20. Hálaadás

Sziasztok!
Itt a 20. rész, ami extra hosszú lett! Remélem elnyeri tetszésetek! A helyesírási hibákért elnézést, de csak éjjel tudtam írni... :)
Puszi! :)

Taylor szemszög

Gyorsan elbúcsúztam mindenkitől, és anyám szúrós pillantását magamon érezve pattantam be autómba, apa majd elmondja neki, hogy mi a helyzet. Hamar odaértem az ismerős házhoz, s kissé féltem, hogy teljesen idiótának fog nézni. Kis tétovázás után határozottan kopogtam be, s ahogy kinyitotta az ajtót, elmosolyodtam meglepődött képe láttán.
- Szia tesó, te hogyhogy itt?
- Gondoltam benézek, ha már egyedül vagy.
- Gyere be. – invitált beljebb Gabriel.
- Kérsz valamit?
- Egy pohár víz jól esne.
- Komolyan vizet kérsz? – nézett rám felhúzott szemöldökkel.
- Na jó, akkor amit gondolsz. – mosolyodtam el. – De alkohol nélkül.
- Legalább ma igyál velem!
- Nem lehet, a kocsimmal jöttem.
- Itt alszol.
- Komolyan, nem! Nem akarom megismételni a múlt hetit.
- Nos, te tudod! De milyen múlt heti? – mosolyodott el kajánul, miközben kitöltött egy pohár narancslevet. – Tessék!
- Köszi. Hát tudod, múlt héten New Yorkba voltunk. És játszottuk azt a játékot. Na, ott pedig Rob nem kímélt. Szerintem több alkoholt ittam, mint egész életemben addig! – nevettem.
- Végre! Szóval ez a módja, hogy te is igyál velünk! – nevetett ő is.
- Nem hiszem, hogy játszok még olyat, vagy legalábbis csak bizonyos feltételekkel.
- Na és mi van Ronnieval?
- Ne is mond, egy lakosztályt kaptunk… - forgattam szemeim. - Nem tudom, valamiért vonz.
- Hát akkor meg nagyon egyszerű! Szexelj vele, és ennyi. Utána már csak egy lány lesz.
- Pont ez az. Éjjel összefutottunk a konyhában, de azt mondta, hogy várjunk ezzel. Nem értem a csajt.
- Te mekkora marha vagy!
- Most miért? – néztem rá értetlenül.
- Azt mondod, hogy olyan, mint a többiek, vagyis csak ki akar használni. Szerinted, ha valóban így lenne, akkor nem rohant volna rögtön az ágyadba?! Mint például Olivia? Ő is rögtön az ágyadba ugrott, vagy akár a többiek.
- Nem tudom, elég jól keveri a kártyákat. Lehet, hogy ez is csak a játék része. – gondolkodtam el.
- Te tényleg hülye vagy! – nézett komolyan a szemembe.
- Nem vagyok hülye. De tényleg nem akarok pofára esni. – mondtam őszintén.
- De akkor próbáld meg, megismerni. Hiába vársz tátott szájjal, nem fog belerepülni a sült galamb! – mosolyodott el, imádta az efféle közhelyeket.
- Tudom, és hidd el próbáltam.
- Próbáltad? Ne nevettess!
- De, tényleg! Voltam vele várost nézni, meg elkísértem a kutyaparkba. Vele voltam szinte a nap huszonnégy órájában!
- És?
- Nem tudok rajta kiigazodni, mondom. Végig jól éreztük magunk. Aztán játszottuk ezt a játékot, ott volt három barátja, és az unokahúga. Az egyik csávót simán lesmárolta, de engem nem volt hajlandó. Na, ezt magyarázd meg! – kortyoltam bele narancslevembe.
- Tök egyszerű, ott van neki Matt.
- És akkor Ryant miért csókolta meg?
- Igaz. Hát akkor nem tudom tesó. Kérdezd meg tőle. – volt vállat. – Beszéltetek az óta?
- Igen, ő hamarabb visszajött, de most kedden felugrottam hozzá. Nem láttam még így, na, nem mintha már ezer éve ismerném, de volt benne valami.
