34. Győzködés

Sziasztok!
Ne haragudjatok, hogy ilyen későn, de csak este volt időm írni! Nem is pazarlom tovább a szavakat, ha van kedvetek komizzatok, kellemes olvasást!!!
Puszi!! =)

P.S.: Bocsi a helyesírási hibákért, ha vannak, kettőig sem látok már, majd javítom!! :)

Taylor szemszög

Meglepődve pillantottam a kijelzőre, s ugyanígy is szóltam bele.
- Szia David!
- Szia Taylor, Ronnie a közelben van?
- Nem, nincs. Miért?
- Veled szeretnék beszélni, valami… elég furcsa lesz amit kérek, de ha te nem tudod meggyőzni, akkor senki sem!
- Miről lenne szó? – kérdeztem immáron kíváncsian, s a biztonság kedvéért kimentem a nappaliba.
- Holnapután van anyukánk szülinapja, és szeretném, ha Ron hazajönne. Tudom, mi a véleménye erről, de azt is tudom, hogy a szüleim megbékéltek már. – magyarázta.
- Nem hinném, hogy beleegyezik… - mondtam komolyan.
- Csak te tudnád meggyőzni. – vágta rá.
- Beszélek vele, de nem ígérek semmit!
- Köszönöm!
- Akkor majd hívsz, gondolom…
- Hát, ha a húgod nem hív fel, hogy leordítsa a fejed… - nevettem el magam az elképzelésen.
- Igen, ez is benne van a pakliban. Mégegyszer köszi!
- Szívesen! – mondtam, majd kinyomtam. Őszintén szólván nem akartam, hogy idegeskedjen emiatt, és azt sem akartam, hogy elmenjen. Lehet, hogy önző dolog, de most lesz a húgom szülinapja is, és mindenképpen szeretném, hogy ott legyen.
- Mehetsz! – szólalt meg hirtelen az ajtóból.
- Köszi! – mondtam, elindultam a fürdő felé, majd ahogy elmentem mellette adtam még neki egy puszit.

Míg tusoltam, végig ezen gondolkodtam, s rá kellett, hogy jöjjek, nem lehetek ennyire önző. Szemét húzás lenne tőlem, és ha kiderülne, nem bocsájtaná meg nekem. Így nem vacakoltam sokat, megtörülköztem, majd belebújva ruhámba azonnal a nappaliba mentem.
- Beszélnünk kell. – mondtam komolyan, mire teljesen elkomorodott.
- Nem szeretem, mikor valaki ezzel kezdi…  - felelte, s ebben teljesen egyetértettünk, de kellőképp komoly a téma. – Mi a baj?
- Nincs semmi baj. – szögeztem le.
- Aha, persze! – vágta oda.
- Beszéltem Daviddel. – mondtam ki, hogy egy kicsit lenyugodjon. Hangosan felsóhajtott, majd leült.
- Mit akart? Várj! Kitalálom! Holnapután van anyám szülinapja, és azt akarja, hogy elmenjek? – húzta fel egyik szemöldökét cinikusan. – Kitaláltam? – kérdezte. Köpni-nyelni nem tudtam, így csak bólintottam egyet. – Minden évben eljátssza ezt, nem gondoltam volna, hogy eddig elmegy. Még Mattet sem kérte meg soha, hogy beleártsa magát.
- Azt mondta, hogy egyedül én lennék képes rábeszélni erre téged. – vontam vállat.
- Nem akarok elmenni. – rázta meg fejét.
- De lehet, mégis el kéne menned. Mennünk! – helyesbítettem, mire egy örömteli mosoly kúszott arcára, de gyorsan le is hervadt.
- Nem hinném, hogy pont a szülinapja lenne a legalkalmasabb időpont arra, hogy újra találkozzunk.
- David azt mondta, hogy megbékélt már.
- De…
- Legalább gondolkodj rajta! Aludj egyet rá, még akkor is van időnk odamenni. – kacsintottam.
- Nincs min gondolkodnom. Ők már egyszer eldöntötték, hogy nem akarnak engem, és ha ezt akarják, akkor én ezt tiszteletben is tartom.
- Tudod, hogy David mit mondott. Nem lehet, hogy így van? Ő az anyukád, történjen bármi is. – mutattam rá.
- Hidd el, jobb nekem nélkülük. Most a magam ura vagyok, azt csinálok, amihez kedvem van, és nem azt, amit ők mondanak. Nem szeretném, hogy irányítsák az életem.
- New York-ból ez nehezen menne nekik szerintem. – mosolyodtam el. – Nagyon megbánod, ha most nem mész el. Nem mehet ez így életetek végéig, mert sosem lehet tudni, mikor jár le az időnk! – magyaráztam.
- Ez nem ok arra, hogy mindent elfelejtsek. – rázta meg fejét.
- Nem is kell mindent elfelejtened, de előbb-utóbb meg kell bocsájtanod, és szerintem épp itt van az ideje.
- Szerintem meg nem! És pont. Erről nem vagyok hajlandó többet beszélni. – mondta durcásan. Szívem szerint elmosolyodtam volna, de inkább visszatartottam. – Viszont nekem mennem is kell Natehez. Lenyakaz, ha késem… - nevette el végre magát. – Itt maradsz, vagy…
- Van egy interjú, amire el kell mennem. Elviszlek, aztán érted megyek, ha az jó neked.
- Rendben. – bólintott, majd gyorsan összeszedelődzködtünk, és indultunk is.

