21. Magyarázat

Sziasztok!

Nagyon sajnálom, hogy csak most hozom az új részt, remélem többet ilyen nem fordul elő. Már megírtam a következőt is, azt előreláthatóan szerdán fogom feltenni!
Jó olvasást!

Taylor szemszög

Reggel arra ébredtem, hogy oldalam el van zsibbadva, s hiába próbáltam mozdulni egyszerűen nem ment. A beszűrődő fény miatt csak résnyire tudtam nyitni szemem, de azonnal rájöttem, mi tart vissza a mozgásban, s nem kicsit meglepődtem.

Ronnie szemszög

Reggel halk kuncogásra ébredtem, amit először nem értettem, de amint agyam képes volt működésbe lépni, felfogtam mi is a helyzet.
- Mi az? – kérdeztem csukott szemmel, álmos hangon.
- Semmi. Csak rám csimpaszkodtál, mint egy kismajom. – kuncogott tovább Taylor, mire arrébb akartam húzódni, de halk puffanással a földre érkeztem. Persze neki sem kellett több, kitört belőle a nevetés, s én is csak röhögni tudtam magamon.
- Ez nem vicces! – vágtam fejbe egy párnával, ami az éjszaka folyamán ugyancsak a földre került.
- De, nagyon is az! – nevetett tovább. Pár perc után sikeresen visszanyerte önuralmát, de még mindig mosolyogva ült föl, és dörzsölte meg szemét. – Jól vagy? Nem ütötted meg magad?
- Kutya bajom! – mosolyogtam, majd felálltam, hogy összeszedjem magam. Ismét nevetni kezdett, s értetlen fejem láttán meg is magyarázta okát.
- Egy oroszlán elbújhatna melletted! – nézett a hajamra.
- Előbb majom, most meg oroszlán?! Köszi, jó reggelt neked is! – mondtam tetetett sértődöttséggel, s kivonultam a konyhába. Odatettem vizet forrni, majd a fürdő felé vettem az irányt, s mire a víz forrni kezdett már elviselhető ábrázattal jöttem ki. Gyorsan bekavartam a teát, majd leültem az asztalhoz, és szürcsölni kezdtem. Taylor jelent meg, s töltött magának is.
- Miért maradtál itt? Haza kellett volna menned!
- Erről nem vitatkozom, de lassan tényleg mennem kell.  – mindketten elgondolkodtunk egy rövid időre, majd ő törte meg a csendet.
- Ne haragudj, hogy kinevettelek! De valld be, hogy egy kicsit tényleg vicces volt!
- Azt hittem, az ágyamban vagyok. – mosolyogtam.
- Pedig a kanapén aludtál el.
- Tudom, de mikor felkeltem, nem voltam tudatában semminek. Régóta fent vagy?
- Nem, előtted keltem pár perccel. Kicsit elzsibbadtam.
- Bocs. – mosolyogtam. – De én szóltam!
- Igaz! De akkor nem gondoltam, hogy valaha is együtt alszunk.
- Hát ezt én sem! Éhes vagy?
- Egy kicsit… - vont vállat.
- Mit ennél?
- Bármi jöhet. – válaszolt, így felálltam és benéztem a hűtőbe, hogy mit tudok csinálni. Végül a sajtos omlettnél maradtam, az gyorsan megvan, finom és laktató. Tizenöt perc múlva már kész is voltam, és letettem elé az ételt, majd leültem vele szemben.

- Jó étvágyat!
- Köszi! – kezdett el enni, majd kis idő múlva felnézett. – Te nem eszel?
- Nem vagyok éhes! – ráztam meg fejem.
- Azt kétlem! Valamit egyél, addig nem mozdulok.
- Jó-jó! – adtam meg magam, így egy tálba gabonapelyhet és tejet öntöttem, majd leültem és enni kezdtem.
- Kisebb tálkád nincs? – mosolyodott el gúnyosan.
- De van. – mosolyogtam én is. Épphogy befejeztem, csörögni kezdett a telefonom, s nem lepődtem meg mikor a kijelző ismét Matt nevét mutatta. Kinyomtam, s vissza leültem Taylorhoz.
- Szerintem menned kéne… - néztem rá komolyan, úgy gondoltam most már muszáj a családjával is foglalkoznia.
- Ki akarsz dobni? – mosolygott.
- Ami azt illeti, igen. – feleltem még mindig faarccal, mire ő elkomorodott.
- Hát jó, ha ennyire szeretnéd… - állt fel, s összeszedve a holmiját az ajtó felé vette az irányt. – Akkor, szia! Gondolom, hamarosan találkozunk…
- Minden bizonnyal. Szia! – csuktam be mögötte az ajtót. Sajnáltam szegényt, de nem volt helyes, hogy idejött. Nem itt lett volna a helye… Na ezt jól megcsináltad! Nem elég, hogy elmegy a családjától, még el is zavarod! – ostoroztam magam, így gyorsan odarohantam az ablakhoz, hogy hátha még Taylor nem ment el. Szerencsémre épp beülni készült, így gyorsan lekiáltottam neki:
- Tay!
- Fent hagytam valamit?
- Nem, csak azt akartam mondani, hogy… - haboztam kicsit, majd elmosolyodtam. – Köszönöm!
- Szívesen! – mondta önelégült fejjel, majd beült és elhajtott. Még mindig mosolyogva ültem le, majd kis gondolkodás után összeszedtem edzőcuccom, és elmentem a táncterembe. Kicsit furcsán néztek rám, de muszáj gyakorolnom.

