40. Akarat

Sziasztok!
Egy nappal később ugyan a tervezettnél, de itt az új rész, hát... most csak annyi, hogy ha van kedvetek, akkor komizzatok, és kellemes olvasást!!
Puszi!! =)

Hazaérve gyorsan lezuhanyoztam, de nem tudtam kiverni a fejemből a történteket, így úgy döntöttem, az lesz a legjobb, ha felhívom Taylor-t, és megkérdezem, szerinte mit csináljak.
- Szia! – köszöntem lelkesen, ahogy felvette.
- Szia kicsim, figyelj, most nem érek rá, majd visszahívlak. Szia! – nyomta ki azonnal, én meg teljesen lefagytam. Mindenesetre megértem, hogy most a munkájára kell koncentrálnia, de hogy este tizenegykor?! Igaz, náluk még csak nyolc óra múlt, de akkor is.
Miután kidühöngtem magam, ismét kezembe vettem telefonom, de ezúttal egész mást hívtam:
- Szia Ronnie, mi újság? – szólt bele vidáman Nate, amiből arra következtettem, hogy még nem aludt.
- Szia, nem zavarlak?
- Nem dehogy, te soha! – nevetett. – Mi a helyzet?
- Hát… képzeld! Azt mondtam, hogy Beyoncè klipje meg satöbbi, de ma a próba után még ott maradtam, hogy egy kicsit gyakoroljak, ő meg otthagyta a teremben a mobilját, és visszajött. Meghallotta, hogy éneklek, azt mondta, hogy nagyon jó vagyok és segítene, ha arra kerül a sor! Érted?! Egyszerűen még most sem hiszem, annyira lehetetlenül hangzik ez az egész! – mondtam már-más kiabálva. – Szerinted komolyan gondolta? Nem csak viccelt, vagy nem is tudom… - vettem egy kicsit visszább, kíváncsi voltam, hogy ő mit gondol.
- Fogd már fel, hogy állati tehetséges vagy! Egy ilyen lehetőséggel pedig élni kell! Ha esetleg mégsem gondolta komolyan, akkor mi történik? Semmi!
- Azt mondta, csináljak egy demót. Szerinted?
- Hát, nem tudom. Biztosan meg tudjuk csinálni, a kérdés csak az, hogy melyik dalból. Mert csak az elmúlt napokban vagy százat zúdítottál rám! – nevetett fel. – De szerintem az első dalod a legütősebb, azt kellene felénekelned normálisan.
- Biztos?
- Szerintem igen. Mi lenne, ha átjönnél, és akkor holnap reggelre már meg is csinálhatnánk, az alap már készen van, és talán elég lesz néhány részt felvenni újra. – tanácsolta.
- Komolyan? Jajj, ez jó lenne, akkor nem sokára ott vagyok! Sietek!
- Oké!
- Jah és Nate!
- Igen?
- Köszi! – mondtam még, majd letettem, hogy minél hamarabb odaérjek.

~¤~

Másnap reggel ugyan kissé fáradtan, de annál vidámabban és lelkesebben ébredtem, hiszen vártam már, hogy mit fog szólni, ha valóban a segítségét kérem.

2013.12.13.(péntek)

- Nem érdekel, én akkor sem megyek!
- Ne legyél már ilyen! El kell jönnöd velem!
- Én ne legyek ilyen?! A saját szülinapomon pofozott fel, és szerinted ez normális?
- Egy szóval sem mondtam, hogy normális, ráadásul már bocsánatot kért, amit te elfogadtál! – magyarázta.
- Az egy dolog, hogy megbocsátottam, de nem felejtettem el, szóval nem megyek és kész!
- De eljössz! Butaság volna, ha itt maradnál, te is tudod.
- Most meg hülyének titulálsz, ez egyre jobb! Ha annyira szereted, akkor legyél vele!
- Meg kell értened, hogy hosszú idő után sikerült kibékülnünk, a barátom, és fontos nekem. De te sem gondolhatod komolyan, hogy fontosabb nálad. – jött közelebb.
- Hát ebben már egyáltalán nem vagyok biztos… Különben is! Két nap szabadságot kapsz, és ahelyett, hogy együtt lennénk, vagy meglátogatnánk a szüleidet, inkább majd öt órát vezetsz, hogy ott lehessünk egy nyamvadt party-n!
- Két hét, és viszlát Atlanta, anyuékat meglátogatjuk akkor, szülinapja viszont csak egyszer van egy évben. Nem értem, hogy miért nem vagy képes velem eljönni?!
- Nem értem, hogy miért rá fordítod a szabadidőd és nem rám… - mondtam szomorúságot színlelve.
- Ne is próbálkozz, tudom, hogy csak megjátszod… - mosolygott. – Kérlek, gyere el akkor az én kedvemért.
- Nem. – vágtam rá, pedig nehezemre esett nemet mondani.
- Na. Kérlek! Akkor ne azért gyere, mert muszáj, hanem mert én kérlek, ezt szeretném, és nagyon örülnék neki. – húzott magához.
- Ugye tudod, hogy utállak?! És ne számíts sok jóra a következő napokban! – mondtam semlegesen, s húzódtam el tőle.
- Úgy sem bírod ki! – kuncogott.
- Majd meglátjuk! – mondtam még, majd mentem be a szobába, hogy összepakoljak pár szükséges dolgot. Valóban nem értettem, hogy miért roppant fontos neki, hogy elmenjek erre a bulira, és bevallom, kissé bántott is a dolog, hogy ennyire nem érdekli az, hogy én mit szeretnék, bár az elmúlt hónapok fényében ezen meg sem kellene lepődnöm, tekintve, hogy Beyoncè klipjében sem szerepelhettem. Talán az volt az első komolyabb dolog, amit miatta kényszerültem feladni, noha nem értettem, hogy miért KELLETT ott lennem azon a hülye interjún, bár kétség kívül jól esett, hogy megmutat ország-világnak. Leginkább az idegesített a dologban, hogy talán sosem tudom meg, hogy mi lett volna, ha odaadom a demóm Bee-nek, amit mellesleg imádtam, már Taylor-nak is megmutattam. Mindig nálam volt, hiszen sosem tudhattam, hogy kivel futok össze, és rá kellett jönnöm, hogy az éneklés nagy szerepet játszik az életemben, persze töredéke annak, amit a tánc jelent. Aztán eljött a szülinapom, amit pár baráttal szándékoztam megünnepelni egy szórakozóhelyen, és mit ad Isten, kivel futottunk össze? Na, nem nehéz kitalálni, hogy Taylor Swift-el, és hát szépen fogalmazva sem volt a legkellemesebb első találkozás. Miután alaposan beolvasott, hogy én csak kihasználom Tay-t és csak fel akarok kapaszkodni a hátán, még egy pofont is kaptam, s az egészben az a legszebb, hogy nem tettem semmit, csak tűrtem, hogy ezt tegye.
A következő dolog, ami talán a legjobban fájt, hogy október tizedikén, Nate szülinapján a szüleihez mentünk, vagyis az egyik legjobb barátomról kellett lemondanom, csak mert ő azt kérte tőlem, és mert a családja vérig sértődött volna, ha nem vagyok ott, vagy hamarabb lelépek. Mondhatom szép! Utáltam, hogy már kétszer visszaélt a szeretetemmel, s csak reméltem, hogy nem lesz harmadik alkalom,  de ezen reményeim pár perccel ezelőtt szertefoszlottak.
- Nagyon haragszol? – kérdezte, ezzel félbeszakítva gondolatmenetem.
- Csak… hagyj most, jó? – néztem rá komolyan, mire komoran bólintott egyet. Az est további részében nem szóltam hozzá, szépen összepakoltam, majd lementem az étterembe vacsorázni.
- Hol voltál? – kérdezte, ahogy felértem.
- Vacsiztam… - feleltem, miközben a szobába tartottam.
- Azt hittem, hogy együtt… - kezdett bele, de közbevágtam.
- Te csak ne higgyél semmit! – csitítottam le, s vágtattam be a szobába, hogy kihozzam az ágyneműjét.
- Most ugye csak viccelsz? – nevetett, amitől még idegesebb lettem, de nem álltam meg, csak ledobtam a kanapéra az ágyneműjét.
- Úgy nézek ki? – tettem fel a költői kérdést, hiszen komolyan is gondoltam, amit tettem. Kissé értetlenül nézte, ahogy visszamegyek a szobába, s a szemem sarkából láttam, hogy elindul utánam, így az ajtóban megálltam és szembe fordultam vele.
- Jó éjt! – mondtam, s csaptam be az ajtót, majd zártam be.
- Gyerekesen viselkedsz, ugye tudod? – hallottam még, de nem foglalkoztam vele, csak átöltöztem, és lefeküdtem aludni…

