Közérdekű közlemény! =)

Haliho!!

Nos, csak pár infót osztanék meg Veletek:
Az új történetem, bár eleinte úgy írtam, hogy Taylor Lautner a főszereplője, mivel a Merengőn fogom publikálni (mert találtam egy nagyon kedves BÉTÁT, aki elvállalt), ezért Taylor Williams lett belőle. Privet Drive kategóriába írtam, és ráadásul azt sem szeretném, hogy aki esetleg nem szereti T.L.-t, annak emiatt elmenjen a kedve a történetem olvasásától, plusz a karaktere is megváltozott valamelyest.
Ettől függetlenül remélem, hogy olvasni fogjátok, és tetszeni is fog!! :)

Puszi!! =)

47. Talking

Nem tudom, mennyi idő telt el, amikor sikerült megnyugodnom. A gondolataim ide-oda cikáztak, a boldogságom beárnyékolta pár nem elhanyagolható tényező. Elhúzódtam tőle, és komolyan néztem fel rá.
- Mi… nem lehetünk együtt. Én… nem bánthatok meg ennyi embert.
- Mégis kit bántanál meg? – kérdezte mosolyogva, ami egy kicsit bosszantott.
- Nahuel-t, Adrian-t, vagy… Leah-t – mondtam, amire csak forgatta a szemeit. – Vagy a családom. Nem hinném, hogy túlzottan örülnének nekünk.
- Nem érdekel, hogy ki mit szól hozzá! Ha szeretsz, márpedig az imént ezt mondtad, akkor teszek rá, hogy mit szól hozzá a családod, ha azt szeretnéd, vissza sem kell mennünk!
- Szerinted ez tényleg ilyen könnyen menne? – néztem fel rá reménykedve.
- Nem csak menne, menni is fog. Csak mi ketten számítunk – mosolyodott el.
- De Adrian… beszélnem kell vele. Vissza kell mennem a szállodába.
- Majd holnap megkeressük.
- De vele lakom – mutattam rá.
- Hogy mi? Te… - hőkölt hátra, amin majdnem elmosolyodtam, de visszafogtam magam. – Te vele laksz? De… ne haragudj, nem kérhetlek számon miatta – lépett ismét közelebb hozzám.
- Nála lakom, igen. A lakosztályában. De még mielőtt másra gondolnál, van külön szobám, és Adrian mindig is úriember volt, nem úgy, mint egyesek – magyaráztam, mire zsiványan elmosolyodott.

- Ez a te Adrian-ed egyre szimpatikusabb nekem – mosolygott.
- Pont ez az. Nem akarom megbántani – ráztam meg a fejem.
- Előbb-utóbb úgyis hazajöttél volna, nem? Akkor pedig…
- Igazad van. De ettől még nem lesz könnyebb.
- Akarod, hogy én beszéljek vele? – kérdezte, s valami olyan csillant a szemében, amitől egy kicsit bepöccentem.
- Nem, és eszedbe se jusson!
- Mi? – tette az ártatlant, de nem tudott átverni.
- Jake, töröld le az azt eszelős vigyort a képedről, vagy én törlöm le!
- Jó, oké-oké. Egyedül akarsz beszélni vele?
- Igen! Muszáj elmagyaráznom neki a dolgot, és nem fog menni, ha te is ott vagy.
- Miért is? – kérdezte csibészesen.
- Mert nem tudnánk olyan őszintén beszélni.
- Azt hittem azért, mert csak rám tudnál figyelni – grimaszolt, mire lábujjhegyre álltam, s a tarkója köré fonva a kezeim, lehúztam magamhoz, és egy apró puszit nyomtam a szájára.
- Meg azért sem – mosolyodtam el, mire ismét egy csókban forrtunk össze, de ez csak halvány árnyéka volt az előzőnek. – Ideje is, visszamennem. Még össze kell pakolnom, mert valószínűleg jobb lesz, ha lelépek.
- Visszakísérlek.
- Oké, de fel nem jöhetsz!
- Megegyeztünk – vigyorgott, így elindultunk visszafelé. 

A sziklafalon könnyűszerrel túljutottunk, így amikor ismét az úton sétáltunk, kissé furcsán éreztem magam, de ezt Jake könnyen áthidalta, ugyanis a derekamnál fogva az oldalához hozott, így sétáltunk visszafelé. Mindketten a gondolatainkba merültünk, s bár nem akartam megtörni a csendet, tényleg nem, a kíváncsiságom ismét győzött.
- Mikor jöttél meg?
- Ma reggel.
- És honnan tudtad, hogy a parton leszek? – zúdítottam rá a kérdéseimet, amikre szerencsére készségesen válaszolt.
- Valójában már a szállodától követtelek, csodálkoztam is, hogy nem vetted észre.
- De… miért nem...
- Mert azt akartam, hogy csak ketten legyünk, és nyugodtan tudjunk beszélni. Meg persze kíváncsi voltam, hogy hova mész.
- Értem. Amikor eljöttél otthonról, mit mondtál? Úgy értem…
- Nem mondtam semmit, csak megvettem a jegyet, és eljöttem. Apád nem hitte el, hogy itt vagy, de mivel én biztos voltam benne, utánad jöttem. Nézd, én nem akartam, hogy ez legyen, mármint, hogy elszökj. Csak azt akartam, hogy tudd, nem vagy szerelmes Nahuel-be. Nem gondoltam, hogy ez ennyire fel fog kavarni, mert ha tudom, akkor sosem tettem volna meg – magyarázkodott, amire elmosolyodtam. 

