30. Undecidable

Sziasztok!!
Meghoztam a 30. részt (ami egyébként ezen a blogon a 95. bejegyzésem), ami azt hiszem elég hosszú lett, és tartalmas is bizonyos szempontból.:) Remélem, hogy tetszeni fog, és tovább olvastok!! Köszönöm az elősző részekhez a komikat! :)
Kellemes olvasást, ha van kedvetek komizzatok!!
Puszi!! =)

Döbbenet ült ki az arcára az első pillanatban, majd gyorsan rendezte a vonásait, de továbbra is zavartság csillogott a szemeiben. Én nemkülönben éreztem magam. Nem voltam benne biztos, de mintha egy kissé el is vörösödtem volna, s a közelsége miatt beszélni kezdtem.
- Öhm, izé… akkor köszönöm. – mondtam gyorsan, igyekezve, hogy ne nézzek a szemébe, majd átslisszoltam a szobámba. Nem igazán tudtam kezelni a kialakult helyzetet, és ez idegesített. Nem kellett volna ilyen bénán reagálnom, sőt, nem kellett volna ilyen helyzetbe hoznom magam. Mindenesetre nem tudtam már mit tenni, így összeszedtem magam, s mivel már idő volt, lementem a nappaliba. Néhányan már ott tébláboltak, s végül Seth volt az, aki odajött hozzám.
- Jól vagy? Bár nagyon jól nézel ki! – nézett végig a ruhámon.
- Tökéletesen jól és köszi. Bár örülnék, ha maradhatnánk még egy kicsit.
- Majd jövőre is eljövünk. – kacsintott.
- Jah, jövőre… - mondtam idétlenül, mert valójában Adrian járt a fejemben és hiába gondoltam azt, hogy el fog jönni, abban már közel sem voltam olyan biztos, hogy megengedik, hiszen ez elég kockázatos.
- Az mindjárt itt van. – mondta Missy biztatóan.
- Hát… remélem vagy mi. – motyogtam.
- Ne legyél letörve! Különben is, az iskola majd leköt. – bökött oldalba Seth, s ettől tényleg jobb kedvem lett. Vártam már az iskolát, és nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen lesz. Nagyon-nagyon kíváncsi. Egyrészt az új emberek, másrészt, hogy mi minden van még, amit nem tudok. Szerettem tanulni, bár ha úgy esett, akkor a pokolba kívántam. El sem tudtam képzelni, milyen lehet ez egy normális embernek, hiszen én sokkal gyorsabban tanulok náluk… akkor nekik ez még nehezebb.
- Ettől nem félek. Olyan jó lesz végre egy helyre járni! – trilláztam.
- Közel sem olyan jó, mint gondolod. Amilyen agyas vagy, unatkozni fogsz.
- Azt nem hiszem. – feleltem továbbra is vidáman, s mivel mindenki elkészült, elindultunk az étterembe. – Biztos vagyok benne, hogy egy csomó mindent kell tanulnom.
- Ne bízd el magad. Mindenesetre biztos jobb lesz, mint havonta iskolát cserélni. Ráadásul ez az utolsó éved, nemde?
- Igen. Minden olyan… izgalmas talán. Fogalmam sincs, hogy mi vár rám.
- És ez nem rémít meg? – szólt közbe Missy.
- Mi van, te egy másik Nessie-t ismersz? Mert az a Nessie, akivel épp beszélsz… - kezdett bele Seth.
- Imádja az új dolgokat, nem beszélve a veszélyről. – fejezte be végül Missy. – Igazad van, hülye kérdés volt. – mosolyodott el. Én nem mosolyogtam. Egyszerűen nem tudtam. A veszélyről azonnal Nahuel jutott az eszembe. Cserbenhagytam őt, egyszerűen nem álltam mellette. És a legelképesztőbb, hogy még meg is csókoltam. Akkor minden olyan… logikus volt? Hogy tudott minden így összekuszálódni ennyi idő alatt? Akkor azt hittem, Jake az, akivel lenni akarok. De talán… talán jobb lenne adnom egy esélyt Nahuel-nek is. Vele sosem veszekszem, és mindig megértett, legyen szó bármiről. Nem húzta fel magát apróságokon, egyszerűen elfogadott olyannak amilyen vagyok. Vagyis hát… próbálta megismerni azt, aki vagyok most…. De nem most kell ezt letisztáznom magamban, bár kétség kívül még azelőtt, hogy hazaérnénk.