Reggel viszonylag korán keltem, s mivel még mindig ideges voltam, úgy döntöttem, hogy igénybe veszem a szálloda konditermét.
Négy óra edzés után fáradtan mentem fel, s meglepett, hogy Taylor az ágyon heverészik, noha fel volt már öltözve, nem úgy tűnt, hogy bármit is csinálni fog, míg el nem indulunk.
- Edzettél? – kérdezte mosolyogva.
- Nem látszik?! – dörrentem rá, majd csaptam be magam mögött a fürdőszobaajtót. Letusoltam és hajat is mostam, majd megszárítva azt felvettem egy farmert és egy melegebb felsőt, s lap-topozni kezdtem.

- Szerintem kezdj el készülődni… - jött oda hozzám, a az órára tekintve meglepődtem, hogy már öt óra lesz.
- Készen vagyok, tőlem mehetünk… - csuktam le a kis gépet, s álltam fel.
- Ebben jössz? – mért végig.
- Miért valami baj van vele?
- De átöltözöl, ugye?
- Nem tervezem. – mondtam semlegesen.
- Most komolyan, ebben nem jöhetsz!
- Hát, nagyon úgy tűnik, hogy mégis. – fogtam meg a táskám, s mentem ki. Pár perc múlva ő is megjelent, így lementünk, s átvettük az autót, amit béreltünk, s mivel úgy gondoltam, hogy nem beszélek vele, így bedugtam a fülhallgatót, s el is nyomott az álom…
- Ébredj! – lökdösött meg.
- Mi van, ott vagyunk már? – néztem körbe, de nem sokat láttam, mivel teljesen besötétedett már, ráadásul csak résnyire tudtam nyitni a szemem.
- Még nem. De át kell öltöznöd!
- Mibe? Esetleg az ülés kárpitját húzzam magamra?
- Nem, a táskában van a ruhád. – bökött a fejével a hátsó ülés felé, de csak maga elé nézett.
- Nem veszem föl! – jelentettem ki.
- Dehogyisnem! Nem fogod ezt csinálni.
- Mit?
- Ezt. Nem tudom, miért kell hisztizni. Menj be és vedd föl! – utasított, én meg köpni-nyelni nem tudtam, csak azt éreztem, hogy rosszul esik, ahogy most viselkedik. Hátranyúltam a táskáért, belenéztem, hogy mit tett bele.
- Mozgás! – szólt rám, s ekkor már nem bírtam tovább, kipattantam az autóból.
- Utállak! – mondtam elcsukló hangon, de a mosdók felé igyekezve lenyeltem a torkomban lévő gombócot. Közben rájöttem, hogy egy pihenőhelyen álltunk meg, s hálát adtam az Úrnak, hogy most senki sem volt itt. Bementem a mosdóba, s zár hiányában csak becsuktam az ajtót.
Levettem a ruhám, s éppen a másikat akartam felvenni, mikor nyílt az ajtó, így gyorsan magam elé kaptam a ruhát.
- Mit akarsz még? – kérdeztem fájó szívvel, ugyanis Taylor jött be.
- Én… sajnálom! Nem akartam így viselkedni, csak nem értem, hogy miért esik nehezedre eljönni velem, de sajnálom, hogy rád erőltettem a dolgot, nem kellett volna.
- Na ja… nem kellett volna…
- Tényleg sajnálom, és felőlem most azonnal hazamehetünk, ha szeretnél. – mondta, miközben derekamnál fogva magához húzott.
- Ne csinálj ilyet többet! – mondtam, de nem voltam képes haragudni rá, erre rá kellett jönnöm.
- Rendben, megpróbálom elkerülni. – mosolygott, s csókolt meg röviden. – Akkor irány vissza? – kérdezte.
- Nem. Ha már itt vagyunk, akkor menjünk.
- Biztos?
- Biztos. – forgattam meg szemeimet.
- Szeretlek! – tapasztotta ajkait az enyémekre, s ahogy végighúzta kezét a hátamon, borzongás futott végig rajtam. Egyre követelőzőbben kezdtem csókolni, s a nadrágja gombját kezdtem már kigombolni, mikor elhúzódott.
- Mit csinálsz? – kérdezte vigyorogva.
- Szerinted? – húztam vissza magamhoz, s csókoltam meg ismét, de egy perc sem telt el, mikor elhúzódott.
- Ne itt.
- Miért?
- Olyan… jellegtelen az egész.
- Próbáltad már? Ha nem, akkor pszt! – húztam magamhoz közelebb.
- És mi van, ha ránk nyitnak?
- Ettől olyan izgalmas. – suttogtam a fülébe.
- Mennünk kell! – termett egy másodperc alatt az ajtónál, s ment ki, így nem maradt más választásom, minthogy felöltözzek, és elmenjünk arra a bizonyos bulira…

39. Váratlan...

Sziasztok!
Itt az új rész, ahogy ígértem... :) A negyvenedik is készülőben van, szerintem még a héten hozom! Ha van kedvetek komizzatok, kellemes olvasást!
Puszi! =)

Nem igazán értettem, hogy ez miért lepte meg ennyire, de ezek szerint számára ez nem olyan egyértelmű lépés, mint nekem, és érdekelt, hogy miért van így.
- Rögtön úgy öltözzünk, hogy mehessünk a buliba, vagy még visszajövünk? – szólalt meg, mielőtt én kérdezhettem volna.
- Szerintem még jöjjünk vissza, akkor legalább enni is tudunk. Hányra is kell menni?
- Fél tizenegyre, ha minden igaz.
- Akkor mi lenne, ha olyan hétre visszajönnénk, ennénk valamit, aztán össze tudunk készülni.
- Nekem megfelel. – somolygott, s ölelt magához. – Akkor mehetünk?
- Persze. – mosolyodtam el én is.
- Biztos, hogy jönni akarsz? Lehet, hogy cikizni fognak…
- Nem baj, kell néha az is. Így is tudom, hogy egy félisten vagyok. – kuncogtam.
- Csak fél? A-a! – rázta a fejét. – Te egy isten vagy! – csókolt meg ezúttal, s ahogy szétváltunk ismét útnak indultunk.