Annak ellenére, hogy már nem haragudtam rá, jó volt tudni, hogy nem akart megbántani. Persze, én is félreértettem a dolgokat, mint kiderült, de ő sem volt valami szolgálatkész magyarázat terén.
- Már mindegy, Jake. Ami történt, megtörtént, és hogy őszinte legyek… ha akkor nem csókolsz meg, mi talán sosem… tudod.
- Sosem mi? – kérdezte csibészesen.
- Sosem jövünk össze. Akkor talán sosem valljuk be, hogy szeretjük egymást – mondtam óvatosan, mire egyszerűen lecövekelt. Félve sandítottam fel rá, mire azzal a kezével, ami nem a derekamon volt, megfogta az állam és maga felé fordította, így kényszerítve arra, hogy a szemébe nézzek.
- Nessie, én nem csak szeretlek, imádlak. És igen, nekem is furcsán hangzik, de el sem tudod képzelni, hogy milyen jó arra gondolnom, hogy mostantól akkor érinthetlek meg, amikor csak akarlak, és akkor csókolhatlak meg, amikor csak kedvem szottyan rá.
- Eddig is megtehetted volna… - motyogtam.
- Nem, nem tehettem volna – rázta meg a fejét. Ezek szerint hallotta. – Amíg te magad sem voltál biztos az érzéseidben, hogy is tehettem volna? Sosem akartam neked fájdalmat okozni, elüldözni meg pláne nem, de fogalmam sem volt, hogy mutathatnék rá arra, amit csak sejtettem, de nem tudtam biztosan. Amikor viszont megtudtam, hogy elmentél, biztos lettem benne, hogy igazam volt – nézett a szemembe mélyen.
- Én csak… nem tudom. Valahol mindig is vártam, hogy megtedd azt a bizonyos első lépést, de te mindig csak egy felet léptél, aztán meg kettőt hátra. Nem tudtam rajtad kiigazodni. Hiába igyekeztem kimutatni, hogy kedvellek, mindig gyereknek kezeltél, aztán jött az a bizonyos fél lépés, és nem értettem mi van.
- Amikor közeledtem hozzád, azért volt, mert nem tudtam visszafogni magam. El sem tudod képzelni milyen nehéz volt nem megérinteni, vagy azt végignézni, ahogy Nahuel-lel, vagy Adrian-nel vagy, és nem beverni mindkettőnek a képét, már csak azért is, mert rád néztek.
- Sajnálom – mondtam szomorúan, hiszen nekem már az is rosszul esett, hogy tudtam, Leah-val van.
- Ne tedd. Ahogy mondtad, ami volt, elmúlt. Csak az a lényeg, hogy itt vagyunk egymásnak, rendben? – kérdezte komolyan, mire csak bólintani tudtam. Egy apró puszit lehelt az ajkaimra, majd tovább noszogatott, így kénytelen voltam ismét elindulni.

- Szóval anyáék nagyon kiborultak?
- Ó, de még mennyire! Teljesen odavoltak!
- De apa ugye nem… ?
- Hidd el, legszívesebben megölt volna, de mivel tisztában volt vele, hogy azzal neked is fájdalmat okozna, hozzám sem ért. Persze, azt nem mondom, hogy nem fenyegetett meg, de… - itt félbehagyta a mondatot, és sejtelmesen elmosolyodott. Arra már rég rájöttem, hogy mindketten elég könnyen kaphatóak egymás fenéken billentésére, így inkább csendben maradtam, hiszen biztos voltam benne, hogy Jacobot sem kell féltenem, ha arra kerül a sor.
- Felhívtad őket? – kérdeztem ijedten, amikor leesett, hogy bőven volt rá ideje.
- Még nem.
- Akkor nem lehetne, hogy esetleg… csak egy pár napot még várj vele? Csak néhányat.
- Nessie, jobb, ha tudják, hogy jól vagy. Én is elvárnám, hogy az, aki megtalált, értesítsen róla.
- Még nem akarok hazamenni, egyszerűen még nem.
- Mitől félsz? Te is tudod, hogy azonnal a nyakadba vetik maguk, ahogy meglátnak.
- Nem tudom. Csak még nem akarok hazamenni. Kérlek, Jake!
- Jól van. De tényleg csak pár napot – mondta figyelmeztetően, aztán valami olyasmit mormolt az orra alatt, hogy mit fog ő még azért kapni, ha ez kiderül.
- És Nahuel? Nagyon dühös volt?
- Mit számít? – horkantott fel.
- Nekem igenis számít! Megbántottam őt!
- Nem volt dühös, inkább olyannak tűnt, mint aki már várta, hogy ez lesz, és fel volt rá készülve – válaszolt beletörődően, amiért roppant hálás voltam.
- Akkor nem volt mérges?
- Nem, nem volt az.
- A többiek?
- Kire gondolsz?
- Mindenki másra. A falkatagokra, a lányokra. Mindenkire.
- Seth kissé kiakadt.
- Seth? De hát miért?
- Ó, nem rád volt mérges, hanem rám. Azt mondta egy vadbarom vagyok, és hogy nálam hülyébbel még nem találkozott – grimaszolt.
- És? Igaza volt?
- Egy kicsit igen. De nem mondom, jó nagyot tud ütni a kis piszok! – simogatta az állkapcsát.
- Összeverekedtetek? – kérdeztem döbbenten, s ezúttal én kényszerítettem megállásra őt.
- Nem igazán – vont vállat, s kis ráncigálás után tovább mentünk. – Csak amikor kifejtette a véleményét, kaptam tőle egyet.
- Mire te?
- Mire én nem csináltam semmit. Részben igaza volt, szóval megérdemeltem a maflást – Ezen nevetni kezdtem. Persze, nem azért, mert Jacobot megütötte Seth, hanem mert Seth szembeszállt vele, és kerekperec kifejtette a véleményét. Bátor a kölyök, nem mondom.

- Ezt még meg kell neki köszönnöm – kuncogtam tovább.
- Hé! – nevetett ő is velem.
- Ha már tőlem nem kaptál akkorát, akkor legalább tőle igen – magyaráztam.
- Lehet, hogy nem volt olyan nagy a tiéd, de mintha csak összebeszéltetek volna, ugyanis pontosan ugyanoda ütöttél. De… ha itt akarsz még maradni. Hol fogsz aludni? Mert azt mondtad, összepakolsz, és eljössz tőle, amit nem mintha bánnék, de akkor is.
- Te kerestél már szállást?
- Találtam egy helyet, és megkaptam az utolsó szobájukat – vont vállat.
- Egy ágyas?
- Nem, franciaágy van benne – válaszolta, látszólag nem esett le neki, hogy mire akarok célozni. Persze így, hogy csak egy franciaágy volt benne, kissé zavarba jöttem, de ha úgy alakul… akkor maximum Jake leköltözik a földre, vagy mi… De talán van benne egy kanapé, amin elférek, vagy ha nem, akkor is még ott van a lehetőség, hogy felszabadul egy szoba, de végső esetben tényleg aludhat valamelyikünk… - Min gondolkodsz?
- Hogy ha téged nem zavar, akkor talán ideiglenesen, amíg nem találok egy szobát, talán aludhatnék nálad – motyogtam el a dolgot, s miután már egy perce jött mellettem szótlanul, felsandítottam rá. – Jake?
- Hmm? Ja, igen, persze. Majd alszom a földön – mondta egy torokköszörüléssel kísérve. Aha, szuper! Ő rögtön erre gondol... mondjuk, mire is számítottam?!

