36. Ráébredés

Sziasztok!
Itt az új rész, remélem tetszeni fog. Még annyi, hogy nem tudom mikor jövök a következővel, de sietek, ahogy csak tudok. Ha van kedvetek komizzatok, kellemes olvasást!!
Puszi!! =)

David ki akarta venni a csomagom, de kezére tettem a sajátom, így értetlenül nézett rám.
- Szeretném, ha odaadnád a kocsid. Már ha szükség lenne rá… ha úgy alakul, szeretnék hamar eltűnni.
- Nem lesz rá szükség! – mondta vidáman, ami már kezdett egy kicsit idegesíteni. – De, ahogy szeretnéd. – tette fel mindkét kezét, majd lecsukta a csomagtartót. – Mehetünk. – na ekkor földbe gyökerezett a lábam.
- Csak egy perc! – mondtam még, majd mély levegőt vettem, és elindultam befelé. Éreztem, hogy remeg a lábam, de nem akartam foglalkozni vele, tudtam, attól csak idegesebb leszek. Vészesen közeledtünk az ajtó felé, majd odaérve megtorpantam, nem tudtam, hogy is mehetnék be.
- Menj csak be, már várnak! – suttogta David.
- Mi?! – háborodtam fel, nem számítottam rá, hogy tudják, hogy jövök. De nekik vajon mi a mese?  ~gondolkoztam magamban.
- Menj! – nyitotta ki az ajtót, s lökött beljebb. Gyilkos szemekkel pillantottam vissza rá, de ő fejével a nappali felé bökött, ahol apám állt, aki egyik kezével átnyúlt anyám háta mögött, így annak jobb kezét fogta. Mindketten engem figyeltek, de nem voltam képes semmit sem leolvasni az arcukról, annyi érzelem futott át mind rajtam, mind rajtuk. Fogalmam sem volt mit csináljak, ott álltam lefagyva, az időérzékem cserbenhagyott, így azt sem tudom meddig, de mindenesetre David megelégelhette, mert a derekamat átkarolta, s magával húzott, egészen a kanapéig. Tudtam, hogy erősnek kell lennem, a gyengeség legkisebb jelét sem adhatom, mert ismerve őket, rögtön irányítani akarnak majd.
- Sziasztok! – nyögtem ki végül. Csak néztek rám, s mintha anyámnak könnyesek lettek volna a szemei, de nem voltam benne biztos.
- Veronica… – mondta elérzékenyülten anyám, s elszakadt apámtól, fürgén odalépett hozzánk, de megtorpant, s félve tekintett rám. Értettem mit szeretne, így átöleltem, éreztem, hogy könnyei patakokban folynak végig arcán, egyenesen a vállamra, s már nem sok kellett hozzá, hogy én is sírni kezdjek, ezért mély levegőt vettem, s óvatosan elhúzódtam tőle. Ezernyi érzés kavargott bennem, s egyszerűen nem tudtam mit kéne mondanom, vagy hogyan kellene viselkednem.
- Én, mi – nézett apámra. – úgy sajná…
- Ne anya, hagyd! Ami volt, elmúlt, szóval… ne beszéljünk erről, jó? – mondtam nekik komolyan.
- Rendben. – felelt apám határozottan, s egy pillanatra odalépett, hogy megöleljen. Nem akartam kimutatni semmit, pedig olyan jól esett volna hosszabban ölelni őket, s sírni sőt zokogni, de tartottam magam elhatározásomhoz, így pár pillanat múltán tőle is elhúzódtam.
- Ülj le! – mondta édesanyám, így bólintottam egyet, s úgy tettem, ahogy mondta. – Nagyon sokat jelent nekünk, hogy itt vagy! Annyira hiányoztál kics… - kezdte, de ismét hullani kezdtek a könnyei.
- Ti is nekem. – mondtam őszintén. – De a lényeg, hogy most itt vagyunk, együtt. – néztem körbe a szobában. – Csak annyit szeretnék kérni, hogy tényleg ne hánytorgassuk fel a múltat, inkább meséljetek, hogy vagytok?
- Tudod nem sok minden történt mióta… vagyis… szóval, az elmúlt években minden ugyanúgy ment, ahogy addig. Gondolom David is elmesélte a dolgokat. – nézett rám kérdően, mire csak bólintottam. Igaza volt, szinte mindenről tudtam, legalábbis a fontos dolgokról. – Mi tudjuk nagyjából, hogy veled mi van, de jobban szeretnék tőled hallani, illetve David tegnap sok mindent elmondott nekünk…