~¤~

Este a szállodába visszatérve azonnal az étterem felé vettük az irányt, s azzal is végezve felmentünk, hogy összekészüljünk, volt még bő két óránk.
- Te mit veszel föl? – érdeklődtem, mivel fogalmam sem volt, hogy milyen kaliberű bulira számítsak.
- Én erre gondoltam. – mutatta fel a ruhát, amiből úgy gondoltam, hogy nem kell túlspiláznom a dolgokat.

Ronnie szemszög

 Ahogy elkészültem, elégedetten figyeltem, hogy Taylor is most végzett, igaz, ő sokkal később kezdett el készülődni, mint én.
- Gyönyörű vagy! – húzott magához egy rövid csókra, majd átkarolva a derekam elindultunk a buliba.
- Te is jól nézel ki! – adtam a tudomására. – Remélem, jól fogjuk érezni magunk. De ugye tudod, hogy ha kiszúrnak a csajok, akkor én otthagylak.
- Nem is segítesz? – próbált sértődöttséget színlelni, de továbbra is vigyorgott.
- Nem én! Már csak az hiányozna, hogy valamelyik fülemre megsüketüljek, vagy ne adj isten, megverjenek.
- Na, azt én nem hagynám. – ölelt magához automatikusan szorosabban.
- Csak vicceltem. A te rajongóid szerencsére nem ennyire elvetemültek. Csak gondoltam, jobban járunk, ha még az elején letudod őket, és nem kajtatnak egész este. Ahhoz én meg nem kellek. – vontam vállat.
- Igazad van. – mosolyodott el. – Jut eszembe, az ajándékot eltetted?
- A táskámban van. Bár nem voltunk valami kreatívak…
- Szerintem örülni fog neki. – vigyorgott.
- Lehet, hogy te örülnél, sőt, ebben biztos vagyok, de hogy a bátyám?! Az isten se tudja, mert mindig más csapatnak drukkol, lehetetlen rajta kiigazodni. – magyaráztam, Taylor meg csak nevetett rajtam. A szórakozóhely elé érve gyorsan bementünk, s David-et kezdtük el kajtatni.
- Na, végre, hogy megvagy! Boldog Szülinapot bratyó! – öleltem magamhoz.
- Köszi! – vigyorgott, mint a tejbetök.
- Boldog Szülinapot! – kívánta Taylor is, s vártuk, hogy megnézze mit is rejt a boríték.
- Ez tök jó! Honnan tudtátok, hogy el akarok menni? – nevetett a jegyek láttán, mire Tay egy „na ugye, hogy megmondtam” pillantást küldött felém.
- Taylor úgy gondolta, hogy ennek biztos örülnél. – mondtam meg az igazat.
- Kösz! Én már nem tudtam jegyet szerezni… – nézett rá elismerően. – Na de most megyek, ezt az éjszakát kiélvezem. – mosolygott, s hagyott ott minket.
- Ez gyors volt. – néztem testvérem után, s mivel jobb dolgunk nem volt, leültünk az egyik boxba. Beszélgetni kezdtünk, bemutattam a régi ismerősöknek Taylor-t, majd rendeltünk magunknak italt, s ezután a táncparkettre vetettük magunk, de Tay egy fél óra múltán visszament a társaság egy részéhez, így egyedül táncoltam.
- Szia Ronnie. – hallottam meg egy jól ismert hangot a hátam mögül.
- Matt? Te hogy kerülsz ide? – fordultam meg kissé idegesen.
- Ahogy te is, ma van David születésnapja, és pont itt van a fotózás, szóval el tudtam jönni. – magyarázta.
- Értem. – mondtam még, majd fordultam volna vissza, de ismét megszólalt.
- Nincs kedved, esetleg egy kicsit beszélgetni? – kérdezte.
- Nem hinném, hogy jó ötlet. – ráztam meg a fejem.
- Ne csináld már ezt! Ronnie, ígérem, semmit sem fogok tenni, csak beszélgetünk.
- Nem szeretnék veled beszélni, értsd meg. – mondtam határozottan.
- Na, Ron, gyere. – fogta meg a kezem, s kezdett el húzni.
- Hello Matt! – szólalt meg Taylor, mire az említett megtorpant, s megéreztem derekam körül két kezet, mely visszahozta biztonságérzetem.
- Ó, szia Taylor! – engedett el engem, s nyújtott kezet, de Tay csak nézte, továbbra is rajtam tartva kezét. – Hát, ha nem, hát nem. – tette zsebre kezeit.
- Hallom, együtt vagytok. Furcsa meglepetés. – mosolyodott el gúnyosan.
- Hát, az élet kiszámíthatatlan. – mondta ugyanolyan nyugodtan kedvesem.
- De mennyire. Az egyik pillanatban még minden rendben, szeretitek egymást, a másikban pedig eldobnak, mint a szemetet.
- Talán, mert a szeméttel úgy kell tenni. – mondta még, majd elindultunk a box felé.
- Minden rendben? – kérdezte.
- Mostmár igen. – nyomtam egy puszit a szájára, ahogy leültünk.
- Hogy téged egy percre sem hagyhatlak egyedül! – mosolygott, látszólag roppant jól mulatott ezen.
- Talán, mert nem szeretném, hogy egyedül hagyj. – vigyorogtam, s csókoltam meg szenvedélyesen. – Mit szólnál, ha lelépnénk? – kérdeztem, ahogy szétváltunk.
- Nem rossz ötlet. Csak gyorsan köszönjünk el! – mondta, így mindenkitől elbúcsúztunk, David-től kicsit hosszasabban, majd visszamentünk a szállodába, hogy az utolsó éjszakán csak egymással foglalkozzunk…

Reggel, pontosabban délelőtt frissen keltem, mégis bennem volt a szomorúság, hiszen tudtam, hogy még legalább egy hétig nem láthatom őt, vagy talán tovább, ezt sosem lehet tudni.
- Jó reggelt! – mondta kómásan, ahogy kimásztam mellőle, s megveregette maga mellett az ágyat, ezzel jelezve, hogy menjek még vissza.
- Neked is! – adtam szájára egy puszit, s dőltem le vállára, így a kezével a hátamat kezdte simogatni. – Nem akarom, hogy elmenj! – motyogtam.
- Gyere velem! – mondta csukott szemmel, de mosolyogva.
- Tudod, hogy nem lenne szerencsés. Különben is, vissza kell mennem, így is le vagyok maradva. – magyaráztam keserűen.
- Mi lesz velünk, ha hónapokra nem látjuk egymást? Hmm? – kérdezte, s sejtettem, hogy mire akar kilyukadni.
- Olyan nem lesz! Legfeljebb kéthetente találkozni fogunk, és pont! – somolyogtam.
- Ha az ilyen könnyű lenne! – forgatta a szemeit.
- Ilyen könnyű is lesz! – jelentettem ki.
- Miért vagy ebben annyira biztos?
- Mert én azt mondtam. És ha én egyszer azt mondom, akkor az úgy is lesz!
- Na, ebben biztos vagyok! – mosolygott. – Mennyi az idő?
- Tíz óra múlt, úgyhogy azt hiszem, ideje felkelnünk… - másztam ki mellőle, s szedtem össze a cuccom, hogy elmenjek zuhanyozni, majd ahogy ezzel is végeztem, gyorsan kimentem, hogy átadjam a terepet Taylor-nak. Felöltöztem, majd a konyhába érve jó érzéssel töltött el, hogy most ő gondoskodott a reggeliről. Szép lassan megettem, majd összepakoltam, s éppen Karennek küldtem el az SMS-t, amikor Taylor jött ki.
- Mikor indul a géped? – kérdezte, immáron indulásra készen.
- Négykor, neked?
- Fél öt. Akkor nem olyan nagy a csúszás, mehetünk együtt. – mosolygott, s fogta meg az én bőröndöm is.
A kijelentkezés után taxiba szálltunk, s kiérve a reptérre nem lepődtem meg, hogy pár fotós ott volt, sejtettem, hogy itt mindenképpen megtalálják.
Nehezen búcsúztunk el egymástól, de azzal biztatgattam magam, hogy gyorsan elrepül ez a pár nap, s így, hogy közben még munkám is van, talán még gyorsabban.

