25. Helyek

- Nyugi!
- Én nem aggódom, csak nem értem.
- Anyu egy kis összejövetelt szervezett. Ez rendben is van, de őszinte leszek, én nem nagyon beszélgetek a rokonokkal, anyu és apu barátaival meg főleg nem. Szóval te épp kéznél voltál.
- Kössz, ez igazán kedves! – mondtam ironikusan.
- Ne aggódj, három órát kihúzunk valahogy, aztán leléphetünk.
- Most aztán megnyugtattál! – mondtam még mindig csípősen, mire csak elnevette magát.
- Nem olyan rossz, ha nincs egyedül az ember…
- Ha te mondod. – hagytam rá, s négy előtt negyed órával meg is érkeztünk. Szép volt a környék, no meg a házuk is. Nem féltem, de egy kicsit mégis tartottam ettől az egésztől.
- Hát akkor: Show Time!!! – mondta nevetve, ahogy kiszálltunk autójából, s ezen én is csak röhögni tudtam. Kézen ragadott és egyenesen behúzott házukba, ahol még csak szülei és pár ember lézengett.
- Szia anyu! – adott puszit édesanyjának.
- Szia édesem!
- Anyu ő a barátom, Ronnie. Ronnie ő az anyukám, Deborah.
- Örvendek, Mrs Lautner.
- Én is Ronnie. De nyugodtan szólíts Deb-nek.
- Köszönöm.
- Anyu, apu merre van?
- A konyhában, ha minden igaz. – mondta, így odaterelt, és édesapjával is túlestem a bemutatkozáson, aki ugyancsak kérte, hogy Dan-nek szólítsam. Ezután Taylor húgát kezdtük keresni, akit a szobájában találtunk s neki is bemutatott.
- Ő pedig Roxy, a kutyusom.
- Nem is mondtad, hogy van kutyád. – néztem rá komolyan, ahogy megsimogattam a kiskutyát.
- Nem kérdezted. – vont vállat, majd kimentünk a kertbe, s csak ott ültünk le.
- Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen kis szőrgombócot tartasz.
- Olyan nehéz rólam elképzelni?
- Nem nehéz, csak valahogy bele sem gondoltam. Az utazások miatt nincs veled?
- Pontosan. Így amikor csak tehetem, elviszem sétálni, vagy csak játszok vele. – magyarázta.
- Megmutatod a szobád?
- Ha szeretnéd. – állt fel, majd az ajtóban előreengedve megfogta kezem, és ismét a lépcső felé húzott. Jól megnéztem ott is mindent, tetszett, de a saját lakása jobban tükrözte őt, ez még inkább az „anyuci egyetlen fia-féle” Taylor szobája volt.

Ahogy ígérte, nem sokkal több, mint három órát maradtunk, igazából végig egymással beszélgettünk, s csak néha hagyott magamra.
- Akkor most hová megyünk?
- Egy helyre, ahová sajnos mostmár csak ritkán járok, de régen elég sokat voltam ott.
- Értem. – mondtam még, s csak akkor szólaltam meg legközelebb, amikor odaértünk.  – Te golfozol? – húztam fel egyik szemöldököm.
- Nem, illetve már golfoztam, de nem ezért jöttünk. – na itt már semmit sem értettem.
- Akkor miért?
- Majd meglátod! – indult el befelé, s mivel mást nem tehettem, csak követtem. – öt perc séta után megállt, s leült a fűre.
- Meg fogsz fázni!
- Dehogy! Gyere! – nem ültem le mellé, de így is lélegzetelállítóan szép látvány tárult szemem elé.
- Ez fantasztikus!
- Igen tudom. Már vagy három hónapja nem voltam itt, de még mindig ugyanolyan érzés idejönnöm.
- Mi van, ha meglátnak?
- Most is tudják, hogy itt vagyunk. A kamerán rögtön látják, hogy ki jön, és hogy itt vagyunk. – magyarázta. – Neked nincs ilyen hely? Ahol mindent elfelejtesz, és nincs semmilyen gondod?
- Persze, hogy van.
- Majd egyszer megmutatod?
- Már láttad.
- Láttam?
- Igen! Nekem a tánc és a zene az a hely, ahol minden gondomtól szabadulni tudok. Mindegy, hogy hol és mikor. – ültem le végül mellé. – Nem félsz, hogy a fotósok megtalálnak itt?
- Valószínűleg most is tudják, hogy itt vagyunk, de a fák miatt nem tudnak lefotózni. Az őrök meg nem engednek be ide akárkit. Ha nem lennék klubtag, akkor nem lennénk itt.
- Áá, értem! – mondtam még, majd ránk telepedett a csend. Nem volt kínos, csak egyszerűen nem kellett semmit mondanunk, mindketten csak nézelődtünk, és gondolkoztunk, s úgy negyed órával később szólaltam meg csak:
- Miért mutattad meg nekem ezt a helyet? – kérdeztem suttogva.
- Nem tudom, egyszerűen csak úgy éreztem, hogy meg kell. Talán azért, mert te őszintén elmondtál dolgokat. – vont vállat.

