25. Disclosure

Már két órája lehettünk ott, amikor a pókerasztalnál állapodtunk meg, igaz, én nem játszottam, csak Adrian és Jake volt ott. Fogalmam sem volt, hogy ki mellé kéne állnom, de úgy gondoltam kissé megtréfálom Adrian-t, s végül Jacob mellé álltam, mivel elmondtuk neki, hogy Jake még csak néhány alkalommal játszott. Folyamatosan figyeltem ahogy játszanak, majd mikor döntetlen volt körülbelül az eredmény, sőt talán Jacob-nak állt a zászló, akkor úgy döntöttem, hogy bevetem a képességem. Amikor arra került a sor, kezemet az arcára tettem, s úgy húztam végig, mintha csak megsimítottam volna azt, de csak néha értem hozzá, hogy nehogy feltűnjön bárkinek is. Egy idő után azt vettem észre, hogy várom azt a pillanatot, amikor segíthetek neki, vagyis azt, hogy ismét megérinthessem, mert akkor az a furcsa érzés kerített hatalmába, amit az elmúlt hónapokban a közelében éreztem.
- Nem hiszem el, komolyan. – állt fel a játszma végén Adrian mosolyogva. – Úgy látszik, szerencsét hoztál neki.
- Hát… nem hinném, hogy szerencse. Jacob minden játékban remekel. – vigyorogtam.
- Ezt mondhattad volna azelőtt, hogy leültem vele játszani. – mondta még mindig jókedvűen.
- Azt én sem tudtam, hogy ebben is ilyen jó. Ráadásul nem játszott olyan sokat. mint te… – ásítottam nagyot.
- Fáradt vagy? – kérdezte.
- Igen, talán ideje lenne mennem. – helyeseltem.
- Kár. De holnap is van nap, nem? – mosolygott.
- De-de. – bólogattam. – A többiek még maradnának, nem baj? – kérdeztem meg végül.
- Dehogy, ameddig jól esik nekik, addig vannak itt. Ha úgy alakul, akkor majd itt alszanak. – kacsintott.
- Köszönöm! – öleltem meg.
- Hazamegyek veled. – szólalt meg Jake, pont, ahogy reméltem.
- Oké…
- Jó éjt! – mondta Adrian, amikor beültünk a taxiba.
- Neked is! - feleltem még, majd elmondtam a címet, s rettentően örültem amiért Jake nem igazán figyelt rám, csak akkor nézett körül, amikor megálltunk.
- Nem jó helyen vagyunk. – mondta értetlenül.
- De igen. – fizettem ki a taxist, majd szálltam ki.
- Miért jöttünk ide? Azt hittem fáradt vagy. – nézet rám kérdően.
- Nem vagyok, az csak ürügy volt. – mosolyogtam.
- Ürügy volt mire?
- Arra, hogy eljöjjünk, és ketten lehessünk. – ragadtam kézen, s kezdtem el sétálni az úti cél felé.
- Hová megyünk?
- Mindjárt meglátod. – feleltem izgatottan, eszembe jutott, amikor én kérdezgettem őt, és valószínűleg neki is eszébe juthatott, mert egy aranyos mosoly kúszott az arcára. – Itt vagyunk. – mentem be az étterembe, s rövid szóváltás után a foglalásunkhoz vezettek minket. 

Szándékosan kértem, hogy a teraszon legyünk, s hogy egyetlen asztal legyen kint, hiszen beszélni akartam vele, és nem akartam, hogy bárki is hallja. Nem meglepő módon azonnal elkérték a pénzt érte, de most ez sem érdekelt.
- Miért jöttünk ide? – nézett körbe, de nem feleltem, csak az asztalunkhoz mentem, és leültem.
Az étlapot kezdtem el nézni, majd ahogy kiválasztottam, intettem a pincérnek, hogy idejöhet, s leadtam a rendelést.
- Esetleg valami italt? – kérdezte.
- Csak vizet. – mondtam még, így megvárva, hogy azt kihozza, csendben ültem, s amint hallótávolságon kívül volt, bátorításul vettem egy korty levegőt, de Jacob még előttem szólalt meg.
- Miért hoztál ide? És miért nem mondtad el? – kérdezte ismét.