- Mire vagytok kíváncsiak? – kérdeztem mosolyogva.
- Mindenre… de például, hogy mi is ez a munka, amit megkaptál?
- Egy táncos filmben fogok játszani, pár nap múlva kezdődik a forgatás. – erre gondolva kissé bezsongtam, de aztán vissza is tértem a jelenbe.
- Gratulálunk! – mondta mosolyogva, de tudtam, hogy nem igazán tetszik nekik a dolog.
- Köszi! – erőltettem mosolyt arcomra, és úgy éreztem elég meggyőző volt.
- Miféle szerep?
- Főszereplő leszek, szóval rengeteg munka lesz a filmmel, illetve már volt is. Az elmúlt hetekben megállás nélkül próbáltunk és edzettünk, de most kaptunk egy hetet, hogy ne nyúzottan álljunk kamera elé.
- Mattel mi van?
- Nem mondtad el nekik? – néztem Davre meglepetten.
- Úgy gondoltam, ha akarod, majd te elmondod. – vont vállat.
- Köszi! – forgattam szemeim, majd ismét a szüleimhez fordultam. – Mattel már vége tavaly vége lett…
- De David azt mondta, hogy a barátod győzött meg arról, hogy ide kell jönnöd?!
- Így van, ez teljes mértékben igaz. Van egy alakulóban lévő kapcsolatom…
- Alakulóban?! Ne viccelődj húgi! Oda meg vissza vagytok egymásért! – nevetett rajtam bátyám.
- Jól van, na! Szóval igen, most együtt vagyok valakivel.
- És ki az a valaki? – kérdezte immáron apám.
- Taylor a neve. – mosolyogtam.
- Honnan ismered? Miért nem jött el veled? – tette fel sorban kérdéseit, amitől kissé olyan érzésem lett, mintha vallatnának. Már el is felejtettem, hogy mindig is ilyenek voltak. Valahogy sosem volt olyan kapcsolatom velük, mint egy normális családban, persze az is igaz, hogy nem is normális a család. Szinte idegennek éreztem most magam, ami iszonyúan zavart, de gyorsan felülkerekedtem érzelmeimen, és válaszoltam.
- Ő a másik főszereplő a filmben, így ismerkedtünk meg. És én kértem, hogy ne jöjjön el, mert egy: nem tudtam, hogy ti tudtok az érkezésemről és nem tudtam, hogy mire számítsak, kettő: nem szeretném, hogy a munkáját mellőzze miattam.
- Szóval ő is csak bohó… - kezdett bele apám idegesen, de anyám oldalba bökte, így elhallgatott.
- Láthattuk már esetleg valamilyen filmben?
- Nem tudom, hogy miket néztek, de leginkább a Twilight-ból és az Abduction-ból lehet ismetős.
- Taylor Lautner. – vágott közbe David. Tudtam, hogy erre megy ki a játék és szándékosan nem mondtam meg, hogy mi a teljes neve. Nem akartam, hogy utánanézzenek, mert így is tudom, hogy ellenezni fogják.
- Valóban így hívják. – néztem szúrósan Davre.
- Mikor ismerhetjük meg? – kérdezte apám.
- Amit lehetőség adódik rá. A forgatás miatt most be leszünk táblázva egy időre, de gondolom akár ti is eljöhetnétek… - néztem rájuk kérdőn.
- Los Angeles nem éppen itt van, de persze, majd megbeszéljük. – mondta a tőle telhető legkedvesebben anyám. Talán ő még próbálkozott egy kicsit, ami nagyon jól esett.
- Oké…
- Na és, várod már a forgatást? Nem is tudom, hogy zajlik egy ilyen… munka. – fejezte be végül.
- Pontosan még én sem tudom, nekem is új az egész. De semmi különösre nem kell számolni… amiatt meg ne aggódjatok, semmi olyan nem lesz benne, ami kiverhetné a biztosítékot. – kuncogtam, mire mindketten megkönnyebbülten felsóhajtottak. Sejtettem, hogy ettől tartottak a legjobban, de hogy ennyire?! Ezen kissé elmosolyodtam, úgy gondoltam, a beszélgetés nehezén már túl vagyunk, s elméletem később be is igazolódott:

