39. Escape

Sziasztok!
Máris meghoztam az új részt, és a következőt is igyekszem időben feltenni. :D
Az előző fejezethez kaptam komikat, amit ezúton is szeretnék megköszönni, nagyon örültem nekik! :)
Mindenkinek további szép hetet, kellemes olvasást!
Puszi! =)

Pár órával később sem éreztem magam jobban. Bár a sírást sikerült abbahagynom, még mindig újra és újra összerezzentem, aminek nem a folyamatosan fújó szél volt az oka. A ruháim már megszáradtak, mégis úgy éreztem, hogy fázom, pedig nem lehetett annyira hideg. Szinte robotként meneteltem előre Port Angeles utcáin, nem törődve a bámuló emberekkel, mígnem elértem egy bankautomatát. Eszemben sem volt hazamenni, s még így is csak szerencsével maradhatok észrevétlen. Mivel nem volt nálam elég készpénz, le akartam venni a kártyámról, hogy a családom ne találja meg a szállodát, amiben az éjszakát terveztem tölteni, épp elég lesz, hogy azt megtudják, melyik városban vagyok. Gyorsan végeztem, annak ellenére is, hogy egy nagyobb összeget vettem le, mert fogalmam sem volt, hogy mennyi időbe telik, míg haza tudok már menni. Mert nem tudtam volna Nahuel szemébe nézni, és úgy tenni, mintha mi sem történt volna, de a családom előtt is szégyelltem magam. Időre volt szükségem, de fogalmam sem volt, hogy mennyire.
A telefonom megállás nélkül rezgett a zsebemben, s csak akkor vettem elő, amikor egy parkban leültem egy padra. Egyetlen hívást leszámítva minden hívás a családtagjaimtól származott, s amikor megláttam a délelőtti híváshoz tartozó nevet, tudtam, hogy mit fogok csinálni. Majdnem rányomtam a hívás gombra, de mivel a híváslistából azonnal megtudhatták volna, hogy kivel beszéltem utoljára, kerestem egy telefonfülkét, és ott pötyögtem be a számot, majd pár csörgés után végre meghallottam az illető hangját is.
- Igen, tessék?
- Adrian? Szükségem lenne a segítségedre…

Bő egy nappal később, amikor a gépem landolt, fáradtan és éhesen vánszorogtam végig a parkolóhoz vezető úton, ám amikor megláttam az ismerős, vigyorgó arcot, aki ígéretéhez híven ott várt rám, elmosolyodtam.
- Szia! – öleltem át Adriant, s jól esett, ahogy magához vont. A táskámat levette a vállamról, annak ellenére is, hogy nem volt nehéz. Csak azok a ruhák voltak benne, amiket Jacobtól hoztam el, illetve néhány olyan, amit még Port Angelesben vettem gyorsan.
- Szia! Örülök, hogy itt vagy! Gyere, fáradtnak tűnsz. – Nyitotta ki előttem az anyósülés felöli ajtót. Beültem, bekötöttem magam, s amikor ő is beszállt mellém, hálás pillantást vetettem rá.
- Én… nem tudom eléggé megköszönni azt, amit értem tettél. Csak…
- Amikor kialudtad magad, mindent elmondasz. Lesz elég időnk beszélgetni. – Indultunk el az ismerős úton. Percekig a könnyeimmel küszködtem, mert a hála, amit felé éreztem, leírhatatlan volt, s mert bár próbáltam nem gondolni arra, hogy kiket hagytam magam mögött egy időre, rengetegszer eszembe jutottak. De a fizikai szükségleteim szerencsére erősebbnek mutatkoztak, így pár perccel később elnyomott az álom.