- Jó éneklést! – adtam neki egy puszit.
- Jó interjút! – mondta még miközben kiszállt.

Ronnie szemszög

Még mindig anyám szülinapján gondolkodtam, de egyszerűen nem akartam találkozni velük. Felérve Natehez megkönnyebbültem, hogy két óra szórakozással talán elég lesz ahhoz, hogy elfelejtsem ezt egy időre.

~¤~

- Szia! – köszöntem, ahogy beültem a kocsiba Tay mellé.
- Szia, milyen volt? – hajolt közelebb, hogy megcsókoljon, de elhúzódtam.
- Jó volt, köszi! – válaszoltam semlegesen, kicsit mérges voltam rá ugyan az elején, de aztán inkább hálás. Viszont meg kell bűnhődnie amiatt, hogy a hátam mögött szervezkedett, így tovább játszottam.
- Már megint mit vétettem? – kérdezte nevetve, miközben elindultunk.
- Szerinted? – kérdeztem vissza, s tartottam magam a tervemhez.
- Komolyan nem tudom! – kuncogott.
- Hát én a helyedben nem nevetnék! – mondtam mérgesen. Komolyabbra vette a formát, de még mindig ott volta a szája szélén egy kis mosoly.
- Legalább adnál valami támpontot?
- Túlmentél!
- Nem hozzád megyünk, és nem is hozzám… - mosolygott.
- Vigyél haza, vagy állj meg és kiszállok.
- Ne csináld már ezt! Csak azt szerettem volna, ha nem csak az én véleményem hallod!
- Ugye, hogy tudod miről beszélek?! Hogy gondoltad egyáltalán, hogy a hátam mögött felhívod és megkéred, hogy beszéljen velem? – mondtam tettetett felháborodással.
- Ne haragudj! Én nem akartam…
- Meg mondanád végre, hogy hová viszel?
- A-a. – rázta meg fejét.
- Akkor állj meg most! – mondtam hangosabban, hogy még hitelesebb legyen.
- Nem-nem. Ma az én foglyom vagy, és azt csinálod, amit mondok! – mosolygott.
- Taylor Daniel Lautner! Állj meg, vagy nem tudom mit csinálok veled!
- Na, ne már kicsim, te sem gondolod ezt komolyan! – mondta mostmár nyúzottan.
- Igazad van én sem gondolom komolyan! – röhögtem el magam, mert már nem bírtam tovább.
- Mi? – kérdezte nevetve. – Komolyan csak szívattál?
- Muszáj volt. Mérges voltam rád, amiért ezt tetted, még ha jól is sült el… - mosolyodtam el.
- Utálatos egy némber vagy, ugye tudod?! – kuncogott. – És persze remek színésznő. Szóval akkor megyünk? – tért a lényegre gyorsan egy ezer wattos mosoly kíséretében.
- Hát… nem tudom, hogy neked jönnöd kellene-e… mármint… szóval… ajj! – bosszankodtam.
- Mi van? – mosolygott még mindig.
- Úgy szeretném, ha eljönnél, persze, hogy szeretném, de azt hiszem, nem ez a legalkalmasabb pillanat, hogy megismerkedj a szüleimmel. Főleg, ha nem sül el jól a dolog. No meg beszéltem Karennel… - magyaráztam.
- Azzal ne foglalkozz! – vágta rá.
- De igenis foglalkozom! A menedzsered, Matt sem igazán örülne, ha visszamondanád az interjút, és fotózást… szóval most nem jöhetsz el velem. – mondtam komolyan.
- Eszméletlen vagy! – mosolygott.
- Nem, csak nő. Szóval, hová is megyünk? – kérdeztem csibészesen.
- Nem mondom meg, meglepetés. De nemsokára ott vagyunk!
- Jó, legyen! – mosolyodtam el.
- Milyen volt az interjú?
- Elment egynek. Csak a szokásos, mondhatni. – vont vállat. – Na és ma hogy ment? Lemerném fogadni, hogy…
- Ki ne mondd! – vágtam közbe, s kezemet szája elé tettem. – Nagyon jó volt, de hogy, hogy ment, azt ne tőlem kérdezd, hanem Nate-től! – húztam el óvatosan kezem tőle.
- Oké.