- Szóval, te mit eszel? – kérdezte Kim. Nem igazán voltam tudatában annak, amit teszek, s ahogy föleszméltem rájöttem, hogy az étlapot bámulom. Mellém Missy és Jake került, s egy nagy kerek asztalt ültünk körbe, így mindenki látott mindenkit, és könnyedén beszélgethettünk.
- Hát… nem is tudom. Annyi finomság van itt, hogy fogalmam sincs!
- Van souvlaki.
- Hogy? – pillantottam oldalra.
- Van souvlaki. – ismételte meg Jacob. Nem igazán értettem, hogy miért mondta, s a kérdő tekintetemre csak egy elégedett mosollyal felelt.
- Hát akkor, azt hiszem én is tudom már, hogy mit eszem. Mindenki döntött már? – kérdeztem meg gyorsan.

Amikor mindenki bólintott, magunkhoz hívtam a pincért és leadtam a rendelést. Egyfelől sokkal könnyebb volt így elmondani, hogy ki mit szeretne, másfelől, nem voltam benne biztos, hogy beszél angolul.
- Mi az a souvlaki? – kérdezte meg Missy kíváncsian.
- Majd meglátod! – mosolyodtam el. - És ha mindent megeszel, megengedem, hogy megkóstold! – tettem hozzá játékosan, mire mindenki nevetésben tört ki.
- Mondja ezt egy hétéves. – kuncogott.
- De hétévesnek nagyon is intelligens.
- Hát ebben nem kételkedünk. Már most jobban tudsz bármilyen nyelven, mint én az anyanyelvemen. – nevetett Seth is.
- Ez nem teljesen igaz.
- Jó nem minden nyelven, de a legtöbben.
- Nagyjából hatezer ma beszélt nyelv van, ezekből én körülbelül tizenötön beszélek elég jól, és további haton tűrhetően. Erősen túlbecsülsz Seth!
- Hát én örülnék neki, ha „csak” tizenöt nyelven beszélnék. – jegyezte meg Rachel.
- És ha jól sejtem, akkor tizenöt nyelven jobban beszélsz, mint a helyi tudósok, a másik hatot meg legalább anyanyelvi szinten… - kezdett bele Jared.
- Tovább növelitek az egóját, vagy végre abbahagyjátok?! – csattant fel hirtelen Leah.
- Mi van, féltékeny vagy, hogy máris okosabb nálad? – kérdezte zsivány mosollyal Paul.
- Fogd be! – vágta rá Leah.
- Inkább te fogd be Leah! – nézett rá dühösen Seth.
- Elég legyen srácok! – csitított el mindenkit Rachel. – Ha még itt is ölni akarjátok egymást, akkor én inkább hazamegyek. Ez az utolsó esténk, igazán kibírhatnátok! – korholt minket tovább. Igaza volt. Ez az utolsó esténk, és nem akartam ilyen apróságokkal elrontani.

Kissé kínos csend követte a kis malőrt, de amikor meghozták a vacsoránkat, azonnal feloldódtunk. Én Missy-nek adtam kóstolót, s elmosolyodtam azon, hogy Jake-nek látszólag ízlik a magamnak is választott hús. Annyi különbség volt, hogy neki dupla adagot rendeltem, és köretnek krumplit, míg magamnak csak a szimplát és salátát kértem mellé.
- Kérsz egy kicsit? – toltam elé a tsatsikim. Meglepettnek látszott, amikor egy pillanatra találkozott a tekintetünk, de elfogadta, s lenyelve elégedett vigyor ült ki az arcára. – Ha szeretnél, nyugodtan vegyél belőle, úgysem fogom megenni az egészet. – tettem hozzá.
