9. Remorse

Sziasztok!!
Mivel ma nincs túl jó idô, és holnapra sem mondanak jobbat, gondoltam felteszem az új részt. Ez úton is köszönöm a jó kívánságokat, illetve az elôzô részhez érkezett komikat! Ha van kedvetek, akkor most is tegyétek meg ezt, kellemes olvasást!!
Puszi!! =)

Másnap reggel kissé fájt a fejem, de ahogy összekészülődtem már semmit sem éreztem belőle, így levánszorogtam reggelizni, ami ismét gabonapehely volt.
- Jobban vagy? – kérdezte aggódva Nahuel.
- Igen, igazad lett. Mostmár semmi bajom. – mosolyodtam el, noha nem éreztem úgy, ahogy mondtam.
- Helyes! – vigyorgott ő is. – Mit szólnál, ha ma elmennénk valahová? – kérdezte kíváncsian.
- Nagyon szívesen elmennék, de bizonyos szempontból igaza volt Jacobnak, amióta itt vagy, elhanyagoltam egy kicsit őket… és félre ne értsd, ez nem a te hibád… mármint azért egy kicsit a tiéd is. – húztam sunyi mosolyra a számat.
- Az enyém? – nézett rám meglepetten.
- Igen, mert ha nem szeretnék ennyire veled lenni, akkor több időt töltöttem volna velük. – kuncogtam.
- Akkor azt hiszem, ennek örülök. – mosolygott. Nem beszélgettünk tovább, én befejeztem a reggelim, ő pedig valamit olvasni kezdett.
- Elmentem, majd jövök! – mondtam még, majd futásnak eredtem. Először mindenképpen Belláékkal akartam beszélni, így arra vettem az irányt, s szokás szerint gyorsan odaértem.
- Sziasztok! – köszöntem nekik, amint beléptem.
- Szia Renesmee! – köszönt anyám, s ölelt meg.
- Szia! – mondta apám is.
- Csak azért jöttem, hogy elmondjam, ami tegnap este történt, mert gondolom, tudtok róla… - néztem rájuk kérdőn, mire Bella bólintott egyet, így elmeséltem nekik mi történt, és mire jutottam.
- Lehet, jobb lenne beszélnem Jacobbal… - szűrte fogai közül Edward.
- Szerintem meg nem. Nézd, ezt nekem kell megoldanom, és amúgy is részben igaza volt. Szóval megkérlek titeket, ebbe most ne szóljatok bele… - néztem rájuk kérlelően.

- Ha így szeretnéd. – mosolygott kedvesen Bella.
- Köszönöm! Akkor én most megyek is, szerintem csak este jövök haza.
- Rendben drágám, este találkozunk! – ölelt magához anyám. Azzal ismét futásnak eredtem, és azonnal Billyékhez vettem az irányt, mivel beszélni akartam Jacobbal. Ahogy odaértem, kissé megszeppentem, de aztán bekopogtam.
- Szia Nessie, hát téged is látni?! – mosolygott rám Billy.
- Szia Billy! Hát… úgy látszik. – mosolyogtam.
- Gyere be! – gurult arrébb, hogy elférjek mellette. Becsukva az ajtót, a felkínált hely felé baktattam, és leültem.
- Hogy vagy? – kérdeztem kíváncsian.
- Ó, nagyon jól, bár mostanság kicsit unatkozom. – magyarázta.
- Szóljak Charlie-nak, hogy menjetek többet horgászni? – vigyorogtam.
- Annak nagyon örülnék. Mondtam már neki, hogy ne lustálkodjon annyit, de tudod milyen! – forgatta szemeit, pont úgy, ahogy Jacob is szokta. – No, de minek köszönhetem a látogatásod? – kérdezte.
- Igazából Jacobbal kell beszélnem. – mondtam őszintén. – Még alszik? – érdeklődtem, igaz, nem hallottam hírhedt horkolását.
- Igen, úgy alszik, mint a bunda. Én is úgy egy órája néztem meg, hogy él-e még, mert nem hallottam őt. – nevetett fel.
- Megvárom, ha nem bánod.
- Dehogy bánom, legalább nem vagyok egyedül. – mosolygott. Beszélgetni kezdtünk, de egy fél óra múlva elkezdődött a meccs, én meg nem akartam őt hátráltatni a nézésében, s mivel ez most csak ismétlés volt, nem igazán kötött volna le.
- Nem bánod, ha kicsit ügyködöm nálatok?
- Ha szeretnél. – vont vállat, így takarítani kezdtem. Ketten laktak itt, s úgy láttam, hogy mostanság Rachel kicsit ritkábban járhat át, ráadásul a hűtőbe nézve is kiakadtam. Jacob nővére valószínűleg saját öccsére már nem volt hajlandó főzni, mivel csak egy-egy tálat láttam, amiket gyorsan a szemetesbe is dobtam.
- Nemsokára jövök! – mondtam, ahogy elindultam a boltba. 
Amint mindent összeszedtem, a pénztárhoz mentem, de nem szabadultam túl hamar, mivel Embry anyukájával kezdtem el beszélgetni.