Nem tudom mennyi ideje lehettünk már ott, de biztosan több órája, mert nagyon lehűlt a levegő, s végül emiatt is döntöttünk úgy, hogy ideje mennünk.
- Mit fogunk csinálni most? – kérdeztem már a kocsiban.
- Mihez van kedved? – kérdezett vissza.
- Nem tudom. De azt hittem mindent elterveztél…
- De azon lehet változtatni. Szóval? Nem vagy éhes?
- Egy kicsit. De mi lenne, ha inkább hozzám mennénk, és csak rendelnénk valamit?
- Remek ötlet. – mondta, s az út további részében csak a mai napról beszéltünk.
Felérve hozzám, gyorsan feljebb vettem a fűtést, majd előkerestem táskámból a mobilom.
- Már csak azt kell kitalálnunk, mit együnk.
- Kínai?
- Inkább olasz. De ha te kínait szeretnél, akkor neked azt rendelünk.
- Nem, nekem jó az olasz is, igazából mindegy.
- Hát jó. – egyeztem bele, egész gyorsan kitaláltuk, mit szeretnénk enni, így felhívtam az éttermet és leadtam a rendelést. Míg vártuk, hogy megérkezzen a futár a kajánkkal, tovább beszélgettünk mindenféléről, majd mikor kihozták az ételt, kitéve normális tányérba, s asztalhoz ülve éhesen vetettük rá magunk.
- Durvábbra számítottam a mai nappal kapcsolatban. – mondtam, amint befejeztük.
- Miért?
- Azt hittem, szívatni fogsz.
- Az a három óra nem volt elég? – mosolyodott el.
- Nekem az a három óra is tetszett, élveztem igazából. Kedves a családod, nem tudom, miért nem élvezed ezeket az összejöveteleket!
- Tudod, körülbelül minden harmadik héten van egy ilyen, és nem mindig van hozzá kedvem, mint például ma sem volt. Szóval rá vagy kényszerítve, és akkor nem olyan nagy élvezet. De anyukámat nem akarom megbántani, így jó képet vágok hozzá.
- Ahogy gondolod… - mondtam semlegesen.
- Most mi van?
- Semmi.
- Mondd csak!
- Tényleg semmi. – mondtam ugyanúgy, s tovább ellenkezett volna, de szerencsémre megcsörrent a telefonja. Míg ő beszélt, én bepakoltam a mosogatógépbe a tányérokat, majd öntöttem mindkettőnknek inni.
 - Jössz velem?
- Hová?
- Gabrielhez.
- Kérdés, vagy csak udvariasság?
- Kérdés. Ha nincs kedved, akkor nem kell jönnöd.
- Akkor ezt most passzolnám. Tudom, hogy előbb-utóbb találkozok vele, de szerintem mindkettőnknek kínos lenne. Azt neked töltöttem. – mutattam még a pohárra.
- Köszi. Megértem, és van egy olyan érzésem, hogy ezért most ő is rendkívül hálás lesz. – mosolygott, majd inni kezdett.
- Elég valószínű. – mosolyodtam el én is.
- Na jól van, akkor én megyek, majd beszélünk. – mondta, miközben puszit adott.
- Oké, Gabrielt is puszilom. Szia!
- Szia! – csuktam be mögötte az ajtót.
Már fél tizenegy volt, de úgy döntöttem, hogy kitakarítok, mert egy kicsit kupi volt, és még a Mattől elhozott dolgokat sem pakoltam ki. Nem végeztem mindennel, de már későre járt, így lezuhanyoztam, majd aludni próbáltam, ami meglepően könnyen sikerült…

