35. Félelem

Sziasztok!
Megkésve bár, de itt az új rész, ami csak egy átvezető, muszáj volt itt abbahagynom... >) Nagyon sietek a következővel, ami azt hiszem egy kicsit hosszabb is lesz, mint a megszokott. ;) Ha van kedvetek komizzatok, kellemes olvasást!!
Puszi!! =)

Reggel az ébresztőmre keltem, melyet gyorsan kinyomtam, hogy Taylor ne keljen fel feleslegesen korán. Azonnal a fürdőbe vánszorogtam, pocsékul aludtam, s ahogy a tükörbe néztem, teljesen elszörnyedtem. Egy halvány karika volt a szemem alatt, a hajam szanaszét állt, így végül beálltam a tus alá, de ezúttal nem tétlenkedtem, hanem mindent gyorsan megcsináltam, hogy időben elkészüljek. Kiszállva gyorsan megszárítkoztam, majd a hajamat is megcsináltam, felöltöztem, viszont az arcomat még mindig borzalmasnak találtam, így kimentem, és elővettem a neszeszerem. Azonnal sminkelni kezdtem, semmi különlegeset nem akartam csinálni, csak elfogadhatóvá varázsoltam külsőm. Folyamatosan agyaltam a találkozáson, hogy mit mondok majd, és ők mit mondhatnak, újra és újra lejátszottam magamban az egészet, elképzelve a lehetőségeket. Majd mikor végeztem a sminkeléssel, rájöttem, hogy szinte esélytelen, hogy minden úgy történjen, ahogy én azt elképzelem. S ez valahogy annyi félelemmel árasztott el, hogy megrogytam, így a pulton támaszkodtam meg, s arcomat lehajtottam. Hosszú percekig állhattam ott, próbáltam összeszedni magam, de nem nagyon ment, s kissé összerezzentem, mikor két kéz fonódott a derekam köré, így lassan felegyenesedtem, s oldalról neki döntöttem a fejem.
- Ne félj, nem lesz semmi baj! – suttogta a fülembe, de még mindig nem voltam hajlandó kinyitni a szemeimet. – Ha gondolod, elmegyek veled.
- Nem kell! Most egyedül kell ezt végigcsinálnom! – fordultam meg ölelésében, s mondtam neki halkan.
- Biztos vagy benne?
- Teljesen!
- Sajnálom, hogy még a reptérre sem tudlak kivinni.
- Jajj, ne butáskodj már! – hajoltam hozzá közelebb. – Nem a te hibád, és amúgy is könnyebb lesz, ha itt elbúcsúzunk. – néztem komolyan a szemébe.
- Lehet. – felelte, majd egy rövid csókot hintett ajkaimra. – Mikor indulsz?
- Még húsz percem van, aztán itt van értem Karen.
- Az nem sok!
- Hát nem… - húztam el a szám.
- De várjunk! Karen? Akkor ki jön velem ma a fotózásra és interjúra?
- Ha jól tudom, akkor Matt. De nem vagyok benne biztos, szóval kérdezd meg!
- Mikor jössz haza? – kérdezte, s mintha félt volna a választól.
- Nem tudom. – hazudtam, majd kimentem a szobába, hogy mégegyszer leellenőrizzem a bőröndöm tartalmát, nehogy valamit itthon hagyjak. Végezve ezzel kimentem a konyhába, hogy összedobjak egy kis reggelit Taylornak, de még el sem kezdtem, mikor kijött.
- Mit kérsz reggelire? – kérdeztem.
- Most semmit, köszi! Majd veszek valamit útközben! – válaszolt, majd odajött, s szorosan magához húzott. Egy percig csak egymás szemébe néztünk, nem volt szükség szavakra, mindent kiolvastam szeméből, s úgy éreztem, ő is az enyémből. Aztán egyre közelebb hajolt, s mikor leheletét vár számon éreztem, teljesen elbódultam, elfelejtettem mindent, ami nyomasztott, szinte fellélegeztem. Lágyan kezdtek táncba ajkaink, majd egyre szenvedélyesebb lett, s hosszú percekig csak csókoltuk egymást, majd a levegőhiánytól szenvedve váltunk el egymástól. Szorosan magához ölelt, s úgy éreztem sosem akarom elengedni, de mint mindennek, ennek is vége lett, mert megcsörrent a mobilom, s a pultról elvéve láttam, hogy Karen az, vagyis ideje mennem.
- Mennem kell. – mondtam halkan, még mindig őt ölelve.
- Rendben. – sóhajtott nagyot, majd elengedett, s a bőröndömért ment, majd kikísért az ajtóba.
- Szeretlek! – mondtam, majd megcsókoltam.
- Én is! Vigyázz magadra, és hívj, ha megérkeztél!
- Rendben! – motyogtam, s adtam még neki egy puszit, majd a taxihoz siettem, és beültem Karen mellé.
- Szia Ronnie! – köszönt vidáman.
- Szia Karen! – sóhajtottam nagyot.
- Izgulsz?
- Aham, egy kicsit. Elintézted a repjegyet?
- Persze, ahogy kérted.
- Taylor nem tudja, hogy mikor jövök haza, szóval kérlek, ne áruld el neki.
- Meglepetésnek szánod?
- Úgy valahogy.
- Rendben, egy szót sem szólok. – kacsintott. Az út további részén beszélgettünk, majd a becsekkolásra magamra hagyott. Igazából nem bántam, mert így volt egy kis időm gondolkodni, illetve nyugtatni magam. A tervezett időben, vagyis tizenegy órakor fel is szálltunk, s mivel az éjjel nem aludtam valami jó, nem sokkal később el is nyomott az álom…