Az est további részében, már sokkal oldottabban beszélgettünk, nem kellett semmitől sem tartanom. Csak sztorizgattunk, elmeséltük egymásnak, hogy kivel mi történt az elmúlt években, illetve éjfél után felköszöntöttük anyut, s végül háromnegyed három előtt valamivel szakítottuk félbe a beszélgetést, mert a másnapi, illetve már aznapi party miatt sok még a teendő.
- Itt alszol? – kérdezte félve anyám. – A szobádat úgy hagytuk, ahogy volt.
- Ha nem bánjátok, akkor igen. – mosolyodtam el.
- Hogy bánnánk? Ne viccelj! – nevette el magát. Már indultam volna a bőröndömért, mikor David mutatta, hogy egy perc. Így megvártam, és együtt mentünk ki az autóhoz.
- Nem tudom, miért kellett ilyen ridegnek lenned.
- Nem tudom, mire gondolsz. – vágtam rá, pedig pontosan tudtam, mire érti.
- Jajj, húgi! Azért remélem, hogy ez nem lesz mindig így!
- Én is. – suttogtam magam elé, de nem voltam benne biztos, hogy meghallotta.

A szobámba érve elfogott egy furcsa érzés. Míg itthon laktam, úgy jöttem be ide, mintha ez lenne az én búvóhelyem, ahol szabad lehetek, azt csinálok, amit csak szeretnék, most mégis úgy éreztem, hogy ez egy börtön. Olyan volt, mintha be akarnának ide zárni, mintha csak egy ketrec lenne, ami ráadásul még túl kicsi is, és nem tudom kitárni szárnyaim. Nagynehezen, de az ágyhoz mentem, és elővettem a szükséges holmikat, majd a fürdőbe igyekeztem. Arra számítottam, hogy a víz most is jótékonyan hat rám, kissé ellazít, ehelyett ugyanolyan feszült maradtam, így nem is voltam bent sokat, gyorsan letudtam. Visszaérve a szobámba nagyon meglepődtem, mert anyukám ült az ágyamon.
- Szia. – köszönt tétován.
- Gond van? – kérdeztem meglepődve.
- Nem csak azt akartam mondani… hogy sajnálom. Azt hiszem mindketten éreztük, hogy kissé feszült volt a hangulat, de meg kell értened apádat is. Ő még mindig nem tudja elfogadni, hogy te mást választottál.
- Tudom, erre számítottam. – mondtam semlegesen.
- De ugye, nem…
- Nem, nem haragszom rátok! Sőt! Ha akkor nem történik az ami, valószínűleg sosem megyek Los Angelesbe, és pedig ez a legjobb dolog, ami történhetett velem. Olyan embereket ismertem meg, akiket szerethetek, és olyan munkát kaptam, amitől talán az egész életem megváltozott. – lelkesedtem, miközben leültem mellé az ágyra.
- Örülök, hogy boldog vagy…. – ölelt meg. Elszakadva egymástól ismét folytatta: - Meddig maradsz?
- Úgy terveztem, hogy a szülinapodra még itt maradok, és másnap fél egykor indulok.
- Ez jó, örülök neki! – mosolygott, s indult el kifelé.
- Jó éjt anyu! – mondtam még neki, majd becsukta maga mögött az ajtót. 