~¤¤~

Másnap reggel izgatott voltam, hiszen ez az utolsó próba a forgatás előtt, s semmiképpen sem akartam elrontani, mivel ez egy jó lehetőség. Összekészülve még bekaptam pár falatot, hogy ne üres gyomorral menjek, és legyen energiám, majd ahogy meghallottam, hogy csörög a mobilom, gyorsan bezártam, és bepattantam Sofia mellé, aki teljesen nyugodt volt, az izgatottság legapróbb jele sem látszódott rajta.
Mindent újból átnéztünk, az apró kis mozdulatokat is, nehogy valami hiba legyen a felvételeken, igazából kissé unalmas volt egy-két rész, de azért élveztem.
- Akkor mára ennyi! Köszönöm mindenkinek! – mondta Frank, így mindenki szétszéledt.
- Jössz? – kérdezte Sofia.
- Még maradok egy kicsit, nem árt, ha gyakorlok egy keveset. – vontam vállat.
- Oké, csak ne vidd túlzásba! Szia! – adott két puszit, majd ment el ő is. Amikor már semmiféle zajt nem hallottam, elkezdtem táncolni, s nem tudtam megállni, hogy ne énekeljek közben, noha eleinte furcsa volt, azért mégis most éreztem teljesnek az egészet.
- Nem rossz, ezek szerint énekelsz is? – hallottam meg egy hangot, s gyorsan körbenéztem, hogy honnan is jöhet, majd ahogy az ajtóban megláttam Bee-t, kissé lefagytam.
- Hát, igen, ami azt illeti. – bólintottam egyet.
- Jól csinálod! Keményen kell dolgozni, hogy tánc közben minden egyes hang szépen kijöjjön, régóta csinálod?
- Nem mondhatnám, összesen egy éve. – vontam vállat. – Kell a terem, vagy…
- Nem, csak itt hagytam a mobilom. – mosolygott. – Aztán meg meghallottalak, és kíváncsi voltam. Komolyan nagyon jó vagy, érdemes lenne megpróbálnod csinálni egy demót, és beküldeni valahová. – nézett rám komolyan, s meglepődtem, hogy mennyire közvetlen, pedig nem is ismertük egymást.
- Talán, majd egyszer.
- Te tudod. – mondta még, majd indult el. – De ha segítség kell, szólj bátran. - ajánlotta fel, nekem meg leesett az állam, hiszen annyira hihetetlen volt, hogy pont ő, felajánlja, hogy segít. Egyszerűen a legmerészebb álmomban sem gondoltam volna. Még úgy egy fél órát gyakorolhattam, majd haza indultam, de nem tudtam kiverni a fejemből ezt az egészet, teljesen meglepett, hogy ennyire közvetlen és barátságos, erre nem számítottam…

38. Találkozás

Sziasztok!

Itt az új rész, és már a következő is kész, napokon belül azt is hozom!
Kellemes olvasást!
Puszi! =)

Reggel kipihenten ébredtem, s az elmúlt hetek fényében ez meglepett, hiszen már hetek óta nem aludtam jól. A végén még Sofiának lesz igaza, és csak Taylor hiányzott ennyire, nemcsak pusztán az idegesség okozta. Kicsit még heverésztem, majd a fürdőbe mentem, ahol elintéztem a szokásos dolgokat, s ahogy magamra kaptam valamit, a telefonhoz mentem, hogy reggelit rendeljek, majd a hűtőhöz araszoltam, hogy igyak egy keveset.
- Jó reggelt! – ölelt át hátulról Taylor, s csókolt bele nyakamba.
- Neked is!  - mosolyodtam el automatikusan, s fordultam meg karjaiban, hogy egy puszit nyomhassak ajkaira.
- Mióta vagy fent? – kérdezte a fürdőbe igyekezve.
- Úgy egy félórája. Én ébresztettelek fel?
- Nem. Csak kialudtam már magam. – kiáltotta.
- Akkor jó.
- Mit kértél reggelire?
- Sajtos omlettet és gyümölcslevet, semmi különös.
- Az jó. – hallottam már közelebbről hangját. – Na és, mi a terv mára?
- Hát úgy gondoltam, hogy ebédre átmegyünk a szüleimhez, aztán meglátjuk. Nem igazán… - kezdtem bele, de ekkor meghallottam, hogy kopognak, így az ajtóhoz mentem és behoztam a kért ételt. – Szóval nem igazán tudom, hogyan fognak reagálni, főleg apu. Mindenesetre semmi jóra nem számítok, valószínűleg mindenbe bele fog kötni.
- Nem biztos! Mikor lettél ennyire pesszimista?! – mondta vigyorogva.
- Ha odaérünk, úgyis meglátod, hogy ez nem pesszimizmus, hanem realista hozzáállás.
- Nos, valóban.
- De biztos, hogy jönni szeretnél? – kérdeztem kételkedve, miközben elé tettem a tányért, illetve az italt.
- Igen, határozottan biztos vagyok benne. Te is tudod, hogy előbb-utóbb túl kell esnünk rajta, és szerintem már így is kicsit későn jutottunk el idáig. Gondolj csak bele, te már mióta ismered a szüleimet!
- Az teljesen más! Én akkor ismertem meg őket, amikor még nem is voltunk együtt. Nem ugyanaz! – mutattam rá.
- Jó ez igaz. – kuncogott. – Jó étvágyat!
- Neked is! – kezdtünk el enni. – Jut eszembe! Anyukád üzeni, hogy ha végeztél a forgatással, akkor örülne, ha meglátogatnád!
- Miért üzeni? Miért nem mondta meg nekem? – kérdezte meglepetten.
- Talán azért, mert hívott, de nem vetted fel, vagy nem tudtad felvenni, aztán meg nem hívtad vissza. – néztem rá komolyan.
- Vagy talán elfelejtettem, vagy csak nem volt időm. – mondta durcásan.
- Jól van, nem azért mondtam. Csak gondoltam szólok.
- Oké… - vágta rá még mindig ugyanúgy.