46. Nothing is perfect

Miután megebédeltünk sem voltam sokkal bölcsebb, s úgy gondoltam, estig csak sikerül kitalálnom valamit. Adrian-t magunk mögött hagyva jártunk be pár cipőboltot, s a végén még néhány kiegészítőt és bikinit is sikerült vennem, amiknek nagyon örültem.
Haza már együtt mentünk, de előbb a lányokat tettük ki, majd mi is visszamentünk a szállodába. Adrian hősiesen cipelte a csomagjaim, bár nem volt annyira sok, hogy nekem is jusson belőle. A szobába érve a kipakolást elkerülte azzal, hogy egy fontos elintéznivalóra hivatkozva átment a saját szobájába, hogy elintézzen egy-két hívást, így kényelmes tempóban kezdtem el kipakolni, ezúttal már a saját táskámból is. Hiába agyaltam kifogás után, nem igazán találtam megfelelőt. Nagyjából egy óra múlva végeztem, s bár a szekrényt nem töltöttem meg, azért már jobb volt a helyzet.
- Ha gyorsan elkészülsz, te is eljöhetsz velem Wassily-hez – jött be hozzám Adrian. Bocsánatkérő pillantást vetettem rá, s úgy döntöttem, a legjobb, ha az igazat mondom.
- Nagyon haragudnál, ha nem mennék?
- Dehogy, akkor majd felveszünk, amikor elkészültél.
- Nem úgy értettem. Egyáltalán. Nagyon fáradt vagyok, és most nincs valami nagy hangulatom, pláne nem bulizni. Ne haragudj! – mondtam, s láttam rajta, hogy meglepődött, de kis habozás után felelt.
-  Nem, dehogy, te ne haragudj, hogy meg sem kérdeztem, akarsz-e jönni. Akkor felhívom őket, és lemondom – vont vállat.
- Nem Adrian, nem mondod le. Elmész, és jól érzed magad a barátaiddal – lépkedtem oda hozzá. – Különben is, már késő volna lemondani.
- Ilyen alapon neked is jönnöd kéne – mosolyodott el ördögien.
- Szóltam volna hamarabb is, de ott voltak a lányok, és biztos megpróbáltak volna meggyőzni, valószínűleg sikerrel is, de tényleg nagyon fáradt vagyok, és tudtam, hogy te meg fogod érteni – néztem fel rá bűnbánóan.
- Jól van, csak ne nézz így. Nincs semmi baj, de biztos, hogy nem akarod, hogy itt maradjak veled?
- Egész biztos – bólintottam.
- Akkor viszont én indulok is – nézett rám bocsánatkérően. – Bármi van, hívj nyugodtan, a telefon mellett van a számom.
- Nem lesz semmi baj, nyugi. Csak érezd jól magad, rendben?
- Ez menni fog. Pihenj! Lehet később beugrunk még – nyomott egy puszit az arcomra, amit viszonoztam, majd kitessékeltem a szobából, így elindult. Tényleg nem volt kedvem bulizni, és fáradt is voltam. Azt tudtam, hogy aludni nem fogok tudni, így kis hezitálást követően egy táskába bedobtam az irataim, egy kevés pénzt, illetve a kis kártyát, ami a lakosztályt nyitotta.
A lifttel leérve bólintottam a recepciósnak, aki ezzel konstatálhatta, hogy én is elhagytam a szállodát.

Céltalanul indultam el a part menti sétányon, s csak élveztem a meleg szellőt, ami fújt még így napnyugta tájt is, illetve a körülöttem lévő zsivajt, ami egyre halkult, ahogy távolodtam a strandszakasztól. Végül a sétánynak is vége lett, így kimentem az útra, ahol csak elvétve jött egy-két autó, illetve motoros. Egy háromnegyed órája sétálhattam, amikor rájöttem, hogy a lábaim önkénytelenül is a régi szállásunk felé vezettek, s majd belesajdult a szívem, ahogy az ismerős apartmanra néztem. Hiányoztak az otthoniak, és egyre inkább úgy éreztem, hogy haza kell mennem legalább rendbe tenni a dolgokat. Gyávaság volt eljönnöm, és gyávaság volna nem hazamenni is. Végül tovább sétáltam, egyenesen a felé a partszakasz felé, ahol csak a mi kis csapatunk strandolt, majd ahogy elértem a meredek sziklafalat, óvatosan leereszkedtem rajta. A víz széléhez sétáltam, és a víztükörben néztem a készülő naplementét, s nem sokkal később már csak a tájban gyönyörködtem, a tudatomat nyugalom járta át, a hallásom pedig a tenger morajlása töltötte be.
- Tudtam, hogy itt leszel – szólalt meg a hátam mögül egy nagyon is ismerős hang, de az első pillanatban azt hittem, csak képzelem a dolgot. Az eddigi nyugalmam azonnal elszállt, helyét a fájdalom, a düh és még sok más érzelem vette át, s a másodperc törtrésze allatt fordultam meg a tengelyem körül.
- Jacob? – kérdeztem hitetlenkedve, pedig a két szememmel láttam közeledő alakját. Nagyokat pislogtam, amikor elém ért, s teljes valójában tornyosult felém.

