23. Reconciliation?

Jake szólalt meg hirtelen, amitől összerezzentem. Nem vettem észre, hogy ott van, még mindig hajlamos vagyok elfelejteni, hogy mind a vámpírok, mind az alakváltók milyen halkan képesek közlekedni, de csak várakozni is. Arca kemény maszkba torzult, nem szerettem, amikor ilyen, mert lehetetlenség volt bármit is kiolvasni belőle.
- Remélem jól telt az éjjel. – szólt a nappaliból.
- Igen, remekül. – bólintottam, s hátamat a falnak támasztottam.
- Te még mindig nem fogtad fel, hogy aggódtam miattad? Két órán át kerestelek, legalább szólhattál volna, hogy lelépsz azzal a… – termett egy szempillantás alatt előttem.
- Azt hittem, hogy nem bébicsősz vagy. Különben meg, úgy láttam jól érzed magad, és hát… meglehetősen el voltál foglalva…
- Mit csináltatok? – kérdezte immáron lágyabban, de arca még mindig abba az utálatos maszkba torzult.
- Ahhoz neked semmi közöd. – léptem volna arrébb, de mindkét kezét a falra tette, így esélyem sem volt otthagyni.
- Lehet, hogy apád kíváncsi lesz rá. – mondta semlegesen.
- Akkor majd neki elmondom. – próbáltam nyugodt maradni, de hangomból már sütött az idegesség. – És most engedj el! – parancsoltam rá, mire gúnyos arckifejezéssel, elvette az egyik kezét, így felrohantam, s becsaptam magam után az ajtót. 

Egyáltalán mit érdekli, hogy mit csináltam, amikor a klubban a lányokkal volt, nem igazán izgatta. Elegem volt abból, hogy egyszer aggódik értem, máskor meg tojik a fejemre magasról, most is jól felidegesített. Összeszedtem a cuccom, majd a fürdőbe mentem, hogy lehűtsem magam, majd felöltözve lerobogtam a konyhába. Ügyet sem vetve rá, elővettem egy poharat, s mivel a hűtőben semmilyen üdítő nem volt, hidegvízzel töltöttem meg.
- Miért csinálod ezt? – kérdezte.
- Miért iszok? – kérdeztem vissza.
- Ne játszd a hülyét, tudod, miről beszélek. Miért idegesítesz?
- Hanyagoljuk a témát, jó?
- Nem jó. Elegem van abból, hogy… - kezdett bele kiabálva, s pattant fel a kanapéról.
- Neked van eleged? És én mit szóljak? Gyerünk Jacob, mondd meg! Magasról tojsz a fejemre, de ha egy kicsit jól érzem magam mással, akkor a plafonon vagy. Nem tudok rajtad kiigazodni, hát nekem ebből van elegem.
- Ha talán szólnál, akkor nem kapnék idegösszeomlást.
- Minek aggódsz?! Mindketten tisztában vagyunk vele, hogy ez nem így van. Te is megmondtad, hogy nem kötődsz hozzám!
- Miről beszélsz? – hőkölt hátra.
- Na akkor most ki játssza a hülyét? Tudom, hogy már nem vagyok a lenyomatod, vagy mid, és ezzel te is tisztában vagy, hallottam, amit Seth-el beszéltél. – mondtam immáron halkabban.
- Ez egyáltalán nem így van. Csak… feltételeztem. Nem lennék kész idegroncs, ha nem kötődnék hozzád.
- Jake, ne álltasd magad! Állandóan veszekszünk, és bántjuk egymást. Mikor láttad, hogy Seth és Missy vagy akármelyikük öt percnél tovább haragudjanak egymásra? Mert én még nem hallottam tőlük egyetlen egyszer sem. – mutattam rá. – Szabad vagy, azt csinálsz, amit akarsz. – indultam el a szobám felé, s ezúttal hagyta, hogy elmenjek. Fájt kimondani a szavakat, piszkosul fájt, de nem tehettem mást, el kell engednem, ha boldognak akarom látni, mert kétség kívül ezt akartam. Ledőltem az ágyamra, aludni próbáltam, de állandóan az elmúlt percek körül forgott az agyam, létezik, hogy ilyen kevés idő elteltével megbánjam az akkor kimondott, kőkemény igaznak vélt szavakat? Mert ezt éreztem. Megbánást. Tudtam, hogy fájdalmat okozok neki ezzel, de… nem vettem észre a nyilvánvalót, így ismét felpattantam, s lerohantam a nappaliba, de csak Jake hűlt helyét találtam ott. Nem hallottam, hogy feljött volna, ugyanakkor azt sem, hogy elment, de valószínűleg ez történt, a többiek után ment, így visszaballagtam az emeletre, majd a szobából kilépve az erkélyre, fülig szaladt a szám. 

