44. Decision

Sziasztok!
Sajnálom, hogy ilyen későn, de meghoztam az új részt(ami inkább egy kis átvezetés)! :) Úgy tervezem, hogy a hétvégén hozok még egyet, de nem ígérem! Mindenkinek előre is NAGYON JÓ, IZGALMAKKAL TELI NYARAT, ELŐRE IS JÓ NYARALÁST/TÁBOROZÁST,  és minden mást, ami a nyárral együtt jár!! :)))
Ha van kedvetek, komizzatok, kellemes olvasást!

Puszi!! =)

Míg oda nem értünk, meséltek pár történetet, amiből leszűrhettem, hogy Adrian egyetlen nagy szerelmét leszámítva, mindegyik elég felszínes volt. Persze, azt sem tudhatjuk, hogy a kivétel valóban annak számít-e, ugyanis akkoriban még csak általános iskolába jártak, és elég plátói volt a dolog. Nos, nem igazán lepett meg, de azért jobban örültem volna, ha legalább neki lett volna egy normális kapcsolata, mivel arra már az előző este alkalmával rájöttem, hogy a többieknek nem volt. Kezdtem azt hinni, hogy nincs olyan, hogy örökszerelem, vagy legalábbis az emberek között nincs. A vámpírokat és alakváltókat nem vehettem számításba, érthető okokból kifolyólag...
- Bekenjem a hátad? – kérdezte kedvesen Thekla, mire bólintottam egyet, és gyorsan begyűrtem a táskámba a felsőm. – Ki ne essen a szemetek srácok – nevetett fel, s ahogy Wassily-re és Moshe-ra néztem, azonnal rájöttem, hogy miért mondta. Úgy meredtek rám mindketten, mintha legalábbis valami látványosság lennék, de nem ez volt, ami miatt elpirultam, hanem az, hogy körülöttünk többen is figyeltek. Ijedten néztem végig magamon, de nem lógott ki semmim, minden a helyén volt, megfelelő takarásban. – Most nézzétek meg, zavarba hoztátok! – nevetgélt tovább, mire egy nagyot sóhajtottam.
- Nem jöttem zavarba. Csak remélem, hogy itt is mindenki ismeri a „Mindent a szemnek, semmit a kéznek!” szabályt, mert semmi kedvem helyrerakni azokat az idiótákat – böktem a fejemmel a fiúcsoport felé, akik kaján vigyorral a képükön méregettek.
- Ne aggódj, a közeledbe sem fognak jönni, majd vigyázok rád – simított végig az arcomon Adrian, és egy olyan fölényes, ám veszélyes pillantást lövellt a srácok felé, hogy majdnem elnevettem magam, de bent tartottam, mert nagyon rendes volt, hogy meg akart védeni, vagy mi… persze, ha tudná, hogy könnyűszerrel elbánnék a parton lévő összes emberrel, talán másképp állt volna a dologhoz…