A reggeli alatt már nem szóltunk egymáshoz, csak néha összenéztünk, de semmi több. Tudtam, hogy sok a munkája, de a családjára mindig szakított időt, eddig nem tett ilyet, és pláne nem jött volna ilyen béna kifogással. Ahogy befejeztük, mindent visszatettem a kocsira, majd Taylor után mentem a szobába. Tudtam, hogy nincs igaza, de nem akartam így elindulni vele, mert az csak olaj a tűzre.
- Figyelj, komolyan nem úgy értettem. Ne haragudj, ha úgy tűnt. – öleltem magamhoz, s néztem föl rá, de nem nézett a szemembe. – Hallod?! Na, ne csináld már ezt! – mosolyogtam, de mivel továbbra sem volt hajlandó rám figyelni, így két kezemmel megfogtam a fejét, és magam felé fordítottam. – Volnál szíves rám figyelni? – kérdeztem, de becsukta a szemét, így más megoldást választottam. Szorosan tapadtam rá az ajkaira, noha az első másodpercekben nem viszonozta a csókot, valamiért mégis meggondolhatta magát, pont, ahogy reméltem.
- Ugye tudod, hogy ez nem fog mindig bejönni? – kérdezte, ahogy szétváltunk.
- Ugye tudod, hogy nem foglak mindig csókkal kiengesztelni?
- Miért, akkor mivel fogsz? – kérdezte csibészesen.
- Nem foglak. Inkább majd hagyom, hogy fortyogj a saját levedben! – kacsintottam, majd sétáltam bőröndömhöz, hogy kiválasszam mit is vegyek fel most, s miután sikerült gyorsan felöltöztem.
- Mehetünk? – kérdezte Tay.
- Egy perc! – mondtam a fürdőbe sietve, megigazítottam még a hajam, majd felkapva a táskám végre elindultunk.
- Izgulsz? – kérdeztem tőle, ahogy leértünk az előtérbe, és vártuk, hogy megérkezzen a kocsi.
- Nem annyira… miért te igen? – kérdezte mosolyogva.
- Kicsit. – feleltem őszintén.
- Van mitől tartanom? – nézett rám kíváncsian, ahogy beültünk az autóba.
- Hát… aputól mindenképp. Szerintem ki fog vallatni.
- Mit mondjak, ha húzós a kérdés?
- Őszintén válaszolj neki, úgy gondolom, hogy nincs semmi takargatni valónk, nekem így is kellesz, nem neki kell megfelelned! – magyaráztam, mire egy apró puszit nyomott a homlokomra. – Mi az? – néztem rá.
- Semmi. – felelt mosolyogva, miközben kiszálltunk.
- Oké… Megcsörgetem David-et. – vettem elő a mobilom gyorsan. Pár perccel később már mellettünk is volt, s a köszönés után befelé vettük az irányt.
- Milyen kedvük van?
- Egész jó. Taylor miatt?
- Hát igen.
- Akármit mondanak, ne foglalkozz velük! – mondta David mindkettőnknek célozva.
- Hát akkor, hajrá! – sóhajtottam nagyot az ajtó előtt.
- Sziasztok! – köszöntem nekik mosolyogva.
- Szia… sztok! – nézett meglepetten anyám és apám.
- Anya, apa ő itt Taylor, Taylor ők itt a szüleim, Rosie és William. – mutattam be őket egymásnak.

Taylor szemszög

- Örvendek asszonyom. Uram. – fogtam mindkettejükkel kezet.
- Ugyan, nyugodtan tegezz. – mondta Ronnie anyukája.
- Akkor, szia. – mosolyogtam, megkönnyebbültem kissé, de az apjától még mindig tartottam, nem akartam az első találkozáskor elásni magam, azt meg főként, hogy miattam ne beszéljenek esetleg.
- Üljetek le, ugye velünk ebédeltek? – kérdezte Rosie.
- Ha nem bánjátok. – felelte Ronnie.
- Ugyan! Szólok, hogy plusz két főre terítsenek! Kértek valamit?
- Egy kis víz jó lenne. – felelt ismét ő.
- És te Taylor, esetleg valami erősebbet? – nézett rám William.
- Nem, köszönöm. – ráztam meg fejemet.
- Biztos?
- Igen. Ami azt illeti, nem iszom alkoholt. – feleltem.
- Tay is ugyanolyan apácaéletet él, mint Ron! – röhögött David.
- Nem baj az! – jött be mosolyogva Rosie. – Legalább nem kell miatta annyit aggódni!
- Hát, ilyen szempontból biztos nem. – vigyorgott kedvesem.

Az ebéd nyugodtan telt el, mondhatni jól éreztem magam, csak az zavart, hogy az apjuk alig szólalt meg, csak néha vetett közbe valamit. Ahogy befejeztük, átmentünk a nappaliba, s ott folytattuk a beszélgetést.
- Sokat vagytok külön, igaz? – kérdezte Rosie.
- Hát, egyelőre nem olyan sokat. – vont vállat Ronnie.
- Egyelőre?
- Hát, most két hétig nem láttuk egymást, csak telefonon beszéltünk. A következő forgatás viszont három, akár négy hónap is lehet. Igaz, hogy lesznek kisebb szünetek, illetve, ha szeretne, akkor velem jöhet, de persze megértem őt is. – feleltem.
- Miért nem mész vele? – kérdezte ezúttal Dave.
- Mert azt szeretném, hogy pihenjen a szabadidejében, és ne velem foglalkozzon.
- Ez nekem is új. – néztem rá komolyan, hiszen egészen más indokot mondott nekem.
- Hát ez a fő oka, meg persze a karrierem. Most is kaptam egy kisebb lehetőséget, de én nagyon örülök neki.
- Mi az? – kérdezte az anyukájuk.
- Sofiával együtt fogok szerepelni egy klipben, ha minden igaz.
- Az aztán nagy munka! Ugyanolyan bohóckodás, mint amit a filmekben csináltok! – lökte oda az apja, mire Ron szorosabban fogta a karomat, mint eddig.
- Lehet, hogy szerinted az, de szerintünk nem! Szeretjük ezt csinálni, és ezen semmi sem változtat. – mondta lazán, amin nagyon meglepődtem.
- Miért beszélsz az ő nevében is, ha nem ért velem egyet, akkor majd megmondja. – dörmögte.
- Nem értek egyet önnel uram, és Ronnie-nak igaza van. Én is szeretem ezt csinálni és én sem ítélkezem az ön munkájáról, hiszen még nem próbáltam. – igyekeztem a legvisszafogottabban felelni, s csak a szemem sarkából kaptam el, ahogy Rosie oldalba böki.
- Ahogy gondolod. – mondta még, s ezután kissé kínos csend állt be.
- Ó, Ronnie drágám, miért nem mutatod meg a házat Taylor-nak? Biztosan kíváncsi rá!
- Öhm, jó, persze! – mosolyodott el, s szemén láttam a csibészes csillogást, ami bizonyára a kis titkunkat fedte, s valószínűleg pont emiatt gyorsan is végeztünk.
- Mióta is vagytok együtt? – kérdezte Rosie ahogy visszatértünk a nappaliba.
- Négy nap híján öt hónapja. – vágtam rá azonnal, amit Ron egy apró puszival jutalmazott.
- De pontosan tudod. – mondta az apja.
- A fontos dátumokat könnyen megjegyzem.
- Csak azt ne mondd, hogy minden egyes volt barátnőd születésnapját, és a lehetséges évfordulótokat tudod.
- Igaza van uram, nem tudom. De Ronnie-val más, azt hiszem. Egészen más a kapcsolatunk.
- Szóval a kezét is megkéred.
- Egy bizonyos idő után, mindenképpen. De még nem nagykorú, így azt hiszem, ezzel várnunk kell, legalább addig. Aztán meg, ha ő is úgy akarja, akkor talán... – mondtam komolyan.
- Hát azt hiszem, jobb, ha mi megyünk. A buli előtt még be akarok nézni Sam-ékhez, aztán mire összekészülök?! – állt fel, azt hiszem a legjobbkor.
- Szia kicsim! – köszönt el tőle anyja. – Remélem, ezentúl kicsit többször meglátogattok majd.
- Mindenképpen. – hazudta, ezt tisztán ki tudtam olvasni a szeméből. – Szia apa. – karolta át őt is.
- Szia Rosie, örülök, hogy találkoztunk! – mentem oda anyjához, aki engem is megölelt.
- Én is. Mostmár biztos vagyok benne, hogy nem kell féltenem a lányom, van aki vigyázzon rá. – mondta, igaz, ez kissé röhejesen hangzott pont tőle, aki évekig a gyereke felé sem nézett.
- Uram! – fogtam kezet William-mel.

