38. Találkozás

Sziasztok!

Itt az új rész, és már a következő is kész, napokon belül azt is hozom!
Kellemes olvasást!
Puszi! =)

Reggel kipihenten ébredtem, s az elmúlt hetek fényében ez meglepett, hiszen már hetek óta nem aludtam jól. A végén még Sofiának lesz igaza, és csak Taylor hiányzott ennyire, nemcsak pusztán az idegesség okozta. Kicsit még heverésztem, majd a fürdőbe mentem, ahol elintéztem a szokásos dolgokat, s ahogy magamra kaptam valamit, a telefonhoz mentem, hogy reggelit rendeljek, majd a hűtőhöz araszoltam, hogy igyak egy keveset.
- Jó reggelt! – ölelt át hátulról Taylor, s csókolt bele nyakamba.
- Neked is!  - mosolyodtam el automatikusan, s fordultam meg karjaiban, hogy egy puszit nyomhassak ajkaira.
- Mióta vagy fent? – kérdezte a fürdőbe igyekezve.
- Úgy egy félórája. Én ébresztettelek fel?
- Nem. Csak kialudtam már magam. – kiáltotta.
- Akkor jó.
- Mit kértél reggelire?
- Sajtos omlettet és gyümölcslevet, semmi különös.
- Az jó. – hallottam már közelebbről hangját. – Na és, mi a terv mára?
- Hát úgy gondoltam, hogy ebédre átmegyünk a szüleimhez, aztán meglátjuk. Nem igazán… - kezdtem bele, de ekkor meghallottam, hogy kopognak, így az ajtóhoz mentem és behoztam a kért ételt. – Szóval nem igazán tudom, hogyan fognak reagálni, főleg apu. Mindenesetre semmi jóra nem számítok, valószínűleg mindenbe bele fog kötni.
- Nem biztos! Mikor lettél ennyire pesszimista?! – mondta vigyorogva.
- Ha odaérünk, úgyis meglátod, hogy ez nem pesszimizmus, hanem realista hozzáállás.
- Nos, valóban.
- De biztos, hogy jönni szeretnél? – kérdeztem kételkedve, miközben elé tettem a tányért, illetve az italt.
- Igen, határozottan biztos vagyok benne. Te is tudod, hogy előbb-utóbb túl kell esnünk rajta, és szerintem már így is kicsit későn jutottunk el idáig. Gondolj csak bele, te már mióta ismered a szüleimet!
- Az teljesen más! Én akkor ismertem meg őket, amikor még nem is voltunk együtt. Nem ugyanaz! – mutattam rá.
- Jó ez igaz. – kuncogott. – Jó étvágyat!
- Neked is! – kezdtünk el enni. – Jut eszembe! Anyukád üzeni, hogy ha végeztél a forgatással, akkor örülne, ha meglátogatnád!
- Miért üzeni? Miért nem mondta meg nekem? – kérdezte meglepetten.
- Talán azért, mert hívott, de nem vetted fel, vagy nem tudtad felvenni, aztán meg nem hívtad vissza. – néztem rá komolyan.
- Vagy talán elfelejtettem, vagy csak nem volt időm. – mondta durcásan.
- Jól van, nem azért mondtam. Csak gondoltam szólok.
- Oké… - vágta rá még mindig ugyanúgy.