Haza, vagyis a szállodába érve fáradtan rogytam le a kanapéra, és szemléltem, ahogy Adrian a hűtőben kotorászik. Ő sem volt frissebb, mint én, de lovagiasságát ismét igazolta: ő szerzett innivalót. Még a liftben játszottuk le ezt a meccset, ugyanis mindketten iszonyú szomjasak voltunk, de egy rövidebb szócsatát követően bevállalta, hogy majd ő elkészíti az italunkat.
A strandolás végül elég fárasztóra és számomra kissé viccesre is sikeredett, mivel Adrian komolyan vette a „majd vigyázok rád” dolgot, így még a mosdóhoz is elkísért. Azt nem tudtam eldönteni, hogy ez annak volt köszönhető, hogy úgy gondolta, engem zavarna, ha most megtalálna pár kretén, vagy valami egészen más oka volt, amire még gondolni sem akartam.
- Tessék – nyomta a kezembe a poharat, amiben az italom volt.
- Imádlak – mondtam mosolyogva, ugyanis nem akármit, egy mojitot kaptam. Gyorsan ittam pár kortyot, s közben elégedetten hümmögtem, mivel nem meglepő módon, isteni volt. – Ez valami mesés – nyomtam egy puszit az arcára, amit egy hatalmas vigyorral fogadott.
- Örülök, hogy ízlik – mosolygott még mindig. – Nagyon fáradt vagy?
- Eléggé. De a mai napot nagyon kö… mármint, nagyon hálás vagyok. Bár fogalmam sincs, hogyan fogok reggel felkelni – forgattam a szemeim, majd tovább szürcsöltem az innivalóm.
- Ha gondolod, felhívhatom őket, hogy tegyétek át.
- Nem, már muszáj vennem néhány dolgot. De ugye tényleg nem bánod, hogy elmegyek velük?
- Dehogyis! Sőt, inkább örülök neki, hogy ennyire kijöttök.
- Akkor jó – mosolyodtam el, majd felhajtottam a poharamban maradt pár kortyot, aztán nagy nehezen lábra kászálódtam és a szobám felé indultam. – Hát akkor, jó éjszakát! – mondtam visszanézve az ajtóból.
- Jó éjt puszit nem is kapok? – nézett rám kiskutya szemekkel, de a játékos csillogását nem tudta elvenni. Vigyorogva caplattam vissza hozzá, s ahogy lehajoltam, megtámaszkodtam a kanapén, hogy ne essek rá, mert már tényleg alig tudtam talpon maradni.
- De igen – mosolyogtam rá, aztán az arcára nyomtam a jól megérdemelt puszit. Vagy legalábbis nyomtam volna, ha nem fordítja el a fejét, és találom el így az ajkait. Egy pillanatra teljesen lefagytam, s nem tudtam eldönteni, hogy a meglepettségtől, vagy az érzelmi sokktól, amit hirtelen kaptam. Meredten bámultunk egymásra, s éreztem, hogy a reakcióm sok mindent el fog dönteni. Nem tudtam haragudni Adrian-re, annak ellenére sem, hogy ennek még nem jött el az ideje, hiszen tudtam, hogy tetszem neki, és ő sem várhat a végtelenségig… ahogy én sem. Így a tőlem telhető legjobb dolgot tettem.
- Zsivány vagy – egyenesedtem fel mosolyogva, s indultam el a szobám felé, így ezt már csak a vállam felett vetettem oda neki.
- De te pont ezt szereted bennem – jegyezte meg nevetve.
- Így van – mondtam még, majd becsuktam az ajtót, és gyorsan összeszedtem a dolgaimat, amik a fürdéshez, illetve alváshoz szükségesek. Nem voltam hajlandó az érzéseimmel foglalkozni, pontosan tudtam, hogy nem fogok tudni elaludni, és akkor éppen elég időm lesz elmélkedni.

Ahogy sejtettem, nem jött álom a szememre, pedig nagyon el akartam aludni. Kínomban már számoltam bárányt, unalmas dolgokon gondolkoztam, matek példákat oldottam meg fejben, vagy óangol nyelven pörgettem végig magamban a Hamletet. Mind hiába. Újra meg újra Adrian-hez tértek vissza a gondolataim, és ahhoz, hogy mit tegyek. Mert nem halogathattam már sokáig a döntésem, akármennyire is jó lett volna. Bár férfi, neki is vannak érzései, amiket tiszteletben kell tartanom, és melyekkel többé-kevésbé tisztában is voltam, hiszen nem igazán palástolta őket sosem. Így aztán mérlegelni kezdtem, hogy mivel járna az, hogy visszamegyek. Előbb-utóbb, és reméltem, hogy inkább utóbb, szembe kell néznem a családommal és Nahuel-lel, már ha még ott lesz, mert ebben sem voltam biztos. Jake mostanra, ha eddig nem is, de biztosan elmondta, hogy csókolóztunk, és… ezek után én sem biztos, hogy megvártam volna magamat. És itt értem el a probléma legnagyobb részéhez. Jake. Gyűlöltem őt, azért amit tett, és amikor tette, meg azért is, mert ezzel egy olyan döntés meghozatalát hozta előrébb, amivel még nem akartam foglalkozni. No meg, az sem másodlagos, hogy ha esetlegesen hazamegyek, miként viszonyulnék hozzá, hiszen elég volt csak rá gondolnom, hogy a gyomrom hangyányira zsugorodjon, aminek nem csak a düh volt az oka… Kétségkívül szerettem őt, de egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy miként, illetve mennyire. És ha már a hazamenetelnél tartunk, akkor megint visszaértem a kiindulási pontomhoz… vagyis Adrian-hez. Ördögi kör volt ez, amely nem hagyott nyugodni, de amelyen szerencsére a fizikai szükségleteim felülkerekedtek…