- Nem fogom megenni előled.
- Tényleg nem fog elfogyni. Ennyi húshoz bőven elég lenne a fele is, és akkor még az uborkasalátáról nem is beszéltem. – kuncogtam.
- Akkor köszönöm. – mosolyodott el ismét.
Tovább ettünk egy-egy élményt újra elmesélve, vagy tervezgetve, hogy mi mindent csinálunk legközelebb, noha én egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy lesz legközelebb. De ezt megtartottam magamnak. Az utolsó falatoknál tartottam, amikor a felszúrt hús a mártásban ragadt, s hosszas szenvedés árán sem tudtam kiszedni. A többiek beszélgettek, ami kapóra jött, ugyanis így nem látták, hogy bénázom. Már épp azon voltam, hogy kézzel kiveszem, amikor egy újabb villa jelent meg a mártásban, és felszúrta, majd a számhoz közelítette, mire felpillantottam, s Jake tekintetében vesztem el. Teljesen lefagytam, s éreztem, hogy pír önti el az arcom. Több másodpercembe került, mire rájöttem, hogy ki kéne nyitnom a szám, s még legalább ennyibe, hogy sikerüljön is véghezvinnem. Jacob arca teljesen kifejezéstelen maradt eközben, de a szemében láttam a lázas csillogást. Nem tudtam mit kéne tennem, s miután lenyeltem a falatot, szokás szerint hadoválni kezdtem.
- Öhm… izé… kössz, hogy megetettél. Mármint segítettél. – javítottam ki magam, mire Jake szája egy elfojtott nevetéstől megremegett és a pillanat varázsa is megtört. Szép volt Nessie! Gratulálok! Megint sikerült jól megcsinálnod! – korholtam le magam.
- Szívesen. – mondta még, majd elfordult, hogy tovább beszélgessen a többiekkel…

A vacsora kellemesen telt el, s nagyon gyorsnak is tűnt emiatt. A taxi helyett most hazasétáltunk, így bőven volt időnk beszélgetni. Ám mikor hazaértünk, úgy éreztem, nem tudok még bemenni a házba. Szép lassan elkezdtem sétálni a móló felé, hogy még utoljára leüljek oda egy kicsit gondolkodni. Egyszerűen képtelen voltam elfogadni, hogy itt kell hagynom ezt a helyet, amihez ennyire kötődöm. Kétségkívül Forks-ban több időt töltöttem, mint itt, de hogy melyik volt könnyebb és boldogabb?  Egyértelműen a Görögországban töltött időszak. Az sem esett jól, hogy Renée-vel csak pár percet tölthettem. Ezenkívül… hát ott volt Adrian. Annak ellenére, hogy Jacobnak sikerült folyamatosan felkavarnia, Adrian-nel nagyon jól éreztem magam. Vagyis hát. Vele is. Mert a nagy kérdés, még mindig Nahuel volt. Adrian elérhetetlen számomra, és még ha azt is éreztette velem, hogy kedvel, nem voltam benne biztos, hogy hosszútávon is így volna. Ő egy ember! Térj észhez! Soha, semmi nem lehet köztetek a barátságon kívül! – szólalt meg ismét az a hang, ami egyre idegesítőbbé vált. De igaza volt, megint. Tényleg semmi nem lehet köztünk, még akkor sem, ha a közelben lakna. De ilyen távolságból?! Hát még amúgy sem! Nahuel viszont ott volt. De az iránta táplált érzelmeim meg sem közelítették a Jake, vagy akár Adrian iránt tápláltakat. Akkor miért csókoltad meg?!
- Nem tudom! – mondtam dühösen.
- Mit nem tudsz? – és ezek szerint hangosan is kimondtam, mivel Jake szólalt meg a hátam mögött.
- Te mindig követsz? Vagy megint úszni szeretnél? – kérdeztem játékosan, ezzel kitérve a kérdése elől.
