47. Talking

Nem tudom, mennyi idő telt el, amikor sikerült megnyugodnom. A gondolataim ide-oda cikáztak, a boldogságom beárnyékolta pár nem elhanyagolható tényező. Elhúzódtam tőle, és komolyan néztem fel rá.
- Mi… nem lehetünk együtt. Én… nem bánthatok meg ennyi embert.
- Mégis kit bántanál meg? – kérdezte mosolyogva, ami egy kicsit bosszantott.
- Nahuel-t, Adrian-t, vagy… Leah-t – mondtam, amire csak forgatta a szemeit. – Vagy a családom. Nem hinném, hogy túlzottan örülnének nekünk.
- Nem érdekel, hogy ki mit szól hozzá! Ha szeretsz, márpedig az imént ezt mondtad, akkor teszek rá, hogy mit szól hozzá a családod, ha azt szeretnéd, vissza sem kell mennünk!
- Szerinted ez tényleg ilyen könnyen menne? – néztem fel rá reménykedve.
- Nem csak menne, menni is fog. Csak mi ketten számítunk – mosolyodott el.
- De Adrian… beszélnem kell vele. Vissza kell mennem a szállodába.
- Majd holnap megkeressük.
- De vele lakom – mutattam rá.
- Hogy mi? Te… - hőkölt hátra, amin majdnem elmosolyodtam, de visszafogtam magam. – Te vele laksz? De… ne haragudj, nem kérhetlek számon miatta – lépett ismét közelebb hozzám.
- Nála lakom, igen. A lakosztályában. De még mielőtt másra gondolnál, van külön szobám, és Adrian mindig is úriember volt, nem úgy, mint egyesek – magyaráztam, mire zsiványan elmosolyodott.

- Ez a te Adrian-ed egyre szimpatikusabb nekem – mosolygott.
- Pont ez az. Nem akarom megbántani – ráztam meg a fejem.
- Előbb-utóbb úgyis hazajöttél volna, nem? Akkor pedig…
- Igazad van. De ettől még nem lesz könnyebb.
- Akarod, hogy én beszéljek vele? – kérdezte, s valami olyan csillant a szemében, amitől egy kicsit bepöccentem.
- Nem, és eszedbe se jusson!
- Mi? – tette az ártatlant, de nem tudott átverni.
- Jake, töröld le az azt eszelős vigyort a képedről, vagy én törlöm le!
- Jó, oké-oké. Egyedül akarsz beszélni vele?
- Igen! Muszáj elmagyaráznom neki a dolgot, és nem fog menni, ha te is ott vagy.
- Miért is? – kérdezte csibészesen.
- Mert nem tudnánk olyan őszintén beszélni.
- Azt hittem azért, mert csak rám tudnál figyelni – grimaszolt, mire lábujjhegyre álltam, s a tarkója köré fonva a kezeim, lehúztam magamhoz, és egy apró puszit nyomtam a szájára.
- Meg azért sem – mosolyodtam el, mire ismét egy csókban forrtunk össze, de ez csak halvány árnyéka volt az előzőnek. – Ideje is, visszamennem. Még össze kell pakolnom, mert valószínűleg jobb lesz, ha lelépek.
- Visszakísérlek.
- Oké, de fel nem jöhetsz!
- Megegyeztünk – vigyorgott, így elindultunk visszafelé. 

A sziklafalon könnyűszerrel túljutottunk, így amikor ismét az úton sétáltunk, kissé furcsán éreztem magam, de ezt Jake könnyen áthidalta, ugyanis a derekamnál fogva az oldalához hozott, így sétáltunk visszafelé. Mindketten a gondolatainkba merültünk, s bár nem akartam megtörni a csendet, tényleg nem, a kíváncsiságom ismét győzött.
- Mikor jöttél meg?
- Ma reggel.
- És honnan tudtad, hogy a parton leszek? – zúdítottam rá a kérdéseimet, amikre szerencsére készségesen válaszolt.
- Valójában már a szállodától követtelek, csodálkoztam is, hogy nem vetted észre.
- De… miért nem...
- Mert azt akartam, hogy csak ketten legyünk, és nyugodtan tudjunk beszélni. Meg persze kíváncsi voltam, hogy hova mész.
- Értem. Amikor eljöttél otthonról, mit mondtál? Úgy értem…
- Nem mondtam semmit, csak megvettem a jegyet, és eljöttem. Apád nem hitte el, hogy itt vagy, de mivel én biztos voltam benne, utánad jöttem. Nézd, én nem akartam, hogy ez legyen, mármint, hogy elszökj. Csak azt akartam, hogy tudd, nem vagy szerelmes Nahuel-be. Nem gondoltam, hogy ez ennyire fel fog kavarni, mert ha tudom, akkor sosem tettem volna meg – magyarázkodott, amire elmosolyodtam. 

