31. Dilemma

Másnap reggel mindenki nagyon csendben volt, s mivel láthatták rajtam is, hogy nem vagyok jókedvemben, békén hagytak. Amikor felszálltunk a repülőre, próbáltam gondolkozni, de nem sikerült. Még mindig zavart voltam, a gondolataim olyan kuszák, hogy amikor megpróbáltam kibogozni, belefájdult a fejem. Az sem segített, hogy Jake mellett Leah ült, s emiatt ha lehet, még pocsékabbul éreztem magam. Végül, úgy egy óra múltán lehunytam a szemem, s elaludtam.

Nem sokkal a leszállás előtt ébredtem fel, s nem meglepő módon kissé izgatott lettem. Minden bajomat megpróbáltam kizárni a gondolataimból, s helyette a családomra koncentráltam. Nagyon hiányoztak már, még a lökött Emmett is. Amikor a csomagjainkat is megkaptuk, mindenkin eluralkodott ez az érzés, s szinte futva tettük meg a terminálon átvezető utat a parkolóig.
Amikor megláttam őket, ahogy ott várnak, mindenem eldobtam, s szüleim karjába vetettem magam. Szinte azonnal eleredtek a könnyeim, de egyszerűen jól esett sírni. Pár percig így álltunk, majd Seth odajött, a csomagjaimmal együtt.
- Sziasztok! – köszönt mosolyogva.
- Szia Seth! – köszönt vissza neki Edward is.
- Jó nézel ki Seth! – mondta neki Bella, majd egy pillanatra összeölelkeztek. Mindent bepakoltunk a kocsiba, s kissé döbbenten fordultam körbe.
- Többiek? – kérdeztem, hiszen úgy volt, hogy ők is kijönnek, és haza fuvaroznak minket.
- Sam, Emily és Sue viszi haza őket, nem sokára itt lesznek. – felelte Bella. A szívemet mintha egy parányi dobozba akarnák zárni, olyan érzés támadt a bensőmben a gondolatra, hogy fele annyi időt sem tudok velük tölteni majd, s most el kell köszönnöm tőlük. Szép lassan haladtam végig a társaságon, s direkt Missyt, Sethet és Jacobot hagytam utoljára.
- Ígérd meg, hogy sűrűn eljössz hozzám! Olyan egyedül leszek! – ölelt ár Missy.
- Hé! Féltékeny leszek! – mondta vigyorogva Seth.
- Lehetsz is, mert a nyakán fogok lógni, szóval csak vigyázz! – kuncogtam, miközben őt is átöleltem.
- Hiányozni fogsz kicsi lány. Nem is tudod mennyire. – súgta a fülembe.
- Jaj, Seth ne mondj ilyeneket, mert megint bőgni fogok! – mondtam valóban a sírással küszködve. A fejem megint zsongni kezdett, s egy furcsa érzés tört rám, amit nem tudtam megmagyarázni. Megdörzsöltem a szemem, s felpillantva észrevettem a kicsit félre húzódó Jake-et. Nem állt sokkal távolabb a többiektől, de amikor találkozott a tekintetünk, láttam rajta, hogy neki sincs különösebben jó kedve. Odasétáltam hozzá, s szavak helyett megöleltem, s átengedtem magam az emlékeknek, amik hozzá kötődtek, s azt is megengedtem, hogy az érzelmeim nagy része is átáramoljon a kezemen keresztül belé. Amikor véget ért a vetítés, még hosszú pillanatokig álltunk egymás ölelve, majd finoman eltolt magától, s az arcomat fürkészte. Amikor odanyúl a szememhez, hogy egy könnycseppet letöröljön, kissé meglepődtem.
- Te is hiányozni fogsz nekem! – mondta komolyan, majd egy puszit nyomott az arcomra.
- Jobb, ha most megyünk, mert a végén Rosalie megőrül! – jött oda Bella, s feltűnt, hogy Jake nem rá néz, még csak nem is rám, hanem apámra, aki alig észrevehetően, de bólintott. Nem tudtam eldönteni, hogy ezt köszönésnek, vagy valamiféle néma párbeszéd válaszának szánta, de nem kérdeztem rá a haza vezető úton, inkább szép sorjában elkezdtem mesélni az élményeink.

