46. Nothing is perfect

Miután megebédeltünk sem voltam sokkal bölcsebb, s úgy gondoltam, estig csak sikerül kitalálnom valamit. Adrian-t magunk mögött hagyva jártunk be pár cipőboltot, s a végén még néhány kiegészítőt és bikinit is sikerült vennem, amiknek nagyon örültem.
Haza már együtt mentünk, de előbb a lányokat tettük ki, majd mi is visszamentünk a szállodába. Adrian hősiesen cipelte a csomagjaim, bár nem volt annyira sok, hogy nekem is jusson belőle. A szobába érve a kipakolást elkerülte azzal, hogy egy fontos elintéznivalóra hivatkozva átment a saját szobájába, hogy elintézzen egy-két hívást, így kényelmes tempóban kezdtem el kipakolni, ezúttal már a saját táskámból is. Hiába agyaltam kifogás után, nem igazán találtam megfelelőt. Nagyjából egy óra múlva végeztem, s bár a szekrényt nem töltöttem meg, azért már jobb volt a helyzet.
- Ha gyorsan elkészülsz, te is eljöhetsz velem Wassily-hez – jött be hozzám Adrian. Bocsánatkérő pillantást vetettem rá, s úgy döntöttem, a legjobb, ha az igazat mondom.
- Nagyon haragudnál, ha nem mennék?
- Dehogy, akkor majd felveszünk, amikor elkészültél.
- Nem úgy értettem. Egyáltalán. Nagyon fáradt vagyok, és most nincs valami nagy hangulatom, pláne nem bulizni. Ne haragudj! – mondtam, s láttam rajta, hogy meglepődött, de kis habozás után felelt.
-  Nem, dehogy, te ne haragudj, hogy meg sem kérdeztem, akarsz-e jönni. Akkor felhívom őket, és lemondom – vont vállat.
- Nem Adrian, nem mondod le. Elmész, és jól érzed magad a barátaiddal – lépkedtem oda hozzá. – Különben is, már késő volna lemondani.
- Ilyen alapon neked is jönnöd kéne – mosolyodott el ördögien.
- Szóltam volna hamarabb is, de ott voltak a lányok, és biztos megpróbáltak volna meggyőzni, valószínűleg sikerrel is, de tényleg nagyon fáradt vagyok, és tudtam, hogy te meg fogod érteni – néztem fel rá bűnbánóan.
- Jól van, csak ne nézz így. Nincs semmi baj, de biztos, hogy nem akarod, hogy itt maradjak veled?
- Egész biztos – bólintottam.
- Akkor viszont én indulok is – nézett rám bocsánatkérően. – Bármi van, hívj nyugodtan, a telefon mellett van a számom.
- Nem lesz semmi baj, nyugi. Csak érezd jól magad, rendben?
- Ez menni fog. Pihenj! Lehet később beugrunk még – nyomott egy puszit az arcomra, amit viszonoztam, majd kitessékeltem a szobából, így elindult. Tényleg nem volt kedvem bulizni, és fáradt is voltam. Azt tudtam, hogy aludni nem fogok tudni, így kis hezitálást követően egy táskába bedobtam az irataim, egy kevés pénzt, illetve a kis kártyát, ami a lakosztályt nyitotta.
A lifttel leérve bólintottam a recepciósnak, aki ezzel konstatálhatta, hogy én is elhagytam a szállodát.

Céltalanul indultam el a part menti sétányon, s csak élveztem a meleg szellőt, ami fújt még így napnyugta tájt is, illetve a körülöttem lévő zsivajt, ami egyre halkult, ahogy távolodtam a strandszakasztól. Végül a sétánynak is vége lett, így kimentem az útra, ahol csak elvétve jött egy-két autó, illetve motoros. Egy háromnegyed órája sétálhattam, amikor rájöttem, hogy a lábaim önkénytelenül is a régi szállásunk felé vezettek, s majd belesajdult a szívem, ahogy az ismerős apartmanra néztem. Hiányoztak az otthoniak, és egyre inkább úgy éreztem, hogy haza kell mennem legalább rendbe tenni a dolgokat. Gyávaság volt eljönnöm, és gyávaság volna nem hazamenni is. Végül tovább sétáltam, egyenesen a felé a partszakasz felé, ahol csak a mi kis csapatunk strandolt, majd ahogy elértem a meredek sziklafalat, óvatosan leereszkedtem rajta. A víz széléhez sétáltam, és a víztükörben néztem a készülő naplementét, s nem sokkal később már csak a tájban gyönyörködtem, a tudatomat nyugalom járta át, a hallásom pedig a tenger morajlása töltötte be.
- Tudtam, hogy itt leszel – szólalt meg a hátam mögül egy nagyon is ismerős hang, de az első pillanatban azt hittem, csak képzelem a dolgot. Az eddigi nyugalmam azonnal elszállt, helyét a fájdalom, a düh és még sok más érzelem vette át, s a másodperc törtrésze allatt fordultam meg a tengelyem körül.