Annak ellenére, hogy már nem haragudtam rá, jó volt tudni, hogy nem akart megbántani. Persze, én is félreértettem a dolgokat, mint kiderült, de ő sem volt valami szolgálatkész magyarázat terén.
- Már mindegy, Jake. Ami történt, megtörtént, és hogy őszinte legyek… ha akkor nem csókolsz meg, mi talán sosem… tudod.
- Sosem mi? – kérdezte csibészesen.
- Sosem jövünk össze. Akkor talán sosem valljuk be, hogy szeretjük egymást – mondtam óvatosan, mire egyszerűen lecövekelt. Félve sandítottam fel rá, mire azzal a kezével, ami nem a derekamon volt, megfogta az állam és maga felé fordította, így kényszerítve arra, hogy a szemébe nézzek.
- Nessie, én nem csak szeretlek, imádlak. És igen, nekem is furcsán hangzik, de el sem tudod képzelni, hogy milyen jó arra gondolnom, hogy mostantól akkor érinthetlek meg, amikor csak akarlak, és akkor csókolhatlak meg, amikor csak kedvem szottyan rá.
- Eddig is megtehetted volna… - motyogtam.
- Nem, nem tehettem volna – rázta meg a fejét. Ezek szerint hallotta. – Amíg te magad sem voltál biztos az érzéseidben, hogy is tehettem volna? Sosem akartam neked fájdalmat okozni, elüldözni meg pláne nem, de fogalmam sem volt, hogy mutathatnék rá arra, amit csak sejtettem, de nem tudtam biztosan. Amikor viszont megtudtam, hogy elmentél, biztos lettem benne, hogy igazam volt – nézett a szemembe mélyen.
- Én csak… nem tudom. Valahol mindig is vártam, hogy megtedd azt a bizonyos első lépést, de te mindig csak egy felet léptél, aztán meg kettőt hátra. Nem tudtam rajtad kiigazodni. Hiába igyekeztem kimutatni, hogy kedvellek, mindig gyereknek kezeltél, aztán jött az a bizonyos fél lépés, és nem értettem mi van.
- Amikor közeledtem hozzád, azért volt, mert nem tudtam visszafogni magam. El sem tudod képzelni milyen nehéz volt nem megérinteni, vagy azt végignézni, ahogy Nahuel-lel, vagy Adrian-nel vagy, és nem beverni mindkettőnek a képét, már csak azért is, mert rád néztek.
- Sajnálom – mondtam szomorúan, hiszen nekem már az is rosszul esett, hogy tudtam, Leah-val van.
- Ne tedd. Ahogy mondtad, ami volt, elmúlt. Csak az a lényeg, hogy itt vagyunk egymásnak, rendben? – kérdezte komolyan, mire csak bólintani tudtam. Egy apró puszit lehelt az ajkaimra, majd tovább noszogatott, így kénytelen voltam ismét elindulni.