~*~

Másnap reggel nagyon jól éreztem magam. Hogy ezt a családommal való találkozás, a kiadós alvás, vagy esetleg mindkettő okozta, nem tudtam megmondani. Az egyetlen dolog, ami beárnyékolta ezt, a Jake-Nahu-Adrian dilemma volt.
- Jó reggelt! – jött be Alice a szobámba éppen akkor, amikor felöltöztem. Biztos voltam benne, hogy csak arra várt, hogy valami motoszkálást halljon a szobámból.
- Neked is! – mosolyodtam el, s engedelmesen leültem, amikor fésűvel a kezében odajött hozzám. Mindig szerettem, ha foglalkoznak a hajammal, de Alice esetében egyenesen imádtam. Nem csak az eredmény lett tökéletes, de amíg odáig eljutunk, mindig ellazultam.
- Hogy vagy ma reggel? – kérdezte.
- Jól. Ami azt illeti nagyon boldog vagyok, hogy itthon lehetek, persze,  nagyon jól éreztem magam, de már nagyon hiányoztatok.
- Észrevetted, hogy háromszor használtad a „nagyon” szót egy mondaton belül. Egy ilyen okos lány, mint te, igazán találhatna rá szinonimákat.
- Közel sem vagyok olyan okos, mint hiszed… Totál idióta vagyok! Legalábbis pasi téren.
- Ó-ó… azt hiszem sikerült beletenyerelnem egy kényes témába…
- Hát igen, ami azt illeti.
- Mi történt?
- Amikor Nahuel hazament…
- Megcsókoltad.
- Honnan tudod? Az én jövőmet nem látod. Vagy már igen?
- Nem, és ne is beszéljünk róla, mert megfájdul a fejem. Ő mondta.
- Hogy mi?
- Nessie, ha megcsókolsz valakit, nehogy azt hidd, hogy nem lesz következménye. Én azt hittem, hogy…
- Hogy szeretem.
- Igen. De most… van egy olyan érzésem, hogy nem így van.
- Nem tudom, hogy így van-e.
- Miért?
- Mert. Nos…
- Várj, kitalálom. Jacob.
- Honnan...
- Bella is pont ilyen képet vágott annakidején. – mosolyodott el.
- Ez nem vicces! – csattantam fel. – El sem tudod képzelni, hogy milyen, amikor a saját anyád… - görnyedtem össze, mert képtelen voltam kimondani azt, ami a fejemben hangosan dübörgött.
- Is szerelmes volt ugyanabba a személybe, akibe te is. – fejezte be.
- Nem vagyok szerelmes Jacobba.
- De szereted őt. Ahogy Nahuelt is. – mutatott rá, bár ez így nem volt teljesen igaz, így inkább csendben maradtam. – Ó, szentséges ég! Ki van még?
- Miért lenne bárki más? Nem elég ez a kett…
- Nessie!
- Jól van. Megismertem egy srácot. Adrian a neve.
- Görögországban.
- Igen. – erősítettem meg, bár nem kérdezte.
- Nos, azt hiszem, akkor vele nem is kell foglalkoznod. Egyfelől, mert ember, másfelől meg azért, mert nagyon messze van.
- Hát… ez igaz, de…
- Csak azt ne mondd, hogy meghívtad ide!
- De igen! És akkor mi van?!
- Nessie, te is tudod, hogy nem jöhet ide.
- Miért ne jöhetne? Nem fogja megtudni, hogy mik vagyunk.
- Elment az eszed.
- Bagoly mondja verébnek…
- Hát… nem az én dolgom, hogy piszkáljalak emiatt, és amúgy is úgy gondolom, hogy eléggé rosszul érzed magad… szóval… csak azt mondom, hogy amikor Nahuel visszajön, ami holnap esedékes… ne lepődj meg, ha… nos, ő azt hiszi, hogy ti ketten…
- Ó, Istenem! – temettem az arcom a kezembe.
- Nessie…
- Magamra hagynál, kérlek?
- Hi…
- Alice, kérek! – néztem fel rá, s már nem sok hiányzott ahhoz, hogy elsírjam magam.
- Jól van. Majd gyere le. – azzal egy szempillantás alatt eltűnt, én meg odamentem a kanapémhoz, és a térdeimet szorosan magamhoz húzva lefeküdtem, hogy végre utat engedjek a könnyeimnek.

Tessék, jól megcsináltad! Nem elég, hogy nem tudod, mihez kezdj, de holnap visszajön a pasi, aki azt hiszi, hogy jártok! Gratulálhatsz magadnak! – korholt le a hang a fejemben. Az egészben pedig az volt a legrosszabb, hogy igaza volt. Mert nem tehetem meg Nahuellel, hogy úgy teszek, mintha misem történt volna. Mégis mit gondoltál, amikor megcsókoltad?! Semmit. A nagy büdös semmit. Pont ez az. Nem gondolkoztam abban a pillanatban, csak megtettem. De… talán… ha vele lennék. Sikerülne rendeznem a kapcsolatom Jacobbal. Ő is tovább léphetne. Adrian pedig… Görögországban van, és ott is marad! Igen. Ez… nem olyan rossz. Minden a helyére kerülhetne végre, hiszen szeretem Nahuel-t. Igaz, hogy Jacobot és Adrian-t is, de Nahuel az, akivel lennem kell, ahhoz, hogy mindenki boldog lehessen. Amúgy is éppen ideje lezárni a dolgot Jakekel, Nahuellel pedig működhet a dolog. Működnie kell. Egyszerűen muszáj… ezekkel a gondolatokkal a fejemben szép lassan elnyomott az álom…