Az út további részén mindenféle téma szóba került, s mikor végre megérkeztünk, elégedetten téptem fel a kocsi ajtaját, hogy aztán Taylor nyakába vethessem magam, felemelt, s úgy éreztem majd’ megfojtom, annyira szorítom, de nem panaszkodott.
- Ez egyszerűen…, köszönöm! – azzal vissza letett, s épp csak annyira húzódtam el, hogy meg tudjam csókolni. Ha lehet, még szorosabban húztam magamhoz, s valószínűleg emiatt, kissé belemosolygott csókunkba, de aztán egyre szenvedélyesebben játszottak ajkaink egymással. – Köszönöm. – mondtam még mindig csukott szemmel, ahogy elváltunk egymástól, de nem engedtem messzire, homlokomat az övéhez préseltem.
- Örülök, hogy tetszik. – mondta halkan, szinte suttogva. – A naplemente gyönyörű itt!
- Igen, szerintem is. – feleltem, miközben derekát átkaroltam, s fejemet mellkasának döntöttem.
- Nézted már innen? – kérdezte meglepődve.
- Igen, Matt szülei itt laknak. – mondtam még mindig mosolyogva. Éreztem, hogy megfeszül, hogy rosszul esik neki. – De akárhányszor láttam, nem volt ilyen csodálatos, mit veled. – tettem hozzá. Azonnal felengedett, s egy újabb lágy csókra húzott magához.
- Éhes vagy? – kérdezte somolyogva.
- Egy kicsit. – feleltem, mire a kocsi csomagtartójához ment, s egy zacskót vett elő, amiből isteni illatokat hozott, a lágyan fújdogáló szél.
- Erre is gondoltál?
- Természetesen! Kisasszony, az ülésen, a motorháztetőn, esetleg a parton kíván vacsorázni?
- Azt hiszem a part tökéletes lesz! – válaszoltam, s kézen fogva mentünk le, hogy aztán két napozóágyra üljünk. Enni kezdtünk, s egyszerűen nem tudtam betelni a már csak helyenként csillogó víz, a móló és a vidámpark nyújtotta látvánnyal. Valóban voltam már itt, de még sohasem tetszett ennyire, Taylorral valahogy egész más hangulata lett az egésznek. Ahogy a tányéromba néztem, kuncogni kezdtem, kissé abszurd volt, hogy pont gyros-t hozott.
- Min nevetsz?
- Csak kissé furcsa, hogy pont most eszünk gyros-t. Félre ne értsd, nagyon örülök neki, hogy emlékeztél, hogy valamelyik nap nagyon megkívántam, és ráadásul mennyei is, jegyzem meg nem volt hülyeség hagyma nélkül kérni, csak… szóval olyan meghitt és romantikus az egész, mi meg gyros-t eszünk. Bár talán pont ez a kicsi az, amitől tökéletesnek érzem az egészet.
- Korábban le akartalak hozni, csak féltem, hogy túl nyálasnak tartod majd. De ahogy odaadtad a kulcsod, rögtön eszembe jutott. Tényleg! Akkor ez azt jelenti, hogy szabad bejárásom van hozzád a nap minden órájában? – kérdezte csibészesen.
- Igen, azt! Akkor jössz, amikor csak akarsz!
- Akkor el kell zavarnod a többi pasid! – kuncogott.
- Már miért kéne?! Beszállsz harmadiknak! – mondtam olyan komolyan, ahogy csak tudtam, mire lehervadt a mosoly arcáról, de én csak nevettem rajta.
- Még az elképzelés is borzalmas! – rázta meg fejét, mintha ezzel elűzhetné a képet.
- Helyes! – mondtam, majd ismét enni kezdtem, s elkalandoztam kissé.