- Te sem gondolhattad, hogy Adrian miatt öltöztem ki. – kuncogtam, mire egy elégedett mosoly ült ki arcára. – Kettesben akartam veled lenni, hogy beszélgessünk, ne kelljen attól tartanunk, hogy bárki meghallhat minket.
- Miről akarsz velem beszélni? – kérdezte immáron aggódóan.
- Csak lenne egy-két kérdésem, és szeretnék végre tiszta vizet önteni a pohárba, mert már elég koszos, és az idegeimre ment, hogy sötétben tapogatózom. Meg kell ígérned, hogy mindenre válaszolsz, és őszintén. – néztem a szemébe.
- Jó, persze. – vágta rá.
- Jake, én komolyan beszélek. Ígérd meg. – kértem őt ismét.
- Megígérem. – mondta immáron kissé mereven, amiből arra következtettem, hogy sejti mi lesz a téma. – Mire vagy kíváncsi?
- Előbb együnk. – néztem a pincérre, aki a rendelt étellel tartott felénk. Csendesen fogyasztottuk el, néha ugyan összenéztünk, de ő mindig elkapta a tekintetét. Nagyon reméltem, hogy ezúttal őszintén tudunk egymással beszélni, mert valóban úgy éreztem, hogy felőröl ez az egész helyzet, tudni akartam, hogy hányadán állunk.
- Szóval? – nézett rám kíváncsian, mikor lenyeltem az utolsó falatot is.
- Miért… - kezdtem bele, s gyorsan megköszörülve a torkom, folytattam. – Miért tűnsz el Leah-val? Mármint eleinte csak éjjelre, de mikor úgy volt, hogy hazamegyek, nappal voltatok együtt.
- Igen, és mi a kérdés? – húzta az időt.
- Hogy miért? Mit csináltok? Ha jól sejtem, akkor otthon is volt rá példa.
- Mi csak… - kezdett bele, de mivel hosszú percek múltán sem folytatta, én szólaltam meg. Szinte biztos voltam benne, hogy azért nem mondja ki, mert azzal elismerné, hogy már nem kötődik hozzám, s hogy az együtt töltött időben azoknak a testi vágyaknak adják meg magukat, amit ahogy Leah is mondott, én még nem adhatok meg neki, s ez hiába is tiltakoztam ellene, pokolian fájt.
- Csak mondd ki… - csuklott el a hangom.
- Korántsem az a helyzet, amit gondolsz. Mi… gondolom tisztában vagy vele, hogy miután elmentél, Leah nem változott át. – erre csak bólintottam. – De mielőtt visszajött, ismét átváltozott, de… te is láthatod, hogy nem egészen ugyanolyan, mint volt, mert nem változik át, csak akkor, ha szeretne. Kordában tudja tartani az érzéseit, nincsenek kitörései, teljesen stabil. – magyarázta, de még mindig nem értettem, hogy mire akar kilyukadni. – Azzal próbálkozunk, hogy ez nekem is menjen. – mondta ki végül, s ugyan ez kevésbé fájt, mint a bennem megfogalmazódó válasz, ledöbbentem.
- Nem akarsz többé…? – néztem rá rémülten, hiszen tudtam mit jelent ez. Ha nem változik át, akkor elkezd öregedni, szép lassan, mígnem…
- Erről szó sincs. – nyelt nagyot.
- Hát akkor? Jake mondd már, mert menten megőrülök!
- Attól tartottam, hogy egyszer feldühítesz, és úgy járunk, mint Sam és Emily… én azt nem tudnám megbocsátani magamnak soha!
- Nem vagyok olyan törékeny, mint ő… - tiltakoztam.
- Annyira nem, de pontosan tudod, hogy mire születtünk, mi az, ami miatt átalakulunk. – magyarázta idegesen. – Te képes lennél kockáztatni, hogy bármikor megsebezhetsz eng… mondjuk… Adrian-t, vagy Nahuel-t?
- Nem lennék képes bántani titeket, akármilyen dühös volnék, ahogy te sem.
- Ebben én nem vagyok olyan biztos…
- De én igen. – feleltem magabiztosan.
- Sam sem gondolta volna, hogy bánthatja Emily-t.