Elfeküdtem az ágyon és leoltottam a lámpát, majd gondolkozni kezdtem ezen az egészen. Nem sokáig agyaltam, mert a telefonomon megnéztem, hogy mennyi az idő, így rájöttem, hogy Taylort még fel sem hívtam. Már fél négy is elmúlt, így csak egy sms-t írtam neki:

Szia!
Gondolom rájöttél, hogy nem zavartak el, sőt, mint kiderült, tudták, hogy jövök. Nem hívlak, mert azt hiszem, most nem lennék képes veled beszélni, iszonyú fáradt vagyok… Hiányzol, szeretlek!
Csók, R.

Elküldtem, majd nem sokkal rá, jött is a válasz:

Szia kicsim!
Rendben, megértelek, ha hazajöttél elmondasz mindent! Vigyázz magadra, te is hiányzol nekem!
Csók, T.

Még gondolkoztam egy kicsit, beállítottam az ébresztőt, aztán elnyomott az álom. Reggel könnyen felkeltem, és összekészülődtem, majd a fürdőbe vettem az irányt, kissé sokat szötyörögtem. Ahogy ott is végeztem, visszamentem a szobámba, ahol kutyusom fogadott. Tegnap este már nem találkoztam vele, így most nagyon örültünk egymásnak. Ahogy kezdett kicsit csillapodni a nagy öröm, felvettem a cipőmet és a pórázt elővéve elvittem sétálni. Szerencsére már senki sem volt otthon (ami így fél tizenkettőkor nem meglepő) valóban nyugodtan mentem el, illetve míg a parkban voltunk sem agyaltam, csak Tobival foglalkoztam. Aztán a tervezett egy órából négy óra lett, de fel sem tűnt, hogy ennyire elszaladt az idő, s csak három körül értem haza, de nem tétlenkedtem sokat, mert még Makenának akartam ajándékot venni, majd ahogy azzal is megvoltam, hazamentem.
- Sziasztok! – köszöntem tesómnak, és anyukámnak, akik már lázasan készülődtek.
- Szia! – köszöntek egyszerre, amin kissé elmosolyodtam, majd a szobám felé vettem az irányt, hogy én is elkészüljek.
- Bejöhetek? – dugta be fejét anyám az ajtón.
- Persze, gyere csak!
- Csak gondoltam szólok, hogy ez egy elegánsabb party lesz, mert nem csak a család jön.
- Tudom, arra gondoltam, hogy azt veszem fel. – böktem fejemmel az ágy felé, ahol a ruhám volt kiterítve.
- Észrevettem, hogy csinosabban öltözöl, de nem lehettem benne biztos, hogy tudod, mi a követelmény.
- David előre szólt. – mosolyogtam.
- Jól van, akkor én megyek is.
- Oké…  - azzal visszafordultam a tükörhöz, és folytattam, amit elkezdtem…

~¤~

Másnap reggel, vagy talán már délelőtt, mivel tíz óra is elmúlt, fáradtan keltem, a tegnap este kikészített. Annyi ismerőssel találkoztam, és annyiszor el kellett mondanom ugyanazt, hogy a végére már az idegeimre ment mindenki. Tudtam, hogy egész este jópofiznom kell és mosolyognom, de talán nem készültem fel rá megfelelően. Mindenesetre eléggé fárasztó volt, arról nem is beszélve, hogy apámtól is kaptam pár megjegyzést, amit megpróbáltam a lehető legjobban kezelni. Szép lassan összekészültem, felöltöztem, mire kimentem a nappaliba már dél volt. Szüleimtől még este elbúcsúztam, mivel ők ma mindenképpen elmentek dolgozni, egyedül David volt az, aki azt mondta, hogy megvárja, míg elmegyek. Igazából örültem neki, hogy csak ő maradt itt velem, úgyhogy a konyhába lépve hatalmas mosollyal az arcomon köszöntem neki.
- Szia! Mi jót csinálsz?
- Szia húgi, csak gondoltam ennél valamit, mielőtt elmész.
- Ó, köszi! – somolyogtam, s elvettem előle a szendvicset. – Kösz, hogy kiviszel.
- Ugyan már! Örülök, hogy eljöttél! – ölelt meg. Tovább ettem, majd ahogy befejeztem, még gyorsan szétnéztem, hogy ne hagyjak itt semmit, s autóba ültünk. Végre volt alkalmunk beszélgetni, aztán a reptérre érve, elbúcsúztunk.

