28. Duality

Már másnap éjjel egy volt, mikor visszaszálltunk a hajóra. Thassos szigete mesés volt, a tengerpartot is imádtam, nem beszélve a hangulatról, ami egész végig kitartott. Játszottunk, fürödtünk, iszogattunk, egy szóval szórakoztunk. Kicsit fáradt voltam, így azonnal a megszokott helyemre mentem, s meglepő módon először Seth és Embry jött fel utánam, s a két oldalamra ültek le.
- Mi a helyzet srácok, mit szeretnétek? – kuncogtam.
- Csak… láttuk, hogy Jacobbal szóba sem álltok. És ha Adrian-nel szeretnéd féltékennyé tenni, akkor ne így csináld, mert ma is majd’ felrobbant. – kezdte Seth, rögtön a lényegre térve.
- Szóval ti köhécseltetek, amikor egy puszit adtam neki? – néztem rájuk kissé dühödten.
- Igen. Nem szeretnénk, hogy Jake… - vette át a szót Embry.
- Ne aggódjatok, Jacob nagyon is jól van, kérdezzétek csak meg, jobb az önkontrollja, mint hinnétek. – vontam vállat.
- Miről maradtunk le? – nézett rám értetlenül Seth és Embry egyaránt.
- Kérdezzétek őt, ha akarja, elmondja. – feleltem semlegesen, s szerencsémre, még mielőtt bármit is kiszedhettek volna belőlem, Missy is megjelent, s leült hozzánk. Immáron másról cseverészve gyorsan eltelt az út, s ahogy a kocsikba beszálltunk, éreztem, hogy elég fáradt vagyok, már nem igazán beszélgettem velük, csak Adrian vállának dőlve bámultam ki az ablakon. Mikor megállt az autó, nagyot nyújtóztam, s kiszállva még mindig éreztem, hogy kissé el vannak gémberedve a végtagjaim.
- Köszönök mindent! – fordultam vissza az autó felé, mikor a többiek elbúcsúztak tőle és bementek.
- Örülök, ha jól érezted magad. – mosolygott.
- Tudod… mi… szóval…  nagyon jól éreztem magam veled…
- De hamarosan haza kell mennetek, megértem. – felelte komoran.
- Igen, de nem szeretném, ha ennyiben maradna az egész. Csak arra gondoltam, hogy esetleg te is meglátogathatnál minket. Ugyan az időjárás közel sem olyan jó, mint itt, de azt hiszem ez a legkevesebb. – mondtam reménykedve.
- Szívesen elmennék hozzátok, bár nem tudom, a szüleid mit szólnának hozzá. – s a gunyoros mosoly, amit úgy imádtam, visszatért az arcára.
- Hidd el, meg tudom őket győzni. – vágtam rá kissé tudálékosan, mire mindkettőnkből kitört a nevetés.
- Akkor ez azt jelenti, hogy hamarosan találkozunk?
 - Nagyon remélem! Felőlem, illetve felőlünk – javítottam ki magam, a szüleimet is hozzáadva a listához – bármikor jöhetsz, amikor csak szeretnél, és ráérsz.
- Jól van, akkor majd gondolom hívlak, vagy hívsz.
- Mindenképpen! – öleltem magamhoz szorosan, s a percek gyorsan teltek, de nem akartuk elengedni egymást. Furcsán éreztem magam, ha arra gondoltam, hogy egy ideig nem fogom látni őt, s az egyetlen mód, hogy közelebb érezzem magamhoz, az lesz, hogy hívjuk egymást.
- Hiányozni fogsz! – súgtam a fülébe.
- Te is nekem Renesmee. – felelte halkan. Mikor elhúzódtam, egy puszit nyomtam az arcára, a szája sarkának a közelébe, éppen mellé, mire ismét elmosolyodott, de ezúttal sokkal melegebben.
- Vigyázz magadra! – adott a homlokomra egy puszit.
- Mint mindig. – mondtam összeszorult torokkal, így elég erőtlenül hatott.
- Jó éj, Nessie! – kívánta, s kinyitotta a kocsi ajtaját.
- Neked is, Adrian! – feleltem, majd hátrébb léptem, s megvártam, míg beszáll, és elhajtanak. 

Már eltűnt a szemem elől, de még mindig ott álltam, s nem tudtam megmoccanni. Ugyan a könnyeim nem folytak, de újra és újra összerándultam.