- Akkor még Sam nem tudta, hogyan kezelje a helyzetet. Láthatod, hogy azóta sem volt rá példa…
- De volt… - kezdett bele rekedtesen, fejét lehajtotta, s így nézett fel sötét szemeivel. -  Arról tudsz, hogy Edward egyszer elhagyta Bellát? – kérdezte óvatosan, mire csak bólintottam egyet. – Akkoriban változtam át én is, és nem fedhettem fel magunkat, egyszerűen nem mondhattam el neki. Eljött, de én még aludtam, és pont akkor jött hozzánk Sam, Paul és Embry. Bella irtó dühös volt, amiért nem találkozhattam és beszélhettem vele, kérdőre vonta Sam-et. Ismered Paul-t, nem hagyhatta szó nélkül a dolgot, mire édesanyád megütötte. Ha nem érek oda időben, talán… - fejezte be, s engem sokkoltak az információk. Nem gondoltam, s nem is hittem, hogy bántanának, mindazonáltal egy kissé megrémített a dolog. – Közel sem vagyunk olyan jók, mint azt hiszed, nekünk is vannak gyengepontjaink.
- Én nem félek. Különben sem szeretnélek feldühíteni…
- Lehet, hogy nem szeretnél, de ha a helyzet úgy hozza, akkor… volt már példa rá.
- Te tudod, a te döntésed. – mondtam szomorúan, hiszen úgy láttam hajthatatlan.
- Ne csináld ezt! – kérlelt.
- Nem tudom, miről beszélsz.
- Ne csinálj úgy, mintha ez annyira rossz lenne. Ez nem rossz, ez így van helyén.
- Nem Jacob, most tévedsz. Teljesen feleslegesen áltatod magad azzal, hogy ez miattam van, mindketten tudjuk, hogy egyáltalán nem ez a helyzet, még ha magadnak sem vallod be.
- Már eldöntöttem.
- És mi lesz a falkával? Hagynád, hogy Sam élete örökre megpecsételődjön?
- Talán a sajátomat kellene beáldoznom érte?
- Neked nem kellene semmit sem feláldoznod.
- Te is tudod, hogy nem így van.
- Sajnálom, ha így gondolod… - suttogtam, s nem igazán értettem, hogy miért csinálja ezt. – A számlát, legyen szíves! – szóltam oda a pincérnek, hiszen már nem volt más, amit meg akartam beszélni vele. Hiába akartam kifizetni én, ismét nem hagyta, s ahogy a taxikhoz mentem volna, elkapta a kezem.
- Sétáljunk! – nézett a szemembe mélyen. Egy percig álltam a szavak nélküli beszédet, egyértelművé vált, hogy ő még nem fejezte be a mondandóját.
- Oké. – bólintottam. Csendesen kezdtünk el sétálni, azt hittem, azért nem szólal meg, mert sokan vannak körülöttünk, de ahogy kiértünk a part menti sétányra, ugyanolyan hallgatagan sétáltunk. 

Pár perc múlva még a kezem is elengedte, ami furcsa volt, hiszen szinte mindig így jártunk-keltünk, ha éppen nem autóval voltunk, vagy ő farkas alakban volt.
- Khm! Szóval…egész jó fej ez az Adrian.
- Valóban így gondolod? – kérdeztem ledöbbenten.
- Igen. Lényegesen jobban kedvelem, mint Nahuel-t. – mosolygott.
- Ennek örülök. Akkor nem kell attól tartanom, hogy egy óvatlan pillanatban egymás torkának estek, ugye?
- Nem, határozottan nem. Azért azt ne várd, hogy pacsi-pajtások legyünk, de rendesnek tűnik.
- Ugye tudod, hogy most nagyon megleptél?!
- Hát, gondoltam jobb, ha tudod, hogy nem akarom elkergetni, persze ha arra kerül a sor, kétségem sincs róla, hogy sikerülne, de elég szívósnak tűnik, még a kis póker-csatába is belement, és itt jegyezném meg, hogy forradalmasítanunk kellene ezt Las Vegas-ban is. – nevetett fel.
- Az csalás volna!
- Most is az volt.