- Jacob? – kérdeztem hitetlenkedve, pedig a két szememmel láttam közeledő alakját. Nagyokat pislogtam, amikor elém ért, s teljes valójában tornyosult felém.

Csak egy egyszerű, szürkéskék póló és egy fehér nadrág volt rajta, ami kissé meglepett, de le is nyűgözött. Még most is úgy gondoltam, hogy jól néz ki, pedig mennyivel könnyebb lett volna utálni, ha legalább nem ennyire szívdöglesztő. Az arcáról semmit sem tudtam leolvasni, s mivel olyan hévvel fürkészett végig, a szemébe sem tudtam nézni. Szinte láttam, ahogy kielemezi a látványom, s amikor mindent rendben talált, egy aprót még bólintott is, amin elmosolyodtam. De csak egy kicsit.
- Tudtam, hogy itt leszel – ismételte meg.
- Ezt már mondtad – keményítettem meg magam. – De honnan?
- A telefonod ugyan kidobtad, de nem kapcsoltad ki. Ellenőriztük a híváslistád, és amint megláttam, hogy Adrian keresett reggel, tudtam, hogy hozzá jöttél. Apád nem hitte el, azt mondta, hogy te ennél okosabb vagy, de én tudtam, hogy itt leszel.
- Ha sértegetni akarsz, akkor haza is mehetsz, Jacob! – mondtam dühösen.
- Nem sértésnek szántam. Csak tudtam, hogy Adrian-ben megbízol, ezért hozzá fogsz jönni – magyarázta keserűen, s meglepődtem, hogy ezúttal ennyire kimutatja az érzelmeit.
- Miért jöttél ide? – kérdeztem hidegen, de valójában majd’ kibújtam a bőrömből, olyan kíváncsi voltam.
- Tudni akartam, hogy jól vagy-e – felelte komolyan, és ismét végigfuttatta rajtam a tekintetét.
- Hát, mint látod, jól vagyok – mondtam ki nehezen a szavakat, mivel nem igazán éreztem igaznak őket.
- Akkor haza kell jönnöd.
- Nem Jake, nekem semmit sem kell tennem, vagy nem tennem. Egyedül én fogom eldönteni, mikor megyek haza, nem te.
- Nem miattam. Bella és a családod majd’ megőrül, én pedig nélküled nem megyek haza.
- Ó, és gondolom, Leah nem igazán örül a távollétednek. Vagy talán ő is veled jött? – kérdeztem csípősen.
- Leah-nak semmi köze ehhez! – emelte meg a hangját mérgesen, de még nem kiabált.
- Hogyne lenne, Jake?! Megcsókoltál, érted?
- Te pedig visszacsókoltál!
- Pontosan! Amikor hazamegyek, nem tehetek úgy, mintha misem történt volna! Én… nem tudok így Nahuel szemébe nézni… és máséba sem – fordítottam neki hátat, de egy könnyed mozdulattal visszafordított maga felé.
- Nem tettél semmi rosszat érted? Az, hogy csókolóztunk, csak azt bizonyította, hogy nem vagy szerelmes Nahuel-be! Egyébként meg már hazament. Abban a pillanatban fogta a cókmókját, hogy elmondtam, a csókunk miatt mentél el.
- Hát, kösz szépen Jake, igazán hálás vagyok! – rántottam ki a karom a szorításából.
- A szíve mélyén ő is tudta, hogy nem őt szereted, ahogy te is tisztában voltál vele, de nem ismerted volna be.
- Esélyt sem adtál rá, hogy egymásba szeressünk.
- Sosem szerettél volna belé.
- Nem tudhatod.
- Nem tudhatom? Szerinted én nem próbáltam? Fogalmad sincs hány percet, órát vagy napot töltöttem azzal, hogy meglássak valakit, akit meg tudnék szeretni. Aki viszont szeretne, akit bármikor láthatnék, és nem kellene azzal foglalkoznom, hogy vajon jól van-e, mert bármikor felhívhatom, hogy megtudjam. Aki egyáltalán elérhető közelségbe lenne! A szerelem nem olyan dolog Nessie, amit ki és –bekapcsolhatunk, az van és kész.
- Pontosan. Talán egy idő után…
- Egy idő után mi? – lépett hozzám közelebb, így veszélyesen közel kerülve hozzám. – Akkor talán… már nem szerettél volna engem?
- Nem szeretlek! Utállak Jacob, fogd fel végre!
- Sosem tudnál utálni! – ölelte át a derekam.
- Engedj el! – nyöszörögtem.
- Mondd ki, hogy szeretsz, és ezért mentél el. Hogy azért mentél el, mert félsz beismerni, és mert féltél volna elmondani Nahuel-nek, és mert féltél, hogy én nem így érzek – mondta egyre közelebb hajolva hozzám, s a végére a hangja már suttogássá halkult.

