hogy könnybe lábadt a szeme.
- Én… nem haragszom. Csak tudni szeretném, hányadán is állunk. Tudok Leah tervéről, és hogy mi történt pontosan. Szóval emiatt nem kell rosszul érezned magad.
- Nem olyan könnyű az.
- De, ti most…
- Barátok vagyunk.
- Szerintem, ez több annál. Én elismerem, hogy Leah nagyon jól néz ki, csak itt a tengerparton is annyira megbámultad és… - ahogy kimondtam, megbántam.
- Várjunk csak! – nyomott el egy mosolyt. – Te akkor féltékeny voltál? – emelte meg egyik szemöldökét.
- Nem… én csak… nem tudom. Zavart, hogy ennyire semmibe veszel, és többet vagy vele, mint velem. – vontam vállat sértődötten. – De talán jobb lenne, ha most mennénk. – álltam föl.
- Lehet. – állt fel ő is, s mosolygott még mindig ugyanolyan pimaszan. Én mentem elől, ő pár lépéssel mögöttem volt.
- Töröld le azt a mosolyt az arcodról Jacob Black, vagy én teszem meg. – fenyegetőztem, de nem tudtam normálisan kimondani, mert elmosolyodtam magamon, s ő is csak felnevetett.
- Majd egyszer kipróbáljuk, hogy sikerül-e. – felelte ő is kihívóan.
- Ha akarod. De megígérem, nem fogom magam hagyni, mint kicsiként. – kuncogtam.
- Hé, ez fájt! – somolygott. – Talán itt helyben le kéne rendeznünk!
- Ahogy gondolod. – mondtam nyugodtam, majd olyan nagyot löktem rajta, hogy beleesett a vízbe, belőlem meg kitört a nevetés.
- Na várj csak! – kiáltotta, mire én futásnak eredtem. – Te is vizes leszel, nem csak én!