23. Megkönnyebbülés

- Persze, miért is ne! – mondtam végül, így a taxisnak megadtuk az új címet, s nem sokkal később már Taylornál is voltunk.  – Húúú, ez állati! – mondtam belépve lakásába.
- Tetszik?
- Nagyon!
- Kész valamit?
- Valami üdítő jól esne… - válaszoltam még mindig elámulva.
- Víz, gyümölcslé, kóla… - kezdte el sorolni.
- Ízesített víz van?
- Van.
- Milyen?
- Inkább gyere és nézd meg. – mosolyodott el.
- Oké… - mentem oda, s felfedeztem kedvenc ízesített vizem, így azt vettem ki.
- Nekem is töltesz?
- Persze.
- Addig megyek, és felveszek valami kényelmesebbet. – mondta, majd el is tűnt. Pohár után kezdtem keresni,s megtalálva, töltöttem mindkettőnknek, ittam egy keveset, majd elindultam körülnézni. A nappali csodálatos volt, lassan mentem körbe, s mindent aprólékosan megnéztem. Megakadtam, mert egy polc tele volt fotókkal. Nem csak a családjáról, hanem a barátairól is. Valahogy nem tudtam elképzelni, hogy ilyet is találok itt, de úgy látszik ismét tévedtem.
- Képeket nézel?
- Nem baj? – fordultam meg.
- Csak nyugodtan. – mondta, majd kiment a konyhába. Visszajövet leült a kanapéra, így én is leültem vele szemben.
- Nem gondoltam volna, hogy te ilyen „kiteszem a családi fotókat” típus vagy… - mondtam mosolyogva.
- A családom és a barátaim foglalják el az első helyet az életemben. Minden más csak utána jöhet. – mondta ő is mosolyogva.
- De nem nehéz fent tartani az egyensúlyt?
- Egy idő után megtanulod, hogy vannak fontos dolgok, amikről nem mondhatsz le, és vannak kevésbé fontosak. De persze olykor nehéz eldönteni, hogy mi a helyes. Ebben is sokat segített a családom.
- Értem… - mondtam kissé elkámpicsorodva. Nem az zavart, hogy mellettem nincs ott a családom, hanem hogy vajon én hogy fogom viselni ezt a helyzetet. Rövid csend következett, s ránézve láttam, hogy valami nagyon böki a csőrét, de nem meri, vagy nem tudja, hogyan kezdjen bele. Végül mégis rászánta magát, s nem lepődtem meg a témán, sejtettem, hogy valamikor úgyis szóba kerül.
- Szóval jutottál valamire Mattel kapcsolatban?
- Csak arra, hogy nem akarom, hogy kínos legyen a helyzet köztünk. Nem szeretnék vele lenni, egyszerűen nem tudok megbízni már benne, de elkerülhetetlen, hogy ne fussunk össze. Szóval, muszáj vele beszélnem még utoljára, hogy ne legyen neki kényelmetlen velem találkoznia. De semmi több.
- Reméltem, hogy ezt mondod. Tudod, a ma, vagyis tagnap reggeli beszélgetésünk miatt felmerült bennem, hogy nem így döntesz. De okos lány vagy, úgy látszik… - nevette el magát.
- Ha okos lennék, nem lennék itt most… - mormogtam az orrom alatt.
- Miért? Nem jó itt? – kérdezte. Ezek szerint hangosabban mondtam, mit szerettem volna.
- De, nagyon jó, csak…
- Csak mi?
- Csak Gabriel mondott nekem valamit, és nem tudom, higgyek-e neki… - mondtam komolyan.
- Mit mondott már megint? – kérdezte nagy sóhajjal kísérve.
- Lényegtelen.
- Nekem nagyon is számít!
- De tényleg lényegtelen.
- Ha az, akkor mondd el, hogy mit mondott. – mondta csibészesen. Tudta, hogy ezzel megfogott, erre nem tudtam már mást felelni, csak az igazat.
- Mondom, hogy semmiség, csak annyit, hogy azért vagy most velem kedves, mert le akarsz fektetni.