A reggeli alatt már nem szóltunk egymáshoz, csak néha összenéztünk, de semmi több. Tudtam, hogy sok a munkája, de a családjára mindig szakított időt, eddig nem tett ilyet, és pláne nem jött volna ilyen béna kifogással. Ahogy befejeztük, mindent visszatettem a kocsira, majd Taylor után mentem a szobába. Tudtam, hogy nincs igaza, de nem akartam így elindulni vele, mert az csak olaj a tűzre.
- Figyelj, komolyan nem úgy értettem. Ne haragudj, ha úgy tűnt. – öleltem magamhoz, s néztem föl rá, de nem nézett a szemembe. – Hallod?! Na, ne csináld már ezt! – mosolyogtam, de mivel továbbra sem volt hajlandó rám figyelni, így két kezemmel megfogtam a fejét, és magam felé fordítottam. – Volnál szíves rám figyelni? – kérdeztem, de becsukta a szemét, így más megoldást választottam. Szorosan tapadtam rá az ajkaira, noha az első másodpercekben nem viszonozta a csókot, valamiért mégis meggondolhatta magát, pont, ahogy reméltem.
- Ugye tudod, hogy ez nem fog mindig bejönni? – kérdezte, ahogy szétváltunk.
- Ugye tudod, hogy nem foglak mindig csókkal kiengesztelni?
- Miért, akkor mivel fogsz? – kérdezte csibészesen.
- Nem foglak. Inkább majd hagyom, hogy fortyogj a saját levedben! – kacsintottam, majd sétáltam bőröndömhöz, hogy kiválasszam mit is vegyek fel most, s miután sikerült gyorsan felöltöztem.
- Mehetünk? – kérdezte Tay.
- Egy perc! – mondtam a fürdőbe sietve, megigazítottam még a hajam, majd felkapva a táskám végre elindultunk.
- Izgulsz? – kérdeztem tőle, ahogy leértünk az előtérbe, és vártuk, hogy megérkezzen a kocsi.
- Nem annyira… miért te igen? – kérdezte mosolyogva.
- Kicsit. – feleltem őszintén.
- Van mitől tartanom? – nézett rám kíváncsian, ahogy beültünk az autóba.
- Hát… aputól mindenképp. Szerintem ki fog vallatni.
- Mit mondjak, ha húzós a kérdés?
- Őszintén válaszolj neki, úgy gondolom, hogy nincs semmi takargatni valónk, nekem így is kellesz, nem neki kell megfelelned! – magyaráztam, mire egy apró puszit nyomott a homlokomra. – Mi az? – néztem rá.
- Semmi. – felelt mosolyogva, miközben kiszálltunk.
- Oké… Megcsörgetem David-et. – vettem elő a mobilom gyorsan. Pár perccel később már mellettünk is volt, s a köszönés után befelé vettük az irányt.
- Milyen kedvük van?
- Egész jó. Taylor miatt?
- Hát igen.
- Akármit mondanak, ne foglalkozz velük! – mondta David mindkettőnknek célozva.
- Hát akkor, hajrá! – sóhajtottam nagyot az ajtó előtt.
- Sziasztok! – köszöntem nekik mosolyogva.
- Szia… sztok! – nézett meglepetten anyám és apám.
- Anya, apa ő itt Taylor, Taylor ők itt a szüleim, Rosie és William. – mutattam be őket egymásnak.

Taylor szemszög

- Örvendek asszonyom. Uram. – fogtam mindkettejükkel kezet.
- Ugyan, nyugodtan tegezz. – mondta Ronnie anyukája.
- Akkor, szia. – mosolyogtam, megkönnyebbültem kissé, de az apjától még mindig tartottam, nem akartam az első találkozáskor elásni magam, azt meg főként, hogy miattam ne beszéljenek esetleg.
- Üljetek le, ugye velünk ebédeltek? – kérdezte Rosie.
- Ha nem bánjátok. – felelte Ronnie.
- Ugyan! Szólok, hogy plusz két főre terítsenek! Kértek valamit?
- Egy kis víz jó lenne. – felelt ismét ő.
- És te Taylor, esetleg valami erősebbet? – nézett rám William.
- Nem, köszönöm. – ráztam meg fejemet.
- Biztos?
- Igen. Ami azt illeti, nem iszom alkoholt. – feleltem.
- Tay is ugyanolyan apácaéletet él, mint Ron! – röhögött David.
- Nem baj az! – jött be mosolyogva Rosie. – Legalább nem kell miatta annyit aggódni!
- Hát, ilyen szempontból biztos nem. – vigyorgott kedvesem.

