39. Váratlan...

Sziasztok!
Itt az új rész, ahogy ígértem... :) A negyvenedik is készülőben van, szerintem még a héten hozom! Ha van kedvetek komizzatok, kellemes olvasást!
Puszi! =)

Nem igazán értettem, hogy ez miért lepte meg ennyire, de ezek szerint számára ez nem olyan egyértelmű lépés, mint nekem, és érdekelt, hogy miért van így.
- Rögtön úgy öltözzünk, hogy mehessünk a buliba, vagy még visszajövünk? – szólalt meg, mielőtt én kérdezhettem volna.
- Szerintem még jöjjünk vissza, akkor legalább enni is tudunk. Hányra is kell menni?
- Fél tizenegyre, ha minden igaz.
- Akkor mi lenne, ha olyan hétre visszajönnénk, ennénk valamit, aztán össze tudunk készülni.
- Nekem megfelel. – somolygott, s ölelt magához. – Akkor mehetünk?
- Persze. – mosolyodtam el én is.
- Biztos, hogy jönni akarsz? Lehet, hogy cikizni fognak…
- Nem baj, kell néha az is. Így is tudom, hogy egy félisten vagyok. – kuncogtam.
- Csak fél? A-a! – rázta a fejét. – Te egy isten vagy! – csókolt meg ezúttal, s ahogy szétváltunk ismét útnak indultunk.

~¤~

Este a szállodába visszatérve azonnal az étterem felé vettük az irányt, s azzal is végezve felmentünk, hogy összekészüljünk, volt még bő két óránk.
- Te mit veszel föl? – érdeklődtem, mivel fogalmam sem volt, hogy milyen kaliberű bulira számítsak.
- Én erre gondoltam. – mutatta fel a ruhát, amiből úgy gondoltam, hogy nem kell túlspiláznom a dolgokat.