- Ez így is van. – mondta, amivel teljesen lesokkolt. – Mármint volt. Őszinte leszek, ez volt az eredeti terv, de akkor nem gondoltam még, hogy megkedvellek. – mondta mindezt olyan természetességgel, mintha csak az időjárásról beszélnénk. Felálltam, és menni akartam. – Ugyan már Ronnie, mint mondtam, ez csak így volt! Akkor még egy kicsit sem ismertelek! Na, ülj már vissza! – nézett rám csibészesen, mire már én is elmosolyodtam.
- Utállak Taylor Lautner, tiszta szívemből!
- Akkor jó! Na de, hogy teljesen őszinte legyek: mikor hálaadáskor elmentem hozzád, előtte felugrottam Gabrielhez is. Elmondtam neki mindent, ő meg közölte velem, hogy ez csak testi vonzódás nem több, és menjek csak el hozzád, vigasztaljalak meg. Nem mondtam neki semmit, mert amúgy is az volt a tervem, hogy elmegyek hozzád, így ráhagytam a dolgot. – vont vállat.
- Hát nem jött össze.
- Mi?
- A „vigasztalás”. Vagy legalábbis nem ezen értelemben.
- Nem adod olyan könnyen magad, mint gondoltam, az biztos.
- Vagy csak neked nem adom magam. – mosolyodtam el.
- Miért, talán nem jön be a gyönyörű szemem és mosolyom? – mondta egy ezer wattos mosoly kíséretében.
- Nem, azzal nincs gond. Csak tudod, a személyiséged… hát na az! Pfff… - mondtam lekicsinylést színlelve.
- Hé, ez fájt! – nevetett.
- Akkor jó! – mosolyogtam. – Jut eszembe, mit szólt a család, hogy nem voltál otthon? Mármint hálaadáskor.
- Semmit, megértették. Jó, anyukám kicsit húzta a száját, de nem szólt végül semmit, megértette.
- Mesélj róluk!
- A családomról?
- Igen!
- Mit akarsz tudni?
- Mindent! – nevettem el magam.

Még vagy két óráig mesélt, és beszélgettünk, amikor éreztem, hogy muszáj mennem, mert leragadnak a szemeim.
- Szerintem mennem kéne… - mondtam egy ásítással elnyomva a végét.
- Itt aludhatsz, ha szeretnél. Hely van bőven.
- Köszi, de most nem. Muszáj mennem, mert ha felébredtem, akkor el akarok menni Matthez, és most még remélhetőleg nincs annyi ember az utcán, hogy tömeges szívinfarktust okozzak. – mosolyogtam.
- Te tudod. Hívjak taxit? – vigyorgott.
- Nem kell, majd fogok egyet. – álltam fel, s kezdtem el öltözködni.  – Akkor köszönök mindent! – adtam neki két puszit. – Szia, aludj jól.
- Meglesz, és te is! Vigyázz hazafelé.
- Mint mindig. – mondtam, majd a lifthez sétáltam és megnyomtam a gombot. Nem hallottam zárkattanást, úgy sejtettem még mindig figyel, de nem akartam odanézni. Beszálltam a liftbe, és a telefonomat kezdtem keresni. Megtalálva, és a kijelzőre pillantva meglepődtem, hogy már fél öt is elmúlt. Kilépve az épületből éreztem, hogy kissé hűvös van, de szerencsére hamar fogtam taxit, s nem sokkal később már az ágyikómban vártam az álomvilág eljövetelét…

Délután fél egykor keltem ki az ágyból, és azonnal a fürdőbe siettem egy frissítő zuhany gyanánt. Fáradt voltam, de tudtam, hogy muszáj felkelnem. A víz meg is tette hatását, így valamivel emberibb formában csoszogtam ki és öltöztem fel. Feltettem egy óriási napszemüveget, amolyan „ápol és eltakar” címen, és a közeli boltba vettem az irányt. Gyorsan összeszedtem mindent, ami kellett, és otthon kipakolva azokat ittam egy kávét, mert úgy éreztem, egyszerűen nem térek magamhoz, s ahogy hatni kezdett pakolni kezdtem. Minden olyan cuccot összeszedtem, ami Matté, ne akartam, hogy bármi itt maradjon tőle. Körülbelül egy óra múltán végeztem csak, s a három dobozt betéve kocsimba, felé vettem az irányt. Kissé tartottam ettől, de nem akartam tovább húzni a dolgot.