- Nem követlek. Vagyis de. Illetve… csak nem akartam, hogy ilyen későn egyedül flangálj. De úszni csak akkor fogok, ha te is. – mosolyodott el, majd ült le mellém. – Szóval mit nem tudsz?
- Semmit. Mármint csak gondolkoztam. Hangosan. Úgy értem, nem magamban beszéltem, vagy ilyesmi, csak…
- Nessie. – szólalt meg Jake nyugodtan, s éreztem, hogy a szemeivel az arcomat fürkészi.
- Hmm? – fordultam felé, s próbáltam könnyed maradni, hogy ne lássa, mennyire feszült is vagyok valójában. Nemcsak amiatt, amin gondolkoztam, hanem azért is, mert ennyire közel ültünk egymáshoz.
- Mi a baj?
- Nincs semmi baj.
- Dehogynem. Látom rajtad. – mondta gyengéden, amitől a szívem hevesebben kezdett dobogni.
- Jól vagyok. Csak még… nehéz hazamennem. Szeretek itt lenni.
- Csak erről van szó?
- Igen, mi másról lenne még?
- Azt hittem… talán Adrian miatt is szívesen maradnál. – Erre nem tudtam, hogy mit feleljek. Egyfelől igaza volt, másfelől pontosan ezt mondtam. Nem tudom, hogy mihez kellene kezdenem.
- Nem tudom. Hiányozni fog, az biztos. De te is tudod, hogy ő nem illik a mi életünkbe. A mi világunkba. Még akkor sem lehetnék vele, ha Forks-ban lakna.
- De ha itt maradnál, akkor igen.
- Hogy mi?
- Ha itt maradsz, nem kell megismernie Belláékat. Nem fog feltűnni neki semmi. – mondta komoran.
- Nem maradhatok itt.
- Nem?
- Nem. Egyszerűen nem lennék képes otthagyni titeket. Kedvelem Adrian-t, de ti sokkal fontosabbak vagytok nekem. Nem is értem, hogy kérdezhetsz ilyet! – háborodtam kissé föl. De ezzel csak azt lepleztem, hogy mennyire csábít is az, amit mond. Szívesen maradtam volna, és itt biztosan könnyebb életem lehetne. De az is igaz, hogy nem akartam elszakadni tőlük.
- Én csak… láttam mennyire kijöttök egymással, és arra gondoltam, hogy talán…Renée sem bánná.
- Most arra próbálsz rábeszélni, hogy maradjak itt? – néztem rá értetlenül, mire teljesen kétértelműen felelt. Vagy talán csak én magyaráztam többet bele, vagyis azaz idegesítő hangocska, ami azonnal fordítani kezdett.
- Nem dehogy. Én csak azt akartam ezzel mondani, hogy van választási lehetőséged. Görögország vagy az Egyesült Államok. – Ő vagy Adrian. – Maradhatnál Renée-vel, na, nem mintha Bella ezt szeretné. – Maradhatnál itt, választhatnád Adrian-t, de ő nem ezt szeretné. – Talán kell még egy kis idő itt, hogy lezárd magadban a dolgokat. Sok minden történt veled az elmúlt fél évben. – Lezárni? Mit? Még semmi sem kezdődött el. Pont ezért vagy bajban! Nem tudsz dönteni, ki az, akivel kezdeni szeretnél és tudnál is valamit.
- Nincs miért itt maradnom. Haza akarok menni. – álltam fel, s indultam el vissza a ház felé. Amíg haza nem értünk, nem szóltunk semmit sem. Én a gondolataimba merültem, és látszólag Jacob is ezt tette, de ahogy én, úgy ő is oda-oda sandított rám. Még mielőtt a szobámba mentem volna, megálltam, hogy elköszönjek.
- Hát, akkor. Jó éjt! – kívántam, s egy puszit nyomtam az arcára.
- Neked is Nessie. – mondta kedvesen. Várakozón pillantott rám, s tudtam, hogy mondanom kéne valamit, hogy megerősítsem, én nem Adrian-t választottam. De nem mondtam semmit. Megfordultam és bementem, magam mögött hagyva Jacobot…