38. A single kiss...

Sziasztok!
Ma van a tánc világnapja, gondoltam ennek örömére felteszem az új részt. Ha minden jól megy, akkor még más „meglepi” is lesz ma, ha mégsem, akkor remélem a napokban.:)
Mindenkinek további kellemes szünetet, jó olvasást!

Puszi!! =)

Kilépve a házból ráébredtem, hogy talán jobb lett volna, ha elfogadom Rose ajánlatát. Az eső csepergett, és a felhőkből ítélve nem fogja egyhamar abbahagyni, bár a levegő nem volt túl hideg, elég kellemes volt. Futni kezdtem az ismerős úton, s amikor a régi határhoz értem, éreztem, hogy valaki, vagy valakik figyelnek. Pár másodperc múltán egy homokszínű farkas száguldott el mellettem, vagyis nem lehetett más, mint Seth. Pár méterrel előttem megállt, ami engem is megtorpanásra kényszerített. Lefékeztem előtte, s mosolyogva néztem rá.

- Szia Seth, mi újság? Kösz, én is jól vagyok. Hogy hová megyek? Jacob-hoz a ruháimért, ezért van nálam a táska. – nevettem fel, mire prüszkölő hangot hallatott. Valójában kissé rémisztő lett volna a dolog, ha nem tudtam volna, hogy ilyen formában, ők így nevetnek. Megsimítottam a fejét, mire végignyalta a kezemet. Elég furcsa volt, de… gondolom, ezt nevezik állati ösztönnek, vagy mi. Ilyenkor a srácok sosem fogták vissza maguk, ami azzal járt, hogy elég sűrűn meglehetősen nyálas lett az ember. – Majd találkozunk. – kacsintottam rá, s ahogy arrébb állt, ismét futni kezdtem. Igyekeztem nem gondolni a Jake-kel való utolsó találkozásomra, de ahogy közelebb értem a kis házhoz, egyre inkább feszültté váltam. 

Még oda sem értem közvetlen az ajtó elé, amikor az kinyílt, s Jacob hatalmas alakját láttam meg.
- Szia. – köszöntem bizonytalanul, miközben megtöröltem a lábam.
- Szia. – állt félre, s jelentőségteljes pillantást vetett a vállamon lévő táskára. A cipőmmel kezdtem babrálni, hogy ne sározzam össze az egész lakást, de megrázta a fejét. – Nem kell levenned, épp fel akartam takarítani, majd feltörlöm, ha végeztél.
- Oké, köszi. – egyenesedtem fel. – A szobádban van? – kérdeztem mire bólintott. Az arca egész végig közömbös maradt, szinte meg sem rezdült. Elindult befelé, így követtem, s körbenéztem, hogy Billy merre lehet. – Billy?
- Charlie-nál.
- Értem. Vinni akartam nekik egy kis sütit, akkor majd neki is veszek. – motyogtam. Beérve a szobájába megéreztem kellemes illatát, ami az egész szobáját betöltötte, s ami csak rá volt jellemző. Kinyitotta a szekrénye ajtaját, s meglepődve bámultam a polcokra. Míg az ő ruhái szanaszét, gyűrötten hevertek, addig az enyém gondosan be volt hajtogatva az egyik felső polcra. Elkezdtem pakolni, míg ő nekidőlt az falnak, s miután öt perc múlva sem mozdult meg, elmosolyodtam. Reméltem, hogy annak ellenére, hogy mostanában elég sokat veszekedtünk, nem haragszik rám annyira.  – Tudod, meglehetősen jól utánzod a vámpírok „szobor-vagyok-meg-sem-mozdulok” állását. – mondtam, miközben az utolsó ruhát is betettem a táskába, és behúztam a zipzárt, majd becsuktam a szekrényajtót.
- Hát, gondolom mindig is ezt akartad, nem? Úgy értem, egy vámpír mindenben jobb. – jegyezte meg csúfondárosan, kiemelve az utolsóelőtti szót.
- Mire célzol ezzel?
- Semmire, csak egy ártatlan megjegyzés volt. Hogy vagytok Nahuel-lel?
- Ártatlan megjegyzés? Akkor remélem ezt is csak annak fogod venni. Szeretem Nahuel-t, akár tetszik ez neked, akár nem. És nem érdekel, hogy mennyire gyűlölsz emiatt. – tört ki belőlem.
- Gyűlöllek? Ó, nem Nessie, egyáltalán nem gyűlöllek! – szelte át a köztünk lévő távolságot, ezzel olyan közel kerülve egymáshoz, hogy meg kellett emelnem a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni. Az arca olyan dühöt fejezett ki egy pillanatra, amit nem sokszor volt alkalmam látni rajta, de gyorsan rendezte a vonásait, és a már-már megszokottá vált, közömbös kifejezést öltötte fel. Csakhogy a szeme továbbra is szinte villámokat szórt, amitől kisebbnek éreztem magam. – Azt gyűlölöm, hogy azt hiszed, szereted őt, és emiatt… mindent odaadtál neki.
- Hát erről van szó? Hogy hallottad, lefeküdtünk?
- Nem csak erről van szó!
- Nos, lehet, hogy te azt hiszed, ez nem így van, de én igenis szeretem Nahu-t.
- Valóban? És mit érzel akkor, amikor a közeledben van? – hangja suttogássá halkult, s közelebb lépett, mire hátráltam, de a szekrénynek ütköztem. A szívem úgy meglódult, hogy azt nehéz lett volna nem észrevenni, s valószínűleg neki is feltűnt. Fránya szuperhallás! Továbbra is álltam a tekintetét, de nem szólaltam meg, egyfelől mert a lélegzetemet igyekeztem szabályozni, másfelől pedig nem úgy tűnt, hogy választ vár a kérdésére. – Amikor csak centiméterekre vagytok egymástól egy csók előtt? – lépett még közelebb, így a testünk már egymáshoz simult, s az arcunk is majdnem összeért. Lázasan kutattam egy menekülőút után, de… egy részem maradni akart, és bár a többi kereste azt az utat, nem találta. – Vagy amikor megcsókol? – hajolt le hozzám, a kezét a derekamra csúsztatta, úgy húzott közelebb magához, s bár nem volt durva, hevesen tapadt a számra. 