A taxiba beszállva egy nagyot sóhajtottam, Ronnie-val szinte egy időben, vagyis már ő is nagyon feszült lehetett.
- Ne haragudj rám. – szólalt meg hirtelen meglehetősen halkan, s odafordulva nem igazán értettem, hogy mire gondolhat.
- Nem értelek. – mondtam, mire csak lehajtotta a fejét, és a ruhájával kezdett el szórakozni.
- Csak… szóval mégis hazudtál apának, ami félre ne értsd, most jól jött, és ezt sajnálom.
- Hazudtam? – néztem rá meglepetten.
- Igen, amikor azt mondtad, hogy elvennél.
- Azt komolyan mondtam. – vágtam rá gondolkodás nélkül.
- Te el akarsz venni? – szökött feljebb hangja egy oktávval.
- Hát, valamikor biztosan. Mondjuk egy két éven belül. – magyaráztam, de nem tudtam tovább mondani, mivel megérkeztünk, így kifizettem a taxit, és felmentünk a lakosztályunkba…

37. Forgatás

Sziasztok!!
Hát végre itt az új rész, nem tudom mikor jön a következő, de valószínűleg még a jövő héten, ugyanis most megint tudom mit és hogyan szeretnék írni. :) Remélem tetszeni fog nektek, ha van kedvetek lepjetek meg pár komival!
Puszi! =)

A reggeli ébresztést a telefonom, illetve az a személy vállalta, aki már másodjára hívott, így kicaplattam a konyhába, és mérgesen szóltam bele.

- Mi van már?
- Jó reggelt Ronnie, ne haragudj, hogy felkeltettelek, de be kell jönnötök, hogy mindent átbeszéljünk még utoljára, illetve a ruhákat fel kell próbálnod, mert hát… nos tisztában vagyunk vele, hogy fogytál…
- Oké-oké, akkor úgy… két óra múlva megfelel? – kérdeztem.
- Tökéletes. Akkor nem sokára találkozunk és kérlek, szólj Taylornak is.
- Jól van, szia!
- Szia! – mondta még, s azzal bontottam a vonalat. Nem igazán volt kedvem bemenni, de ha már így esett, akkor nincs mit tenni, így beletörődve az elkerülhetetlenbe, felkeltettem Taylort is, aki hasonlóképp örült a dolognak.

~¤~

2013.05.20.

A forgatás első napján izgatottan keltünk fel, s indultunk el együtt. Vártam már, de ugyanakkor féltem, hogy nem fog menni, és nem elég, hogy beégek a stábtagok előtt, de még Taylor is ott lesz.
- Ne izgulj ennyire! – tette kezét a lábamra, amit megállás nélkül mozgattam.
- Könnyű annak mondani, aki már millió forgatáson túl van!  - löktem oda neki.
- Szerintem erős túlzás a millió, de akkor is nyugodj meg, semmi különleges nem fog történni! – mosolygott.
- Jól van, na! – forgattam szemeim. – De emlékezz vissza a te első forgatási napodra… te is izgultál!
- Ez igaz, de én akkor csak tizenhárom éves voltam!
- Akkor most én is annyi vagyok! – nevettem el magam.
- Na így már mindjárt jobb! – vigyorgott.

Megérkezve szinte feltéptem a kocsi ajtaját, s Taylor-t kézen ragadva berohantam a stúdióba, ahol abban a pillanatban négyen vetették ránk maguk, s mindkettőnket másfelé húztak. Kétségbeesetten próbáltam visszamenni Tay-hez, kértem őket, hogy engedjenek oda csak egy percre, de az idő szűkösségével magyarázva, tehetetlenül mentem be a már ismerős szobába, nem is olyan régen itt voltunk ruhapróbán.
- Szia Ronnie, minden rendben? – kérdezte Karen, ahogy beléptem.
- Szia… hát azt hiszem. – sóhajtottam nagyot.
- Majd megszokod! – legyintett, s nevetett ki. – Megyek, Matt kint vár, beszélnünk kell Taylor-ral.
- Oké… - néztem utána idegesen. A kezembe nyomott inget gyorsan felvettem, s pár perc elteltével Joseph jelent meg, így beültem a székbe és elfészkeltem magam.
- Szia! – köszönt, ahogy odaért elém.
- Szia! – mosolyodtam el. – Mire számítsak, órákra vagy percekre? – kérdeztem kíváncsian.
- Maximum egy óra lesz szerintem, de majd meglátjuk.
- Rendben… - mondtam még, majd behunytam a szemem, és vártam, hogy elkezdje, de előbb a hajammal kezdtek el foglalkozni, majd ahogy az elöl lévő tincsek elkerültek arcom közeléből Joseph is neki látott. Próbáltam közben egy kicsit relaxálni, de mivel ez nem ment, így inkább a szövegem kezdtem visszaidézni, ami kissé megnyugtatott, ugyanis minden gond nélkül el tudtam mondani, egyszer sem akadtam meg. Időről időre meg akartam nézni, hogyan nézek ki, de nem engedték, így inkább feladtam a harcot, és a táncokat idéztem vissza.  Már a számon dolgozott kedvenc sminkesünk, mikor a mobilom megcsörrent, így gyorsan elővettem, de vigyázva, hogy ne zavarjam senkinek sem a munkáját.

Ha jól saccolom, pár perc múlva találkozunk, remélem jól vagy. :)
T.

Igen, velem mindjárt végeznek, csak azt sem tudom hová kell mennem… o.o Jól vagyok, csak még mindig izgulok… Te készen vagy már?
R.

Most öltöztem fel, átmegyek hozzád.;)
T.

Épphogy elolvastam már az ajtóban állt, s egy ezer wattos mosoly kíséretében jött oda hozzám.
- Gyönyörű vagy! – bókolt.
- Tényleg?
- Miért, te nem úgy gondolod? – somolygott továbbra is.
- Nem engedtük, hogy megnézze magát. – nevetett fel Elizabeth, miközben a hajamban lévő csavarókat ellenőrizte.
- Nem is baj. Legalább az összhatásnál hanyatt dobja magát. – kuncogott Tay.
- Ezt csak azért mondja, mert éjjel nemet mondtam neki… - mosolyodtam el gúnyosan, mire csak egy fintort kaptam válaszul, de a többiek már fetrengtek a röhögéstől.
- Kész vagy, mehetsz öltözni! – jelentette ki Joseph.
- Oké… - mondtam, s meg sem kíséreltem a tükör felé fordulni, csak a kis öltöző felé vettem az irányt.
- Elkísérlek! - jelentette ki, mintsem kérdezte Tay.
- Hát hogyisne! Hogy szétszedd a haját, na nem! – bazsalygott Eliz.
- Nem teszek olyat, megígérem! – emelte fel mindkét kezét.
- Na jó! Akkor ha átöltöztél gyere, és kiveszem a csavarókat! – fordult immáron hozzám, de én csak bólintottam egyet.
- Jose!
- Nem fog elkenődni. – mosolygott, azonnal tudta, hogy miért is szólhatok. A ruhám már elő volt készítve, így gyorsan levettem az inget, és ügyelve arra, hogy a hajamnak semmi baja ne essék felvettem a ruhám. Taylor-hoz fordultam, hogy egészében láthasson végre, s egy perc múltán derekamnál fogva húzott magához egy csókra, mely kellemesen szenvedélyes, de ugyanakkor lágy is volt, pont olyan, mint amire vágytam.
- Gyönyörű vagy! – mondta, ahogy elváltunk egymástól.
- Ezt már azt hiszem említetted. – somolyogtam.
- Talán azért, mert így van. – adott egy apró puszit számra.
- Túlzol.
- Nem igaz. – rázta meg fejét.
- Na gyertek, kezdünk! – kiabált be Eric, így egy rövid csók után kimentünk.
- Amúgy meg te beszélsz?! Bár be kell, hogy valljam, a finálés ruha jobban bejön. – kacsintottam.
- De… honnan?! – nézett rám értetlenül.
- Titok! – mondtam még, de további beszédre már nem volt lehetőségünk, ugyanis egy táncos jelenettel kezdtünk, illetve előbb elpróbáltuk.