Csigalassúsággal mentem oda hozzá, biztos voltam benne, hogy tudja, hogy felé tartok, de nem nézett hátra, szemei továbbra is a tengert pásztázták.
- Sajnálom, én… - kezdtem bele, szemeimet lesütve.
- Nem kell… így már… minden világos. – felelte nyugodtan, de hangja mintha képen vágott volna, akkor beszélt így utoljára, mikor hazajött, és az első napokban, mint egy zombi, úgy járkált.
- De Jake, kell! – fogtam meg vállát, hogy magam felé fordítsam, de mintha csak egy sziklával próbálkoztam volna, esélytelen volt. – Kérlek, hallgass meg. – kérleltem, s úgy egy perc múltán fordult csak felém.
- Te is tudod, hogy szeretlek, de valamilyen oknál fogva, állandóan összekapunk. Nem tudom, miért van ez, de nagyon kezd kiborítani. Nem szeretek veszekedni veled Jacob, tudod jól. – mondtam szomorúan. – Ne haragudj! – kezdtek el folyni a könnyeim, mire óvatosan a mellkasára volt, s szívének dobogása nyugtatólag hatott rám, pár perc múltán már csak szipogtam.
- Tudod, ma éjjel… én…
- Nem kell magyarázkodnod. – csitított el. – Megértelek. Női szemmel Adrian biztos egy rendkívül… öhm… vonzó férfi. – magyarázta keserűen.
- Nem, Jake… te… félreértetted a dolgokat.
- Nessie, nyugi, jól vagyok. – vont vállat, mire arca után kaptam, s megmutattam neki az elmúlt éjjelt, s lehet, hogy a fokozott érzelemtúltengés miatt, de nem igazán tudtam szabályozni, hogy az érzelemtenger, ami akkor bennem volt, ne áradjon át Jacob elméjébe is.
- Adrian csak a barátom, semmi több. Mint mondtam, én nem érzem úgy, hogy készen lennék rá. – tettem még hozzá, ahogy leeresztettem a kezeimet.
- Hát, örülök neki, hogy új barátot találtál.
- Te is tudod, hogy téged senki sem…
- Nem úgy értettem. – intett le.
- Akkor szent a béke?
- Az. – bólintott. Bár nem tűnt túl őszintének, biztos akartam benne lenni, hogy valóban ezt gondolja, így most én öleltem meg, szorosan a mellkasára tapasztottam a fejem, mire egy puszit nyomott a fejemre. Mély levegőt vett, majd pár perc múltán végre viszonozta az ölelést, kezét a hátamra tette, amitől ismét egy furcsa, de jóleső érzés kerített hatalmába.
- Megkeressük a többieket? – kérdeztem meg, ahogy elváltunk egymástól.
- A parton vannak, szerintem nem sokára hazajönnek. – magyarázta.
- Akkor elmegyünk vásárolni? Mire visszaérnek akár össze is dobhatunk valami kaját, ha ügyesek vagyunk.
- Jó ötlet. – mosolyodott el végül, így egy bevásárlóközpont felé vettük az irányt. 

Eleinte nem tűnt fel a csend, de utána már kezdett idegesíteni.
- Mit főzzünk? – kérdeztem meg végül.
- Nem tudom, nekem mindegy. – vont vállat.
- Akkor… mit szólnál, ha keftedes-t csinálnánk? – néztem rá érdeklődően.
- Hogy mit? – kérdezte mosolyogva.
- Keftedes-t.
- Az mi?
- Lényegében hús. De akkor megcsináljuk, és ha nem ízlik, akkor rendelünk gyros-t.
- Oké… - bólintott rá, s mikor beértünk a boltba elmondtam, hogy mi minden szükséges hozzá, így szétosztottuk a dolgokat, hogy gyorsabban végezzünk. Nagyjából negyed óra múlva már ki is jöttünk, én taxiba akartam ülni, de ő sétálni akart.
- Add csak ide. – nyúlt a kezemben lévő szatyor után.
- Nem nehéz, hozom én. – tiltakoztam.
- Na és, mennyi idő, mire ezt a micsodát megcsináljuk?
- Körülbelül egy óra, a krumplival együtt másfél szerintem. – gondolkoztam el, s figyelmetlenségemet kihasználva kikapta a kezemből a szatyrot. – Bolond vagy! – nevettem.
- Az nem baj. – röhögött ő is. Nem sokára már otthon is voltunk, elpakoltunk mindent, illetve a szükséges dolgokat elöl hagytam, illetve elővettem.
- Ezt felvágnád? – tettem elé a hagymát. – Jó apróra. – tettem még hozzá.
- Persze, mindig enyém a piszkos meló. – vigyorgott.
- Ha tudod a receptet, cserélhetünk. – kuncogtam.

Egész gyorsan végeztünk, kicsivel több, mint nyolcvan perc volt, mire mindennel elkészültünk.
- Ügyes vagy! – dicsértem meg.
- Te mondtad, hogy mit csináljak. – vont vállat.
- De precízen, és tökéletesen végrehajtottad. – mosolyogtam.
- Akkor köszönöm. – somolygott ő is. Úgy döntöttünk, hogy megvárjuk a többieket, de negyed óra múlva már megkordult a gyomrom, így nem voltam benne biztos, hogy ki fogom bírni, de szerencsémre (és Jake-ére is, mert ahogy észrevettem, egyre többet pillantott a konyha felé) pár perccel később meg is érkeztek.
- Sziasztok! – jött be vidáman Seth.
- Szia! – pattantunk fel egyszerre Jacobbal, hogy megterítsünk, egy percet sem akartunk elvesztegelni.
- Csak nem éhesek vagytok? – kérdezte röhögve Paul.
- Csak de. – vágtam rá. – Eddig rátok vártunk.
- Kedves tőletek, de nem kellett volna, mielőtt hazajöttünk, dugig ettük magunk.
- Nagyszerű! – morogtam.
- Ugyan, azért én még itt vagyok, hogy megkóstoljam a főztöd. – próbált megbékíteni Jake.
- Te főztél? – kérdezte meglepetten Seth.
- Pontosabb a mi. Együtt csináltuk. – javítottam ki. A feleslegesen elővett tányérokat visszatettem, majd először Jacobnak, majd magamnak is szedtem. – Jó étvágyat! – mosolyogtam.
- Neked is. – mondta még, majd enni kezdett. – Tényleg finom! – vigyorgott.
- Örülök, hogy ízlik. – mondtam, majd olyan tempóban kezdtem enni, mint talán még soha. Ahogy befejeztük, jegyzem meg majdnem egyszerre, pedig neki dupla adagot szedtem, gyorsan elmostam a tányérokat, majd a szobámba mentem, hogy szundítsak egy kicsit…