- Szóval anyáék nagyon kiborultak?
- Ó, de még mennyire! Teljesen odavoltak!
- De apa ugye nem… ?
- Hidd el, legszívesebben megölt volna, de mivel tisztában volt vele, hogy azzal neked is fájdalmat okozna, hozzám sem ért. Persze, azt nem mondom, hogy nem fenyegetett meg, de… - itt félbehagyta a mondatot, és sejtelmesen elmosolyodott. Arra már rég rájöttem, hogy mindketten elég könnyen kaphatóak egymás fenéken billentésére, így inkább csendben maradtam, hiszen biztos voltam benne, hogy Jacobot sem kell féltenem, ha arra kerül a sor.
- Felhívtad őket? – kérdeztem ijedten, amikor leesett, hogy bőven volt rá ideje.
- Még nem.
- Akkor nem lehetne, hogy esetleg… csak egy pár napot még várj vele? Csak néhányat.
- Nessie, jobb, ha tudják, hogy jól vagy. Én is elvárnám, hogy az, aki megtalált, értesítsen róla.
- Még nem akarok hazamenni, egyszerűen még nem.
- Mitől félsz? Te is tudod, hogy azonnal a nyakadba vetik maguk, ahogy meglátnak.
- Nem tudom. Csak még nem akarok hazamenni. Kérlek, Jake!
- Jól van. De tényleg csak pár napot – mondta figyelmeztetően, aztán valami olyasmit mormolt az orra alatt, hogy mit fog ő még azért kapni, ha ez kiderül.
- És Nahuel? Nagyon dühös volt?
- Mit számít? – horkantott fel.
- Nekem igenis számít! Megbántottam őt!
- Nem volt dühös, inkább olyannak tűnt, mint aki már várta, hogy ez lesz, és fel volt rá készülve – válaszolt beletörődően, amiért roppant hálás voltam.
- Akkor nem volt mérges?
- Nem, nem volt az.
- A többiek?
- Kire gondolsz?
- Mindenki másra. A falkatagokra, a lányokra. Mindenkire.
- Seth kissé kiakadt.
- Seth? De hát miért?
- Ó, nem rád volt mérges, hanem rám. Azt mondta egy vadbarom vagyok, és hogy nálam hülyébbel még nem találkozott – grimaszolt.
- És? Igaza volt?
- Egy kicsit igen. De nem mondom, jó nagyot tud ütni a kis piszok! – simogatta az állkapcsát.
- Összeverekedtetek? – kérdeztem döbbenten, s ezúttal én kényszerítettem megállásra őt.
- Nem igazán – vont vállat, s kis ráncigálás után tovább mentünk. – Csak amikor kifejtette a véleményét, kaptam tőle egyet.
- Mire te?
- Mire én nem csináltam semmit. Részben igaza volt, szóval megérdemeltem a maflást – Ezen nevetni kezdtem. Persze, nem azért, mert Jacobot megütötte Seth, hanem mert Seth szembeszállt vele, és kerekperec kifejtette a véleményét. Bátor a kölyök, nem mondom.

- Ezt még meg kell neki köszönnöm – kuncogtam tovább.
- Hé! – nevetett ő is velem.
- Ha már tőlem nem kaptál akkorát, akkor legalább tőle igen – magyaráztam.
- Lehet, hogy nem volt olyan nagy a tiéd, de mintha csak összebeszéltetek volna, ugyanis pontosan ugyanoda ütöttél. De… ha itt akarsz még maradni. Hol fogsz aludni? Mert azt mondtad, összepakolsz, és eljössz tőle, amit nem mintha bánnék, de akkor is.
- Te kerestél már szállást?
- Találtam egy helyet, és megkaptam az utolsó szobájukat – vont vállat.
- Egy ágyas?
- Nem, franciaágy van benne – válaszolta, látszólag nem esett le neki, hogy mire akarok célozni. Persze így, hogy csak egy franciaágy volt benne, kissé zavarba jöttem, de ha úgy alakul… akkor maximum Jake leköltözik a földre, vagy mi… De talán van benne egy kanapé, amin elférek, vagy ha nem, akkor is még ott van a lehetőség, hogy felszabadul egy szoba, de végső esetben tényleg aludhat valamelyikünk… - Min gondolkodsz?
- Hogy ha téged nem zavar, akkor talán ideiglenesen, amíg nem találok egy szobát, talán aludhatnék nálad – motyogtam el a dolgot, s miután már egy perce jött mellettem szótlanul, felsandítottam rá. – Jake?
- Hmm? Ja, igen, persze. Majd alszom a földön – mondta egy torokköszörüléssel kísérve. Aha, szuper! Ő rögtön erre gondol... mondjuk, mire is számítottam?!