~¤~

A nap végére hulla fáradt voltam, ami Taylor-ról is elmondható, s most hozzá mentünk, ugyanis valamivel közelebb lakott a stúdióhoz.
- Nagyon fáradt vagyok! – motyogtam, ahogy ledőltem az ágyba.
- Az nem baj! – mosolygott. – Pár nap múlva egy ilyen nap már meg sem fog kottyanni!
- Remélem!
- Biztos így lesz! De azért jól érezted magad? – kérdezte kíváncsian, miközben a hajamat simogatta.
- Nagyon! Annyira jó a hangulat, és ez nagyon meglepett! – vigyorogtam.
- Maradjon is így! – somolygott ő is.
- Menjünk zuhanyozni! – kacsintottam, s neki sem kellett kétszer mondani, azonnal a fürdőbe vette az irányt, magával húzva engem is…

2013.08.27.

- A remek munkára és hangulatra! – mondta még Rich a köszöntő végén, ami miatt kissé elérzékenyültem. Mindenki ott volt, együtt voltunk, most utoljára, mert a premieren már nem lesz ott mindenki.
- Tudod, nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar elmegy ez az egész, olyan mintha még csak most léptem volna be először a stúdióba… - fordultam Taylor felé.
- Igen… de azért emlékezz csak vissza, hogy voltak olyan napok is, amikor a pokolba kívántuk ezt az egészet.
- Jó, igazad van. De túlnyomó többségben vártuk, hogy forgathassunk.
- Ebben meg neked van igazad. – somolygott.

A partyról éjjel kettő körül jöhettünk el, s furcsa volt belegondolni, hogy talán egyes embereket nem is látok többé. Az úton nem beszélgettünk, arcára nézve azt láttam, hogy elmerül gondolataiban, pont úgy, ahogy én is tenném, hacsak nem az arcát tanulmányoznám.
Mert az elmúlt négy hónapnak életem legboldogabb pillanatit köszönhettem, meglehetősen eseménydúsan teltek el. A forgatás önmagában is lekötötte a mindennapjaim, és hálát adtam az égnek, hogy Taylor és köztem csak kisebb viták voltak, nagy összeveszésünk még nem volt, s nagyon reméltem, hogy ez így is marad. Ha nem forgattam, akkor énekelni voltam, azt sem akartam elhanyagolni, s megpróbáltam olyan időpontokra tenni, amikor Taylor sincs otthon, hogy ne pazaroljuk el az együtt tölthető időből egy percet sem. Aztán e hónap tizedikén meglátogattam a szüleimet, mivel kilencedikén volt apám szülinapja, és nem akartam vérig sérteni őket, pedig szívem szerint egészen másra használtam volna a szabad hétvégénket, ekkor volt talán Tay-el a legnagyobb vitánk, mert ő most már meg akarta ismerni a szüleim, de sikeresen hárítottam őt. Aztán huszonharmadikán villámlátogatást tettünk Danéknél, mivel az említettnek is szülinapja volt, és azt semmiképp nem akartuk kihagyni.
- Megjöttünk, gyere. – rántott vissza Taylor a jelenbe.
- Bocs, csak elgondolkoztam. – mosolyogtam rá fáradtan.
- Azt láttam. – kuncogott. Kézen fogva mentünk fel hozzá, s ugyan már milliószor és már-már rutinszerűen húztam elő a kulcscsomóm, ugyanis május végén én is megkaptam az ő lakásának kulcsát. –  Min gondolkoztál?
- Csak az elmúlt hónapokon, hogy mennyire jól telt. Egyszerűen… nem tudom leírni. – néztem bele boldogságtól csillogó szemeibe.
- Ennek örülök, mert nekem is fantasztikus volt. – mosolygott.
- Menj be, hozok valamit inni. – mondtam még, majd levéve cipőm a konyha felé vettem az irányt, s elővettem egy poharat illetve üdítőt, így vonultam be a szobába. Töltöttem magunknak, majd a kezébe nyomva a poharat megvártam, míg ő iszik, s ahogy én is befejeztem folytattam a beszélgetést.
- Tudod, amikor elkezdtünk forgatni, akkor úgy tűnt, hogy örökké fog tartani, és bele sem gondoltam, hogy senkit sem fogok nap mint nap látni onnan…
- Azért remélem, hogy egy valakit azért mégis… - mosolygott.
- Jajj, nem úgy értettem. Te más vagy.
- Miben? – húzta fel egyik szemöldökét.
- Téged nem az ők közé sorollak, hanem te az Ő vagy, ha ez nem volna egyértelmű. – mosolyogtam.
- Helyes! – csókolt meg röviden.
- De a lényegre térve, annyi mindent tanultam és köszönhetek nekik, egyáltalán nem bántam meg, hogy elfogadtam az állást.
- Háát… én… - mondta, direkt elhúzva a szavakat.
- Hééé! – vágtam őt hasba.
- Au! Jó, de azért az elején nem igazán örültem neked, ezt te is tudod. Az más kérdés, hogy később, hogyan alakult!
- Igen… furcsa, hogy már majdnem egy éve ismerjük egymást, de még csak négy hónapja vagyunk együtt… olyan hosszú idő, de mégis milyen gyorsan eltelt.
- Főleg azok a hónapok, amikor nem beszéltünk… - fintorgott.
- Igen, az nekem is hosszú volt. Bár a sok ünnep miatt, nem igazán gondoltam akkor bele az idő múlásába… karácsony, újév… csak akkor eszméltem fel, amikor pár nappal a szülinapod előtt, megtaláltam az ajándékod.
- Tényleg, azt mondtad, hogy azt odaadod.
- Nem biztos, hogy jó ötlet. – néztem rá kételkedve.
- Miért?
- Mert mondjuk úgy, hogy általában ez fordítva történik, szóval nem éppen szokványos…
- Valljuk be, a mi kapcsolatunk abszolút nem szokványos, így ez már nem oszt nem szoroz. Odaadod? – mosolygott.
- Majd igen… csak előtte… kell egy kis idő hozzá… mert, szóval még meg szeretném nézni előtte én is.
- Na, jó, de ígérd meg, hogy még a héten láthatom.
- Rendben. – bólintottam rá végül. Igaz, nem tudtam, mit fog hozzá szólni, ráadásul már nem is emlékeztem pontosan az egészre, így valóban szükségem volt egy kis időre.
- Nem mondanád meg mégis, mi az? – kérdezte meg pár perc hallgatás után.
- Nem.
- Na!
- Jól van, egy dal. De még elég kezdetleges, és meg akarom mutatni Nate-nek is. De gépen már megvan nagyjából az aláfestés is… - vallottam be.
- Nem kellett volna elmondanod, mert így még kíváncsibb vagyok! – vigyorgott.
- Látod! Tudtam! De ez már a te bajod! Legalább visszakapod a múltkorit!
- Ennek vigasztalnia kéne? – húzta fel egyik szemöldökét, s állt fel.
- Nem, most rettegned kellene! – nevettem fel.
- Miért is?
- Nem tudhatod, hogy mi van a dalban, szóval…
- Óóó, akkor elmegyek zuhanyozni, még mielőtt tovább feszítem a húrt. – somolygott, s hajolt le hozzám egy rövid csók erejéig.
- Oké. – mondtam még, s pár perc múlva már teljes volt a képszakadás…

2013.09.21.