Halványan érzékeltem, hogy valaki kiemel a kocsiból, s amikor a karjaiban voltam már, hozzábújtam az illetőhöz, mert Adrian összetéveszthetetlen illatát lélegeztem be. A következő kép az volt, amikor ágyba kerültem és levette rólam a cipőmet, majd megsimogatta az arcom és adott egy puszit. Ezek után magamra hagyott én pedig csak aludni akartam.
Amikor felébredtem, fogalmam sem volt róla, hogy mennyi lehet az idő, sőt, mivel a szememet nem nyitottam ki az erős fény miatt, azt sem tudtam megállapítani, hogy délelőtt vagy délután van. Óvatosan nyitogattam a szemem, s amikor már mindent jól láttam, az éjjeliszekrényen lévő órára pillantottam, ami fél tizenkettőt mutatott. Úgy saccoltam, hogy tizenegy óra körül érkezhettünk meg, vagyis egy fél napot átaludtam. Még nyújtózkodtam egy kicsit, majd kikeltem az ágyból és körülnéztem. Azonnal feltűnt, hogy abban a szobában vagyok, amelyikben a legutóbbi alkalommal is aludtam, így az ismerős környezetben könnyen feltaláltam magam. Kivettem pár ruhát a táskámból, ami az egyik fotelban hevert, majd a fürdőszobába vonultam, mert ölni tudtam volna már egy zuhanyért. Megnyitottam a vizet, s kellemesen melegre állítottam, mert bár ment a légkondi, odakint akár negyven fok is lehetett. Aláálltam, s csak hagytam, hogy a víz zuhogjon rám.
Amikor végeztem mindennel, úgy éreztem, hogy sikerült egy kicsit felfrissülnöm, és valamelyest a hangulatomon is javított, így felöltöztem, majd kimerészkedtem a szobából. A nappaliban nem láttam senkit, de balra nézve észrevettem Adriant az ajtóban. Egy tálcával a kezében sétált felém, messziről is megéreztem a friss pirítós és tojás illatát.
- Jó reggelt!
- Neked is! – mondta mosolyogva. – Kint, vagy bent szeretnél reggelizni?
- Kint.
- Oké… – indult el az ajtók felé, így gyorsan kinyitottam, hogy ne neki kelljen még azzal is szenvednie. A tálcát letette a kis asztalra, ami ott volt, s tétován megállt előtte. – Ülj le, csak mondd meg, mit kérsz hozzá. Van fent minden, le is van hűtve.
- Baracklé van?
- Persze.
- Akkor azt kérnék.
- Máris hozom – felelte, s egy perc múltán vissza is ért az üdítővel és egy pohárral a kezében. Letette elém, majd töltött is. Ahogy végignéztem az ételeken, azt sem tudtam, hogy mivel kezdjek, roppant hálás voltam, hogy felhozatta nekem.
- Köszönöm. Mindent. Már nagyon éhes vagyok, de honnan tudtad, hogy felkeltem?
- Hallottam, hogy zuhanyozol. Gondoltam, éhes is leszel, így felhozattam – vont vállat. Enni kezdtem, de lázasan törtem a fejem azon, hogy magyarázzam el neki ezt az egészet, mert megérdemelte a magyarázatot.

Még akkor sem tudtam, hogyan kezdjem, amikor befejeztem a reggelit, s nagyokat kortyoltam az italomból, tovább húzva ezzel is az időt. Adrian egész végig nem szólalt meg, csak figyelte, ahogy eszem, és úgy tett, mintha mi sem történt volna. Persze, normál helyzetben végig beszélgettük volna az egészet, de ez aligha lehetett szokványosnak mondani.
- Még egyszer köszönöm. És nem csak ezt. Mindent. Tudod… sosem fogom tudni meghálálni ezt neked eléggé.
- Nincs miért hálálkodnod. De… miért kellett eljönnöd? Vagy… bántott valaki? Csináltál valami hülyeséget? Ha nem akarod elmondani, megértem… de könnyebben tudok segíteni, ha tudom, miben kell.
- Te azzal segítettél, hogy itt lehetek. Ez sokat jelent nekem. És igen, csináltam valami hülyeséget – böktem ki végül. A tekintete megállapodott az arcomon, és kíváncsian fürkészett. Nem kérdezett semmit, várta, hogy megszólaljak. – Nem törvénytelen, vagy ilyesmi… - motyogtam, s kifinomult hallásomnak köszönhetően hallottam, hogy hangosabban fújja ki a levegőt. Megkönnyebbült.
- Akkor mi történt?
- Csak… el kellett jönnöm otthonról. Nem bírtam ott tovább, érted? Sok minden történt, és… kell egy kis idő, hogy rendezzem magamban a dolgokat.
- Miért van olyan érzésem, hogy ennek az egésznek köze van… öhm, hogy is hívják… Jacob! Igen, Jacob-hoz – nézett rám kérdőn, s a név hallatára ismét rám tört a sírógörcs. Töltöttem magamnak innivalót, hogy lenyeljem a növekvő gombócot a torkomban, mert csak így voltam képes megszólalni.
- Köze van hozzá, igen – bólintottam megerősítésképp, viszont nem tudtam, mit mondhatnék még. Közel sem volt olyan egyszerű ez az egész, mint ahogy felvázolhattam volna neki.
- Szereted? – kérdezte komolyan.
- A-azt hiszem.
- Szerelmes vagy belé? – jött az újabb kérdés, s bár próbáltam megállítani, a könnyeim hullani kezdtek.
- Nem tudom, én… nem tudom, Adrian! Gyűlölöm őt azért, amit tett, de… szeretem, érted? Csak el akarom felejteni, mert… utálom magam miatta. Utálom, hogy szeretem, mert ezzel mást is megbántok! Én gyűlölöm ezért, de nem tudom nem szeretni! – tört ki belőlem, a hangom pedig olyan hisztérikusan csengett, hogy már-már ijesztő volt, s a könnyeimtől is alig láttam valamit, így csak azt éreztem, hogy Adrian kijjebb húzza a székem és átölel.
- Minden rendben lesz… nem tudom mit tett, vagy mi történt köztetek pontosan, de nem számít. Itt vagy. Majd túl leszel rajta – duruzsolta a fülembe, a hátamat folyamatosan simogatva. Addig húzott, mígnem ő a földön, én pedig az ölében nem ültem, s olyan nyugtató szavakat suttogott nekem, melyektől furcsamód kezdtem megnyugodni.