A sikeres földet érés és ellenőrzések után taxiba szálltam, s a megbeszélt hely felé vettem az irányt. Óriási forgalom volt, na, nem mintha ez a tény nem lett volna megszokott, főleg ebben az időben, de most nagyon idegesített. Aztán eszembe jutott, hogy fel kellene hívnom Taylort, így gyorsan előkaptam telefonom. Párat csengett, majd végre beleszólt:
- Szia kicsim, megérkeztél?
- Szia, igen, már a taxiban ülök. – mosolyodtam el önkénytelenül.
- Minden rendben volt az úton? – kérdezte kíváncsian.
- Ühüm, sikerült átaludnom az egész utat, csak mikor landoltunk keltem föl.
- Az jó, akkor kipihented magad?
- Fogjuk rá… - kuncogtam.
- De hallom elég jó kedved van.  – mondta valószínűleg mosolyogva.
- Persze, mert veled beszélek. – vágtam rá őszintén.
- Akkor örülök. Mennyi is nálatok az idő, nyolc óra?
- Igen, a körül van. – vigyorogtam még mindig. -  Megérkeztem a kávézóhoz. – mondtam kissé szomorúan, de ugyanakkor izgatottan.
- Akkor majd hívj, hogy mi volt!
- Rendben! Csók!
- Csók!  - azzal letettem. Gyorsan kifizettem a taxist, majd kiszálltam és kivettem a csomagtartóból a holmim, s ahogy letettem két kéz fogta meg derekam.
- Szia húgi!
- Szia! – fordultam meg, s öleltem magamhoz szorosan.
- Beülünk egy kávéra?
- Persze! – mondtam, majd bementünk a Hard Rock Cafe-ba. – Ugye tudod, hogy most nagyon utállak!
- Miért? – nézett rám ártatlanul.
- Mert visszaéltél azzal, hogy Tay meg tudott győzni arról, hogy ide kell jönnöm!
- És? Még mindig nem örülsz neki?
- Az mindegy! – nevettem el magam.
- Hogy vagytok, minden oké veletek?
- Elvagyunk, tegnap elvitt Santa Monicara, annyira jó volt. Szerencsére most a fotósok sem fedeztek fel minket, bár ebben nem lehetek egészen biztos… - vontam vállat. Tovább beszélgettünk még úgy egy órácskát.
- Mehetünk? – kérdezte. Bizonytalanul bólintottam, majd kimentünk az autójához, és beültünk.
- Csak, hogy tudd! Karen foglalt nekem szobát, szóval, ha úgy alakulna, hogy elmegyek, akkor nincs semmi baj.
- Nem lesz rá szükség. – mosolygott határozottan, de én korántsem voltam ennyire biztos ebben. Nem igazán tudtam, mire számítsak, de felkészültem a legrosszabbakra is.

Megérkezve, szinte rettegve szálltam ki…