Az elmúlt egy hónapban nem sok minden történt, kicsit pihentünk, aztán Taylor egy újabb filmbe kezdett bele, ami most kissé próbára tette a kapcsolatunk. Ami engem illet a mindennapjaimat a táncteremben töltöttem illetve Nate-nél énekeltem. Mostanság egyre több dalt írtam, amit én magam sem értettem, mert egyszer csak beugrott egy szöveg, így papírt és tollat ragadtam, és leírtam.
- Mikor indulsz? – kérdezte Sofia, ahogy pakoltam.
- Még két órám van…- feleltem.
- Az nem sok.
- Hát nem. Biztos, hogy nem jössz velem? – kérdeztem, reménykedve, hogy végül mégis rábólint.
- Biztos. Én nem tudnám szó nélkül hagyni azt, amit a szüleid tettek, szóval jobb, ha nem megyek.
- Lehet. Mindenesetre David és én nagyon örültünk volna neki. – motyogtam.
- Mikor is jössz vissza?
- Huszonharmadikán.
- Taylor is akkortájt jön vissza, nem? De most hol forgat?
- Manchester-ben ha jól tudom. De nem vagyok benne biztos.
- Nem? – kérdezett vissza.
- Nem, mert állandóan utazik. Valamelyik nap még Boston-ban volt. Szerinted tudom én ezt követni?! Hát nem!
- És? Jól megvagytok?
- Hát… már két hete nem találkoztunk, pedig ez elvileg csak egy kisebb szerep, és még úgy két hétig forgat, de ebben sem vagyok biztos. Mindennap beszélünk, de azért ez nem ugyanaz. Bár talán nem árt egy kis különlét, legalábbis ezt mondják…
- Aki ezt mondja az hülye! Senkinek sem tesz jót, mikor pont azzal a személlyel nem találkozhat, akit a legjobban szeret.
- Nem tudom, szerintem a mi esetünk azért nagyban különbözik. Biztos lesz olyan is, amikor ennél sokkal több időre kell szétválnunk, és például most is vele mehettem volna, csak nem akartam őt zavarni. Tudom, hogy ilyenkor a pihenés nagyon fontos, és ha ott vagyok, akkor nem menne neki. – vontam vállat.
- Biztos, hogy csak ennyi az oka?
- Persze! – vágtam rá azonnal. – Tényleg jól vagyunk. – csuktam le ekkor bőröndöm, s tettem le a földre.
- Ebédelünk?
- Ühüm. – mondtam, s indultam el kifelé.

~¤~

A repülőút után kissé fáradtan ültem be a rám váró autóba, amit Karen intézett el, mostanság már semmire sem volt gondom, mindent leszerveztek, nekem csak menni kellett, és tenni a dolgomat. A szállodába belépve csak ámultam és bámultam, egyszerűen csodálatos volt és nem mellesleg nagyon közel a szüleimhez, amit most nem bántam, mert így akár gyalog is mehetek hozzájuk.
- Jó napot, segíthetek?
- Jó napot, Veronica Harris névre van foglalásom.
- Máris megnézem.
- Köszönöm.
- Sajnos a foglalását pár órával ezelőtt törölték.
- Hogy mi? Az nem lehet, csak valami tévedés.
- Nem kisasszony, a gép nem téved.
- Talán csak más névre van a foglalás. – hallottam meg hirtelen a jól ismert hangot hátam mögül.
- Hogy kerülsz te ide? – fordultam meg, s öleltem magamhoz szorosan. Nem tartott sokáig, jobbnak láttam, ha inkább felmegyünk. – Majd elmagyarázod, most menjünk! – mondtam, s fogtam meg kezét. A bőröndömet ezúttal ő vette kézbe, leintette a londinert, s így indultunk a lifthez. Ahogy felértünk és becsuktam az ajtót, szorosan hozzányomott, s szenvedélyes táncba kezdtek ajkaink, a fáradtság gyorsan tovaszállt, csak a kellemes forróságot éreztem, de ugyanakkor rázott a hideg…

- Hogy kerülsz ide? – kérdeztem még mindig kissé pihegve.
- Ki nem hagynám David szülinapját?. – mondta és kérdezte egyszerre.
- Hát, igen, biztos örülni fog neked! – mosolyodtam el, mire egy apró csókkal jutalmazott.
- Nem gondoltam volna, hogy most belemész! – vigyorgott.
- Akkor miért jöttél?
- Ez hülye kérdés! Nem egyértelmű, hogy nagyon hiányoztál?!
- Az jó, mert te is nekem! – bújtam hozzá közelebb. – De ugye nem kerülsz emiatt bajba? Mármint nem volt gond, ugye? Nem holnapután jöttél volna haza?
- Nem, végül most van nekem három nap szünetem, aztán még egy hét és végzek. – mosolygott.
- Egy hét? – kérdeztem kissé savanyúan, pedig örültem neki, hogy csak ennyiről van szó, és nem többről.
- Igen. De csak kibírjuk valahogy, nem? Elrepül, hidd el.
- Igaz. Nem fogod elhinni, hogy kivel találkoztam nemrég! Illetve talán egy hete.
- Nem tudom… de miért nem mondtad?
- Mert személyesen akartam. – mosolyogtam angyalian.
- Na, mondd már! – kérte türelmetlenül.
- Szóval Sofiát kísértem el egy próbára, és mondtam ugye, hogy most Beyoncè háttértáncosa. – meséltem izgatottan.
- Igen.
- Odamentünk, persze a lökött elfelejtette megemlíteni, hogy Bee is ott lesz. Tökre hülyén éreztem magam, de aztán feloldódtam, és most úgy áll, hogy szerepelni fogok a klipjében! – mondtam a végét kicsit hangosabban.
- Na, ez tök jó! De hogy?
- Hát Sofia mondta Frank-nek, hogy én is táncolok satöbbi, és beálltam hozzájuk… aztán Frank megbeszélte Bee-vel, hogy még egy táncos jól jönne. Hát nem tudom, várom is meg nem is. Furcsa egy kicsit, az biztos…
- Reméljük minden rendben lesz!
- Jah… - mondtam még, majd fészkeltem el magam, hogy végre aludhassak.
- Jó éjt!
- Neked is! – motyogtam, s szinte abban a pillanatban ki is kapcsoltam…

P.S.: A Jacob/Nessie történetet is publikálni fogom, de csak akkor, ha ezt befejeztem, ami vészesen közeleg... :O

Breaking Dawn & Abduction

Hey Guys!
Szóval azért jövök, mert kijött a Breaking Dawn Teaser Trailer, gondoltam megosztom Veletek, én nagyon örültem neki!! :) Hamarosan felirattal is felkerül ide, azt is jelzem majd nektek. :D

És mivel az Abduction előzetesét nem tettem fel, most azt is pótlom... :)

Illetve még annyit mondanék, hogy nem sokára jön az új rész, ez már biztos!!! ;)
via