Csak egy egyszerű, szürkéskék póló és egy fehér nadrág volt rajta, ami kissé meglepett, de le is nyűgözött. Még most is úgy gondoltam, hogy jól néz ki, pedig mennyivel könnyebb lett volna utálni, ha legalább nem ennyire szívdöglesztő. Az arcáról semmit sem tudtam leolvasni, s mivel olyan hévvel fürkészett végig, a szemébe sem tudtam nézni. Szinte láttam, ahogy kielemezi a látványom, s amikor mindent rendben talált, egy aprót még bólintott is, amin elmosolyodtam. De csak egy kicsit.
- Tudtam, hogy itt leszel – ismételte meg.
- Ezt már mondtad – keményítettem meg magam. – De honnan?
- A telefonod ugyan kidobtad, de nem kapcsoltad ki. Ellenőriztük a híváslistád, és amint megláttam, hogy Adrian keresett reggel, tudtam, hogy hozzá jöttél. Apád nem hitte el, azt mondta, hogy te ennél okosabb vagy, de én tudtam, hogy itt leszel.
- Ha sértegetni akarsz, akkor haza is mehetsz, Jacob! – mondtam dühösen.
- Nem sértésnek szántam. Csak tudtam, hogy Adrian-ben megbízol, ezért hozzá fogsz jönni – magyarázta keserűen, s meglepődtem, hogy ezúttal ennyire kimutatja az érzelmeit.
- Miért jöttél ide? – kérdeztem hidegen, de valójában majd’ kibújtam a bőrömből, olyan kíváncsi voltam.
- Tudni akartam, hogy jól vagy-e – felelte komolyan, és ismét végigfuttatta rajtam a tekintetét.
- Hát, mint látod, jól vagyok – mondtam ki nehezen a szavakat, mivel nem igazán éreztem igaznak őket.
- Akkor haza kell jönnöd.
- Nem Jake, nekem semmit sem kell tennem, vagy nem tennem. Egyedül én fogom eldönteni, mikor megyek haza, nem te.
- Nem miattam. Bella és a családod majd’ megőrül, én pedig nélküled nem megyek haza.
- Ó, és gondolom, Leah nem igazán örül a távollétednek. Vagy talán ő is veled jött? – kérdeztem csípősen.
- Leah-nak semmi köze ehhez! – emelte meg a hangját mérgesen, de még nem kiabált.
- Hogyne lenne, Jake?! Megcsókoltál, érted?
- Te pedig visszacsókoltál!
- Pontosan! Amikor hazamegyek, nem tehetek úgy, mintha misem történt volna! Én… nem tudok így Nahuel szemébe nézni… és máséba sem – fordítottam neki hátat, de egy könnyed mozdulattal visszafordított maga felé.
- Nem tettél semmi rosszat érted? Az, hogy csókolóztunk, csak azt bizonyította, hogy nem vagy szerelmes Nahuel-be! Egyébként meg már hazament. Abban a pillanatban fogta a cókmókját, hogy elmondtam, a csókunk miatt mentél el.
- Hát, kösz szépen Jake, igazán hálás vagyok! – rántottam ki a karom a szorításából.
- A szíve mélyén ő is tudta, hogy nem őt szereted, ahogy te is tisztában voltál vele, de nem ismerted volna be.
- Esélyt sem adtál rá, hogy egymásba szeressünk.
- Sosem szerettél volna belé.
- Nem tudhatod.
- Nem tudhatom? Szerinted én nem próbáltam? Fogalmad sincs hány percet, órát vagy napot töltöttem azzal, hogy meglássak valakit, akit meg tudnék szeretni. Aki viszont szeretne, akit bármikor láthatnék, és nem kellene azzal foglalkoznom, hogy vajon jól van-e, mert bármikor felhívhatom, hogy megtudjam. Aki egyáltalán elérhető közelségbe lenne! A szerelem nem olyan dolog Nessie, amit ki és –bekapcsolhatunk, az van és kész.
- Pontosan. Talán egy idő után…
- Egy idő után mi? – lépett hozzám közelebb, így veszélyesen közel kerülve hozzám. – Akkor talán… már nem szerettél volna engem?
- Nem szeretlek! Utállak Jacob, fogd fel végre!
- Sosem tudnál utálni! – ölelte át a derekam.
- Engedj el! – nyöszörögtem.
- Mondd ki, hogy szeretsz, és ezért mentél el. Hogy azért mentél el, mert félsz beismerni, és mert féltél volna elmondani Nahuel-nek, és mert féltél, hogy én nem így érzek – mondta egyre közelebb hajolva hozzám, s a végére a hangja már suttogássá halkult.