Azonnal visszacsókoltam, megfeledkeztem mindenről, a családomról, Nahuel-ről, az egész világról. Abban a pillanatban csak Jacob létezett, s amikor a nyelve utat tört a számba, s felfedezte annak minden szegletét, a térdeim majdnem felmondták a szolgálatot, de elég erősen tartott ahhoz, hogy ne terüljek el a földön. A gyomrom furcsa módon kezdett kavarogni, de nem töltött el rossz érzéssel, sokkal inkább jónak volt mondható, míg az alhasamban valami lüktetni kezdett. A keze felcsúszott a hátamon, s óvatosan a hajamba túrt, amitől megborzongtam, s a sajátjaim erőszakkal kellett megállítanom, hogy ne emelkedjenek fel. A levegőm vészesen fogyott, s amikor elhúzódott tőlem, zihálva vettem a levegőt, annál is inkább, hogy amikor néhány másodperccel később kinyitottam a szemem, elégtétel ült ki az arcára. Egy pillanatra valami más is ott volt, amit nem tudtam meghatározni, de mire már tudtam értelmesen gondolkozni, csak ez maradt. Nem bírtam ránézni, lehajtottam a fejem, úgy meredtem magam elé, mert fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék.
- Miért pont most? – kérdeztem halkan egy perccel később, de továbbra sem néztem fel rá.
- Mit miért? – kérdezett vissza, a hangja sokkal erőteljesebben zengett, mint az enyém.
- Miért pont most kellett megcsókolnod? – löktem arrébb, ezzel felszabadítva magamnak az utat.
- Mert nem vagy szerelmes Nahuel-be! – vágta rá, ami felért egy pofonnal. Szóval csak az igazát akarta bizonyítani…
- Tévedsz! – kiabáltam rá, a sírás határán egyensúlyozva. Felkaptam a táskám a vállamra, s elindultam kifelé, de elkapva a csuklóm, visszafordított.
- Nem tévedek! Miért csókoltál vissza, ha annyira szereted?
- Mert… - téged is szeretlek, fejeztem be magamban, de nem voltam hajlandó kimondani hangosan. Egyértelművé tette számomra, hogy ennek az egésznek mi volt a célja, csak azt nem tudtam, hogy miért akart nekem fájdalmat okozni. Hogy fogok ezek után Nahuel szemébe nézni? Vagy bárki máséba? Mert akármennyire is ellenkeztem az érzés ellen, életem legjobb csókját kaptam, és ettől bűntudatom volt. Legalább ne váltott volna ki belőlem semmit! De így…
- Mert?
- Nem tudom, oké? A francba is, nem tudom! – csattantam fel, mire az arca kissé megrándult. Kitéptem a kezem a szorításából, az ajtót pedig olyan erővel nyitottam ki, hogy kis híján kiszakadt a keretből.
- Jól érezheted magad vele, csókolhatod, az ágyadba engedheted! De szerelmes akkor sem leszel belé! – kiabálta utánam, amikor már majdnem becsuktam az ajtót. Egy pillanatra megálltam, s lecsuktam a szemem, hogy összeszedjem magam.
- Bár nem tartozik rád, de csak hogy tudd. Még mindig szűz vagyok. – ezzel becsuktam az ajtót és futni kezdtem. Megállás nélkül hullottak a könnyeim, melyeket egészen addig visszatartottam, míg el nem hagytam Forks körzetét, s melyek összekeveredve a hulló esővel, patakokban folytak le az arcomon. Legszívesebben összegörnyedtem volna, de nem akartam, hogy megtaláljanak, így kénytelen voltam tovább futni. 

Amikor Port Angeles közelébe értem, lelassítottam, és az erdőben kerestem egy helyet, ahol kifújhatom magam. Akármennyire is bántott a dolog, Jake-nek igaza volt, nem voltam Nahuel-be szerelmes, de ami ennél is jobban fájt, hogy valójában őt szerettem, ugyanakkor gyűlöltem is. Ha egy hónappal előbb csókol meg, akkor minden sokkal, de sokkal egyszerűbb lett volna. De… nos, mint kiderült, az érzelmei teljesen megváltoztak az irányomban. A mellkasomban olyan sajgás támadt, amelytől ordítottam volna, de minden erőmet összeszedtem, és elfojtottam a feltörő sikolyokat…