19. Fájdalom?

Sziasztok!
Itt van a 19. rész, igazából ma fel akartam tenni a 20-at is, de most el kell mennem, és még nem fejeztem be. Remélem holnap már ti is olvashatjátok! :)
Puszi!

- Elegem van belőled, és a hülye hisztidből! – ordította, s akkorát taszított rajtam, hogy hátraestem és bevertem fejem a komódba. Teljesen lesokkolt a dolog, émelyegni kezdtem, s rögtön a fejemhez kaptam a fájdalom miatt. Szerencsére nem vérzett, de fájt, s a fejemnél is jobban csak mellkasomban éreztem fájdalmat. Azonnal felpattantam, hiába szédültem, s Mattre sem pillantva indultam el.
- Kicsim, ne haragudj, én nem akartam… - jött utánam a nappaliba, s fordított vissza magához karomnál fogva. Mélyen szemébe néztem, de hiába akartam, most nem voltam képes kiolvasni belőle semmit.
- Eressz el! – szűrtem fogaim közül, mire lehullott keze karomról. Sietve kaptam fel bőröndöm, s amint kiértem az utcára, taxit fogtam és hazamentem. Nem észleltem semmit környezetemből, csak akkor tértem egy kicsit magamhoz, mikor a lakásomban voltan. Letettem bőröndöm, és összerogytam a bejárati ajtó előtt. Még minidig szédültem, s úgy sejtettem, ezt nem az ütés okozza. Fájt, hogy Matt ilyet tett, ezt sohasem feltételeztem róla. Veszekedtünk már nemegyszer, de ennyire sohasem durvult el a helyzet, s most egy kis apróság is ezt hozta ki belőle, amit egyszerűen nem értettem. Csörögni kezdett a telefonom, s nem lepődtem meg, amikor a kijelzőn Matt neve villogott. Kinyomtam őt, s eszembe jutott, mit ígértem Karennek, így gyorsan írtam neki egy SMS-t, hogy rendben megérkeztem. Épphogy elküldtem, ismét csörögni kezdett telefonom, így jobbnak láttam, ha lehalkítom. Kikapcsolni nem akartam, de nem bírtam elviselni hangját. Sírni akartam, de nem tudtam, így nagynehezen feltápászkodtam, és bementem a fürdőszobába, hogy vegyek egy frissítő zuhanyt: már több mint 24 órája talpon voltam,  s a fáradtság mindenemre kihatott. Jól esett a forró víz, el is álmosodtam tőlem majd magamra kaptam pizsamám, és kimentem, hogy bevigyem magammal mobilom. A kijelző tizenkilenc hívást jelzett ki Mattől, s mit sem törődve vele, besötétítettem szobámban és lefeküdtem. Vártam, hogy a fokozott érzelmek hatására végre sírni kezdjek, de még mindig nem ment. Már nem éreztem mást, csak fáradtságot, s pár perccel később kikapcsolt agyam.

Másnap reggel fél nyolc múlt, mikor felébredtem, ami azt jelenti, hogy több mint tizennyolc órát aludtam egyhuzamban. Nem volt kedvem felkelni, de mégis erőt vettem magamon, s kimentem, hogy igyak valamit, majd visszamásztam az ágyba. Ismét a fájdalom érzése kerített hatalmába, s végre elért a jól megérdemelt sírás. Csak zokogtam, egyszerűen nem is akartam mást. Ránéztem a telefonomra, ami újabb harminchét hívást mutatott Mattől, öt SMS-t ugyancsak tőle, amiket egyből töröltem, és egy hívást Karentől, de nem volt kedvem most senkivel sem beszélni, ráadásul a zokogást sem tudtam abbahagyni. Csalódtam Mattben, nem csak azért, mert meglökött, hanem azért is, amit mondott. Délután négy óra körül könnyeim kiapadtak, de nem éreztem magam jobban, viszont Karent muszáj volt felhívnom, mert újabb hat hívást nem fogadtam tőle. Megköszörültem torkom, s a biztonság kedvéért „ki is próbáltam”, nehogy valamit észrevegyen.
- Végre Ronnie, már azt hittem valami baj van!
- Neked is szia, nem, nincs semmi baj, csak tegnap Mattnél hagytam a telefonom, és csak most mentem érte. – füllentettem.
- Értem, de remélem nem lesz több ilyen. Sikerült vele megbeszélni? Hogy reagált?
- Igen, szóltam neki, és ahogy vártam, mérges volt. – hallgattam el pár „apróságot”.
- Tényleg várható volt, de majd kipufogja magát! Viszont, amiért igazából kerestelek, az az, hogy a következő hét eseménytelen lesz, nyugodtan pihenhetsz. Egyébként már mi is megérkeztünk.
- Oké, köszönöm! Akkor majd beszélünk! Puszi!
- Puszi! – azzal bontottam a vonalat. Visszadőltem az ágyba, majd úgy döntöttem, hogy elég volt az önsajnálatból és elmegyek edzeni. Gyorsan összekészülődtem, összeszedtem a cuccomat, és elindultam a konditerembe.

~¤~

Háromórányi edzés után fáradtan tértem haza, s most csak langyos víz alá álltam be. Megmostam a hajam, majd megszárítottam, Ledőltem az ágyra, s ölembe vettem lap-topom, hogy megnézzem e-mailjeim. Nem meglepő módon Matt itt is írt, s jött egy levél még kedden Hilarytől is, ami most egyáltalán nem hiányzott. Abbahagytam a netezést, és elnyúltam az ágyon, és bekapcsoltam a TV-t. Csak kapcsolgattam, de most semmi sem kötötte le figyelmem. Gondolkodni kezdtem, hogy mit kéne tennem, de nem jutottam semmi érdemlegesre.