Reggel nyolc előtt valamivel magamtól ébredtem, majd a szokásos teendőket elvégezve felöltöztem, és vásárolni mentem. Nem kellett sok minden, csak hát a női áldás az engem sem kerülhetett el. Egy kisebb boltot választottam, ami elég közel is volt, így gyalog mentem. Már csak pár dolog hiányzott, amikor valaki a hátam mögül megszólított.
- Szia Ronnie. – köszönt, így megfordultam, s kissé meglepődtem, hogy vele találkozom itt össze.
- Szia… Liam.
- Mi újság? A múltkor kerestelek még, de már nem találtalak.
- Öhm, igen, nem sokkal később eljöttünk.
- Értem. Igazából örülök, hogy összefutottunk.
- Nem sokon múlt. Ha nem kell ez a pár dolog, akkor nem lennék most itt. – mosolyogtam.
- Akkor hála a tamponnak. – nézett a kosaramba, mire belőlem kitört a nevetés. Kis idő múltán neki is leesett mit is mondott, így már együtt nevetett velem. – Ezt nem gondoltam át. – mosolygott még mindig.
- Igen, ezt sejtettem.
- Sietsz valahova?
- Ammm, nem.
- Akkor mi lenne, ha meginnánk valamit?
- Benne vagyok. – egyeztem bele.
- Kocsival vagy?
- Nem.
- Az jó, mert így könnyebb. – mondta még, így miután kifizettük a dolgokat, a Starbucks-ba mentünk.
Kikértük a kávénk, majd leültünk egy asztalhoz, ami nem volt könnyű ekkora tömegben. Elég sokan megbámultak minket, de valahogy nem érdekelt.
- Szóval Ronnie, színészkedni fogsz?
- Ha minden igaz.
- Szabad tudnom, miféle filmben?
- Egy táncos film, innen ismerem Taylort.
- Azt hittem együtt vagytok.
- Nem, eleinte utáltuk is egymást, de most úgy látszik, rendeződik a kapcsolatunk. Akár barátságnak is nevezhetnénk.
- Na az jó. – mondta egy hatalmas vigyor kíséretében, amit nem tudtam eldönteni, hogy a Taylorral való jó kapcsolatomnak vagy, hogy nem vagyok a barátnője résznek szól.
- Ez a vigyor annak köszönhető, hogy nem vagyok a barátnője, vagy annak, hogy mostmár jóban vagyunk. – mosolyogtam, s néztem szemébe.
- Mindkettőnek, de inkább az előbbi. – mondta a szemembe nézve, majd belekortyolt kávéjába, de továbbra is tartotta a szemkontaktust.
- Bátor vagy.
- Félnem kéne valamitől?
- Nem dehogy. Csak ritka, hogy egy pasi ilyen nyíltan kimondja a második találkozásnál a szimpátiáját.
- Szerintem amúgy is egyértelmű lenne, így miért ne mondanám ki?! – mosolygott…
- Igaz. – vigyorogtam én is. Tovább beszélgettünk, de mivel fél óra múlva neki mennie kellett, felálltunk, és távoztunk.
- Hazavigyelek?
- Nem kell, menj csak, közel lakom.
- De én szeretnélek hazavinni.
- Akkor köszönöm. – mondtam, majd beültem autójába, s elmondtam hol lakom.

- Itt is volnánk. – állt meg a háztömb előtt.
- Még egyszer köszönöm.
- Szívesen, máskor is. Örülök, hogy összefutottunk.
- Én is. De mostmár menj. El fogsz késni.
- Megérné elkésni. – mosolygott, s addig is vigyorogtam, de most fülig szaladt a szám. – Megadod a számod?
- Add meg te, és majd kereslek én. – nyújtottam át neki mobilom, hogy bepötyögje számát.
- Több mint a semmi. – mondta közben.
- Na jól van, akkor szia! – szálltam ki mellőle.
- Szia! És csak hogy tudd! Ha nem hívsz, tudom, hol laksz.
- Az ajtó számát nem.
- Akkor mindenhová bekopogok. – vont vállat, mire ismét csak elnevettem magam.
- Mostmár tényleg menj! – csuktam be az ajtót.
Felmentem, majd kipakoltam a vásárolt termékeket, és ott folytattam a takarítást, ahol tegnap félbehagytam.