A szívem őrült vágtába kezdett, nemcsak a szavai miatt, de a közelsége, a forró bőre az enyémen, és a tekintete is mind ezt váltották volna ki egyesével is, nemhogy együtt! A tekintete szinte perzselt, s minden igyekezetem ellenére sem tudtam elszakítani tőle a szemem. Az összes erőmre szükségem volt, hogy meg tudjak szólalni, de először olyan halk volt a hangom, hogy nem hallhatta, így nyeltem egyet, és megismételtem.
- Engedj el, Jake! – parancsoltam ezúttal határozottan.
- Vagy különben mi lesz? – kérdezte pimaszan.
- Elfelejted, hogy az én kezem nem olyan törékeny, mint anyáé.
- Nem ütnél meg – vont vállat.
- Én a helyedben nem kockáztatnék!
- De én mégis szeretnék – hajolt közelebb, s nekem sem kellett több, már lendítettem is az öklöm, amely egy hatalmas csattanással ért célba Jake állkapcsán. Elengedett, de ahelyett, hogy bosszús lett volna, elmosolyodott.
- Most meg min mosolyogsz? – kérdeztem dühösen.
- Szép ütés volt, de tudsz te ennél nagyobbat is – jegyezte meg. Igaza volt, szándékosan fékeztem meg az utolsó pillanatban a kezem, mert nem akartam neki ártani, egyszerűen képtelen lettem volna rá.
- És akkor mi van?!
- Szerintem azért nem ütöttél meg igazán, mert valójában nem is akartál megütni – szelte át a köztünk lévő távolságot ismét. Kezdett az idegeimre menni, hogy ilyen hosszú lába van. Ismét magához húzott, s nem ellenkeztem, tudtam, hogy sokkal erősebb nálam. A tekintete ismét rabul ejtett, s olyan könnyű lett volna azt mondani, hogy szeretem, hogy ezek után minden rendben lesz, de tudtam, hogy nem így van. Az arca ismét közeledett felém, s mikor már csak centik választottak el minket egymástól, elfordítottam a fejem.
- Kérlek, ne!
- Miért? Adrian miatt? Mert belé sem vagy szerelmes, te is tudod.
- Nem miatta. Hanem mert nem bukkanhatsz fel egyik pillanatról a másikra Jake, és csókolhatsz meg, amikor kedved tartja. Nekem… ez nem csak egy csók, értsd meg.
- És ki mondta, hogy nekem az? – kérdezte kissé mérgesen, de igyekezett lágy maradni.
- Neked ott van Le…
- Az isten szerelmére, felejtsd már el Leah-t! Ő csak a barátom, semmi több!
- Ez… akkor sem helyes.
- Miért? – kérdezte, mire visszafordítottam a fejem, de esélyem sem volt válaszolni, ugyanis abban a pillanatban lecsapott az ajkaimra, és minden gondolatom elszállt. Nem akartam tiltakozni, csak Jacobot akartam. Eleinte lassan játszadozott az ajkaimmal, finoman becézgette őket, de amikor a kezeimmel közelebb húztam magamhoz a tarkójánál fogva, s az egyikkel a hajába túrtam, már a nyelvét is a táncba küldve, csókolt. A térdeim remegni kezdtek, a gyomromban pedig ismét megjelentek a kis pillangók, amelyeknek létezését eddig magam előtt is letagadtam, s melyek most mégis szabadon szárnyaltak, ezzel már-már önkívületi állapotba taszítva engem. Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telhetett el, de a levegőhiány miatt kelletlenül szétváltunk, s szótlanul meredtünk egymásra. Nem akartam, hogy ennek a pillanatnak vége szakadjon, így amikor mégis szólásra nyitotta a száját, megijedtem. Féltem, hogy mi lesz ezután.
- Szeretlek – mondta őszintén, az arcáról lehullott a maszk, amelyet úgy utáltam, a szeméből pedig sütött, hogy komolyan gondolta, amit mondott. Nem hittem, hogy az előzőnél létezik tökéletesebb pillanat, de ismét tévedtem, mert ez az egyetlen, manapság kissé elcsépelt szó, olyan hatással volt rám, amit el sem tudtam képzelni, alapjaiban rengette meg a világomat.
- Én is szeretlek, Jake! – zokogtam, ugyanis a könnyeim záporozni kezdtek. Sok minden miatt sírtam, és nem mindegyik a felhőtlen öröm volt, de mégis a kő, amely leesett a szívemről, olyan megkönnyebbülést okozott, hogyha Jacob nem húz a mellkasára, valószínűleg nyomban elszálltam volna. Felszabadultam, hiszen most már tudtam, hogy ő is szeret, és boldogsággal töltött el a tudat. Ugyanakkor tudtam, hogy ez még nem elég ahhoz, hogy minden rendben legyen, és itt még Adrian jelentette a legkisebb problémát, bár nem akartam megbántani őt. Jake eközben megnyugtató dolgokat suttogott, a hátamat folyamatosan simogatta, s apró puszikat nyomott a fejemre...

45. Attitude

Pontosan nyolc óra harmincnyolckor viharoztam ki a fürdőből, és mentem ki a konyhába, hogy bekapjak pár falatot. Végül a dinnye mellett döntöttem, annak ellenére is, hogy tudtam, emiatt ötpercenként ki kell majd mennem.
- Csinos vagy – jegyezte meg Adrian.
- Köszi – vontam vállat, majd tovább ettem. Mindig bókolt nekem, de sosem tudtam eldönteni, hogy őszintén teszi, vagy berögzöttségből, mert így nevelték. Erről eszembe jutott, hogy valamiért az anyukája sosem került szóba. Már nyitottam a számat, hogy rákérdezzek, amikor hangos kopogtatás törte meg a reggeli csendet. Adrian mosolyogva ment oda az ajtóhoz, hogy beengedje a két lányt, akik hangos szóáradattal fáradtak beljebb.
- Sziasztok! – köszöntem rájuk, amikor a konyhához értek.
- Szia Renesmee! Indulhatunk? – kérdezte izgatottan Thekla.
- Öhm, persze. De még nincs kilenc.
- És? Minél hamarabb indulunk, annál jobb! – felelte Naia, így bementem az irataimért illetve pénzemért, és már indulhattunk is. A lányok gyorsan elköszöntek Adrian-től, ám még mielőtt én is kimehettem volna utánuk, visszarántott, és egy puszit nyomott az arcomra, meglehetősen közel a számhoz.
- Kitartás – suttogta a fülembe, mire csak bólintottam egyet, és a csajok után siettem.