Az utat ismét átaludtam, s a kicsekkolást követően örültem, hogy Karen nem késett.
- Köszi! – mosolyogtam, ahogy odaadtam neki a csomagom.
- Minden rendben volt?
- Igen, majd mesélek! – vigyorogtam.
- Oké, de most menj!
- Rendben. – nekem sem kellett kétszer mondani, beültem a kocsiba, a sofőr már tudta hová kell vinnie. A Santa Claritáig vezető út aránylag gyorsan elment, talán azért is, mert végig a telefonommal babráltam. 

Boldogan szálltam ki a már ismerős ház előtt, s reméltem, hogy nem késtem még el. Az ajtóhoz siettem, majd csöngettem. Hallottam, hogy aránylag nagy a zsivaj, majd egy perc sem telt el, mikor ajtót nyitottak.
- Szia Ronnie! Hát te itt? Taylor azt mondta, New Yorkban vagy! – ölelt meg.
- Szia Deb! – köszöntem, s adtam neki két puszit. – Igen, ő így tudja.
- Akkor ez neki is egy meglepetés?
- Igen! – mosolyogtam. Igazából még csak egyszer találkoztam velük, de rengetegszer beszéltünk telefonon, ha Taylor valamiért nem tudta felvenni, akkor az én kezembe nyomta mobilját. Mindenkinek köszöntem bent, de Taylort sehol sem láttam, úgy sejtettem ő is a kertben van. Odaadtam a Make-nek szánt ajándékot Dannek, illetve letettem táskámat az egyik szobában, majd Taylor keresésére indultam. Megérzésem most sem csalt, kiérve ő volt az első, akit megpillantottam. Háttal állt nekem, éppen egy lánnyal beszélgetett.
- Hello idegen! – köszöntem rá mögüle.
- Szívem, de te… hogy kerülsz ide? – fordult meg meglepetten, egy hatalmas vigyorral.
- Hát, így terveztem. Ugye te sem gondoltad, hogy kihagyom a húgod szülinapját?! – kérdeztem, miközben átkarolta derekam, s magához húzott. Nem válaszolt, csak nagyon lágyan megcsókolt, s még mielőtt kissé beleélhettem volna magam, valaki megköszörülte a torkát, így kelletlenül, de elváltunk. Sejtelmesen rákacsintottam, mire ajkai megremegtek egy elfojtott mosolytól, aztán visszafordult a lányhoz, maga mellé húzva engem, s gondosan ügyelve rá, hogy egy percre se engedjen el. Közelebbről megnézve ismerős volt a lány, igaz, kissé meglepődtem, hogy itt találkozunk.
- Jajj, ne haragudjatok! Sarah, ő Ronnie. Ronnie ő Sarah. – mutatott be egymásnak minket, így gyorsan kezet fogtunk.
- Rengeteget hallottam már rólad, amióta csak beszélünk, félperecenként mondd valamit rólad. – nevetett Sarah.
- Ó, ennek örülök, és remélem csupa rosszat.
- Ellenkezőleg! Reméltem, hogy hamarosan megismerhetlek! – mondta, s úgy vettem ki őszintén beszél.
- Hát, itt volnék. – mosolyogtam, mire Tay megpuszilta a fejem búbját. Jól esett a közelsége, kezdtem feloldódni. – Remélem, még tudunk beszélni, de most megkeresem a szülinapost! – mondtam, majd egy puszit nyomtam Taylor szájára és otthagytam őket. Meg is találtam Makenát a család gyerektagjaival körbevéve, köszöntem neki, illetve felköszöntöttem, mikor arra lettünk figyelmesek, hogy elaludtak a fények. Visszasiettem a táskámhoz, elővettem a fényképezőgépem, majd a szülinapost kezdtem el fotózni. Hihetetlen volt, hogy mennyire örül, egyszerűen ragyogott az arca. Talán ezt hiányoltam mindig is. Itt nem volt felszínesség, csak igaz érzelmek, és ez rendkívül tetszett.
- Hát ez? – kérdezte Tay, ahogy átkarolta hátulról a derekam, és állát a vállamon támasztotta meg.
- Gondoltam, nem árt, ha nekem is van. Így mindent meg tudunk örökíteni. – mosolyogtam, majd hirtelen ötlettől vezérelve megfordultam, egyik kezemmel átkaroltam nyakát, a másikkal eltartottam magunktól a fényképezőt, és megcsókoltam, majd még gyorsan kattintottam, mert tudtam, hogy pár pillanat múltán vagy nem leszek már képes gondolkodni, vagy valaki félbeszakít. Ahogy megvillant a vaku, mindketten belemosolyogtunk a csókba, majd kis puszikat leheltem szájára.
- Bolond vagy! – nevetett.
- Tudom! – mosolyogtam én is. Mélyen a szemembe nézett, aztán visszafordultunk az ünnepelthez.