Megállva a háztömb parkolójában felhívtam:
- Szia Matt, otthon vagy?
- Szia, éde… Ronnie, igen miért?
- Itt vagyok a parkolóban, idejönnél?
- Persze, megyek. – azzal ki is nyomta, így kivettem a dobozokat a kocsiból és vártam. Úgy öt perccel később fel is tűnt.
- Szia. Mik ezek a dobozok? – nézett rám értetlenül.
- A cuccaid, gondoltam elhozom, és elviszem a sajátom.
- Akkor… – kezdett bele.
- Ne itt, majd nálad. – csitítottam le, s egy dobozt a kezébe adtam kettőt pedig felvettem, de elvette az egyiket. Teljes csendben mentünk föl, s csak zakatolt az agyam. Felérve hozzá, sem szóltam egy árva szót sem, csak elkezdtem kipakolni, és összeszedni a saját dolgaim, szerencsémre csak állt és nézett.  Az ő kulcsát letettem a pultra, az enyém pedig levettem kulcscsomójáról. A pakolás befejeztével az ajtóhoz mentem, és nekidőltem a falnak, így odajött, és megállt velem szemben.
- Szóval… nem szeretnék veled lenni, mert már nem tudok megbízni benned. Rá kellett jönnöm, hogy mindketten megváltoztunk, és már csak a megszokás miatt voltunk együtt, vagy mint két nagyon jó barát. De egyikünk sem akarta ezt feladni, és emiatt nem is kerestünk mást. Nem szeretnék haraggal elválni, mert én nem haragszom rád, és hazugság lenne, ha azt mondanám, hogy nem szeretlek, nagyon szeretlek, de ez így nem állapot. – néztem fel rá komolyan, s meglepődve tapasztaltam, hogy mosolyog.
- Nem akartam magamnak beismerni ezt.
- Tudom, sokáig én sem.
- Mikor jutottunk idáig?
- Nincs időpontja, csak így alakult. – vontam vállat. – Nem szeretném, hogyha találkozunk, akkor kínos legyen. De azt hiszem ezek után nem is lehet. – mosolyogtam, s szemeim megteltek könnyekkel. Odajött, s magához ölelt szorosan, s ekkor vékony patakokban folytak végig arcomon a könnyek. Ahogy elengedet megtöröltem szemeim, s adtam még egy utolsó puszit arcára, és örökre kiléptem az életéből. A cuccaim betettem a kocsiba, majd hazavezettem, s nem időztem el sokat otthon, csak ettem egy keveset, felkaptam az edzőcuccom, és a táncterem felé vettem az irányt.
Hét óra körül félbe kellett hagynom az edzést, mert csörgött a telefonom.
- Szia Tay, mi újság? – szóltam bele vidáman.
- Szia, csak gondoltam megkérdezem, hogy vagy?
- Mattre gondolsz, igaz? – mosolyogtam mégjobban.
- Hát igen! – nevette el magát.
- Semmi, mindent megbeszéltünk, nagyon jól fogadta, egyetértett velem.
- Na az jó.
- Szerintem is.
- És te, hogy vagy? Mit csinálsz most?
- Én teljesen jól vagyok, igazából mintha megkönnyebbültem volna, és éppen edzem.
- Ezen vajon miért nem lepődöm meg?! – mondta, s el tudtam képzelni, ahogy forgatja szemeit közben.
- Miért kérdezted?
- Gondoltam elugorhatnánk valahová.
- Hová?
- Mondjuk vacsizni?
- Felőlem. Mikor?
- Nyolc?
- Legyen fél kilenc.
- Rendben, érted megyek.
- Oké, akkor majd találkozunk. Szia!
- Szia! – azzal letettem. Összeszedtem a holmim, és hazasiettem. Lezuhanyoztam, és feltettem egy kis sminket. Belebújtam kötött ruhámba, és épp csizmámat húztam fel, amikor csörögni kezdett a telefonom.
- Két perc! – szóltam bele azonnal, s még mielőtt letettem, hallottam, hogy elneveti magát, amin én is elmosolyodtam.