- Mi?
- Nem tudom. Na igen, ez a másik amiről kiakadok! Állandóan ezt csinálja.
- Mit?
- Ha állandóan közbeszólsz, akkor nem tudom végigmondani! Most például azért mentem fel, hogy odaadjam neki, amit még Mattnek vett. Aztán mikor kikísért és elköszöntem, tök normális volt, csak a szeme valahogy olyan szomorú. És tudod, olyan sápadt volt, meg mintha fogyott is volna.
- Nincs ötleted miért?
- Felhívtam Karent, de azt mondta, hogy nem nagy ügy, csak a hálaadás miatt van, mert egyedül van. Ezért jött vissza hamarabb, hogy szóljon Mattnek. – magyaráztam.
- Mostmár hivatalosan is kijelentem, hogy te vagy az év legnagyobb barma! Mit keresel még itt?! Menj oda, és vigasztald meg! – mosolyodott el kajánul.
- Szerintem most sem jönne össze a dolog… - húztam a számat.
- Ha nem mész oda, sosem tudod meg!
- Neked nem gáz?
- Dehogy, menj csak! Hidd el, én elleszek! Úgyis azt terveztem, hogy áthívom Lisát.
- Á, értem! Akkor tényleg megyek. – álltam fel, és szép lassan elindultam kifelé. – Na szia, majd összefutunk.
- Igen, jó szórakozást! – vigyorgott még mindig. Beültem kocsimba, és elhajtottam.

Ronnie szemszög

Annak ellenére, hogy egyedül töltöm a hálaadást, mégis úgy éreztem, hogy meg kell csinálnom az ünnepi menüt. Miután végeztem vele, elégedetten néztem az ételre, igaz egy falatot sem ettem belőle, egyszerűen nem éreztem magam éhesnek. Előszedtem kedvenc pokrócom, és leheveredtem a TV elé a kanapén. Csak kapcsolgattam, nem találtam semmi értelmes műsort, végül csak rákapcsoltam találomra az egyik csatornára, és ott hagytam. Csak bambultam, de nem fogtam fel belőle semmit. Talán el is bóbiskoltam, mert mikor kopogtak azt hittem, hogy csak képzelődtem, de egy perc sem telt el, ismét kopogtak. Vajon Matt lenne az? – tettem fel magamban a kérdést, de ezt csak úgy tudhatom meg, ha kinézek. Így szép lassan odasétáltam az ajtóhoz, és kikukucskáltam. Legnagyobb meglepetésemre Taylor állt ott, így gyorsan kinyitottam az ajtót.
- Szia, hát te? – köszöntem neki értetlenül.
- Szia! Gondoltam, ha már egyedül vagy, akkor beugrom… - mondta kissé zavartan.
- Gondoltad? Hogy én ezt miért nem tudom elhinni?!
- Jó, igazad van, Karen mondta. De akkor bemehetek végre?
- Ha beszéltél vele, akkor feltételezem azt is mondta, hogy EGYEDÜL szeretném tölteni a hálaadást! – mondtam tetetett felháborodással. Arról szó sem volt, hogy egyedül szeretném tölteni, csak nem Mattel és a családjával, hanem az én családommal.
- Ugyan már! – nézett rám mindent tudóan.
- Menj vissza a családodhoz, ott a helyed! Különben is! Mit érdekel téged, hogy mi van velem?!
- A családomat letudtam. Nem zavarta őket, hogy eljöttem. Mit érdekel? Viccelsz?! Ha olyan depresszióba esel, akkor kereshetünk új szereplőt! Na, azt meg nem hagyom, hogy a végén egy nálad is kibírhatatlanabb nőszeméllyel verjen a sors! Úgyhogy ma én vagyok a felvigyázód! – mosolyodott el.
- Komolyan Tay! Erről nem vitatkozom! – mondtam fásultan.
- Az jó, mert én sem! Ha ezen érvek nem bizonyultak elegendőnek, akkor felhasználom az egyik napomat! – mondta büszkén, azt hiszi, túljárhat az eszemen.