Ronnie szemszög

 Ahogy elkészültem, elégedetten figyeltem, hogy Taylor is most végzett, igaz, ő sokkal később kezdett el készülődni, mint én.
- Gyönyörű vagy! – húzott magához egy rövid csókra, majd átkarolva a derekam elindultunk a buliba.
- Te is jól nézel ki! – adtam a tudomására. – Remélem, jól fogjuk érezni magunk. De ugye tudod, hogy ha kiszúrnak a csajok, akkor én otthagylak.
- Nem is segítesz? – próbált sértődöttséget színlelni, de továbbra is vigyorgott.
- Nem én! Már csak az hiányozna, hogy valamelyik fülemre megsüketüljek, vagy ne adj isten, megverjenek.
- Na, azt én nem hagynám. – ölelt magához automatikusan szorosabban.
- Csak vicceltem. A te rajongóid szerencsére nem ennyire elvetemültek. Csak gondoltam, jobban járunk, ha még az elején letudod őket, és nem kajtatnak egész este. Ahhoz én meg nem kellek. – vontam vállat.
- Igazad van. – mosolyodott el. – Jut eszembe, az ajándékot eltetted?
- A táskámban van. Bár nem voltunk valami kreatívak…
- Szerintem örülni fog neki. – vigyorgott.
- Lehet, hogy te örülnél, sőt, ebben biztos vagyok, de hogy a bátyám?! Az isten se tudja, mert mindig más csapatnak drukkol, lehetetlen rajta kiigazodni. – magyaráztam, Taylor meg csak nevetett rajtam. A szórakozóhely elé érve gyorsan bementünk, s David-et kezdtük el kajtatni.
- Na, végre, hogy megvagy! Boldog Szülinapot bratyó! – öleltem magamhoz.
- Köszi! – vigyorgott, mint a tejbetök.
- Boldog Szülinapot! – kívánta Taylor is, s vártuk, hogy megnézze mit is rejt a boríték.
- Ez tök jó! Honnan tudtátok, hogy el akarok menni? – nevetett a jegyek láttán, mire Tay egy „na ugye, hogy megmondtam” pillantást küldött felém.
- Taylor úgy gondolta, hogy ennek biztos örülnél. – mondtam meg az igazat.
- Kösz! Én már nem tudtam jegyet szerezni… – nézett rá elismerően. – Na de most megyek, ezt az éjszakát kiélvezem. – mosolygott, s hagyott ott minket.
- Ez gyors volt. – néztem testvérem után, s mivel jobb dolgunk nem volt, leültünk az egyik boxba. Beszélgetni kezdtünk, bemutattam a régi ismerősöknek Taylor-t, majd rendeltünk magunknak italt, s ezután a táncparkettre vetettük magunk, de Tay egy fél óra múltán visszament a társaság egy részéhez, így egyedül táncoltam.
- Szia Ronnie. – hallottam meg egy jól ismert hangot a hátam mögül.
- Matt? Te hogy kerülsz ide? – fordultam meg kissé idegesen.
- Ahogy te is, ma van David születésnapja, és pont itt van a fotózás, szóval el tudtam jönni. – magyarázta.
- Értem. – mondtam még, majd fordultam volna vissza, de ismét megszólalt.
- Nincs kedved, esetleg egy kicsit beszélgetni? – kérdezte.
- Nem hinném, hogy jó ötlet. – ráztam meg a fejem.
- Ne csináld már ezt! Ronnie, ígérem, semmit sem fogok tenni, csak beszélgetünk.
- Nem szeretnék veled beszélni, értsd meg. – mondtam határozottan.
- Na, Ron, gyere. – fogta meg a kezem, s kezdett el húzni.
- Hello Matt! – szólalt meg Taylor, mire az említett megtorpant, s megéreztem derekam körül két kezet, mely visszahozta biztonságérzetem.
- Ó, szia Taylor! – engedett el engem, s nyújtott kezet, de Tay csak nézte, továbbra is rajtam tartva kezét. – Hát, ha nem, hát nem. – tette zsebre kezeit.
- Hallom, együtt vagytok. Furcsa meglepetés. – mosolyodott el gúnyosan.
- Hát, az élet kiszámíthatatlan. – mondta ugyanolyan nyugodtan kedvesem.
- De mennyire. Az egyik pillanatban még minden rendben, szeretitek egymást, a másikban pedig eldobnak, mint a szemetet.
- Talán, mert a szeméttel úgy kell tenni. – mondta még, majd elindultunk a box felé.
- Minden rendben? – kérdezte.
- Mostmár igen. – nyomtam egy puszit a szájára, ahogy leültünk.
- Hogy téged egy percre sem hagyhatlak egyedül! – mosolygott, látszólag roppant jól mulatott ezen.
- Talán, mert nem szeretném, hogy egyedül hagyj. – vigyorogtam, s csókoltam meg szenvedélyesen. – Mit szólnál, ha lelépnénk? – kérdeztem, ahogy szétváltunk.
- Nem rossz ötlet. Csak gyorsan köszönjünk el! – mondta, így mindenkitől elbúcsúztunk, David-től kicsit hosszasabban, majd visszamentünk a szállodába, hogy az utolsó éjszakán csak egymással foglalkozzunk…