- Ennek nem volt tétje, és nem akartam, hogy ne te… szóval, hogy Adrian elszálljon. Tudja csak meg, hol a helye. – magyaráztam, mire elégedettség ült ki az arcára, amit nem nagyon értettem.
- Holnap is találkozol vele?
- Nem tudom, nem terveztem különösebben semmit…
- Holnap nem leszek itt… - mondta szinte suttogva, amiből pontosan tudtam, hogy mi a program.
- Leah? – kérdeztem megerősítés gyanánt, mire csak bólintott egyet. – Sehogy sem tudlak jobb belátásra bírni, igaz?
- Igaz. – felelte halkan, miközben szememmel a már közeledő házunk fényeit pásztáztam, ami csak egyet jelenthetett, hogy a többiek is hazaértek már.
- Otthon vannak már. – tereltem el a témát.
- Igen… biztos mindenki ki van dőlve. – vigyorgott, fogai világítottak az éj leplében.
- Én is erre számítok. – kuncogtam. – Szerencse, hogy te nem akartál inni. – szaladt ki a számon.
- És ez miért akkora szerencse?
- Mert akkor meglőtted volna az esténk. – hazudtam, hiszen egyáltalán nem erre céloztam. A valódi oka Leah volt, amióta megtudtam, hogy lefeküdtek, nem tudok nem erre gondolni, ha Jake iszik, egyszerűen nem megy.
- Igen, nagy valószínűséggel. Persze a mértékletesség a lényeg.  – magyarázta. – Ha csak keveset iszol, akkor kedélyjavító, viszont ha sokat… akkor mindketten tudjuk a következményeket. – zárta le keserűen.
- Na ja. – léptem be az ajtón.
- Hol voltatok? Azt hittem, már régen alszotok. – vigyorgott az éppen a szobájába igyekező Seth.
- Csak… éhes lettem, így elmentünk vacsorázni, és mivel közel van a hely, gondoltuk hazasétálunk. – vontam vállat.
- Oké… hát akkor, jó éjszakát! – csukta be maga mögött az ajtót, s még egy jelentőségteljes pillantást vetettem Jacobra, majd levéve a cipőm, hogy ne keltesek fel senkit, felsurrantam az emeletre. Nem szóltam egy szót sem, nem köszöntem, csak mentem, hogy végre magam lehessek, mert most erre volt szükségem. Összeszedtem a szükséges holmit, s a fürdőbe vánszorogva gyorsan letusoltam. Még egy kis ideig bent voltam, hogy a sminkem legapróbb maradványát is eltávolítsam, majd a már tök sötét folyosón keresztül(amin az sem segített, hogy a fényárból léptem hirtelen ki), halkan visszasettenkedtem a szobába. Legalábbis ezt terveztem, mígnem egy erős kéz a semmiből a karomon termett, s ami miatt reflexből ütöttem egyet, hátha eltalálom az illetéktelen kézhez tartozó testet, s szerencsémre az halkan feljajdult, de megismerve a hangot ismét szabadkozni kezdtem.
- Én úgy sajnálom! – fordultam felé, látásom már valamelyest kitisztult, így láthattam a hasát szorongató Jake-et.
- Kezdem azt hinni, hogy nálad szokássá vált, hogy agyonversz. – mondta kissé dühödten.
- Neked meg szokásod, hogy megijesztesz! – mondtam durcásan.
- Jó-jó, ne kezdjük előröl, nem történt semmi. – vont vállat. Egy percig csak álltunk egymással szemben, vártam, hátha megszólal, s mivel úgy három perc múltán is csak állt, én szólaltam meg.
- Szerettél volna valamit?
- Ja, én csak… Jó éjt! – mondta, de ezúttal nem hajolt oda, hogy puszit adjon, így én cselekedtem.
- Jó éjt! – mondtam, azzal bementem a szobába és ledőltem az ágyba, hogy utat engedjek elfojtott könnyeimnek. A ma este után, már biztosan tudtam, hogy ő csak barátként tekint rám, és talán jobb, ha én is így teszek, akármennyire is fáj. Ugyan a barátomnak is éreztem, de egy sokkal dominánsabb részem mélyebb érzelmeket táplált iránta, legyen bármi is a neve ennek a dolognak. S mint már annyiszor az elmúlt évben, álomba sírtam magam…