Az ebéd nyugodtan telt el, mondhatni jól éreztem magam, csak az zavart, hogy az apjuk alig szólalt meg, csak néha vetett közbe valamit. Ahogy befejeztük, átmentünk a nappaliba, s ott folytattuk a beszélgetést.
- Sokat vagytok külön, igaz? – kérdezte Rosie.
- Hát, egyelőre nem olyan sokat. – vont vállat Ronnie.
- Egyelőre?
- Hát, most két hétig nem láttuk egymást, csak telefonon beszéltünk. A következő forgatás viszont három, akár négy hónap is lehet. Igaz, hogy lesznek kisebb szünetek, illetve, ha szeretne, akkor velem jöhet, de persze megértem őt is. – feleltem.
- Miért nem mész vele? – kérdezte ezúttal Dave.
- Mert azt szeretném, hogy pihenjen a szabadidejében, és ne velem foglalkozzon.
- Ez nekem is új. – néztem rá komolyan, hiszen egészen más indokot mondott nekem.
- Hát ez a fő oka, meg persze a karrierem. Most is kaptam egy kisebb lehetőséget, de én nagyon örülök neki.
- Mi az? – kérdezte az anyukájuk.
- Sofiával együtt fogok szerepelni egy klipben, ha minden igaz.
- Az aztán nagy munka! Ugyanolyan bohóckodás, mint amit a filmekben csináltok! – lökte oda az apja, mire Ron szorosabban fogta a karomat, mint eddig.
- Lehet, hogy szerinted az, de szerintünk nem! Szeretjük ezt csinálni, és ezen semmi sem változtat. – mondta lazán, amin nagyon meglepődtem.
- Miért beszélsz az ő nevében is, ha nem ért velem egyet, akkor majd megmondja. – dörmögte.
- Nem értek egyet önnel uram, és Ronnie-nak igaza van. Én is szeretem ezt csinálni és én sem ítélkezem az ön munkájáról, hiszen még nem próbáltam. – igyekeztem a legvisszafogottabban felelni, s csak a szemem sarkából kaptam el, ahogy Rosie oldalba böki.
- Ahogy gondolod. – mondta még, s ezután kissé kínos csend állt be.
- Ó, Ronnie drágám, miért nem mutatod meg a házat Taylor-nak? Biztosan kíváncsi rá!
- Öhm, jó, persze! – mosolyodott el, s szemén láttam a csibészes csillogást, ami bizonyára a kis titkunkat fedte, s valószínűleg pont emiatt gyorsan is végeztünk.
- Mióta is vagytok együtt? – kérdezte Rosie ahogy visszatértünk a nappaliba.
- Négy nap híján öt hónapja. – vágtam rá azonnal, amit Ron egy apró puszival jutalmazott.
- De pontosan tudod. – mondta az apja.
- A fontos dátumokat könnyen megjegyzem.
- Csak azt ne mondd, hogy minden egyes volt barátnőd születésnapját, és a lehetséges évfordulótokat tudod.
- Igaza van uram, nem tudom. De Ronnie-val más, azt hiszem. Egészen más a kapcsolatunk.
- Szóval a kezét is megkéred.
- Egy bizonyos idő után, mindenképpen. De még nem nagykorú, így azt hiszem, ezzel várnunk kell, legalább addig. Aztán meg, ha ő is úgy akarja, akkor talán... – mondtam komolyan.
- Hát azt hiszem, jobb, ha mi megyünk. A buli előtt még be akarok nézni Sam-ékhez, aztán mire összekészülök?! – állt fel, azt hiszem a legjobbkor.
- Szia kicsim! – köszönt el tőle anyja. – Remélem, ezentúl kicsit többször meglátogattok majd.
- Mindenképpen. – hazudta, ezt tisztán ki tudtam olvasni a szeméből. – Szia apa. – karolta át őt is.
- Szia Rosie, örülök, hogy találkoztunk! – mentem oda anyjához, aki engem is megölelt.
- Én is. Mostmár biztos vagyok benne, hogy nem kell féltenem a lányom, van aki vigyázzon rá. – mondta, igaz, ez kissé röhejesen hangzott pont tőle, aki évekig a gyereke felé sem nézett.
- Uram! – fogtam kezet William-mel.

A taxiba beszállva egy nagyot sóhajtottam, Ronnie-val szinte egy időben, vagyis már ő is nagyon feszült lehetett.
- Ne haragudj rám. – szólalt meg hirtelen meglehetősen halkan, s odafordulva nem igazán értettem, hogy mire gondolhat.
- Nem értelek. – mondtam, mire csak lehajtotta a fejét, és a ruhájával kezdett el szórakozni.
- Csak… szóval mégis hazudtál apának, ami félre ne értsd, most jól jött, és ezt sajnálom.
- Hazudtam? – néztem rá meglepetten.
- Igen, amikor azt mondtad, hogy elvennél.
- Azt komolyan mondtam. – vágtam rá gondolkodás nélkül.
- Te el akarsz venni? – szökött feljebb hangja egy oktávval.
- Hát, valamikor biztosan. Mondjuk egy két éven belül. – magyaráztam, de nem tudtam tovább mondani, mivel megérkeztünk, így kifizettem a taxit, és felmentünk a lakosztályunkba…