- Jó, tudod mit?! Gyere be! – azzal nyitva hagytam az ajtót, és visszamentem kis helyemre. Nem sokkal később Taylor is megjelent, de nem foglalkoztam vele, előbb-utóbb úgyis megunja. Nem tudtam mire megy ki a játék, de nem tartottam elképzelhetetlennek, hogy valóban felvigyázónak jött, csak annyi különbséggel, hogy nagy valószínűséggel Karen küldte.
- Mit nézünk? – ült le lábam tövéhez.
- Nem tudom, valamit.
- Nem tudod, mit nézel a TV-ben? – nyomott el egy mosolyt kérdése közben.
- Képzeld, nem! Csak rákapcsoltam, és igazából nem is nézem… - vontam vállat.
- Akkor beszélgessünk! – vetette föl.
- Mi vagy te, pszichológus?
- Ha segít rajtad, akkor lehetek akár az is! – mondta teljesen komolyan. Felültem a kanapén, és felé fordultam.
- Nézd. Ez neked nem jó, te is tudod, hogy nem itt lenne a helyed! Majd Karennek azt mondjuk, hogy itt voltál velem, jó? Megígérem, nem csinálok semmit.
- Ehhez Karennek semmi köze. Nem miatta jöttem.
- Mi? – egyszerűen nem értettem.
- Ron, komolyan, kit akarsz átverni? Magadat? Engem? Akkor ezt csúnyán elrontottad! Nem lenne jobb elmondani, hogy mi történt?
- Lehet, egyszerűbb lenne, de még mindig nem értem miért vagy itt! – ráztam meg fejem.
- Azért vagyok itt, mert kedden mikor felugrottam, olyan sápadt voltál, mint még soha. Azért mert megjátszottad, hogy minden rendben, de a szemedből mindent ki lehetett olvasni. Értsd már meg, hogy nem kell eljátszanod, hogy minden rendben. – mondta alig hallhatóan, szinte suttogva. Egyszerűen nem tudtam mit szólni. Ilyen könnyen kiismert volna? – Nos, mi a baj? – nézett rám bátorítóan.
- Nincs semmi bajom. Illetve tudod mi a bajom, amit Karen is mondott. Ennyi. – próbáltam menteni a menthetőt.
- És mi a bajod igazából? Tudom, hogy nem én vagyok a legmegfelelőbb ember erre, de kénytelenek leszünk megbízni egymásban, különben dobhatjuk is a kukába a filmet.
- Mondom, hogy semmi. – makacsoltam meg magam.
- Hát jó, én itt leszek még egy jó darabig. – vont vállat és a TV felé fordult, ahogy én is.

Körülbelül fél óra telhetett el, mikor sikerült megnyugodnom.
- Éhes vagy? – kérdeztem tőle.
- Egy kicsit.
- Akkor gyere. – álltam föl, és a konyhába mentem. Kinyitottam a hűtőt, és jeleztem, hogy nézzen be, találja ki, hogy mit akar enni.
- Tiramisu?
- Most mi van? Én ezt szeretem! – vontam vállat.
- De pont ma?
- Igen! – mondtam büszkén, s elmosolyodtam, aminek látszólag örült.
- Akkor azt kérek! Honnan rendelted?
- Nem rendeltem, én csináltam! – mondtam, miközben elővettem a hűtőből, és vágtam neki belőle.
- Te csináltad? Na, erre kíváncsi vagyok! – mondta mosolyogva, miközben visszatettem az édességet a helyére. – Te nem eszel?
- Nem vagyok éhes.
- Mit ettél ma? – kérdezte, s nem tudtam mit felelni, mert hazudni nem akartam, de beismerni sem, hogy ma még semmit sem ettem. – Gondoltam. – mondta rosszallóan, így elővettem az említett desszertet, és vágtam magamnak is belőle. Visszacsoszogtunk a nappaliba, és mindketten majszolni kezdtünk.
- Milyen?
- Finom! – dicsért meg.