- Nem kéne egyedül kint állnod, nem túl biztonságos. – szólalt meg túlságosan is közel Jake.
- Fogd be Jacob! Addig állok itt, ameddig akarok! – morogtam, meg sem fordulva. – Ha nem biztonságos, húzz be a házba! – mondtam, s elindultam a part felé, gyors tempóban, már-már futva.  Egy perccel később azonban Jake elkapta a vállam, s visszafordított maga felé. Arca, melyet eddig nem láttam, elgyötört volt, szinte fizikálisan is belém hasított a fájdalom, ahogy megláttam, ám a haragom még mindig nem szállt el.
- Már az is baj, ha nem szeretném, hogy bajod essen?
- Láthatóan egészen idáig nem érdekelt, hogy mi van velem, akkor most miért?! – mondtam halkan, de olyan dühvel, hogy még én is meglepődtem – no nem mintha nem tetszett volna a dolog! – miközben kirántottam magam a kezei szorításából.
- Fogalmad sincs, miről beszélsz!
- Neked nincs fogalmad róla!
- Mindig is törődtem veled… - felelte szomorúan, de még mielőtt folytathatta volna, megszólaltam.
- Nem, ez egyáltalán nincs így. Csak fájdalmat okozol nekem, és elegem van ebből Jake! Én nem kérek ebből többet! Nem tudok rajtad kiigazodni, és nekem ez egyáltalán nem hiányzik.
- Sosem fogod megérteni, hogy min…
- Nem fogom?! Akkor menj vissza Leah-hoz, ő biztosan meg fog érteni! Eddig is megértett, ezután is meg fog.
- Nem érdekel Leah! Ő a barátom, de valóban megért. Képes felnőtt módjára viselkedni, ami úgy látszik, neked egyértelműen nem megy még. – ouch! Ez fájt. Úgy éreztem magam, mint akit egy kosárlabdával dobtak fejbe, és a talaj adta volna a másikat. Így a lehető legaljasabb dolgot tettem, amit csak tudtam.
- Pontosan Jake, gyerek vagyok még, és láthatóan nem vagyok elég érett ahhoz, hogy megértselek. De most nagyon figyelj, mert nem mondom el még egyszer! Ne próbálj meg beleszólni az életembe, mert többé nincs közünk egymáshoz! A bevésődés láthatóan megszűnt, így azt hiszem, jobb lesz nekem nélküled.
- A bevésődés nem szűnt meg, még csak nem is gyengült…
- Akkor nem szeretsz, nem érdekel a dolog, részletkérdés. A lényeg az, hogy nem vagyunk összekötve, azt csinálsz, amit akarsz. Nem kötelező együtt lennünk, ezzel te is tisztában vagy. Egyszerűen… nekem nem megy.
- Ezt szeretnéd? Igazán? Hogy ne legyen egymáshoz semmi közünk? – kérdezte keserűen, mire a szívem teljesen összeszorult.
- Te is tudod, hogy egyáltalán nem ez, amit szeretnék, de a kérdés nem ez, hanem az, hogy mi működik. Márpedig ez ÍGY, abszolút nem.
- Ha nem ezt szeretnéd, miért mondod ezt?
- Mert mint említetted, szerinted még csak egy gyerek vagyok. És ameddig így látod, nincs mit mondanom neked. Nekem nem egy játszótársra vagy bébiszitterre van szükségem, aki folyamatosan pesztrál.
- Nem pesztráltalak, mindössze vigyázni próbálok rád.
- Hat éven keresztül vigyáztam magamra, nem gondolod, hogy most is tudok?
- Én csak…
- Te csak még mindig azt hiszed, hogy gyerek vagyok, ami nem baj, de egy gyereknek teljesen mások a… szükségleti, mint egy lánynak. Nem gond, ha te így tekintesz rám, de én nem fogok veled játszani, vagy hagyni, hogy megmondd, mit tegyek. Ezt vagy elfogadod, vagy nem. Én sem értek mindennel egyet, amit te teszel, mégsem szólok bele a döntéseidbe, akármennyire is fáj ez nekem.
- Ezt hogy érted?
- Úgy értem, hogy fáj, hogy nem akarsz átváltozni, és ha lassan is, de láthatóan öregedni fogsz. Ugyan nem tudom, hogy velem kapcsolatban mi a helyzet, de igen, fáj, hogy képes lennél hátrahagyni.
- Te… te azt hitted, hogy el akarlak veszíteni?  – kérdezte döbbenten, ugyanakkor immáron mosolyogva, s a köztünk lévő kétlépésnyi távolságot egyre csökkentette.
- Miért, nem így van?
- Nessie, ez az egész miattad van!
- Egy szóval sem mondtam, hogy öregedj meg!
- Nem! Beszéltem Carlisle-lal és azt mondta, hogy lehetséges, hogy továbbra is öregedni fogsz. Ha így van, én nem akarok úgy élni, és nem is tudnék, hogy te nem vagy velem. Egyszer már elveszítettelek, nem akarlak mégegyszer. Ez csak egy óvintézkedés, arra az esetre, hogyha úgy történne, ahogy a doki mondta. Bármikor át tudok változni, de ha kell, a nyugalmam is meg tudom őrizni.
- Te komolyan miattam hagyod, hogy Leah bántson?
- Lényegében igen.
- Erre nem is gondoltam. – sütöttem le a szemeim. – Miért nem mondtad?
- Azt hittem, tudod.
- Nem tudtam. De a tényeken akkor sem változtat. – feleltem ismét keményen. – Mindketten mást akarunk, nem megy nekünk ez a dolog. Valóban gyerek vagyok, de nem olyan gyerek, mint amit te gondolsz, hanem egy… nem is tudom mi. Nem vagyok már pólyás, és valóban, még felnőtt sem, valahol a kettő között. De! Láthatóan nagyon félreértettük egymást, mert jóformán csak veszekedtünk. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem szeretlek, mert remélem, tudod, hogy nem így van. Mindazonáltal örökösen csak marjuk egymást, és én ebből valóban nem kérek.  Egyikünknek sem jó ez így… te is tudod, még ha nem is ismered el.
- Nessie, de…
- Szerintem jobb lenne, ha egy időre békén hagynánk egymást, talán később már lehetünk normális… barátok… - csuklott el a hangom, hiszen mindenegyes szó után úgy éreztem, mintha kést mártottak volna belém.
- Talán igazad van. – öltötte fel maszkját, így semmit sem tudtam leolvasni az arcáról, bár szemeiben szomorúság csillogott. Az éj csendjében indultunk vissza a házhoz, majd belépve felsiettem a szobámba, s egy gyors zuhany után az ágyamba vetettem magam. Tudtam, hogy ennek így kell lennie, de fájt beismerni, nemhogy kimondani. De ami a legjobban fájt, hogy furcsamód egy részem megkönnyebbült, de egy másikra mázsás súly nehezedett… az agyam fellélegzett, hiszen már nem kellett tovább gondolkoznom ezen, viszont a szívemnek rengeteg feldolgozandó dolgot adtam, s csak remélni tudtam, hogy idővel sikerül is neki…