~¤¤~

Az elkövetkezendő négy napot a táncteremben töltöttem, ugyanis már meglehetősen régen volt alkalmam gyakorolni. Szombat reggel kikapcsoltam mobilom, és azóta hozzá sem nyúltam. Ha valakinek fontos mondanivalója van, akkor megtalál, nem vesztem el. Igaz, reggel kilenctől este fél tízig gyakoroltam, de nem volt kedvem senkivel sem találkozni, vagy kommunikálni. Azt hittem, a napok múlásával rosszkedvem is tünedezni kezd, de nemhogy jobb, még rosszabb lett. Amíg táncoltam legalább nem gondolkodtam ilyesmin, csak arra koncentráltam, amit csinálok.
Hazaérve gyorsan lezuhanyoztam, majd felkaptam egy sortot és egy hosszú pólót, majd nekiálltam vacsit csinálni. Gyorsan összedobtam a tésztát, s amint tettem-vettem kis konyhámban, nem tudtam nem észrevenni a kis kütyüt a pulton. Persze nem kellett több, bekapcsoltam, és hangosan jelezte, hogy tizennégy új üzenetem van, melyeket ismét kitöröltem. Kényelmes tempóban csináltam mindent, bekapcsoltam a TV-t a nappaliban, hogy legyen valami zaj, ne csak a csönd vegyen körül. Éppen a répát szeleteltem, mikor csengettek, így odamentem az ajtóhoz, és kikukucskáltam. Nagyon meglepődtem, de kinyitottam az ajtót.

Taylor szemszög

- Szia! – köszöntem, ahogy kinyitotta az ajtót.
- Szia, gyere beljebb. – engedett be, de valahogy furcsa volt.
- Köszi, nem akarok zavarni, csak mivel ki vagy kapcsolva, így csak ez a lehetőség maradt. – adtam kezébe a kis szatyrot, amiben a Mattnek szánt ajándék volt, amit még városnézés közben vett neki. – A szállodában hagytad, így elhoztam.
- Öhm, köszi! – mondta egy erőltetett mosoly kíséretében.
- Minden rendben? – kérdeztem meg, de a vak is látta volna, hogy erre csak egy válasz van.
- Persze. – hazudott, s a konyhába ment, én meg utána. Éppen főzött. – Miért?
- Semmi csak kérdeztem. – hagytam rá. Néztem még egy ideig, mintha vékonyabb lett volna, és annyira sápadt. Nem értettem, de valamiért rosszul éreztem magam, hogy így látom. – Nekem mennem kell, csak ezért ugrottam föl.
- Oké, és még egyszer, köszi! – mondta, majd kikísért az ajtóhoz.
- Előre is jó étvágyat! Kellemes hálaadást! – néztem szemébe.
- Neked is! – mondta, s hangja ugyan határozott és kedves volt, arca is ezt sugallta, de szeme mérhetetlen fájdalmat tükrözött. Nem tudta elrejteni érzelmeit, hiába próbálta, szeméből mindent ki lehet olvasni. Azzal hátat fordítottam, és hazamentem. Igazából nem volt semmi dolgom, de ki akartam élvezni pont ezt. Jól esett ismét a családommal lenni, az utóbbi időben erre nem volt sok lehetőségem. Este tíz körül kerültem ágyba, de nem tudtam aludni, csak forgolódtam, egyszerűen nem ment ki a fejemből Ronnie tekintete, így jobbnak láttam, ha felhívom Karent.
- Szia Karen! Ne haragudj, hogy ilyenkor zavarlak, de nem tudod, mi van Ronnieval?
- Szia Tay, semmi baj! Arra gondolsz, hogy ki van kapcsolva?
- Nem. Ma átvittem neki Matt ajándékát, mivel a szállodában hagyta. Olyan furcsa volt.
- Furcsa?
- Aha, olyan szomorú.
- Ja, vagy úgy! Szerintem a hálaadás miatt van. Azért jött vissza hamarabb, mert Mattnek meg akarta mondani, hogy idén nem tölti velük a hálaadást. Matt meg persze nem örült neki, de hát ez érthető. Szerintem ennyi, nem nagy ügy!
- Aha, köszi! Akkor jó éjt, és még egyszer ne haragudj!
- Jó éjt Tay! – azzal letette. Nem nagy ügy… neki talán nem, de el sem tudnám képzelni, hogy én egyedült töltsek egy ilyen fontos napot…

~¤~

A hálaadás ugyanúgy telt, ahogy minden évben. Ilyenkor mindenki megfordult nálunk a családból, aki elérhető közelségben lakott, s hat órakor leültünk együtt enni. Nem ez a kedvenc ünnepem, de nagyon szeretem, hogy ilyenkor itthon lehetek. Most valami mégis bántott, és ez az egész napomra rányomta bélyegét, amit apám persze meg is jegyzett a vacsora végeztével.
- Baj van fiam? – kérdezte meg gyorsan, míg csak ketten voltunk a konyhában.
- Nem tudom. – mondtam zavartan. Nem szólt semmit, csak várta, hogy mondok-e még valamit, vagy nem. – Van egy olyan érzésem, hogy nem itt kéne most lennem… - mondtam ki végül, egy nagy sóhajjal kisérve.
- Ezt hogy érted? – nézett rám értetlenül, amit meg is értek.
- Nem tudom, csak van egy ilyen érzésem. – vontam vállat, s nekidőltem a pultnak és keresztbefontam magam előtt karjaim.
- Akkor menj oda, ahol lenned kéne. – vont ő is vállat, amin meglepődtem. Sohasem akarták megmondani, hogy mit csináljak, ami néha jó, de olykor rossz is volt…