~¤~

Este kilenc után valamivel, úgy döntöttem hazamegyek, s negyed órával később már a ház előtt parkoltam. Nem szálltam ki azonnal, mert Karen hívott, és vele kezdtem el beszélgetni.
- Szia Karen, mi újság?
- Szia Ronnie, csak gondoltam még most szólok, hogy hétfőn be kell jönnöd az irodába pár dolgot egyeztetni.
- Oké, nem gond. Hányra menjek?
- Olyan tizenegy körül?
- Persze, az menni fog.
- Rendben. Egyébként, hogy vagy?
- Köszi, jól... Most értem haza. – szálltam ki autómból, és indultam el felfelé ezúttal a lépcsőn, mivel a liftben nincs térerő.
- Merre jártál?
- Csak edzettem egy kicsit, semmi különös.
- Azért ne vidd túlzásba… - figyelmeztetett.
- Nem, dehogy! Főleg, hogy az utóbbi hetekben nem nagyon volt rá lehetőségem.
- Ez igaz. Mit szólnál, ha holnap találkoznánk?
- Jó, persze. Megint vásárlás?
- Valami olyasmi… - kezdett nevetni velem együtt.
- Jó, oké, mikor… - mondtam még mindig mosolyogva, de ahogy az ajtón beléptem lefagytam. - várj most le kell tennem, majd visszahívlak.
- Oké, szia. – azzal letettem.

- Te mit keresel itt? – kérdeztem, s elkezdtem lepakolni a cuccom, mire felállt és odajött hozzám.
- Nem hagytál más lehetőséget, nem veszed fel a telefonod… - kezdett bele Matt, s megfogta karom.
- Nem akarok veled beszélni, találkozni. Ez már elég világos? – húztam fel szemöldököm, majd kihúzva kezem kezéből tovább pakoltam.
- Nézd, én nagyon sajnálom! Csak…
- Matt, nem érdekel. Hagyjuk békén egymást. Az lesz a legjobb.
- Csak hagyd, hogy elmagyarázzam.
- Ezen nincs mit magyarázni!
- Kérlek, ismersz, tudod, hogy nem vagyok ilyen! Csak ülj le hallgass meg, ennyit kérek, nem többet. Megértem, ha többet látni sem akarsz, de erre az öt perce figyelj még rám! – nézett rám szomorúan, s hiába tudtam, hogy helytelen, leültem vele szemben az asztalhoz és vártam. Teljes csönd volt, gondolkodott, nem tudta, hogyan kezdje.
- Szóval, reggel felhívott Chrissie, hogy megkérdezze hogy vagyok… ezen nagyon meglepődtem, mert már nagyon régen beszéltünk, és kérdeztem, minek köszönhetem a hívását. Aztán elmondta, hogy találkoztatok, és hogy mi történt… tudom, mit beszéltünk meg, mégis rosszul éreztem magam miatta, mert én soha nem tettem ilyet. Nem tudtam elfogadni. Aztán felhívott Amanda, hogy buktam azt a melót, amire már régóta fájt a fogam. Utána hirtelen hazajössz, és közlöd, te nem vagy hajlandó velünk tölteni a hálaadást. Szóval minden összejött… tudom, hogy ez nem mentség, de egyszerűen nem voltam magamnál. – zárta le, s nem tudtam mit mondjak. Egyszerre bűntudatom lett a játék miatt, megsajnáltam őt, másfelől tudtam, hogy akkor sem szabadott volna ilyet tennie.
- Nézd, én ezt mind megértem. – mondtam suttogva, rekedtesen. – De ahogy te is mondtad, ez nem mentség. Gondolkodnom kell… nem tudom mennyit, nem tudom, egyáltalán jutok-e valamire, de kell egy kis idő.
- Köszönöm. – állt fel az asztaltól, majd odajött és homlokon csókolt. Hosszú percekig csak ültem még, és gondolkodtam az elhangzottakon, s ahogy feleszméltem, gyorsan lezuhanyoztam. Ekkor eszembe jutott, hogy megígértem Karennek, hogy visszahívom.
- Szia, ne haragudj, csak Matt volt itt.
- Szia, semmi baj.
- Szóval, mikor és hol találkozzunk?
- Odamegyek érted, olyan fél tíz körül.
- Oké, akkor reggel találkozunk. Aludj jól Karen, szia!
- Te is Ronnie, jó éjt! – azzal le is tette. Ledőltem ágyamra és próbáltam aludni, de folyton Matt szavai visszhangoztak a fejemben. Nem tudtam mit csináljak, mert nem így ismertem őt, és ha valóban ennyire kiborították a történtek, akkor talán…

~¤¤¤~