Nagyjából egy félórányi autózás után elértünk egy nagyobb plázához, s ahogy mondták, a legjobb üzletek kaptak helyet benne. Rögtön bevetettük magunkat a boltokba, de az elsőkből próbálás nélkül jöttünk ki, ugyanis egy olyan darabot sem találtunk, ami megfogta volna valamelyikünket. Végül a negyedik üzlet meghozta a sikert, ugyanis számtalan fogassal a kezünkben mentünk be egy-egy próbafülkébe. Onnan jó pár szatyorral a kezünkben jöttünk ki, és az elkövetkezendő boltokat is kifosztottuk. Már számolni sem tudtam, hogy hányadik üzletben voltunk, amikor már minden bevitt darabot felpróbáltunk, és megvoltak a nyertesek is… egyet kivéve.
- Renesmee, gyere már ki! – kérlelt Thekla, ugyanis az a ruha volt rajtam, amit ők tukmáltak rám. Nem voltam szégyenlős típus, de egy határon azért én sem akartam túl menni, de végül kihúztam a függönyt, és kimentem.
- Tökéletes! – kiáltott fel Naia.
- Túl rövid – vágtam rá azonnal.
- Dehogy rövid, gyönyörű vagy benne.
- Ha nekem ilyen alakom lenne, biztos, hogy vennék magamnak is egyet.
- Nagyon szép alakod van neked is – mutattam rá. Egyik lány sem volt kimondottan modell alkat, de pont ott domborodtak, ahol kellett. Thekla csak legyintett a megjegyzésemre, és mutatta, hogy forduljak meg, így eleget tettem a kérésének.
- Adrian-nek nagyon tetszenél benne – kacsintott rám Naia.
- Lehet, de akkor is kissé rövidnek érzem.
- De bejön Adrian, nem? – kérdezték egyszerre, mire felnevettem.
- Ne haragudj, nem akartunk tolakodóak lenni.
- Valójában már vártam ezt a részt.
- Akkor?
- El kell, hogy keserítselek titeket, Adrian-nel csak barátok vagyunk, és hogy később mi lesz… még én sem tudom.
- De bejön, mint pasi? – kötötték az ebet a karóhoz, miközben visszamentem a próbafülkébe.
- Hogy kedvelem-e? Igen, kedvelem. Hogy helyes-e? Ó, de még mennyire! De fogalmam sincs, hogy mi lesz még ebből, és addig nem is szeretnék erről beszélni – magyaráztam őszintén, mire kintről csak a kuncogást hallottam. Ahogy felöltöztem, kihúztam a függönyt, s szembe találtam magam Adrian-nel, aki leplezetlenül vigyorgott. Egy pillanatra zavarba jöttem, de erőt vettem magamon, hiszen csak azt hallotta, amit eddig is sejthetett. Illetve abban biztos voltam, hogy azzal kapcsolatban semmi kétsége nem volt, hogy helyes.
- Szóval helyesnek tartasz, és kedvelsz is? – nézett rám zsiványan, mire közelebb léptem hozzá, a kezemet pedig végigfuttattam az arcán.
- Hallottad nem? – kérdeztem kihívóan.
- De igen, és örülök, ha így van – nyelt nagyot.
- Akkor ezt megbeszéltük – mosolyodtam el, s a kezemet úgy ejtettem vissza magam mellé, hogy a mellkasán is végigsimítsak, majd elléptem mellette. A lányok levakarhatatlan vigyorral lépkedtek mellettem a pénztárhoz, míg Adrian csak állt ledermedten. Azért jó volt tudni, hogy rá is hatással vagyok, méghozzá nem is akármilyen hatással.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen ördögi is tudsz lenni – suttogta Naia. – Nem sokan tudták így feltüzelni Adrian-t egy érintéssel is – kuncogott.
- De nem ám! Szerintem percekre lesz szüksége, hogy összeszedje magát – nevetett Thekla is.
- Lányok, nem szép dolog kinevetni! – szólalt meg a hátunk mögül Adrian.
- Nem szép, de attól még jól esik – nevetett tovább Thekla. Ahogy a pénztárhoz értünk, az eladó kedves mosollyal üdvözölt minket, s ahogy a két lány végzett, én is felpakoltam a ruhákat.
- Hoppá, ez nálam maradt – húztam ki a merészebb darabot a kupacból, amit Naia egy horkantással fogadott.
- Ne már, ez annyira jól ált neked!
- Akkor sem veszem meg – ráztam meg a fejem.
- Ne gyere azzal, hogy túl rövid – nézett rám komolyan. 

Az eladó jót mosolygott a kis műsoron, de míg ezen gondolkoztam, a ruha már ki is került a kezeim közül, ugyanis Adrian lecsapott rá. Elégedetten méregette a meglehetősen anyagtakarékos darabot, s azonnal leolvastam az arcáról, amikor elhatározásra jutott.
- Eszedbe se jusson! – figyelmeztettem, de csak egy óriási vigyor jelent meg az arcán.
- Késő. Megveszem!
- Akkor te fogod felvenni, mert én biztos nem!
- Dehogynem! Ma este a buliba.
- Teljességgel esélytelen, hogy én abban emberek közé menjek.
- Akkor felveszed nekem csak úgy este – mosolyodott el zsiványan.
- Álmodozz csak!
- Elég jó a fantáziám… de azért kár, hogy nem jöttem pár perccel korábban – erre csak szortyintottam, és beletörődően kifizettem azokat a ruhákat, amiket hordani is szándékozom, és nem csak a szekrényemben állnak majd. Miután Adrian is fizetett, elindultunk a kajáldák felé, mivel jócskán ebédidő volt már, s kíváncsian hallgattam, miről beszélnek, ugyanis nem igazán értettem a dolgot.
- Ácsi, miről van szó?
- A ma esti buliról természetesen – válaszolt a kérdésemre Naia. Mivel továbbra sem voltam képben, Adrian vette át a felvilágosítói szerepet, míg a lányok izgatottan hablatyolni kezdtek.
- Ma este lesz egy buli, gondoltuk a srácokkal, hogy elmehetnénk. Legalább megismernéd még pár barátom. Ezért jöttem utánatok, ugyanis ez a két tökfej – magyarázta mosolyogva, mire az említettek szinte egyszerre ütötték vállon őt. –, legutóbb nem ettek a buli előtt semmit, hogy beleférjenek az extra szűk ruhájukba, de persze vedeltek, mint a gödények. A többit sejtheted…
- Nem is voltunk annyira részegek! – tiltakozott Naia.
- Igen? Akkor ki vitt haza titeket?
- Hát… az a rész pont kiesett, de a nagyja megvan. Különben is, te is voltál már részeg, szóval pszt! – intette le gyorsan Adrian-t, de már nem figyeltem annyira rájuk, ugyanis azon gondolkoztam, hogyan utasítsam úgy vissza a buli lehetőségét, hogy ne bántsam meg őket, és Adrian is elmenjen velük. Ötletem sem volt, főleg az utóbbi probléma miatt...

44. Decision

Sziasztok!
Sajnálom, hogy ilyen későn, de meghoztam az új részt(ami inkább egy kis átvezetés)! :) Úgy tervezem, hogy a hétvégén hozok még egyet, de nem ígérem! Mindenkinek előre is NAGYON JÓ, IZGALMAKKAL TELI NYARAT, ELŐRE IS JÓ NYARALÁST/TÁBOROZÁST,  és minden mást, ami a nyárral együtt jár!! :)))
Ha van kedvetek, komizzatok, kellemes olvasást!