Reggel, pontosabban délelőtt frissen keltem, mégis bennem volt a szomorúság, hiszen tudtam, hogy még legalább egy hétig nem láthatom őt, vagy talán tovább, ezt sosem lehet tudni.
- Jó reggelt! – mondta kómásan, ahogy kimásztam mellőle, s megveregette maga mellett az ágyat, ezzel jelezve, hogy menjek még vissza.
- Neked is! – adtam szájára egy puszit, s dőltem le vállára, így a kezével a hátamat kezdte simogatni. – Nem akarom, hogy elmenj! – motyogtam.
- Gyere velem! – mondta csukott szemmel, de mosolyogva.
- Tudod, hogy nem lenne szerencsés. Különben is, vissza kell mennem, így is le vagyok maradva. – magyaráztam keserűen.
- Mi lesz velünk, ha hónapokra nem látjuk egymást? Hmm? – kérdezte, s sejtettem, hogy mire akar kilyukadni.
- Olyan nem lesz! Legfeljebb kéthetente találkozni fogunk, és pont! – somolyogtam.
- Ha az ilyen könnyű lenne! – forgatta a szemeit.
- Ilyen könnyű is lesz! – jelentettem ki.
- Miért vagy ebben annyira biztos?
- Mert én azt mondtam. És ha én egyszer azt mondom, akkor az úgy is lesz!
- Na, ebben biztos vagyok! – mosolygott. – Mennyi az idő?
- Tíz óra múlt, úgyhogy azt hiszem, ideje felkelnünk… - másztam ki mellőle, s szedtem össze a cuccom, hogy elmenjek zuhanyozni, majd ahogy ezzel is végeztem, gyorsan kimentem, hogy átadjam a terepet Taylor-nak. Felöltöztem, majd a konyhába érve jó érzéssel töltött el, hogy most ő gondoskodott a reggeliről. Szép lassan megettem, majd összepakoltam, s éppen Karennek küldtem el az SMS-t, amikor Taylor jött ki.
- Mikor indul a géped? – kérdezte, immáron indulásra készen.
- Négykor, neked?
- Fél öt. Akkor nem olyan nagy a csúszás, mehetünk együtt. – mosolygott, s fogta meg az én bőröndöm is.
A kijelentkezés után taxiba szálltunk, s kiérve a reptérre nem lepődtem meg, hogy pár fotós ott volt, sejtettem, hogy itt mindenképpen megtalálják.
Nehezen búcsúztunk el egymástól, de azzal biztatgattam magam, hogy gyorsan elrepül ez a pár nap, s így, hogy közben még munkám is van, talán még gyorsabban.

~¤¤~

Másnap reggel izgatott voltam, hiszen ez az utolsó próba a forgatás előtt, s semmiképpen sem akartam elrontani, mivel ez egy jó lehetőség. Összekészülve még bekaptam pár falatot, hogy ne üres gyomorral menjek, és legyen energiám, majd ahogy meghallottam, hogy csörög a mobilom, gyorsan bezártam, és bepattantam Sofia mellé, aki teljesen nyugodt volt, az izgatottság legapróbb jele sem látszódott rajta.
Mindent újból átnéztünk, az apró kis mozdulatokat is, nehogy valami hiba legyen a felvételeken, igazából kissé unalmas volt egy-két rész, de azért élveztem.
- Akkor mára ennyi! Köszönöm mindenkinek! – mondta Frank, így mindenki szétszéledt.
- Jössz? – kérdezte Sofia.
- Még maradok egy kicsit, nem árt, ha gyakorlok egy keveset. – vontam vállat.
- Oké, csak ne vidd túlzásba! Szia! – adott két puszit, majd ment el ő is. Amikor már semmiféle zajt nem hallottam, elkezdtem táncolni, s nem tudtam megállni, hogy ne énekeljek közben, noha eleinte furcsa volt, azért mégis most éreztem teljesnek az egészet.
- Nem rossz, ezek szerint énekelsz is? – hallottam meg egy hangot, s gyorsan körbenéztem, hogy honnan is jöhet, majd ahogy az ajtóban megláttam Bee-t, kissé lefagytam.
- Hát, igen, ami azt illeti. – bólintottam egyet.
- Jól csinálod! Keményen kell dolgozni, hogy tánc közben minden egyes hang szépen kijöjjön, régóta csinálod?
- Nem mondhatnám, összesen egy éve. – vontam vállat. – Kell a terem, vagy…
- Nem, csak itt hagytam a mobilom. – mosolygott. – Aztán meg meghallottalak, és kíváncsi voltam. Komolyan nagyon jó vagy, érdemes lenne megpróbálnod csinálni egy demót, és beküldeni valahová. – nézett rám komolyan, s meglepődtem, hogy mennyire közvetlen, pedig nem is ismertük egymást.
- Talán, majd egyszer.
- Te tudod. – mondta még, majd indult el. – De ha segítség kell, szólj bátran. - ajánlotta fel, nekem meg leesett az állam, hiszen annyira hihetetlen volt, hogy pont ő, felajánlja, hogy segít. Egyszerűen a legmerészebb álmomban sem gondoltam volna. Még úgy egy fél órát gyakorolhattam, majd haza indultam, de nem tudtam kiverni a fejemből ezt az egészet, teljesen meglepett, hogy ennyire közvetlen és barátságos, erre nem számítottam…