Amikor a zokogásom sírássá, majd az is csak szipogássá csendesedett, Adrian kitette az üres tányérokkal teli tálcát, én pedig bent leültem a kanapéra. Visszaérve a nappaliba leguggolt elém és megfogta a kezem, s miközben beszélt, gyengéden cirógatta.
- Nézd… nem voltam még ilyen helyzetben, de amíg itt vagy, nem akarom, hogy mindig ilyen szomorú légy. Nem mondom, hogy egyszerű lesz túllépned ezen az egészen, de azt megígérem, hogy igyekszem majd könnyebbé tenni neked. A többi csak rajtad múlik – mondta komolyan, ugyanakkor a hangja együttérzésről, vagy valami olyasmiről tanúskodott. Elmosolyodtam, mert nagyon jól esett, hogy minden hátsószándék nélkül, barátként mellettem áll.
- Köszönöm.
- Tudod, már betegesen sokszor mondtad ezt nekem az elmúlt huszonnégy órában, lehet, hogy köszönöm-szindrómában szenvedsz – mosolyodott el, mire felnevettem.
- Lehet, hogy igazad van – vigyorogtam továbbra is.
- Mit akarsz ma csinálni?
- Nem bánnád, ha ma csak itt maradnék? Aztán holnap keresek magamnak valami szállást és…
- Nem mész sehová. Addig maradsz itt, ameddig csak akarsz.
- Akkor hadd fizessek érte! Az nem járja, hogy mindig, mindent te állsz.
- Elfelejted, hogy apámé a szálloda, a lakosztály pedig az enyém. Mindegy, hogy egyel több, vagy kevesebb személy van itt – rázta meg a fejét. – Különben is! Ne sérts meg azzal, hogy fizetni akarsz valamiért, ami egyébként ingyen van. – horkantott.
- Jól van, kö… úgy értem, nagyon hálás vagyok – kaptam észbe időben, mielőtt ismét megköszöntem volna neki a dolgot.
- Én nem különben. Élvezhetem a társaságod, ez nekem éppen elég. Na, jó. Nekem találkoznom kell pár barátommal, csak este tudok visszajönni.
- Nem kell, úgy értem, miattam igazán ne siess. Érezd jól magad. Valószínűleg egész nap a tévé előtt fogok gubbasztani, vagy alszom. Vagy talán felváltva a kettőt – somolyogtam.
- Jól van. Este akkor is visszajövök. Ma hagylak pihenni, de holnap eljössz velem valahová.
- Hová?
- Majd meglátod.  Legyen meglepetés – kacsintott. – Fürdőruhát hoztál?
- Nem.
- Akkor majd reggel veszünk egyet. Most viszont tényleg indulnom kell, este találkozunk! – nyomott egy puszit az arcomra, majd elindult az ajtó felé, de mielőtt kilépett volna rajta, visszafordult. – Majd’ elfelejtettem! A szobaszervizt a kettős kereszt egyessel éred el.
- Oké. De menj már, mert el fogsz késni! – kuncogtam, mire elmosolyodott és becsukta maga mögött az ajtót. Eldőltem a kanapén, a tévét bekapcsoltam, hogy legyen valami háttérzaj, de a szemem becsuktam, mert úgy éreztem, mintha szemhunyásnyit sem aludtam volna, és úgy terveztem, estig fel sem kelek.