Az este csodás volt, nagyon jól éreztem magam, végre személyesen is beszélgethettem Taylor szüleivel és családtagjaival, illetve nem utolsósorban Sarah-val, akit rendkívül szimpatikusnak találtam. Az ajándékainknak nagyon örült Make, mind a karkötőnek, amit Taylorral közösen vettünk, mind a ruhának, amit New Yorkból hoztam neki. Aztán elbúcsúzva a még ott levőktől, autóba ültünk, és hazafelé vettük az irányt.

- Jól éreztem magam!
- Örülök neki! Én pedig nagyon örültem, hogy itt voltál. Tudod, nagyon sokat jelet ez nekem. – mondta, s egy pillanatra rám nézett, majd tekintetét visszaszegezte az útra. Boldogan figyeltem őt tovább, de az út további részében már nem beszéltünk. Most hozzám mentünk, mivel nála még nem volt az én ruháimból, viszont nálam volt az övéiből. Belépve végre úgy éreztem, hogy pihenhetek, nem kell állandóan mosolyognom. Taylor elment zuhanyozni, míg én kipakoltam a bőröndöm, aztán én is úgy tettem, ahogy ő. Felvettem a pizsim, majd szinte visszavánszorogtam a szobába, s Tay furcsamód nem az ágyon várt, hanem az ajtó előtt állt.
- Na gyere ide! – mondta komolyan, és kitárta két karját. Éreztem, hogy az eddig lenyelt gombóc, most ha lehet nagyobb, mint volt, s úgy kezdtem el zokogni, Taylor pedig csak ölelt, majd felemelt, és az ágyba vitt, ahol még mindig mellkasába rejtettem az arcom. Hosszú percekig, talán egy óráig is sírhattam, mire sikerült egy kicsit megnyugodnom, de ő nem mozdult mellőlem, csak cirógatott.
- Én… én sajnálom! – mondtam, felnézve rá.
- Ne sajnáld! Ha jobban vagy, mondd el, hogy mi történt. – suttogta. Pár perccel később már elegendő erőt éreztem magamba, illetve nem sírtam. Elmondtam neki, hogy mi történt, amit mindvégig figyelmesen hallgatott, nem szólt közbe, várta minden szavam.
- Egyszerűen… szóval nem tudom, de talán most jöttem rá, hogy végleg elveszítettem őket. Mert amíg nem beszéltünk és találkoztunk, tudat alatt azzal hitegettem magam, hogy még minden megváltozhat, és jobb lehet. De mikor odaértem, és találkoztam velük, nem azt éreztem, hogy hazaéretem, hanem, hogy egy totál idegen helyen vagyok, és szinte feszélyezett az egész. A szobámban pedig nem felszabadultam, mint régen, hanem mintha bezártak volna. Egyszerűen… a szüleim, de nem érzem őket annak. Nem tudok velük normálisan beszélni, és nem vágyom haza. Csak… valahogy… úgy éreztem akkor, hogy egyedül vagyok.
- Ez…