- Örülök neki. – pár perccel később mindketten befejeztük, így elvettem tányérját, és kivittem a konyhába. – Komolyan egész este itt fogsz ülni? – kérdeztem.
- A legkomolyabban! – nevette el magát, mire én csak elmosolyodtam. – Az viszont csak rajtad múlik, hogy, hogyan töltjük el ezt az időt… - mondta a TV-re meredve.
- Lelkizni akarsz?
- Azt is. Szívesen meghallgatlak.
- Aha, mert a férfiak szeretnek lelkizni… - mondtam ironikusan.
- Nem tudhatod, hogy én milyen vagyok.
- Igaz. Ha elmondom, elmész?
- Majd meglátjuk.
- Hát jó! Mint tudod, beszélni akartam Mattel… - kezdtem bele mondandómba, és egészen hálaadásig elmondtam neki mindent, részletesen. Érdekes volt figyelni reakcióját, de egyszer sem szólt közbe, és csak rám figyelt. – Hát ennyi, mostmár mindent tudsz! – fejeztem be kissé keserűen.
- Tudod… áhh… hagyjuk. Nem mondok semmit, mert… mindegy, remélem, kirakod Mattet. Az ilyen, nem is ember!
- Azóta nem beszélek vele, és nem is tervezem, hogy egyhamar fogok…
- Jól esett?
- Mi?
- Elmondani.
- Őszintén szólván, meglepően jól esett! Azért egy valamit nem értek. Állandóan veszekszünk, vagy legalábbis elég sokszor, amikor meg nem, akkor minden a legnagyobb rendben. Ezt valahogy nem tudom felfogni…
- Én sem, de nem is kell.
- Miért voltál velem a kezdetektől olyan ellenséges?
- Mert sokszor pofára ejtettek a hozzád hasonló lányok. Azt hittem, hogy te is olyan vagy, de azt hiszem tévedtem, amit egyáltalán nem bánok!
- Ááá, értem. – mosolyodtam el. – Akkor azt azért elárulom, hogy azért írtam alá a szerződést, mert nekiálltál balhézni. Egyébként nem valószínű, hogy elvállaltam volna. – nevettem, mire válaszul ő is csak nevetett.
- Rajtad tényleg nem lehet kiigazodni!
- Az biztos! – nevettem. – Nem akarok elrontani semmit, de azt hiszem, tényleg a családod mellett lenne a helyed! – mosolyogtam.
- Hidd el, ők el vannak. Rám most máshol van szükség… - mosolygott pimaszan.
- Itt? Ugyan! Te sem gondolhattad komolyan! Én elvagyok, nem hiányoztál, sőt! – nevettem.
- Biztos vagy benne? – nézett rám csibészesen.
- Igen!
- Teljesen? – hajolt közelebb, s előre láttam, hogy ennek egy könnyfakasztó csiklandozás lesz a vége.
- Igen? – néztem rá, majd felpattantam, s futásnak eredtem, de épphogy a szobámba értem, mikor felkapott, és az ágyamra dobott, majd elkezdett csiklandozni. Hiába ellenkeztem, teljesen esélytelen volt szabadulásom, mert egyik kezével a fejem fölött csuklóimat fogta bilincsbe, lábaimra ráült, és másik kezével pedig csikizett.
- Még mindig biztos vagy benne?
- Igen! – kiáltottam nevetve, s pár perc után ismét feltette a kérdést. – Jó, nem! Feladom! – adtam meg magam, s mostmár két kézzel fogta fejem fölé karjaim. Csak néztem barna szemeibe, arca egyre közelebb került enyémhez, s már csak pár milliméter választotta el ajkaink, mikor óvatosan arrébb húztam fejem, és egy puszit nyomtam arcára. Elmosolyodott, majd lemászott rólam. Kimentünk a nappaliba és TV-zni, s elheveredtünk a kanapén. Nem volt kínos, sokat nevettünk a műsoron, amit adtak, csak jól éreztük magunk. Nem tudom mikor, de nem sokkal később elnyomott az álom…