A szívem őrült vágtába kezdett, nemcsak a szavai miatt, de a közelsége, a forró bőre az enyémen, és a tekintete is mind ezt váltották volna ki egyesével is, nemhogy együtt! A tekintete szinte perzselt, s minden igyekezetem ellenére sem tudtam elszakítani tőle a szemem. Az összes erőmre szükségem volt, hogy meg tudjak szólalni, de először olyan halk volt a hangom, hogy nem hallhatta, így nyeltem egyet, és megismételtem.
- Engedj el, Jake! – parancsoltam ezúttal határozottan.
- Vagy különben mi lesz? – kérdezte pimaszan.
- Elfelejted, hogy az én kezem nem olyan törékeny, mint anyáé.
- Nem ütnél meg – vont vállat.
- Én a helyedben nem kockáztatnék!
- De én mégis szeretnék – hajolt közelebb, s nekem sem kellett több, már lendítettem is az öklöm, amely egy hatalmas csattanással ért célba Jake állkapcsán. Elengedett, de ahelyett, hogy bosszús lett volna, elmosolyodott.
- Most meg min mosolyogsz? – kérdeztem dühösen.
- Szép ütés volt, de tudsz te ennél nagyobbat is – jegyezte meg. Igaza volt, szándékosan fékeztem meg az utolsó pillanatban a kezem, mert nem akartam neki ártani, egyszerűen képtelen lettem volna rá.
- És akkor mi van?!
- Szerintem azért nem ütöttél meg igazán, mert valójában nem is akartál megütni – szelte át a köztünk lévő távolságot ismét. Kezdett az idegeimre menni, hogy ilyen hosszú lába van. Ismét magához húzott, s nem ellenkeztem, tudtam, hogy sokkal erősebb nálam. A tekintete ismét rabul ejtett, s olyan könnyű lett volna azt mondani, hogy szeretem, hogy ezek után minden rendben lesz, de tudtam, hogy nem így van. Az arca ismét közeledett felém, s mikor már csak centik választottak el minket egymástól, elfordítottam a fejem.
- Kérlek, ne!
- Miért? Adrian miatt? Mert belé sem vagy szerelmes, te is tudod.
- Nem miatta. Hanem mert nem bukkanhatsz fel egyik pillanatról a másikra Jake, és csókolhatsz meg, amikor kedved tartja. Nekem… ez nem csak egy csók, értsd meg.
- És ki mondta, hogy nekem az? – kérdezte kissé mérgesen, de igyekezett lágy maradni.
- Neked ott van Le…
- Az isten szerelmére, felejtsd már el Leah-t! Ő csak a barátom, semmi több!
- Ez… akkor sem helyes.
- Miért? – kérdezte, mire visszafordítottam a fejem, de esélyem sem volt válaszolni, ugyanis abban a pillanatban lecsapott az ajkaimra, és minden gondolatom elszállt. Nem akartam tiltakozni, csak Jacobot akartam. Eleinte lassan játszadozott az ajkaimmal, finoman becézgette őket, de amikor a kezeimmel közelebb húztam magamhoz a tarkójánál fogva, s az egyikkel a hajába túrtam, már a nyelvét is a táncba küldve, csókolt. A térdeim remegni kezdtek, a gyomromban pedig ismét megjelentek a kis pillangók, amelyeknek létezését eddig magam előtt is letagadtam, s melyek most mégis szabadon szárnyaltak, ezzel már-már önkívületi állapotba taszítva engem. Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telhetett el, de a levegőhiány miatt kelletlenül szétváltunk, s szótlanul meredtünk egymásra. Nem akartam, hogy ennek a pillanatnak vége szakadjon, így amikor mégis szólásra nyitotta a száját, megijedtem. Féltem, hogy mi lesz ezután.
- Szeretlek – mondta őszintén, az arcáról lehullott a maszk, amelyet úgy utáltam, a szeméből pedig sütött, hogy komolyan gondolta, amit mondott. Nem hittem, hogy az előzőnél létezik tökéletesebb pillanat, de ismét tévedtem, mert ez az egyetlen, manapság kissé elcsépelt szó, olyan hatással volt rám, amit el sem tudtam képzelni, alapjaiban rengette meg a világomat.
- Én is szeretlek, Jake! – zokogtam, ugyanis a könnyeim záporozni kezdtek. Sok minden miatt sírtam, és nem mindegyik a felhőtlen öröm volt, de mégis a kő, amely leesett a szívemről, olyan megkönnyebbülést okozott, hogyha Jacob nem húz a mellkasára, valószínűleg nyomban elszálltam volna. Felszabadultam, hiszen most már tudtam, hogy ő is szeret, és boldogsággal töltött el a tudat. Ugyanakkor tudtam, hogy ez még nem elég ahhoz, hogy minden rendben legyen, és itt még Adrian jelentette a legkisebb problémát, bár nem akartam megbántani őt. Jake eközben megnyugtató dolgokat suttogott, a hátamat folyamatosan simogatta, s apró puszikat nyomott a fejemre...