- Nem így van. Tudom. Mikor hazajöttem, mert mindenképpen Los Angelesben van az otthonom, jelentsen ez bármit is, úgy éreztem, hogy te itt vagy nekem, történjen akrármi. És ez a legfontosabb. Valószínűleg ezért nem áztatom tovább a mellkasod. – mondtam őszintén. De honnan tudtad, hogy enyhén labilis vagyok?  Nem akartam ezzel elrontani az estéd…– mondtam bocsánatkérően.
- Elég volt a szemedbe néznem. - simított végig az arcomon. – Az mindig elárul.
- Akkor úgy látszik, nem vagyok valami jó színész… - próbáltam elviccelni.
- Nagyon jó színész vagy, de azt hiszem ez közös bennünk. – ezen kijelentésén elnevettem magam. Értettem én, hogy mire akar célozni, de a rosszkedvem olyan hirtelen távozott, ahogy jött, így inkább megpróbáltam felvidítani őt is. – Arra gondoltam, hogy ahogy te ki tudod olvasni az én szememből a dolgokat, úgy én is a tiédből. Nem úgy értettem, ahogy gondoltad. – mosolyodott el.
- Tényleg?! Pedig úgy hangzott… - vigyorogtam.
- Tényleg.
- Aha, persze, én is ezt mondanám… kis egoistám.
- Talán inkább nagy. – gördített hátamra, ezzel maga alá gyűrve.
- Hmmm… ezen hagy gondolkodjak egy kicsit… neem! – mosolyogtam bele képébe.
- Gondolkodj még egy kicsit. – felelte, majd megcsókolt, de sokkal szenvedélyesebben, mint Make szülinapján. Hosszú percekig játszhattak egymással ajkaink, mikor felemelte a fejét. – Na, még mindig ugyanaz a véleményed? – kérdezte pimaszan.
- Hááát, kezd alakulni… - vigyorogtam még mindig. Ismét lecsapott számra, s most olyan vad táncba kezdtek ajkaink, mint talán még sosem. Aztán nyakamat kezdte el csókokkal halmozni, majd visszavándorolt arcomra, s ezt játszotta jóideig, de nem tudtam megunni, már nagyon kívántam őt.
- Szóval, most mi a véleményed? – kérdezte még mindig csibészesen.
- Azt hiszem… csak közepes. – húztam fel incselkedően szemöldököm és mosolyodtam el. Nem tétlenkedett, folytatta, amit elkezdett…

A fáradtság jóleső érzésével feküdtünk egymás mellett, illetve én Taylor vállán, s a kezével a hátamat simogatta.
- Na és most? – nézett rám vigyorogva. Először nem értettem, hogy mire gondol, aztán leesett.
- Na jó, nagy vagy inkább óriási. De azt hiszem, az egoistát elhagyhatjuk… - kuncogtam.
- Hát igen. Mi tagadás, minden téren verhetetlen vagyok. – mondta tettetett nagyképűséggel, de aztán mindketten elröhögtük magunk. Csak pihentünk, már mindketten nagyon álmosak voltunk, főleg ezután a pár nap után.
- Szeretlek. – mondta még, de már alig hallottam, mivel félálomban voltam.
- Én is. – motyogtam magam elé, majd nehéz pilláim lecsukódtak…