Amint befejeztük, felálltunk, s a szemetesbe dobtuk a hulladékot, majd összekulcsoltuk kezünk, s úgy kezdtünk el sétálni a stég felé.
- Nem rossz néha? – kérdeztem.
- Mire gondolsz?
- Hogy például nem mehetsz be abba a vidámparkba, legalábbis úgy, hogy élve megúsznád.
- Ez a velejárója a hírnévnek. De nem mondanám rossznak, már elfogadtam. – vont vállat.
- Nekem ne a sablonszöveget lökd. – somolyogtam.
- De, néha valóban rossz. De mostmár itt vagy nekem, úgyhogy azt hiszem, kibírom! – állt meg, s fordult velem szembe.
- Valób… - kérdeztem volna, de ajkait enyémekre tapasztotta, így félbe maradt. Csak egy rövid csók volt, de a befejeztével hirtelen ötlettel levettem a papucsom, s a víz szélére futottam.
- Milyen? – kérdezte nevetve, miközben ő is kibújt cipőjéből.
- Mesés! – kiáltottam vissza neki.
- Tényleg elég jó! – mondta még, majd tovább sétáltunk, egyik kezemmel papucsom, míg Tay a ciőjét fogta, másikkal pedig egymás kezét fogtuk.

~¤~

Már késő este volt, mikor visszamentünk az autóhoz, s úgy döntöttünk, hogy hazafelé vesszük az irányt. Amúgy is még beszélni akartam Karennel.
- Most hogy szállunk be?
- Megvárjuk, míg leszárad a homok. – vont vállat. Így is tettünk, majd amint elindultunk tárcsáztam:
- Szia Karen, bocs, hogy ilyen későn!
- Szia Ronnie, semmi baj! Lefoglaltam a jegyet, mindent előre megterveztem.
- Köszönöm! E-mailben átküldöd?
- Persze!
- Akkor majd beszélünk, jó éjt!
- Neked is! – mondta, majd megszakítottam.
- Holnap utazol, gondolom.
- Ühüm. – feleltem, s az út további részén szótlanul ültünk. Ezúttal Taylorhoz mentünk, előtte összeszedtem pár szükséges holmit, illetve bepakoltam a bőröndömbe, s hozzá érve mindketten már csak arra vágytunk, hogy együtt hajthassuk álomra fejünk…