Reggel kellemes simogatásra ébredtem. Ismét. Jól esett, hogy ilyen kedvesen ébresztget, arról nem is beszélve, hogy ő még simán aludhatott volna, vagy legalábbis nem mondta, hogy neki fel kellene kelnie akármiért is.
- Jó reggelt! – köszöntem rá, és egy kicsit közelebb kecmeregtem hozzá, még mindig csukott szemmel.
- Neked is, hercegnő – szólalt meg kissé rekedtesen. Aha, szóval ő sem kelhetett olyan régen… Ahogy kinyitottam a szemem, a kép igazolta is ezen gondolatom, ugyanis kissé borostásan olyan részeken is, ahol egyébként borotválkozni szokott, kócosan, álmos szemekkel és egy szál alsónadrágban ült az ágyam szélén, és ébresztgetett kedvesen. – Ideje felkelni.
- Tudom… de nem akarok. A lányok úgyis késni fognak – mondtam egy ásítással kísérve.
- Ha vásárlásról van szó? Nem hinném – kuncogott.
- Mennyi az idő?
- Nyolc óra múlt pár perccel – felelte, mire a szemeim úgy kipattantak, ahogy én az ágyból. Azonnal a táskámhoz rohantam, és kezdtem el kutatni egy rendes ruha után, amit Adrian nevetve szemlélt.
- Ne nevess! – vágtam hozzá egy, a kezembe kerülő ruhát, amit szintén itt vettem. Tovább keresgéltem, de egy pillanatra Adrian-re pillantottam, aki időközben befejezte a nevetgélést, és óriási figyelemmel tüntette ki a kezében tartott ruhát. Amikor észrevette, hogy figyelem, egy pimasz mosoly ült ki az arcára.
- Nem lehetne, hogy ezt vedd fel? – húzogatta a szemöldökeit, amit csak egy szemforgatással fogadtam. A ruha, ami nála volt, ciklámen színben tündökölt, ami önmagában is egy eléggé figyelemfelkeltő szín, de ezt tetézte még az is, hogy az alja épphogy elért combközépig, és bár nyakba akasztós volt, a közepén lévő kivágás eléggé merésszé tette, nem mellesleg olyan szinten simult a testemhez, hogy nem sok mindent bízott a képzeletre. Egy buliba talán megfelelő, de egy sima hétköznapra? Aligha.
- Nem, nem lehetne. Hacsak nem szeretnéd, hogy a helyi maffiózók elkapjanak, mert prostinak néztek, aztán pedig munkába állítsanak – túloztam szándékosan. Először is már az elkapás során problémába ütköznének, másodszor pedig… nos, nincs másodszor.
- Ahhoz azért nekem is lenne egy-két szavam – kacsintott rám, mire felnevettem.
- Te nem jössz velünk, szóval nemigen lenne hozzá szavad.
- Ahogy gondolod. De maradjunk annyiban, hogy a biztonságod garantálva van – mosolyodott el mindentudóan. Nem firtattam a dolgot, ugyanis azt már megtanultam, hogy néha jobb csendben maradni. Adrian, vagyis inkább az apja, de gondolom így ő is, elég befolyásos személyek lehetnek, és nem akartam arra gondolni, hogy esetleg valami közük lehet az alvilághoz. Így tovább kotorásztam, mígnem rá nem leltem a megfelelő darabra. Egy kék, denevérujjasruha volt, amihez előhalásztam a nyakláncot is, ami hozzá tartozott.
- Mennyi az idő? – kérdeztem ismét, miközben a fürdő felé vettem az irányt.
- Negyed kilenc.
- Oké, akkor, ha esetleg fél óra múlva nem jönnék ki, megtennéd, hogy bekopogsz hozzám?
- Persze – mosolyodott el. Amikor mellé értem, hirtelen lefékeztem, és lenéztem rá.
- Ó, és köszönöm a kedves ébresztést – hajoltam le hozzá, és ezúttal szigorúan ügyeltem rá, hogy az arcára nyomjam a puszit.
- Szívesen, máskor is – mondta még, majd mivel bezárkóztam a fürdőbe, hogy elkészüljek, gondolom kiment a reggeli kávéjáért...