Puszi!! =)

Míg oda nem értünk, meséltek pár történetet, amiből leszűrhettem, hogy Adrian egyetlen nagy szerelmét leszámítva, mindegyik elég felszínes volt. Persze, azt sem tudhatjuk, hogy a kivétel valóban annak számít-e, ugyanis akkoriban még csak általános iskolába jártak, és elég plátói volt a dolog. Nos, nem igazán lepett meg, de azért jobban örültem volna, ha legalább neki lett volna egy normális kapcsolata, mivel arra már az előző este alkalmával rájöttem, hogy a többieknek nem volt. Kezdtem azt hinni, hogy nincs olyan, hogy örökszerelem, vagy legalábbis az emberek között nincs. A vámpírokat és alakváltókat nem vehettem számításba, érthető okokból kifolyólag...
- Bekenjem a hátad? – kérdezte kedvesen Thekla, mire bólintottam egyet, és gyorsan begyűrtem a táskámba a felsőm. – Ki ne essen a szemetek srácok – nevetett fel, s ahogy Wassily-re és Moshe-ra néztem, azonnal rájöttem, hogy miért mondta. Úgy meredtek rám mindketten, mintha legalábbis valami látványosság lennék, de nem ez volt, ami miatt elpirultam, hanem az, hogy körülöttünk többen is figyeltek. Ijedten néztem végig magamon, de nem lógott ki semmim, minden a helyén volt, megfelelő takarásban. – Most nézzétek meg, zavarba hoztátok! – nevetgélt tovább, mire egy nagyot sóhajtottam.
- Nem jöttem zavarba. Csak remélem, hogy itt is mindenki ismeri a „Mindent a szemnek, semmit a kéznek!” szabályt, mert semmi kedvem helyrerakni azokat az idiótákat – böktem a fejemmel a fiúcsoport felé, akik kaján vigyorral a képükön méregettek.
- Ne aggódj, a közeledbe sem fognak jönni, majd vigyázok rád – simított végig az arcomon Adrian, és egy olyan fölényes, ám veszélyes pillantást lövellt a srácok felé, hogy majdnem elnevettem magam, de bent tartottam, mert nagyon rendes volt, hogy meg akart védeni, vagy mi… persze, ha tudná, hogy könnyűszerrel elbánnék a parton lévő összes emberrel, talán másképp állt volna a dologhoz…

Haza, vagyis a szállodába érve fáradtan rogytam le a kanapéra, és szemléltem, ahogy Adrian a hűtőben kotorászik. Ő sem volt frissebb, mint én, de lovagiasságát ismét igazolta: ő szerzett innivalót. Még a liftben játszottuk le ezt a meccset, ugyanis mindketten iszonyú szomjasak voltunk, de egy rövidebb szócsatát követően bevállalta, hogy majd ő elkészíti az italunkat.
A strandolás végül elég fárasztóra és számomra kissé viccesre is sikeredett, mivel Adrian komolyan vette a „majd vigyázok rád” dolgot, így még a mosdóhoz is elkísért. Azt nem tudtam eldönteni, hogy ez annak volt köszönhető, hogy úgy gondolta, engem zavarna, ha most megtalálna pár kretén, vagy valami egészen más oka volt, amire még gondolni sem akartam.
- Tessék – nyomta a kezembe a poharat, amiben az italom volt.
- Imádlak – mondtam mosolyogva, ugyanis nem akármit, egy mojitot kaptam. Gyorsan ittam pár kortyot, s közben elégedetten hümmögtem, mivel nem meglepő módon, isteni volt. – Ez valami mesés – nyomtam egy puszit az arcára, amit egy hatalmas vigyorral fogadott.
- Örülök, hogy ízlik – mosolygott még mindig. – Nagyon fáradt vagy?
- Eléggé. De a mai napot nagyon kö… mármint, nagyon hálás vagyok. Bár fogalmam sincs, hogyan fogok reggel felkelni – forgattam a szemeim, majd tovább szürcsöltem az innivalóm.
- Ha gondolod, felhívhatom őket, hogy tegyétek át.
- Nem, már muszáj vennem néhány dolgot. De ugye tényleg nem bánod, hogy elmegyek velük?
- Dehogyis! Sőt, inkább örülök neki, hogy ennyire kijöttök.
- Akkor jó – mosolyodtam el, majd felhajtottam a poharamban maradt pár kortyot, aztán nagy nehezen lábra kászálódtam és a szobám felé indultam. – Hát akkor, jó éjszakát! – mondtam visszanézve az ajtóból.
- Jó éjt puszit nem is kapok? – nézett rám kiskutya szemekkel, de a játékos csillogását nem tudta elvenni. Vigyorogva caplattam vissza hozzá, s ahogy lehajoltam, megtámaszkodtam a kanapén, hogy ne essek rá, mert már tényleg alig tudtam talpon maradni.
- De igen – mosolyogtam rá, aztán az arcára nyomtam a jól megérdemelt puszit. Vagy legalábbis nyomtam volna, ha nem fordítja el a fejét, és találom el így az ajkait. Egy pillanatra teljesen lefagytam, s nem tudtam eldönteni, hogy a meglepettségtől, vagy az érzelmi sokktól, amit hirtelen kaptam. Meredten bámultunk egymásra, s éreztem, hogy a reakcióm sok mindent el fog dönteni. Nem tudtam haragudni Adrian-re, annak ellenére sem, hogy ennek még nem jött el az ideje, hiszen tudtam, hogy tetszem neki, és ő sem várhat a végtelenségig… ahogy én sem. Így a tőlem telhető legjobb dolgot tettem.
- Zsivány vagy – egyenesedtem fel mosolyogva, s indultam el a szobám felé, így ezt már csak a vállam felett vetettem oda neki.
- De te pont ezt szereted bennem – jegyezte meg nevetve.
- Így van – mondtam még, majd becsuktam az ajtót, és gyorsan összeszedtem a dolgaimat, amik a fürdéshez, illetve alváshoz szükségesek. Nem voltam hajlandó az érzéseimmel foglalkozni, pontosan tudtam, hogy nem fogok tudni elaludni, és akkor éppen elég időm lesz elmélkedni.