Visszaérve Billyékhez kicsit csalódott voltam, hogy Jake még mindig nem kelt föl, így elpakoltam, és főzni kezdtem. A húst csináltam meg először, aztán rizst, ami úgy nagyjából negyven percembe telt, s már fél kettő is elmúlt. Billy-vel megebédeltünk, s ez után úgy döntöttem, hogy nem várok tovább.
- Azt hiszem, én most megyek. – mondtam. – Majd találkozunk. – öleltem meg őt.
- Vigyázz magadra Nessie. – felelte még, majd kiléptem a zuhogó esőbe.

Nem akartam még hazamenni, így a partra indultam, a ruhámnak és a hajamnak már úgy is mindegy volt. Leérve elámultam, hogy milyen gyönyörű a tenger még ilyenkor is, s most ülőalkalmatosság gyanánt egy sziklát tökéletesnek találtam. Leültem rá, összekuporodtam, mert még hideg volt, s csak bambultam kifelé a fejemből, mert nagyon rosszul esett, hogy Jake nem jött ki. Eddig sosem alszik, még akkor sem, ha éjszaka őrjáratozott, úgy gondoltam, tudta, hogy ott voltam, egyszerűen túl makacs volt ahhoz is, hogy beszéljünk, és ez nagyon rosszul esett. Nem értettem, mire jó ez neki, sokkal ésszerűbb lett volna, ha megbeszéljük és meghallgatjuk egymást.
- Szia, mit csinálsz itt? – hallottam meg hirtelen egy kellemes hangot magam mögül.
- Szia… csak… gondolkozom. – feleltem.
- Az esőben? – kérdezte.
- Tekintve, hogy nem voltál hajlandó velem beszélni, muszáj voltam eljönni, hogy akkor átgondoljam egy kicsit a dolgokat. – vágtam oda.
- Ácsi, aludtam, úgy elég nehéz beszélnem.
- Aha, persze. Reggel negyed tíztől ott voltam, és sohasem alszol ilyen sokáig. Sosem. Szóval, hacsak nem vettél be altatót, nem hinném, hogy aludtál.
- Egész éjjel Leah-val voltam, mivel hazajött. – vágta a képembe.
- Mikor őrjáratozni voltál, akkor sem aludtál ilyen sokáig.
- Miért nem keltettél fel, ha ennyire fontos? De ha annyira biztos vagy abban, hogy csak nem mentem ki, akkor miért nem jöttél be hozzám?
- Ezt komolyan kérdezed?
- Miért?
- Te felkeltettél egyszer is?
- Nem, de az más!
- Miért lenne más?
- Mert én reggel hétkor mentem, nem délben.
- Aha… - hagytam inkább rá.
- Miért akartál velem beszélni? Valami baj van?
- Azt hiszem, már nem érdekes. Megkaptam a válaszokat. – álltam fel, s indultam el, de elkapta a kezem, és szembe fordított magával.
- Én sajnálom, amit tegnap mondtam kislány. Nem gondoltam komolyan.
- Valóban? Nekem nem úgy tűnik.
- Tényleg. Csak… mérges voltam. – próbált a szemembe nézni, de én tüntetőleg elfordítottam oldalra a fejem. – Na, kölyök, ne csináld már ezt. – lépett mindig arra, amerre a fejem fordítottam, s ez elég vicces látvány volt, legalábbis ahogy ő csinálta. Próbáltam visszatartani a nevetésem, elkapta a fejem és maga felé fordította, így kénytelen voltam a szemébe nézni, ami mostmár csibészesen csillogott.
- Utállak Jacob Black! – tört ki belőlem a nevetés.
- Az jó, mert én is téged! – kuncogott, s vont hóna alá, ám még mielőtt elengedett volna, jól összeborzolta a hajam.

- Azt hiszem, mennünk kéne… - mondtam pár perccel később.
- Jól van. – felelte, s indultunk el hozzájuk…

~**~