Ahogy sejtettem, nem jött álom a szememre, pedig nagyon el akartam aludni. Kínomban már számoltam bárányt, unalmas dolgokon gondolkoztam, matek példákat oldottam meg fejben, vagy óangol nyelven pörgettem végig magamban a Hamletet. Mind hiába. Újra meg újra Adrian-hez tértek vissza a gondolataim, és ahhoz, hogy mit tegyek. Mert nem halogathattam már sokáig a döntésem, akármennyire is jó lett volna. Bár férfi, neki is vannak érzései, amiket tiszteletben kell tartanom, és melyekkel többé-kevésbé tisztában is voltam, hiszen nem igazán palástolta őket sosem. Így aztán mérlegelni kezdtem, hogy mivel járna az, hogy visszamegyek. Előbb-utóbb, és reméltem, hogy inkább utóbb, szembe kell néznem a családommal és Nahuel-lel, már ha még ott lesz, mert ebben sem voltam biztos. Jake mostanra, ha eddig nem is, de biztosan elmondta, hogy csókolóztunk, és… ezek után én sem biztos, hogy megvártam volna magamat. És itt értem el a probléma legnagyobb részéhez. Jake. Gyűlöltem őt, azért amit tett, és amikor tette, meg azért is, mert ezzel egy olyan döntés meghozatalát hozta előrébb, amivel még nem akartam foglalkozni. No meg, az sem másodlagos, hogy ha esetlegesen hazamegyek, miként viszonyulnék hozzá, hiszen elég volt csak rá gondolnom, hogy a gyomrom hangyányira zsugorodjon, aminek nem csak a düh volt az oka… Kétségkívül szerettem őt, de egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy miként, illetve mennyire. És ha már a hazamenetelnél tartunk, akkor megint visszaértem a kiindulási pontomhoz… vagyis Adrian-hez. Ördögi kör volt ez, amely nem hagyott nyugodni, de amelyen szerencsére a fizikai szükségleteim felülkerekedtek…

Reggel kellemes simogatásra ébredtem. Ismét. Jól esett, hogy ilyen kedvesen ébresztget, arról nem is beszélve, hogy ő még simán aludhatott volna, vagy legalábbis nem mondta, hogy neki fel kellene kelnie akármiért is.
- Jó reggelt! – köszöntem rá, és egy kicsit közelebb kecmeregtem hozzá, még mindig csukott szemmel.
- Neked is, hercegnő – szólalt meg kissé rekedtesen. Aha, szóval ő sem kelhetett olyan régen… Ahogy kinyitottam a szemem, a kép igazolta is ezen gondolatom, ugyanis kissé borostásan olyan részeken is, ahol egyébként borotválkozni szokott, kócosan, álmos szemekkel és egy szál alsónadrágban ült az ágyam szélén, és ébresztgetett kedvesen. – Ideje felkelni.
- Tudom… de nem akarok. A lányok úgyis késni fognak – mondtam egy ásítással kísérve.
- Ha vásárlásról van szó? Nem hinném – kuncogott.
- Mennyi az idő?
- Nyolc óra múlt pár perccel – felelte, mire a szemeim úgy kipattantak, ahogy én az ágyból. Azonnal a táskámhoz rohantam, és kezdtem el kutatni egy rendes ruha után, amit Adrian nevetve szemlélt.
- Ne nevess! – vágtam hozzá egy, a kezembe kerülő ruhát, amit szintén itt vettem. Tovább keresgéltem, de egy pillanatra Adrian-re pillantottam, aki időközben befejezte a nevetgélést, és óriási figyelemmel tüntette ki a kezében tartott ruhát. Amikor észrevette, hogy figyelem, egy pimasz mosoly ült ki az arcára.
- Nem lehetne, hogy ezt vedd fel? – húzogatta a szemöldökeit, amit csak egy szemforgatással fogadtam. A ruha, ami nála volt, ciklámen színben tündökölt, ami önmagában is egy eléggé figyelemfelkeltő szín, de ezt tetézte még az is, hogy az alja épphogy elért combközépig, és bár nyakba akasztós volt, a közepén lévő kivágás eléggé merésszé tette, nem mellesleg olyan szinten simult a testemhez, hogy nem sok mindent bízott a képzeletre. Egy buliba talán megfelelő, de egy sima hétköznapra? Aligha.
- Nem, nem lehetne. Hacsak nem szeretnéd, hogy a helyi maffiózók elkapjanak, mert prostinak néztek, aztán pedig munkába állítsanak – túloztam szándékosan. Először is már az elkapás során problémába ütköznének, másodszor pedig… nos, nincs másodszor.
- Ahhoz azért nekem is lenne egy-két szavam – kacsintott rám, mire felnevettem.
- Te nem jössz velünk, szóval nemigen lenne hozzá szavad.
- Ahogy gondolod. De maradjunk annyiban, hogy a biztonságod garantálva van – mosolyodott el mindentudóan. Nem firtattam a dolgot, ugyanis azt már megtanultam, hogy néha jobb csendben maradni. Adrian, vagyis inkább az apja, de gondolom így ő is, elég befolyásos személyek lehetnek, és nem akartam arra gondolni, hogy esetleg valami közük lehet az alvilághoz. Így tovább kotorásztam, mígnem rá nem leltem a megfelelő darabra. Egy kék, denevérujjasruha volt, amihez előhalásztam a nyakláncot is, ami hozzá tartozott.
- Mennyi az idő? – kérdeztem ismét, miközben a fürdő felé vettem az irányt.
- Negyed kilenc.
- Oké, akkor, ha esetleg fél óra múlva nem jönnék ki, megtennéd, hogy bekopogsz hozzám?
- Persze – mosolyodott el. Amikor mellé értem, hirtelen lefékeztem, és lenéztem rá.
- Ó, és köszönöm a kedves ébresztést – hajoltam le hozzá, és ezúttal szigorúan ügyeltem rá, hogy az arcára nyomjam a puszit.
- Szívesen, máskor is – mondta még, majd mivel bezárkóztam a fürdőbe, hogy elkészüljek, gondolom kiment a reggeli kávéjáért...